Akár épített környezet is lehetne. Nagyon örülök annak, hogy higgadt módon a Bélát mindazok az élmények, amik az embert egy ilyen déli környezetben érik, és ezek elkezdenek burjánzani, hiszen ezek egészen más kultúrkörben vannak mint amiben mi élünk. Gondolok itt a képen erre a valamilyen rendszámra vagy lámpaszámra, utcaszámra, a műemléki lámpaformára, az egészen nagyvárosi sztrádaszerűen egymásba gabalyodó szárítókötelekre, és a jó ritmusú, többnyire mosott gatyakék-színű konyharuhákra. Ez fotóművészetileg egy nagyon hálás feladat, nagyon szeretik is ezt a fotósok. Jó ritmusban találja meg a Béla, hogy a kép jobboldalára rendezi az árnyékokkal teli balkonok növények, és spaletták töredékeit, és ezek ellenpontozzák a balról benyúló lámpatestet, ami színvilágában egy folyamatos sötétet hordoz, és mindezek alá ezek a kékek egy egységes folthatásként elrendeződnek, és a háttér sematikus fáradtabb rózsaszínes-vöröses, fakult felületébe a különböző módon eső, feszülő köteleket kiemeli. Nagyon jó ritmusban van ez az egész elhelyezve, az egész kép jobbra bukna, ha a Béla nem találná meg ezt a lámpatestet, ami szinte mérlegszerűen kiegyensúlyozza. Annak is örülök, hogy a Béla úgy vágta a kép felső felületét, hogy a lámpatest vízszintesei azok valójában vízszintesek legyenek a képen. Lehetne még sok mindent ezzel kapcsolatban elemezni, hogy milyen ritmusok hiányozhatnának még innen, de én mégis azt mondom, hogy most, jelen pillanatban, függetlenül attól, hogy nem egy térben van a lámpatest és a száradó ruhák, egy síkra redukált ritmikai játékot látunk, amely a háttérben sejthető vöröses-fakó fal háttér-előtér játékát sejtetnék – mégis azt mondom, hogy inkább minden kiterül, egy szőnyegfelületre, és így ritmikává válik. Különösen mivel az előtérben hozzánk legközelebb talán egy spaletta van, ami nem igazán kivehető, de igazából nincs semmi, ami ezt a mélységi játékot is mutathatná. Nem feltétlenül arra vágyok, hogy legye még egy száradó gatya ott a kamerához közelebb, hanem inkább a Béla kézjegyét hiányolom a képről, mert ez így egy nagyon jó, tehetséges munka, azt már lehet látni a Béla dolgairól, hogy ő egy jó megfigyelő, létrejön, de mondom, hogy valahogyan olyan módon, hogy bármilyen kiállításon mint zsáner elhelyezhető lenne a kép – de hiányzik róla a Tóth Béla szignója, amit pedig a korai képein fel lehetett fedezni. Úgyhogy pont a Béla tehetsége miatt azt mondom, hogy a kép nagyon jó, és várom a további leckéit, és erre egy disznót adok, mert szeretem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

A lónak, a kislánynak aki vezeti őt, és tanít engem és nekem hármunknak muszáj egy személyként viselkednünk addig, amíg kettesben nem maradhatok a lóval (vagy egyedül saját magammal). Egyszóval én és a félelmeim, amik miatt mankóra van szükségem. Tudom, hogy nem látszanak a félelmek a képen, ez azért lehet, mert jóban vagyok velük.

Egy árnyképet látunk, ami egy út menti füves részen jelenik meg, és sejthetően az alkotót látjuk a nyeregben, a kezében a formákból adódóan láthatjuk a fényképezőgépet, a sziluett ezt mutatja, és azt látjuk, hogy a szereplő nem egyedül van itt, hanem egy másik szereplő segít neki, tartja a lovat a kantárszáron keresztül. Sőt, ha nagyon megfigyeljük a kép bal alsó részében a valós helyzetet a nadrágszár egy darabját is felfedezhetjük, vékony csíkban, tehát maga ez a helyzet, a ló, a lovas, és a tanító helyzete jelenik meg a képen. Azért annyit talán szabadjon megjegyezni, hogy ez az elkapott pillanat nem biztos, hogy kellően dinamikus, amit az alkotó választott, ugyanis – persze egy tanulási folyamatnak vannak stációi – de azért az anatómia megfigyelése is fontos, hogy ha kiválasztom, hogy én erről a szituációról szeretnék beszélni, akkor ebben a szituációban mindegyik szereplőnek megvan a maga fontossága. És ezt a fontosságot ebben az elrajzolt, sziluettes ábrázolásmódban csakis a formák és az exponálás pillanatának a megválasztásával tudom befolyásolni. Azaz a ló feje és a segítő ember ott a lófej mellett egy zavaros helyzetet mutat, tehát amíg a ló és a lovas helyzete egy szép ritmus, olyan, mintha egy ülő buddhát rögzítettek volna a lóhátra, addig a tanító és a ló kapcsolata nem teljesen tisztázott, és akárha hanggal vagy bármilyen utasítással a lovat rábírjuk, hogy emelje fel a fejét, akkor máris dinamikusabbbá válik a kompozíció, és kiszabadulnak ott azok a formák és nem olvadnak ott annyira össze. Ettől még az ötlet nagyon jó, és jól érzékelhető ez a kapcsolódási rendszer, csak a formák kapcsolódásánál érzek ott egy pici zavart, úgyhogy én két disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

nyugi

Itt egy akár házi kedvenc kategóriába is elfogadható képet látunk, hát az István is a szavakkal játszik, és ő is a helyzet és a megszokásaink humorát próbálja alkalmazni, amit én egy jó megközelítésnek érzek. Viszont a másik részéről is kell beszélnünk, hogy ez természetesen ez egy fotó, éspedig egy olyan élőlényfotó, ahol a tér és az élőlény kapcsolata, és az élőlény ábrázolása az elsődleges. Tehát a szóbeli humor és a szójáték akkor tud erős lenni, ha ezt az élőlényt jól tudom ábrázolni. És ezt a fénnyel tudom elérni, a fény különböző pozícióival, vagy az időszak megválasztásával. És ha egy pici kis csigát képzelünk el, azt tudjuk, hogy az ő kis szarvacskái és a rajta elhelyezkedő szemek teszik különösen izgalmassá ezt az élőlényt, ahogy ő ott halad az útján, és nem igazán látom, hogy itt hol van az élesség, másrészt meg egy kis fény sem ártott volna, mondjuk megvárni türelmesen, amíg úgy két óra hosszával később vagy hamarabb, ugyanezt a képet. Miért mondom, hogy megismételhető ez a kép? Mert úgy tűnik, hogy a tér, ez a köves vagy betonozott út, talán ugyanilyen formában megtalálható, a kis csigára lehet vigyázni, és egy picit több fényt kaphatna, más megvilágítást ez a kis élőlény – hiszen gondolkodjunk csak itt szobrászati szempontból, azok a kis csavarok, azok a boltívek, amik megtalálhatóak akár ezen a csigaformán is – és a csigavonalról már egészen hosszasan is beszéltünk itt az estiskolán, lásd Pesovár Annáék üzenete a Fibonacci-számról és az ismétlődő sorozatokról – szóval egy egészen különleges térélmény ez a csigaház, úgymond a képzőművészetben sokszor megjelenik, és maga ez a kis kocsonyaszerű, érdekes kis test, ami segít a csigának a haladásban, ez is nagyon jó lenne, ha jól látható, érzékelhető lenne, mert az esendősége ennek a medmeksznek, ekkor válik drámaivá. Magyarul az ötlet nagyon jó, és megint picit ujjgyakorlatként, túl könnyedén lépsz át rajta. Érdemes lenne ezzel a problémával tovább foglalkozni, de az ötletre a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Bobák Csabának

Itt a Csaba képére ez egy egyfajta válasz, megfigyelés-párhuzam, és ez egy nagyon jó megfigyelés, de azt mondom, hogy ezeknél a helyzeteknél onnan izgalmas a dolog, hogy ha megfigyeljük, hogy a fatörzs mintha szeme, orra lenne, mintha énekelne, akkor annyit tegyünk meg, hogy odamegyünk és azt a fűkalászt elvesszük a szája elől, egy kicsit rendezzük a környezetét, tehát, hogy elkezdjen élni, működni ez a természeti forma. Megtalálni nem elég, a kompozícióban nem áll elő a természetben az a forma, ami az exponálásnál kell, tehát ezekben a helyzetekben a fotós veszi a bátorságot és úgymond takarít egy kicsit. Egy disznó a kommunikációs helyzetért és a megfigyelésért megvan, de érdemes lenne ezeket az elmondottakat beépíteni a következő komponálásba. (hegyi)
értékelés:

A Gerleitől megszokott lírát, érzékenységet, nőies finomságot látunk itt. Ez egy nagyon közeli kép, ugye pont most a napokban a nappali meleg és az éjszakai hideg miatt egy klasszikus képet látunk, ahol a pára vagy harmatcseppek megülnek a pókhálókon és ez egy nagyon izgalmas téma. Örülök annak, hogy a Gábor ezeket a finomságokat észreveszi, ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy aki kiválasztásaiban ezt a fajta érzékenységet hordozza, és tudja, hogy az ősz lecke már egy magasabb sorszámú feladat, és talán elvárható, hogy ezt a tudást átszűrje magán, és az egészben az a fajta személyesség is formailag megjelenjen, amire azt kell, hogy mondjuk, hogy a Gerlei képe. Tehát önmagához mérten a képet, bármilyen megyei vagy országos fotótárlaton mint szép természetképet láthatnánk, ugyanakkor azt érzem, hogy a Gábor képes arra, hogy az a fajta kézjegy is benne legyen, ami pl. egy pár hónapja a talp leckénél egy fekete-fehér képénél, akár más szereplő bevonásával is, nagyon jól, ötlettel, de hordozta az ő kézjegyét. Mindamellett, hogy én ezt a képet szeretem, visszaadnám az ősz leckét ismétlésre, abban a tekintetben, hogy a Gábor jelenléte jobban legyen rajta az alkotáson. Mint feladat, a kép teljesítve van, jól, de ezt ugyanígy fotózhatná még tucatnyi fotós, aki ezen az érzékenységi szinten van. (szőke)
értékelés:

Azénkutyám

Egy valószínűleg képsorozatnak láthatjuk itt a képét, akkor is úgy értelmezném ezt, ha nem készített az alkotó egy sorozatot erről az élőlényről, vagy kutyusról, mert akár valójában exponálódtak azok a képek, amik egy háziállat mindennapjait figyelik, mutatják be, a kutyus figyel, alszik, fut, simogatható, akár ezek le lettek exponálva, vagy csak fejben történtek meg az alkotó megfigyelései, az biztos, hogy abból a nagy sorozatból egy kiemelés ez, egy olyan kiemelés ami akkor tud megszületni, ha egy állattal, egy állat életmódjával szoros kapcsolatban létezünk. Itt egy kiemelt, talán játékos pillanatot lehet látni, amikor a kutyusnak odaadják, vagy éppen megszerezte a botot, amit el szoktak dobni, és látszik a képen, hogy a kutya teljes extázisban arra figyel, hogy mint vadászó lény megszerzi a zsákmányt, a táplálékot. Ilyen értelemben tulajdonképpen a természetképek kategóriájában egy jó megfigyelést látunk, már az oldalon készültek madarakkal, bogarakkal kapcsolatban hasonló képek. Még egyszer mondom, ezeket a megfigyeléseket akkor csíphetjük el, ha folyamatosan megfigyeljük az állatot, a viselkedését. Jónak tartom a házikedvenc kategóriára ezt a képet, mert irónia van benne. Eddig erre a kategóriára többnyire kedves, aranyos, szerethető állatokról kaptunk képeket, míg itt a megjegyzés is csak annyi, hogy az én kutyám, mégiscsak valamilyen büszkeség is bennevan, pedig a kép bekeretezve, poszterként egy hálószobában pl. nem biztos, hogy mindenkinek nyugodt éjszakát adna. Hiszen félelemkeltő a szem, a fogak, bár a felső szemfogak mintha nem annyira lennének hegyesek, koptattak. Ami megjegyzés lehetne, az az, hogy ennek a jellegzetes harci pozíciónak a fülek tartása is fontos részei, és a felső fül jó lenne, ha része lenne a képnek. Jelenleg picit szűkre van vágva a kép, hogy a félelmetes fej legyen a központban, de ennek az egész mozdulatnak maga az egész gesztus, formarendszer megkíván egy bizonyos tiszteletet, és így jó lenne, ha az a fül is ennek a része lenne. (szőke)
értékelés:

Egy erdei tisztáson lévő felvételt látunk itt, ami egy igen szép megfigyelés, amikor a fényt ezek a párarétegek megszínezik, és itt utalnék a már sokszor emlegetett Leonardo munkásságára, ahol megállapítja, hogy ezek a levegőrétegek változtatják meg a tónusrendeket, és ennél a képnél ezt nagyon szépen látjuk. Akár ez lehetne egy illusztráció a Gyűrűk urához, de ami ebben nagyon fontos, hogy egy nagyon szép színpadi teret látunk. Én a továbblépés útjának azt látnám, hogy ez olyan, mint egy nyitány, amikor elindul egy történet, és akkor itt megjelenhetne a főszereplő ott a kép közepén, mert én úgy várnám, hogy egyszercsak valami történik. A walkűr rohangálása például. :-) Ami egy megjegyzés, még akkor is, ha a fák ferdén nőnek, bár szerintem ennyire talán nem, hogy ezeknél a képeknél is figyelni kell arra, hogy a horizont, a vízszintesek és függőlegesek azok tartva legyenek, mert nem indokolja semmi, hogy a kép balra dőljön, és ez az egész kompozíciót megborítja. Úgyhogy ezt az egyet tudnám hozzáfűzni, és mondom azt, hogy ebben az őszben megjelenhetne egy szereplő, felsejlhetne ott a bokrok között. (szőke)
értékelés: