Egy bátor akrobatamutatványt látunk Feritől, hiszen ha jól érzékeljük, akkor a kameráját ki kellett lógatnia a kocsiból ahhoz, hogy ezt a képet el tudja készíteni. Hogy eközben tudta-e kontrollálni azt, hogy mit fog exponálni, nem tudjuk, a végeredmény azt mutatja, hogy nem nagyon. Mint kompozíciós, formai játék talán még elfogadható is lenne ez a megoldás, de az esetlegesség nem visz tovább azon az úton, hogy azt mondjuk, na, most hogy jövünk keresztmamáéktól vasárnapi ebédről és unatkozom az anyósülésen, hát kilógatom a gépem egy nagylátóval a kocsiból, exponálok párat, valami majdcsak lesz. Merthogy izgalmas lenne az, ami a szélvédőn tükröződik, izgalmas lenne a mozgó autó és a mellette elsuhanó táj és annak mélységei, de ezek nem kapnak kelllő hangsúlyt, a motorháztető igen, miközben azt, hogy merre az a hazafelé, hogy mi van előttünk, azt nem látjuk. Ez is lehet egy koncepció része, hogy úgy megyek hazafelé, hogy nem tudom, mi vár otthon, de akkor ennek a drámaiságának kell megfeleltetni a képet. Feri, ebben a megoldásban kevésbé vagy benne, mint a többi képedben, ami nem jelenti, hogy ne keresd a spontaneitásban önmagad, de a spontán történéseknek is van valami alkotói belső előképe, ami - akár mint Pollock esetében - az akció közben mint egy láthatatlan vezérfonal, vezeti az alkotót, még akkor is, ha az nem tűnik tudatosnak és tervezettnek. (szőke-hegyi)

400 ASA, majdnem eredeti méret

Egy ilyen absztrakt formai játék esetében minden egyes formának, vonalnak értéke és értelme van, rangsora, ami színben, vastagságban, fényben és élességben is besorolódik. Nagyon szép megfejtés, nagyon jól és finoman utal az őszre, a dekadens, hanyatló, pusztuló természetre, finom fáradt színekkel, ívekkel. Talán csak annyi megjegyzést fűznénk hozzá, hogy a kép alsó harmadában átlósan futó két majdnem egyenes világosabb vonal ezeknek a hajladozó íveknek ellentmond, tehát ezek vastagsága, súlya nagyobb egy lehelletnyivel a kelleténél. De mindenképpen egy finom és mégis határozott elképzelést osztott meg velünk Jóska, három malac. (szőke-hegyi)
értékelés:

Sokáig kellett gondolkodni, mi is a strucc a képen, mire az árnyékot felfogtuk, hogy ez egy utólagos manipuláció vagy más eredménye ez a forma, nem tudjuk megmondani. Egy képi geget látunk, ami akár lehetne egy történet kezdete vagy vége akár, most ebben a formában egy geg, egy megfigyelés. Kompozícióját tekintve ez a kép is dől jobbra, a két szélen futó perspektívát érzékeltető hídkorlátok rántják össze ezt a képet. Talán ha a két szereplő közelebb jön a kamerához és így az árnyékok is képhatárig tudnak kerülni az alsó szekcióban, akkor még erősebb lehet a formai játék, ráadásul a valós és az árnyék közötti humorhelyzet is erősödhetne. (szőke-hegyi)
értékelés:

Készülünk a télre.

Anita ezt a képet is a Mogyorók kertjében találta - nem véletlenül írjuk, hogy találta, mert ha a téma az ősz, a favágás, akkor a kép megkívánná, hogy belenyúljon a kompozícióba. Most látunk egy szeneskannát, egy talicskát, amit Zsolt megrakott fával. A szeneskanna üresen tátong, a fákat csak érintőlegesen látjuk, tehát akár a Zsolt által otthagyott fákból néhánnyal ezt a helyzetet meg lehetett volna oldani, talán picit emelni a kamerán, mert most a legfontosabb ez az üres vas szerkezet. (szőke-hegyi)

Igen Feri, itt van az a megoldás, ami sűríti, összefoglalja azt, ami az előző két képen megjelent, fényben, dinamikában, erőben és akár még azt is mondhatom, hogy indulatban. A gyakorlás fog segíteni abban, hogy a fényforrásod mozgási tempóját megtaláld, hisz az adja a vonalak erejét, fényét és vastagságát, ezen van még mit finomítani, de ebből a kompozícióból úgy érezzük, hogy ez a legtöbb, ami kihozható. Három malacos.
   A későbbiekre - reméljük más is olvassa az értékelést - azt tudjuk javasolni, hogy érdemes előre lepróbálni a "szereplőket" és a "jelmezeket", vagyis ha ezt a képet figyeljük, itt szereplő a kockás terítő, a kerámia tál, a kaktusz, a cserép, és a fények. Itt is be kell állítani egy értéksorrendet. Ezek egyrészt formák, szögletesen, kerekek, amorfok, másrészt színek, tónusok. Ha minden nyugtalanságot sugall, akkor egymás hatását kiolthatják. A terítő kockás vonalai kemény, határozott formák. A tál görbületei lágyak, de a minta spirálja dinamikus, erős. A virág levelei erőt mutatnak, robbanásszerűek. A fénypászmák is határozottak, dinamikusak. Ha ez az értéksorrend, akkor ezt a fényekkel és tónusokkal kell sorba állítani, hogy lehetőleg a fotós céljait erősítve jelenhessenek meg a képelemek. Fel kell tenni a kérdést, mi a legfontosabb, mi kevésbé fontos, mi nem fontos. Mindez után ezt el kell helyezni térben, fényben és élességben is. ha kimondjuk, hogy a terítő csak alap, akkor ennek megfelelően kell világítani, megválasztani az élességet. Ha tudjuk, hogy a cserép ehhez képest egy fokkal fontosabb, de a cserépnél fontosabb a virág, akkor a cserepet picit lehet árnyékolni. Ha a virág fontos, de a dísze és dinamikája a fényfestés, akkor a fényfestésnek kell jól kiegészíteni ezt, koronázni a képet. Érdemes ezzel bíbelődni, mert a csendélet sok egyéb fotós útnak az alapja. (szőke-hegyi)
értékelés:

A Klastromnak egész nagy dokumentációja kezd lenni a táboros és estiskolás képek által, érdemes végignézni, hogy az alkotók milyen megközelítéseket alkalmaztak már. Anitának annyit tudnánk mondani, amit már az Eiffel torony esetében is mondtunk, hogy ezekben az esetekben, amikor ismert, híres épületet fotózunk, meg kell találni azt a személyes pluszt, amitől az a kép egyedivé válik és felül tud emelkedni az útikép kategórián. Jó a párhuzamba állítása a kiszáradt fának és a romnak, de ennél tovább kell menni, hiszen a klastrom mint háttér, mint színpad, vagy akár mint forma alap motívum, ami most nem jut ennél tovább. Abban nem szeretnénk ötletet adni, hogy mi tehetné személyesebbé, mert az Hegyi vagy Szőke személyessége lenne. Hogy ez akt, csendélet, portré vagy milyen irány, ki-ki döntse el maga, de a rom, az épület kisugárzása csak alap motívum, nem elég ahhoz, hogy személyessé varázsoljon egy helyzetet. Itt sem tudunk mást mondani, mint hogy ha Anita közel érzi magához ezt a témát, akkor az idő lesz a kulcs, az idő a megfejtés, amit kívülállóként passzívan kell eltölteni "vele" ahhoz, hogy kialakuljon a személyes "barátság". (szőke-hegyi)