Feladatmegoldás

Azt elmondom most, rögtön az elején, hogy ez a kép Zsu döntése alapján a szorgalmiba került, de én önhatalmúlag átemeltem, mint lecke. Mégpedig azért, mert egy portré leckénél fontos, hogy tudjunk beszélgetni a portréról, még akkor is, hogyha az alkotó szándéka szerint ez esetleg csak egy szorgalmi mennyiséget ér. És én se pro se kontra nem ezen szeretnék vitatkozni, hanem szeretném kihasználni az alkalmat, hogy mesélhessek erről a képről, mégpedig azért, mert a szorgalminál abban állapodtunk meg, hogy szorgalmi képeket nem elemzünk. A portré alanya szemmel láthatóan valami előadói helyzetben van, tehát valamilyen színpadi helyzetben, erre utal az öltözet is, erre utalnak a gesztusok és erre utal egyértelműen a mikrofon. Mint minden ilyen helyzet karikírozott, túlrajzolt egy picit, és ennek egyetlenegy oka van, hogy van egy bizonyos méretű nézőtér, és ezt a nézőteret be kell tudni sugározni. Tehát magyarán, az első sorban ülőknek hasonló élményt kell tudni nyújtani, mint az utolsó sorban ülőknek, mert nagyjából ugyanannyit fizettek a jegyükért, ezért minden gesztus egy picit nagyítva van, minden gesztus egy picit erősített. A kéztartás is, a cigarettához kell még egy szipka is, bár én azt nem látom, hogy ez a cigaretta meg lenne gyújtva, de még lehet, hogy erre is sor kerül, és maga a ruha is meg az a fajta megjelenési forma, ahogy az előadó magát aposztrofálja. Én nem tudom, hogy ez egy önálló est lehetett vagy valamilyen színdarabból kimetszett rész, vagy valami musical, ez ebből a helyzetből nem derül ki, de mégiscsak azt mondom, hogy maga a kép az izgalmas. Hogy a kép címe mire akar utalni, abban most nem vagyok 100 %-ig biztos, erre valamennyi magyarázatot talán Zsu fog adni, de mint színpadi fotó ez a kép számomra megáll a lábán. Bár ábrázolásra került minden fontos manifesztum, tehát a fülbevalóföldgömbök, a hajpánt, a mikrofon, a cigaretta, a kesztyű, minden, ami ehhez fontos és hozzátartozik, mégis, talán hogyha egy lépésnyivel megpróbálunk a modell elé kerülni, akkor kiküszöbölhetjük azt, hogy most ezek a nézők – kopasz bácsi, meg a hajas kislány – ne legyenek ennyire határozottak. A másik megoldás, hogy ha mélységélességben egy kicsit szűkebbre komponálunk, akkor ezek a formák elmosódottabban jelentkeznek. A másik ellentmondás számomra az, hogy mintha a néni nem tudná eldönteni, hogy énekelni vagy cigarettázni akar, mondjuk, ha egy fagyit képzelünk el, hogy nyalni akar a fagyiból vagy szívni a cigiből. Ilyen van egyébként az ember életében, tehát ezt is el tudom fogadni, hogy az ember zavarban van és akkor hirtelen fagyi evés közben rágyújt, de most ez a két gesztus egymásnak ellentmond. Ha egy tized másodpercet várunk, akkor eldől a helyzet, tehát akkor meglátjuk azt, hogy egy kicsit odébb emeli ezt a cigarettát, és a mikrofont emeli közelebb, avagy kér valakitől tüzet és akkor meggyújtják azt a cigit, és lejjebb engedi a mikrofont. Szóval most ennek a kettőnek a határán van ez a kép, de én kedvelem ezt a képet és kettő csillagot megadok rá. Azért kettőt, mert ez a mélységélesség dolog akármennyire bagatellnek tűnik, de fontos. Tehát most ott van egy rendezetlenség a mikrofon körül. Erre, mint portré azért érdemes odafigyelni. És a személyesség abba is megnyilvánulhat, hogy valahogy felhívjuk magunkra a figyelmet, leejtjük a táskánkat, tüsszentünk egyet vagy a fene tudja. Tehát erre azért meg lehet találni a módot, hogy ez a hölgy ránk nézzen egy pillantással, tehát amikor ezt a hanghatást keltjük, akkor készülünk persze az expozícióra is, és exponálunk. Aztán utána lehet, hogy futni kell a teremből, sok minden történhet, de egy fotóért érdemes kockáztatni. (hegyi)
értékelés:

egy régi rajzom jutott eszembe Csősz Gergely cím nélküli képéről

Abból a tekintetből nehéz dolgom van, hogy sok mindent lehet rám mondani, de azt, hogy grafikus volnék, azt nem, így én megpróbálom ezt az egészet, mint egy fotográfiai helyzetet vagy, mint egy forma helyzetet értelmezni. Nagyon izgalmas az a meglátás, amit itt megkapunk a vázlattal, a vázlatos ábrázolással, ami egy helyzetelemzés, és az ebből kimetszett, részletesebben kidolgozott formákkal, amik jól láthatóan olyanok, mintha egy nagyítólencsével az ember belenagyítana, mintha élességet állítana, úgymond, vagy mintha egy kulcslyukon kukucskálna. Bizonyos formák ettől kapnak hangsúlyt. Azt írja Dani, hogy ez láncreakció Csősz Gergő cím nélküli képére, s hát értelmezhető is ez a lánc a luftballonnal. Közben ugye történt egy változás az oldalon, mégpedig az, hogy ezek a képek átkerültek egy új leckére, ami a magány. Ettől még ez a láncreakció megmarad, és ezt el tudom fogadni, mert ez egy utólagos döntés a részünkről, hogy Nóra javaslatára megnyitjuk ezt a leckét, mert érdekes felvetéseket boncolgathatunk általa. Ha akarom, akkor azok a formák, amik itt jelen vannak, az a fajta rendezetlenségben fellelhető rend, amit a Dani itt ábrázol, az számomra mindenféleképp hordozza akár még ezt a magány üzenetet is. Nem akarok én ebbe túl sok mindent belemagyarázni, kedvelem ezt a képet, úgyhogy én adok a Daninak erre három csillagot azzal, hogy én azért szeretném látni a Dani fotós munkáit is. Talán úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy a Dani is értse, az ő kezébe a ceruza nagyon jól áll. Egyszerűbb, még ha sokkal több meló is, egy ilyen rajz elkészítése, de a Daninak ez egy egyszerűbb pálya. Tessék szépen nekiállni, készíteni a fotókat, netán a filmeket. (hegyi)
értékelés:

Egy fekete-fehér képet látunk, ami nagyon konkrét üzenettel próbál a nézővel kommunikálni, mégpedig egy betonkerítés szegélyen fekszik egy baba, talán lecsukott szemmel, meztelenül, ruha nélkül és erre még plusz ráerősít egy nylon szatyor, ami a baba vállától lelóg erről a betonperemről. Erősíti még ezt a képet az is, hogy ez egy rozsdás, szemmel láthatóan nem gondozott kerítés, a baba is koszos, sáros. Azt nem tudom, hogy András ezt így találta és megörökítette, mint fotográfiát, vagy pedig rendezett is ezen valamennyit. Nekem most ebbe az üzenetbe sok a nylon zacskó. Nem erősíti, hanem kicsit didaktikussá teszi az üzenetet. Nem vagyok benne biztos, hogy értem, hogy mit akar ezzel mondani. Tehát lehetne alkalmazni ezt a zacskót, mint szemfedőt, de akkor ezt használni is kell. Ebbe a formába most kosz, ami ott maradt. Én most ehhez a formához, amit itt a betonszegély és a kerítés képvisel, és ebben ez a stilizált kis emberforma megjelenik, ebben a kontextusban nem érzem most azt, hogy szükség van erre a nylon zacskóra. Meg lehet győzni, hogy használható egy ilyen környezetbarátnak mondott szatyor, mert ugye a jelet azt látjuk, de azért annyira most ez nekem nem jön le, hogy ez miért van ott. Úgyhogy eddig a kép kettő csillag. Ami nekem egy picit kérdés az az, hogy van egy távolságtartás ebben a közlésben. Megint azt mondom, hogy ha megfigyeljük ezt a teret, ahhoz szűk, hogy mint egy szociográfiai helyzetleírás a környezetről, az adott kulturális háttérről, arról az építészeti helyzetről vagy arról a szociográfiai helyzetről, ahol ez fellelhető ez a baba, információkat adjon. Ha ezt elfogadjuk, tehát hogy ehhez képest eleve ez a képkivágás szűk, akkor viszont azt mondom, hogy közelebb kell menni. Tehát nem vagyok meggyőzve arról, hogy a képnek pl ami a jobb oldalán szerepel, mint tömeg, annak bármilyen funkciója lenne. Magyarán nem ment elég közel ehhez a helyzethez András. Nem csak fizikailag egyébként, hanem érzelmileg sem. A fizikai távolságtartás egy kicsit hordozza magában az érzelmi bizonytalanságot is. Azt, hogy az ember nem döntötte el, hogy mi a viszonya ahhoz a történethez, amivel szembesül, hogy ne repüljön el a kis madár, rögzíti a képet, de nem biztos az üzenetben. Én most ezt tudom erre mondani, tehát ez nekem még egy csillagot elvesz ebből a képből, úgyhogy én erre most összességében egy csillagot tudok adni, és azt mondom, hogy András, bátrabban próbálj közelíteni a témákhoz. Attól leszel benne ezekben az üzenetekben, hogy eldöntöd, meghatározod vagy tudatosan vagy élményszinten átéled azt, ami neked ezekben a képekben fontos. Ha ez az átélés megtörténik, akkor meg fogod találni, adni fogja saját magát, hogy honnan, milyen szögből, milyen képkivágással, milyen méretben készíted el ezt a képet, akkor nem fogsz hezitálni azon, hogy kell az a zacskó vagy nem. Ha kell, akkor el fogod rendezni, hogy a képnek szerves része legyen, ha nem kell, akkor megfogod, ki fogod dobni, majd utána megmosod a kezed. Tehát az lényeg az, hogy tudni fogja a néző, hogy miért készült el ez a kép. Önmagában most ez így nincs befejezve. (hegyi)
értékelés:

Ennél a házi feladat megoldásnál, mintha az András egy picit visszakanyarodott volna egy előző állapothoz, egy előző stációhoz, amikor a kép címe és a kép általa uralkodónak tartott poénja, gegje között az összefüggést kívánná erősíteni, egy viszonylag egyszerű verbális megoldással. Ami biztos, hogy én ezzel 100%-osan nem tudok egyetérteni, mint címadási metódus. De vonatkoztassunk el a címtől, majd a későbbiekben talán erre érdemes nagyobb figyelmet szentelni. Ha magát a képet, mint kompozíciót nézem, akkor nagyon izgalmas az a fajta meglátás, amit az András itt észrevett, hogy ezekkel az egyesekkel, ami itt mint házszám feltűnik, párhuzamba kerül, vagy ezekre feleselnek azok a ritmusok, amik a lépcsőfokoknál létrejövő nagyon is kemény, kopogós ritmusok, vagy akár a korlátfelhajtó ritmusai. Tehát több ilyen formát lehet ezzel úgymond párhuzamba állítani, és ezek a párhuzamok érvényesek. Arra hívnám fel András figyelmét, hogy attól válik egy kicsit esetlegessé ez a kép, hogy elragadta őt valószínű az a fajta élmény, hogy ezt észrevette és ráadásul még tükröződik is ezen az üvegfelületen ez az egyes, miközben nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy optimális helyről készült ez a kép. Nyilvánvaló, azt én nem fogom tudni innen megmondani, hogy mennyire lett volna megoldható az, hogy más helyzetről, más kamerahelyről exponáljon, de azért azt figyeljük meg, hogy mindezeket a képi üzeneteket és párhuzamokat gyengíti az, hogy a képhatároknál nincsenek párhuzamosok, a kép határra nem futnak párhuzamosok sem függőleges, sem vízszintes irányban, tehát ezek a sávok, síkok ezek pontatlanul vannak határolva. Nehéz dolog az épületfényképezés. Nyilvánvaló, hogy egy 9x12-es vagy egy 13x18-as síkfilmes kamerával könnyebben megoldható lenne ez a probléma, de erre szokták mondani, hogy szegény ember vízzel főz, a laborban is meg tudunk egy olyat csinálni amikor nagyítunk, hogy a képnek az egyik sarkát úgymond megemeljük, ha kellő mélységélessége van a nagyítógépnek, akkor ezeket a perspektíva torzításokat ki lehet küszöbölni. Erre alkalmas az elektronikus megoldás is, ez az egyik utólagos lehetőség. Amit pedig a helyszínen – nem vagyok benne biztos, hogy jól meglehetett volna oldani – hogy egy picit magasabbról készül a kép, és akkor ezek a párhuzamosok a kép határával működnének. Egy kis elforgatást még elbírt volna a kép. Szóval ezt tudom így hozzátenni. (hegyi)
értékelés:

Virágaim.

Hát, én most ezzel a képpel olyan nagyon nem tudok mit kezdeni. Értem én, hogy itt valamilyen formai megfeleltetés van, ha jól látom, itt valamilyen kisember térdéhez van téve valamilyen virágkompozíció. Nem tudom, de lehet, hogy ez az ő hajában van, ezt is el tudom képzelni, hogy ez egy ülőportré és felülről fényképeztük és ez egy hajdísz, nem tudom, de most erre nem is nagyon kapok megfejtést. Igazándiból az is problémám most, hogy ennél a képnél a kép nagy részét uraló két láb életlenben van tartva, és ez nem tesz ennek jót. Mert ez most olyan, mint hogyha oda lenne rajzolva két ilyen forma vízfestékkel. Miközben ennek ellentmond a vaku, amit használt az alkotó, és ami erre a virágkompozícióra rávetíti a nagyon is konkrét és kemény fényét. Tehát ez a kevert világítás jelen pillanatban attól válik ketté, hogy maga a kép viszont élességében nem ugyanazt a szintet hordozza a vaku megvilágításnál, mint a természetes fénynél. Mondom, ez az egyik része a dolognak, a másik része pedig maga a filozófiai értelmezés, tehát nem igazán tudom, hogy most itt miről van szó, merthogy virágaim, hát nem tudom, szóval én most azt mondom, hogy köszönöm, de én ezt most nem tudom értelmezni. (hegyi)

Nagyon kedvelem ezt a képet. Legfőképp azért, mert olyan játékot vesz észre András, ami ott van mindenki előtt, úgymond a kezünk ügyében. Ez a pocsolyában tükröződő városrészlet, ezt sokszor látjuk egyébként, amikor járunk-kelünk a városban. Mégis azt mondom, hogy sikerült neki egy olyan időpillanatot választania, amikor a fények és árnyékok játéka nagyon szépen, nagyon líraian jelenik meg a munkájában. Talán annyit hozzáfűznék, hogy arra lehetett volna egy picit figyelni, hogy az a nagyon is fontos szereplő, aki most a járdaszélén, úgymond a kép felső részében kezd begyalogolni a képbe, határozottabban jelenjen meg. Nem a konkrét személy, hanem az árnyék. Itt most arra gondolok, hogy vagy kivárunk még más gyalogost, aki arra fog jönni és egy kicsit közelebb gyalogol úgymond a járdaszegélyhez és akkor a teljes árnyékrész és az alak bele tud kerülni és akkor nincs lefejezve a figura, hát vagy pedig azt mondom, hogy ilyenkor nyugodtan lehet manipulálni és azt mondani a járókelőnek, hogy ne haragudjon, nem lesz maga rajta azon a képen, csak az árnyéka, de tegye meg már, hogy ott megáll egy kicsit és közelebb gyalogol oda a járdaszélhez. Ugyanis megéri a fáradságot, hogy az ember ilyenkor elkezdje instruálni a modellt, vagy megéri várni. Én az instruálás mellett vagyok egyébként inkább, mert az mondom, hogy nem biztos, hogy 2 perc múlva, 5 perc múlva ugyanez a fényhelyzet, vagy ugyanez a világítási helyzet fennáll. Ezek a pillanatok nem tartanak örökké, tehát én inkább amellett vagyok, hogy igenis ilyenkor meg kell szólítani azt a járókelőt, ha nincs mellettünk éppen valaki ismerős, akit úgymond be tudnánk állítani a képbe. Nagyon szeretem ezt a képet és én most erre megadom a három csillagot azért, mert remélem, hogy ezt a tanácsot András megfogadja és kapunk még tőle hasonló üzenetet úgy, hogy ezekre az apró kis nüanszokra is odafigyel. (hegyi)
értékelés: