Feladatmegoldás

mikor minden megszűnik körülötted...

Azt kell mondanom, hogy itt két nagyon is határozott képalkotási mód találkozik ezen a képen. Az egyik az úgynevezett "szipálfotós" megközelítés, amikor az egész portrénak adunk egy ilyen időtlen, lágyított, a teret is nélkülöző, a térből is kiemelt helyzetet azzal, hogy lágy fényekkel, lágyan megdolgozott helyzetet mutatunk, ráadásul köré tessszük ezt a fajta vignettálást, ami azért fontos, mert ez megint abból a rút, csúnya külvilágból vág ki egy szeletet, nagyon óvón, védelmezőn körbefogja a modellt, és teremt egy időtlen, térnélküli közlést. A másik irány egy realista helyzet és abban egy megfigyelés, ahogy ez a kislány ebben a népviseletben tánc közben vagy várva a partnerre a kis fal mellett megmutatja saját magát. Tehát ez a két fő irányvonal van itt most egy képre sűrítve és nem vagyok 100%-ig meggyőzve arról, hogy ez biztos jót tesz ennek a képnek. Ugyanis ettől van egy olyan érzetem is, hogy elkészül ez a fotográfia, mint alap, és aztán azt mondja a fotós, hogy az a rózsa ott nem biztos, hogy jó, meg a háttérben miért olyan a nem tudom mi, elkezd magával elégedetlen lenni és akkor köré varázsolja ezt a sötétítést, és ezzel húzza helyre a kompozíciós problémákat. Szóval én azt mondom a Csongornak, hogy én ezt a képet egyébként szeretem, de pontosan ezek miatt, amiket most elmondtam, ha van mód ismételni, akkor én várnék egy új portrét erről a kishölgyről, hogyha ez nem megoldható, akkor pedig a jövőre nézve is mondtam azokat a dolgokat, amiket mondtam. Ha egy ilyen népviseletbe öltözött személyt ábrázolunk, akkor az megint egy döntési helyzet, hogy milyen kivágást használok, hogy fontos a népviselet, mert egyébként mondjuk farmerban jár és technot hallgat, vagy pedig ez egy mindennapi viselet ennek a személynek. Hol van itt a különbség? Ott van a különbség, hogy az egyiknél is más gesztusokat instruálunk a modellnek és a másiknál is. Hogyha mindennapos szinten ő ebben a ruhában jár és ez egy megszokott viselete, akkor akár még egy ennél szűkebb kivágás is megélhet, mert akkor nem az a cél, hogy itt most tételesen megszámolhassuk a gombokat. Hogyha meg ez egy egyszeri helyzet, akkor ezt meg tudnunk mutatni, hogy ő ebből a jelmezből egy kicsit kikacsintson. Azt hiszem, hogy most jól feladtam a leckét Csongornak. Hogy ebből mit tud ő kiszűrni magának?! Majd megmondja, hogy mennyire volt értelmes neki. Egy csillagot tudok adni, és azért egyet, mert arra figyelnünk kell, hogy a modellünk általunk lesz megmutatva a nézőnek. Hogyha mi ismerjük őt közelebbről, akkor mi tudjuk azt, hogy ő így néz, így viselkedik, így áll be akkor, amikor elmereng, De ha ez az átlag megszokott, az emberek fejében raktározott típustól eltér, akkor azt kell tudnunk igazolni vagy pedig - akármennyire is személyes és mi ezt így szeretjük -, akkor is azt kell tudnunk mondani, hogy ez bizony nem ezt mutatja és akkor vagy a címen változtatok, vagy a beállításon módosítok. Nekem ez most itt nem egyértelmű. Ebben az elmerengésen túl, ha akarom, elindulhat afelé is, hogy a kislány mindjárt elsírja magát, mert kiállították a körtáncból, vagy akár az is, hogy mindjárt oldalra fordítja a fejét és kiszalad, mert megsértette a táncospárja. Szóval sok minden felé el tud ez indulni, nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ez a merengésnek a 100%-os megfogalmazása. A képi bizonytalanságon kívül ez a másik, ami miatt azt mondom, hogy az egy csillag meg van, mert kompozícióban ez el van helyezve, de azt mondom, ha lehet, akkor ezzel a modellel vagy egy új modellt keresve, én várom Csongortól a leckemegoldást. Bár a 34-es lecke egy eléggé magas számú lecke és én jobbnak tartanám azt, hogyha a Csongor az egyes-kettes-hármas leckéket kezdené el megoldani és addig nem nagyon lépnénk a 34-esig, amíg főként a kettes és a hármas megfogalmazásában nem vagyunk rutinszerűen benne. Tehát én várnám a Csongortól a kettes és a hármas leckére a megoldásokat. (hegyi)
értékelés:

Egy érdekes megközelítést láthatunk a barátság témájában, de nem vagyok 100 százalékig meggyőzve arról, hogy ez miért van fekete-fehérre redukálva, mit akar ez mondani. Ahogy azt sem tartom teljesen szerencsésnek, hogy a környezet hogyan van megválasztva, mert itt most ez nagyon esetlegesnek tűnik nekem és ez a vakus világítás sem biztos, hogy rendben van. Pontosabban azt mondom, hogy itt megint egy döntési helyzet van, ami nem lett teljesen letisztázva. Hogyha a döntési helyzet az, hogy úgy csinálok, mintha egy dokumentumfotó lenne és jön a két szőrmók és tulajdonképpen rajtakapták őket egy éjszakai bulizás után, lehet akkor egy ilyen dokumentalista helyzetet létrehozni és el lehet kezdeni mesélni egy történetet és tulajdonképpen mivel hogy játék mackókkal van ez elmesélve, ebben volna húzás, tehát azért ennek lenne íve. Ez az egyik része a történetnek. És erre utal egyébként maga az, hogy a barátság témára úgymond megszemélyesít egy ilyen bábozási játékkal kis állatkákat Tímea. Ez az egyik irány. A másik irány, hogyha ez egy szerethető történet akar lenni, akkor ez a fekete-fehér azért ezt eléggé elidegeníti, és az, hogy pirossal kiemelem a szívet, hát ez nekem nagyon szájbarágós, tehát erre semmi szükség nincs. Ez maximum egy reklámfotón tud megélni ez a fajta technikai trükk, egyébként én ezt nem tatom jó iránynak, nem egy túl hosszú élettartalmú geg, hogy úgy mondjam, tehát ezt egyszer megnézem, és utána felejtem el, hogyha egy ilyen színezéses játék van. Sok meló, igen, de hát nem egy természetes történet. Úgyhogy én azt mondom, hogy ezt a leckét én visszaadom a Tímeának ismétlésre. Egyrészt, hogyha macikkal akar játszani, akkor ezt tessék eldönteni, hogy mi a történetnek a kifutása, jó lenne azért, ha a kis kezeik azok meglennének annyira tisztelve, meg a kis fülecske, hogy az belefér, mert mért nincs most benne? Nem látom az indokát. A háta mögötti sötétben tartott valami – az most nem tudom, díszpárna akar lenni, vagy micsoda – az ott megint azt mondom, hogy értelmetlen. Tehát egy kicsit ezen még érdemes elmelózni. Egy. Kettő, azt is gondolom, hogy a lecke az másról szól. A negyedik lecke a barátságról szól, azért én ezt ennyire nem szűrném át és nem venném lazára a játék mackómmal. Hát most arról nem is beszélve, hogy hát itt most nekem nagyon úgy tűnik, hogy van itt egy fiú meg egy lány mackó. Az is lehet barátság, csak ez most nekem egy picit másról szól. Ez inkább a szerelemről szólhat. A barátság egy kicsit más, úgyhogy magát a barátsághoz való viszonyomat kell itt valahogy megfogni, a barátságról mit gondolok. Úgyhogy én ezt visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Ha úgy próbálok indulni mint néző, hogy mit látok, hát látok egy madarat fölszállni, hát ez nem egy akkora dobás, ettől még nem fog letekeredni a fejem. De, az viszont kifejezetten tetszik és nagyon jó, hogy a Gime elkezdett azzal foglalkozni, hogy mi az ami mozog és mi az, ami áll. És itt például az, hogy ő elkezdte követni a kamerájával ezt a madarat és ettől a madár tulajdonképpen áll és a tér kezd elmozdulni körülötte, ez egy nagyon fontos megfigyelés. Ezek stílusgyakorlatok, ezek tanulmányok, megfigyelések, de ezek nagyon fontosak. Amiért ez mégsem lesz háromcsillagos történet az az, hogy igen, de még ezt tovább kell tudni vinni, hogy mikor exponálok. Ugye nyilvánvaló, hogy ebben, ezek az elektronikus gépek sok mindenbe beleszólnak, hogy nem biztos, hogy pont akkor exponálnak, amikor mi akarunk. Ezt ki kell tapasztalni, mert hogyha egy tizedmásodperccel, vagy egy századmásodperccel később exponál a Gime, akkor ez a madár éppen fölfelé emeli a szárnyát majd, és hogyha fölfelé emeli a szárnyát, akkor kevésbé zavar be, tehát akkor a lábai, amik most ott nagyon szépen kezdenek kirajzolódni, ott ez esetleg még jobban látható. Vagy hogyha egy picit, egy leheletnyit tényleg hosszabb az expozíció, akkor lehet, hogy a fönti mozgásrész is belekerül ebbe a képbe. Ez az egyik részlet, a másik pedig az, hogyha egy kicsit később exponál, akkor azzal azt is eléri, hogy nincs ennyire összenőve ezzel a – hát én nem tudom, hogy ez egy sín akar lenni, vagy micsoda ez a vízszintes vonal -, de hogy ezzel nem gabalyodik ennyire össze ez a madár. Hogyha az volt a cél, hogy azt érezzük mint hogyha innen szállna föl, hát azt mondom, hogy azt is lehet, de most igazándiból nem erre utal ez a mozdulatsor. Az elhelyezés türelemjáték. Lehet, hogy 73 madárnak ahhoz elszállni, mire egyszer egy ilyet sikerül az embernek lelőni, de érdemes ezzel foglalkozni. Pontosan annak a begyakorlására, hogy akár egy hosszú exponálásnál hogy követünk le egy modellt, vagy hogy mikor exponálunk. Ez kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

A sarok mögött bármi lehet...

Egy nagyon izgalmas szinte színpadi, szinte drámai beállítást látunk Nórától és nagyon tetszik az, hogy el kezdett játszani a fénnyel és ez a fény egy nagyon dinamikus kompozíciót hoz létre, egy nagyon dinamikus történetet indít el. Ugyanis, hogyha megfigyeljük, akkor most az arc és a kéz és a kéz által vetett árnyék között ide-oda tud cikázni a tekintet és várjuk azt, hogy mi fog történni. Hogy az arc fordul felénk, hogy a kéz tesz valami mozdulatot, tehát valamilyen jövőbe mutató gesztust várunk és ez a várakozás az, ami a feszültségét adja ennek a kompozíciónak. Van két apró megfigyelésem, amit szeretnék megosztani Nórával. Ebből az egyik az az, hogy van egy nagyon jó drapéria és ez a drapéria ez a vörös és ez nagyon jól ritmizál a feketével. A vörös és a fekete, a vörös és a szürke nagyon jó színdinamikát hordoz. Ha én vagyok, aki ezt a fotót készíti, akkor két dolgot megpróbálok. Nem tudom, hogy térben mennyire lett volna megoldható persze, ezt Nóra fogja majd igazolni, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, hogy például ezt a drapériát a fönti résznél, tehát a kép tetejénél ez elé a fal vagy, vagy nem tudom ajtó, vagy mi akar ez lenni, ez eléhozom, tehát kvázi ne ez a fehér felület vágja a vöröset, hanem a vörös tudjon egy kicsit uralkodni ezen a fehéren. Tehát, hogyha ott az folytatódhatna valamilyen trükkel, hát nem tudom, mondom, hogy ez egyáltalán megoldható-e, hogy térben mekkora távolság van e között a két felület között, de ha megoldható lenne az izgalmas lenne, hogy az ott lógjon rá erre a falfelületre. Ha ez egy sínen van, vagy függönytartón, ez a vörös drapéria, akkor arról az ember leakasztja, kis szöggel, vagy nem tudom kis ragasztóval fölragasztja, hát annyit csak kibír, amennyi az expozíció, tehát hogyha nincsen is egy síkban ez a kettő, akkor is ezért valami kis csalással megoldható talán. A másik az világítás, hogy egy nagyon kisteljesítményű lámpával, nagyon pici, kevés kis fényt én a kép jobboldaláról adnék, tulajdonképpen a kamera mellől. Megint azt mondom, hogyha mondjuk a kamerát elképzeljük, hogy most hol helyezkedik el, attól mondjuk egy kéznyújtásnyira körülbelül elhelyezni valami nagyon kisteljesítményű szórt fényt adó lámpát, nem határozott fényt, mint ami itt most a főfény - ezzel azt érnénk el, hogy egy kicsit a képnek a bal oldala, az nem bukna ennyire be sötétbe, tehát ott azt egy picit visszahoznám. Ugyanis nagyon szép az a forma, ami a kéznél létrejön az árnyékból, nagyon jó egészen az arcig a testnek tulajdonképpen a feléig, vagy a testnek a vonaláig ez nagyon jól mutatkozik, de én azt a fajta vetett árnyékot valahogy próbálnám kiküszöbölni, ami a test mögött keletkezik. Mert ennek az árnyéknak igazándiból szerepe és hangsúlya az a kéznél van, és ott hoz létre nagyon szép árnyékokat, a test mögött ez már annyira nem lényeges. Nem tudom, hogy mekkora ez a falfelület, hogy a képnek a jobboldalánál mennyi van még. Mert hogyha ott még van tér, akkor viszont el tudom azt fogadni, hogy ez bebukik ilyen sötétre, akkor, hogyha itt van még körülbelül egy fél nórányi tér, amit még megmutatok, tehát akkor viszont még hozzátennék ehhez az oldalhoz, és akkor ez az árnyék a semmibe el tud veszni. Akkor ez működhet. Nyilvánvaló, akkor a újból ki kell egyensúlyozni azt a mérleget úgymond, ami most nagyon is egyensúlyban van, tehát akkor picit valószínűleg a függönyből is többet kéne mutatni. De egyébként azt kell hogy mondjam, hogy ezek, amiket én most mondok, ezek majd egy következő lépcsőfok lehet a világítással, de most azt mondom, hogy ez így is nagyon is rendben van és az üzenet nagyon is érthető. Aztán van még egy pici ilyen megvadítós történet, hogy mondjuk, hogyha a Nórának azon a vállán, vagy abban a kezében, hóna alatt, nem tudom, ami most sötétben van tartva, ott megjelenik egy vörös táska, például, akkor az tud feleselni ezzel a vörös drapériával és máris egy háromszög tud létrejönni, amivel még jobban megbolondítjuk, még jobban bepörgetjük úgymond a néző tekintetét. Tehát én azt mondom, hogy nagyon is jó, nagyon izgalmas az a történet, amire itt Nóra rátalált és én ezt javaslom szintén, hogy ezzel kísérletezzen még. Nagyon jó, hogyha ez valami olyan helyen van, ahova ő így el tud menni fotózni, akkor érdemes itt még más történeteket is elindítani. Három csillag. (hegyi)
értékelés:

Nagyon tetszik, nagyon kedves az a fajta képi elrendezés amit itt most kapunk, nagyon jó az üzenete, nagyon tetszik az a fajta világ, amit itt most látunk. Nagyon jó ez a tekintet, amit valamilyen szinten azért sikerül látnunk. Itt van egy kicsi javítandó ezen a képen. Valami kistükörrel, kislámpával, íróasztallámpával a háttérből, már úgy értem, hogy a fényképezőgép mögül azért érdemes lenne a szembe egy pici fényt adni. Most ez a szem a hajtól kap egy olyan árnyékot, ami miatt nehezen tud velünk kommunikálni. Minden más lényegesen nagyobb fényértékben van. Tehát ez már ilyen kettős bujkálás, mert hogy maga a póz is erősít arra, amit a cím utal, de hát ehhez a póz elég lenne és nem kell még pluszban hozzátennünk valamit a világítás problémájával. Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet, az pedig a csuklónál most egy nagyon, hát had mondjam nem túl szerencsés csonkolás jön létre. Tehát az, hogy a behajlított kézfej most egy ilyen formát ad ki, amit itt most látunk... én értem, hogy azt a kismajmot öleli a szereplő, de hát azért jó lenne, hogyha ez valahogy úgy történne meg, hogy vagy nem látok akkor semmit a karból, vagy hogyha igen, akkor ott az ujjaknak is lenne szerepe. Úgy, hogy egy picit nyitunk ezen a mozdulaton, feljebb hozom a kezem, és máris ott vannak az ujjaim. Most ez így nem túl szerencsés, de maga a beállítás az nagyon tetszik. Én azt mondom Tímeának, hogy mivel azért ez egy – még ha esti, de iskola – jó lenne, ha megismételné ezt a képet, ha ezt kérhetem, pontosan ezek miatt, hogy gyakoroljuk ezt a fajta képberendezési és világítási játékot. Nagyjából ebben a pózban és ebben a helyzetben, ez nekem tetszik és nagyon rendben van. Pontosan attól tetszik egyébként, hogy a kép két viszonylag jól elkülöníthető részből áll. Az egyik egy külső megnyilvánulás, ami ez a szégyenlős, egy kicsit félős, de mégis csak megmutatkozás, és a másik pedig egy biztonságot jelentő párnák, macik, plüssállatkák közötti helyzet, ami nagyjából azt mutatja, mint hogyha azt mondaná a szereplő, hogy jó, itt vagyok fényképezz le, bár nem nagyon vagyok ebben bátor, de legyünk már rajta túl, és aztán utána had bújjak vissza az én kis ágyikómba a kis macimmal. És ez egy nagyon szerethető történet, úgyhogy ezt mindenféleképp meg kéne hagyni, de jó lenne, ha ez az ismétlés megtörténhetne ezekkel a javításokkal. Tehát én most azért nem csillagoznám ezt le, mert várom az ismétlést, várom a javítást Tímeától, megéri, hogy foglalkozzunk ezzel. (hegyi)

Én ezt egy nagyon jó meglátásnak tartom, és nagyon örülök annak, hogy Gime elkezd egy picit más irányban is keresni. A kép az ezzel a kiégett, túlexponált megoldással a valóságtól segít elrugaszkodni minket, nézőket és nem az a fontos, hogy kik vannak a képen, nem az a fontos, hogy milyen helyzetben történik ez a találkozás. Az azért elég jól megfigyelhető marad így is a roncsolás és a redukció mellett is, hogy a képen egy férfi és egy női alak látható. Az is jó, hogy különösebb interakcióba nem kerülnek egymással, tehát ha a sejtésem valós, akkor itt, ez a két szereplő valószínűsíthető, hogy elhaladt egymás mellett, de, mivelhogy jelen pillanatban, ami az expozíciós pillanat, ez még pontosan nem eldönthető, tehát nyitva van hagyva a történet, és ez jót tesz ennek a képnek. Ami észrevételem volna, az az, hogy ugyan itt jól használja az András azt, hogy ezzel a minimális képi információval hoz létre egy kompozíciót, de a végeredmény tekintetében azt kell, hogy mondjam, hogy most az, hogy maga a fő téma az hova kerül a képen az most nem biztos, hogy 100 százalékosra sikerült. Azért, merthogy bár világos formákkal és világos színekkel dolgozunk, a fehér uralkodik ezen a képen, de ez a nagy fehérség is tud tömegében súlyos lenni, attól még, hogy fehér. És ez a nagy fehér tömeg ül rajta ezen a kompozíción most felül. Lehet ezt használni, csak akkor azt mondom, hogy még inkább, még többet kell ebből mutatni, még nagyobbat, még több eget, vagy még több fölső részt kell hozni, és akkor ettől rendeződik megint helyére ez a történet. Most egy picit nekem ez billeg azon a határon, hogy én valószínű levágtam volna föntről, hát egy harmadnyit legalább ebből a kompozícióból, amit most látunk. Hogyha egy harmadnyit akár kitakarunk kézzel, akkor máris lehet látni azt, hogy egy négyzetes kompozícióban, hogy mondjuk erősebbé válik a fogalmazás. Én azt mondom, hogy erre én meg tudom adni a két csillagot, de a kompozícióra oda kell figyelni. Ami pedig azt illeti, hogy rezonancia lecke, én jónak tartom ezt a meglátást is, mert hogy személyek közötti impulzusok, rezgések is nagyon fontosak tudnak lenni. És pont attól, mivelhogy a két szereplő térbeli elhelyezéséből látszik az, hogy még ez a találkozás nem 100 százalékosan jött létre, ebből kifolyólag ez a rezonancia itt indul el, és ez jól érzékelhető. Tehát mivelhogy ez a kérdés nyitva van, ezért abszolút elfogadható a rezonancia leckére. Úgyhogy a két csillag az megvan, köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet, mégpedig azért, mert nagyon izgalmas az az érzés, amit a nézőben kivált vagy ki tud váltani azáltal, hogy ezek a hópelyhek megjelennek, de negatív formaként jelennek meg. Tehát a nagy világos égben, ezek ilyen sötét pöszmöszökben szállnak felénk. Pont ettől válik ez az egész izgalmassá, mert egyszerre hordozza a régi fotográfiák roncsolt felületét és azt a tényszerű helyzetet, hogy szakad a hó, és ettől válik az egész izgalmassá, hogy a ez a kettősség a nézőben is megjelenhet. Ráadásul a mélységélességgel, azzal, hogy ezek a hópelyhes bemozdultak, ezzel eléri azt az alkotó, hogy én is ott érzem magam ebben a helyzetben. Nem mondom, hogy egyértelműen úgy érzem magam, hogy rohanok, vagy majd megfagyok, ezt ez a kép nem is igazán tudja hordozni, nem is valószínű, hogy ez volt a célja, de olyan, mintha ülnék az út szélén egy autóban és nézném a tájat. Az élmény mindenképpen meg van és nagyon köszönöm. Kevés eszközzel dolgozik. Kompozícióban izgalmas ez a sötét folt, ez a forma, amit a bokrok adnak és nagyon érdekes, hogy ezek hogy kúsznak ide be. Olyan, mintha egy kisvonat robogna a tájban és annak a füstfelhőit látnánk, sok mindenre lehet asszociálni. Megint azt mondom, hogy a történetnek a meseszerűségét erősíti ez a fajta fogalmazás. Kompozícióban nem vagyok teljesen biztos, hogy a döntés az abszolút érvényes lenne. Lehet, hogy én ebből a sötét foltból kevesebb vagy többet adnék belőle, de most nagyjából középen nem biztos, hogy kompozícióban annyira erős, de mindezt elviszi a vállán az a fajta történetmesélés, amit Viktória mutat nekünk. Úgyhogy nagyon köszönöm és meg van rá a 3 csillag. (hegyi)
értékelés: