Feladatmegoldás

Na végre. Nem azt mondom hogy ez száz százalékosan kész. Fogok majd megint mondani olyan csúnyákat, hogy mit, hova meg hogyan. De végre valami önmagában arról szól amiről, és nem találok benne olyan idegen tárgyakat, amik zavarnák a koncentrációt, vagy zavarnák az élménynek a befogadását. Látunk két kerámiaformát, látjuk ezt a nádasztalkát, és valami hátteret. És nagyon szépen monokrómban van ez az egész tartva, egyszínű, sárgás, kicsit melegebb tónus mint a sima fekete-fehér, tehát egy kicsit sárgásabb színben. Nagyon szép, és nagyon térbeli plasztikus ez az egész. Nekem egy picit itt most az a bajom, hogy ha én csinálom ezt a képet, akkor a két tárgyat kevésbé ragasztom össze. Azt is megmondom miért: ha azt mondom, hogy az egyik nőies forma, a másik egy férfias forma, talán nem járok messze az igazságtól. Ezeknek ugyan van egymáshoz köze, és az nem is baj, hogy ha van, de azért valamilyen döntési helyzet van, hogy én most kinek drukkolok. Most a férfi formát nagyon szétmetszi ennek a kancsónak a füle. Ezen lehetett volna talán valamennyit módosítani, nem azt mondom, hogy teljesen különálló két tárggyal kell dolgozni, lehet összekapcsolni ezeket a formákat, csak nem biztos, hogy ez a fül a szerencsés megoldás. Azt is lehet, hogy ha ezt elforgatom ezt az első edényt, akkor is egymáshoz tudnak úgymond simulni ezek a formák, és kevésbé kérdéses ez a fajta érintkezés. Egy picit szűkre van nekem ez most komponálva, egy kicsit nagyobb levegőt kéne talán hagyni. Lehet, hogy ha ezt a füles kancsót egy kicsit közelebb hozod a kamerához, akkor ott az előtérben a tér az jobban kitöltődik, és lehet egy kicsit nagyobb levegőt hagyni oldalt legfőképp. Nem sokat, egy picit mindenféleképp. De azt gondolom, hogy az előzőekhez képest ez nagy előrelépés, nagyon köszönöm, és ez egy abszolút jó irány. Tehát ha izgat téged, és ha érdekel a csendélet, és én azt remélem, hogy igen, akkor ez az irány az, amiből el kell indulni. És akkor ezzel lehet elkezdeni játszani, hogy erre forgatom, arra, ilyen megvilágítás, olyan, és akkor magad gyűjtöd a tapasztalatot, hogy mi hogyan változik ezáltal. Ezektől függetlenül, amiket elmondtam, pontosan azért, hogy érezd, hogy ez az irány az az irány, ami igazán működik, én erre most megadom a három csillagot, nem azért mint hogy ha nem lehetne ezen javítani, vagy változtatni, hanem azért, hogy hajrá, hajrá, ebbe az irányba menj tovább. (hegyi)
értékelés:

Hasonlatosan az előző szituációhoz, itt megint elindul egy folyamat. Nagyon jó a meglátás, nagyon finom dolgokat vesz észre Eszter, nagyon szép ez a kék váza ezekkel a virágokkal, tényleg nagyon gusztusosan van összerakva ez a szárazvirág kompozíció. Kicsit mondjuk kiborul ebből a bödönből, de ez nem olyan nagy baj. Van alatta egy nádasztal, ez már nekem annyira nem fontos, főleg a vízfoltokkal nem. Oda azokra a foltokra valamit oda kellett volna tenni, például egy almát, vagy egy dinnyét, vagy egy dísztököt, vagy mindegy mit, ugye valamivel ezt célszerű lett volna eltakarni, mert ez olyan mintha az a macska, aki az előbb ott futott a kerítésnél, beszaladt, és odapisilt volna. Úgyhogy az ott most annyira nem szerencsés. És hát megint azt mondom, hogy az nem lett eldöntve, hogy mi is az, ami téged ebben izgat. Sejtésem van, hogy neked az tetszett meg, ami a falon történik: ez a nagyon szép árnyjáték. Dehát akkor erre kell koncentrálni, mit érdekel téged a bödön, miért fontos ez a nádasztal? Akkor azzal foglalkozz, ami a virág, és a falra vetett árnyékának a kapcsolata. Ezeket ki kell mondani exponálás előtt: hogy mi érdekel, mi izgat, mi az ami ebben neked felkeltette a figyelmedet. Ha ezt magadban így ki tudod mondani, így szépen, fizikailag, mondatba szerkesztve, hogy: én most azt szeretném csinálni, hogy... Akkor onnantól kezdve már tudod, hogy mire megy ki a játék, és azzal kezdesz el foglalkozni. Ezt visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Kapunk egy formailag jól megválasztott képet, aminél elindul egy izgalmas folyamat. Látunk egy vázát, aminek a tükröződése is egészen szenzációs tudna lenni ezen a bútoron, gondolom ez valamilyen fényes politúros lakk bútor. Az árnyékok is izgalmasak, ezek a hosszú árnyékok, talán valami szék adhatja ezt, valami széknek a háttámlája. Tehát nagyon jó az irány, és hát vannak rendetlenségek, ami miatt ez nem áll most össze csendéletté. Megmondom mire gondolok: ez a fajta formai játék ledobja magáról ezt a háncsból készült kis pártedlit, vagy nyakkendőcskét. Ez giccs. Ezt így adják oda a virágboltban, és beletesznek egy csokor virágot, és egy szép születésnapi csokor, dehát akkor, amikor a virág már ebből kipusztult, akkor az ember ezt le szokta erről venni. Nem biztos, hogy oda való, mert ez a forma önmagában szép, ez meg most így kettészabja, szétszabdalja. Nem igazán látom az értelmét sem, hogy mit akar ez szimbolizálni. Ő a férfi? Vagy mi az, ami miatt ő ezt a nyakkendőt megkapta. A másik az, hogy szó van a címben a gyertyáról. Valószínűsítem, hogy az a barna kis szakácssapka, ahogy ott megégve, a képnek a jobb oldalán van, az lehet a gyertya. Dehát ez csak ilyen következtetés, sokminden másra is gondolhatnék ezzel a formával, hogy az mi akar ott lenni, lehetne pecsételő, lehetne egy kis süteményből megmaradt darab, szóval én most nem akarok ezen az úton továbbmenni, de lehetne sokminden más is. Egy biztos: hogy ha a cím nem utal rá, én meg nem fejtem, hogy ez ott egy gyertya. Miért? Azért mert nem ég. A gyertya általában ég. Erről már volt többször szó az Estiskolán: gyertyákat láng nélkül fotózni nagyon ritka eset az, amikor érvényes képet ad. A gyertyának világítania kell, hát ettől van benne élet. És hát egy picit szűkre van most ez az egész kompozíció hagyva, ráadásul ugye elindulnak ezek a játékok a tükröződéssel, de ez csak jelzésértékkel van jelen, az árnyékok szépek lennének, de magán a váza testén egy nagy fekete folt maradt. Én azt mondom, hogy itt megint az a helyzet, lehet hogy rosszul érzem, és akkor majd Eszter kijavít, hogy nem nyúltunk hozzá ezekhez a tárgyakhoz, nem rendeztük be a mi ízlésünk szerint, hanem ezt ott így találtuk, rácsodálkoztunk, szép, lefényképeztük. Igenám, csak amikor elkészül a kép, akkor a néző egyből szőrösszívű, és elkezdi ezeket így szétcincálni benne, hogy mit keres ott az a kis kék folt a bal felső sarokban, mi a jobb felső sarokban az a feketeség, mi a háttérben az a fehér áttűnés, szóval ilyen kérdések vannak, és erre nem ad választ a kép. Eszter biztos tudja, hogy az ott egy ablak, az egy szekrény, vagy egy órának az alja, a másik az a falnak a díszítése, sok mindent lehet mondani, de ez nincs értelmezve a képen. Úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre, mint lecke. Az irány jó, és a megfigyelés is jó, csak a megfigyelésnél nem szabad megállni, főképp a csendéletnél nem. Szinte nem nagyon fordul elő olyan helyzet az életben, amikor a csendéletet a sors, a Jóisten, vagy a szerencse úgy rendezné, hogy az úgy van kész, ahogy. Valamennyit általában azért hozzá kell nyúlni. Itt ezt most hiányolom. (hegyi)

Egy négy képből álló sorozatot látunk, ami a leckebesorolást illetően, vállaltan egy helyzetet, egy helyet kíván bemutatni. Erről szól a riport. A kezdő képen valami őspark dzsungeléből közelítünk egy kerítés irányába. Nagyon jól látszik, hogy ez egy régi, jól belakott, a természet által benőtt helyzet, nagyon izgalmas ez a fajta megközelítés. Egy picit az első képnél rögtön mondom, hogy a mélységélesség megválasztásával, hogy ha kisebb mélységélességet választunk, akkor jobban lehet fókuszálni, a teret jobban lehet érzékeltetni. Most egy picit kétdimenziósra van ez az egész formázva. A következő képen, hopsz már be is jutottunk ezen a telken a kerítésen belülre, és látjuk, hogy a kerítés mögött egy pad van. Nagyon izgalmas az a kis fészekforma, amit ez kiad a növényekkel, a borostyánokkal, és ezen a padon ül egy bácsi és olvas. Szerethető és nagyon tisztelettudó, távolságtartó, de mégis érzelmes hangulat. Aztán a következő képen valami leltárszerűen látunk egy épületrészt. Ezt most nem tudom másképp fogalmazni, két fallikus szimbólumot látunk. Az egyik egy óratorony, gondolom haranggal, a másik nem tudom mi akar lenni, valami diszítés talán, de lehet, hogy tűzoltóvizet tartottak benne, vagy nem tudom, én ennyire nem értek az építészethez. Izgalmas, csak a kimetszés, az ami megint azt mondom, hogy kérdéses számomra. Egyrészt nem biztos, hogy ekkora eget kell ehhez hagyni, másrészt pedig kompozícióban ettől egy kicsit borul az egész, és logikailag nekem kérdéses, hogy ez most hogy kerül ide. A negyedik kép ami zárja ezt a sorozatot egy nagyon izgalmas kép. Valamiért a függőlegesek, a horizont dől, erre érdemes odafigyelni, hogy itt most valami nem teljesen százas, de mégis azt mondom, hogy egy nagyon tetszetős, egy nagyon izgalmas filmszerű jelenetet látunk. És hát itt baingg, véget ér a sztori. Olyan mintha elfogyott volna a film a gépből, vagy betelt volna a memóriakártya. Tehát úgy ott vagyok hagyva a kertben, hogy bolyongjak egyedül, a fotós meg elrohant. Nem tudom, ez most nekem valahogy nincs befejezve. Nagyon jók a ritmusok, nagyon jó meglátások vannak, de valamiért félbe lett hagyva. Nem tudom ennek mi az oka. Ha jól látom ezen a falon valami falfreskók is vannak, tehát tényleg azt mondom, hogy ebből nagyon izgalmas dolgot ki lehetett volna hozni, és a kezdetek meg is vannak hozzá, olyan mintha egy filmnek a bevezetőjét vagy reklámját látnánk, csakhát maga a sztori az nem került elő. Úgyhogy ezt most nem tudom mondani, hogy ismétlés, mert valószínű, hogy ez, a címből adódóan Londonban készült, és ha jól tudom Viktória itt van nálunk. Ebből kifolyólag nem az ismétlés itt a kérdés, hanem a következőkre nézvést mondom én azt, hogy egy ilyen történetet el kell kezdeni valahol, de utána be is kell fejezni. Erre lehet készíteni kis jegyzeteket, akár rajzokkal, körbejárni, és végiggondolni, hogy mit akarok megmutatni, és utána nekiállni magának a fotós munkának. Úgymond turista szemmel nézve ezt, hogy van öt percem, ezek a dolgok nehezen megoldhatóak, mert vagy lefényképeztem, vagy nem. Hogyha ezt a területet előtte bejárom, és fejben összerakom, hogy ez nekem mit jelent és mit szeretnék ebből megmutatni, akkor sikerülni fog befejezni ezt a sztorit. Én erre most egy csillagot tudok adni. (hegyi)
értékelés:

Egy régen épült háznak a részletét láthatjuk oszlopfőkkel, kis előtetővel, és egy láthatóan félbehagyott munkálattal, amikor egy vakablak készülne egy régen meglévő ablakból. Én azt mondom, hogy ez egy nagyon izgalmas rátalálás, de annyiban szeretnék segíteni Eszternek, hogy szeretnék bátorságot önteni belé, hogy egy picit lehet ilyenkor a döntésben bátrabb lenni, és azt mondani, hogy eldöntöm, hogy ebből az egész helyzetből engem mi izgat. Merthogy egyszerre van most jelen az a fajta lepusztuló környezeti helyzet, ami erre a házra jellemző, a málladozó gipszdíszek, az oszlop aljánál levert vakolat, és maga ez a vakablak rész is. Most ez így egyszerre szól, egyszerre van jelen, és így most a néző nem biztos, hogy jól el tudja dönteni, hogy mit szerettél volna ezzel most üzenni. Hogyha letakarom, hogy ez melyik leckére érkezett, akkor a néző számára nem egyértelmű, hogy az Eltűnő világ kérdéskörét akarja feszegetni. Tehát nagyobb bátorságot szeretnék adni ahoz, hogy a döntésednél a felesleges sallangokat nyugodtan le lehet hagyni. Nem kell, és nem kötelező. Lehet közelebb menni, és azt mondani, hogy márpedig ebből csak egy rész érdekel, és abban a részben találom meg az egészet. Ez az egyik irány. A másik irány természetesen az, hogy ha ez a ház önmagában is képvisel értéket, vagy önmagában is megmutatja azt a szépséget, ami itt elpusztulóban van, akkor viszont hát távolabb kell lépni, és az egészet mutatni. Tehát én most egy picit bizonytalan vagyok, mert a kettő között vagyunk félúton. Én erre most adok egy csillagot, és azt kérem, hogy ha ez megoldható, akkor ebbe a leckébe próbáljunk meg érzelmileg picit jobban belemászni, mert most nem biztos, hogy teljesen jól látom, hogy Eszternek ebben mi a személyes üzenete. Keresd meg benne önmagad! (hegyi)
értékelés:

Azért izgalmas ez a lecke számomra mert az egyik olyan leckénk közé tartozik, amelyik témájából adódóan sok esetben elindítja a fantáziátokat, és szerencsére olyan megoldásokat kapunk, amik nagyon nagy sokszínűséget mutatnak. Így van ez most András képével is. Ráadásul szeretem azt most ebben az esetben, ahogy a címmel játszik, a likviditás kétértelműségével. Tetszik az a színvilág is, amiben ez az üzenet mozog, és azt kell mondjam hogy ennél a leckénél egy abszolút elfogadható irány az, hogy a rezonancia, mint hullámterjedés, mint a vízen, vagy egy tükröződő felületen létrejövő hullámok, jelenik meg. A kép egy kérdést nyitva hagy: szerepel rajta valamilyen papír, hogy ez most egy vers, vagy meghívó, vagy egy kifizetetlen villanyszámla, azt nem tudom, de ez a kérdés nyitva van, lehet, hogy ezzel egy kicsit kellene még foglalkozni. És a másik az, ami még nekem kérdés, hogy ha jól látom, majd aztán András megcáfol, azért ebben van egy pici fotosoppolás. Ez kezdetnek nem rossz, hogy az ember kiindul valamilyen valós helyzetből, aztán elkezd játszani a szoftverrel, feltételezve, még egyszer mondom, hogy itt erről van szó, de az a célravezető, és hogy ha fotográfusi munkát veszünk figyelembe, akkor az az üdvözítő, hogy ha ezeket a tapasztalatokat, amiket szoftveresen megélünk vagy megtapasztalunk, megpróbáljuk lemodellezni a valóságban. Mit jelent ez? Van mondjuk egy színtorzítás, ezt a színtorzítást létre lehet hozni a valóságban tintával, festékkel, színes lámpákkal, sokmindennel. Tehát én azt mondom, hogy keressük meg amikor rájöttünk arra, hogy mit szeretnénk, az ne a végállomás legyen a fotosoppozásnál, hanem keressük meg utána a valóságban ennek a megoldását. Ez az igazi kihívás szerintem, és akkor fejlődünk, akkor tudunk előrelépni, ha ezeket a kihívásokat elfogadjuk. Én erre a képre most két csillagot adok, azért mert egy picit bizonytalannak érzem a kép mostani állapotát arra nézvést, hogy ez most a végállomásnak tekinthető-e. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés: