de boldog gyermekkor

A Tamás egy egészen furcsa optikai megoldást használ, halszemoptiklát, ami minél közelebb vagyunk a kép széleihez, annál inkább extrém módon furcsán meggörbíti ezt a teret, és minél kijjebb haladunk a kép széleihez, annál inkább extrém módon torzít. Mégis, ezzel a torzítással létrehoz egfajta keretezést, egyfajta összefoglaló hangulatot. Hogy hol és mint történik ez az egész esemény, amit látunk, valószínűleg valamilyen villanyoszlopra, vagy buszmegálló oszlopára, vagy valamilyen háztetőnek az oszlopára mászik fel a kislány, de ezt nehezen tudjuk megállapítani. Talán a kép széleinél valamennyi információt kapunk abból a tárgyi környezetből, ahol ez az esemény lejátszódik. Én most nagyon apró dolgokat fogok mondani, ami miatt ez a gyermekkor leckében számomra nagyon is jól működik. Ilyen apróság az összeszorított láb, ilyen apróság a félrebillent fej mellett az oldalt elmozduló haj, az a kapaszkodás, az a tekintet, ahogy ez a gyerek ide ránk tekint a nézőkre, az a póz, maga az a helyzet, hogy lényegesen fölénk emeljük ezt a gyereket, tehát tulajdonképpen elbújik, fölmászik egy ilyen oszlopra. Ezek az élmények valószínűleg közös élmények, mindannyiunk életében előfordultak ilyen helyzetek, és ezeket a közös élményeket hívja elő Tamás ezzel a technikai megoldással. Én magam nem nagyon szeretem ezeket a torzított játékokat, mert nagyon hamar kiismerhetőek, és nagyon hamar devalválódik úgymond az értékük, de itt mégis azt mondom, hogy indokolt, és egy jól használt eszközt kapunk. Tehát ezáltal ez a kép egy nagyon jól megfogalmazott üzenetté válik, és annak nagyon örülök, hogy a Tamás ráadásul meghagyta azt az élményt, az az elbújásélményt, azt a szemérmes játékélményt, ami ezen a képen látszik a kompozícióval, és azzal, hogy hova tette a kamerát. Tehette volna ennél sokkal rosszabb helyre is. Úgyhogy én azt gondolom, hogy megvan a három disznó, és köszönöm szépen a feltöltést és ezt a fajta bemutatót. (szőke-hegyi)
értékelés:

Hópelyhek utolsó tánca, mielőtt az aszfalra érnek és elolvadnak.

Egy nonfiguratív képet látunk, pontosabban - bár attól függetlenül, hogy az Ágnes elmondja, hogy mi az, ami a képalkotó eleme, tehát hogy a hóesés pihéit fényképezte le, de mégis – ez az örvénylés, ez a foltrendszer ez Jackson Pollocknak a munkáira emlékeztet, aki egy akcionista festő volt, és nagyon érdekes technikákat próbált alkalmazni azért, mert zenét hallgatott, és aközben ő egy ilyen felfokozott érzelmi állapotban követte el a munkáit. Ennél a képnél is ez az amit izgalmas, mégpedig a képnek tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy a középső-felső részénél indul el ez a formai játék, ahol ez az egész örvénylés nagyon jól látszik. Annyi figyelmet talán megérdemelne, és annyiban megérné foglalkozni azzal a fajta technikával (nyilvánvaló nagyon reméljük, hogy hóesés most a közeljövőben nem lesz), hogy ha ezeket az eseményeket úgy próbáljuk meg elkapni, hogy figyelünk a környezetre, hogy mikor történik ilyen szélfuvallat vagy bármi, ami még jobban megbolondítja ezt a helyzetet. Ott a közepén ez be is indul, és a kép szélén is nagyon szépen látszik, a fölső szélnél, azok a bemozduló hópihék. Tehát az egész onnantól kezdve transzponálódik mondanivalójában. A képnek a felétől, tehát a közepétől a lefelé tartó része az nekem egy picit kérdéses, ott egy picit nekem túl sok a zaj, ott egy picit nekem olyan idegen dolgok is bekapcsolódnak, ami nem a hóesést mutatja. Talán abból kifolyólag, hogy ez valami éjszakai felvétel, ahol valamilyen tájban történhetett maga ez a helyzet. Nyilvánvaló, hogy ezt világítással, exponálási értékkel helyre lehet hozni. De mindenféleképp egy nagyon jó ötletnek tartom, és érdemes lenne ezzel foglalkozni. Ezt meg lehet ismételni avarral, ezt meg lehet ismételni esőcseppekkel, tehát nagyon sok minden olyan természeti helyzet van, ahol ezzel lehet foglalkozni. Javaslom az Ágnesnek, hogy ezzel foglalkozzon, a nyolcas leckére pedig egy jó meglátásnak tartom, három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Camilla egy ideje - merthogy azért az egyértelműen látszik, hogy Camilla egy szemérmes személyiség - egyre közelebb enged a maga világához bennünket, és egyre több olyan finomság és olyan parányi rezdülés, és olyan női amplitúdó sejlik föl a képeiből, ami száz százalékosan érezhető itt ennél a képnél. Pedig semmi mást nem látunk, mint valószínűleg egy ablaktükröződésben az ablak mögött lévő eseményt, egy arcot, egy kisgyermekarcot, és a tükröződő felületen keresztül talán a fotós árnyékát és a Turulmadarat. Ugyanakkor mindez összességében, a foltok és az átsejlő tekintetek időt, múltat, emlékeket, utazásokat, és sok minden mást hoznak attól, hogy az alkotó egy nagyon könnyed ecsetkezelést használ. Ha a Camilla legkorábban ideérkezett képeit nézzük meg, visszatekintünk és megnézzük az iskolába érkezése óta elküldött anyagokat, látszik, hogy olyan ez az egész, mint egy furcsa szemérmes párkapcsolat, ahogy az ember becsukja az ajtót, bezárul a külvilág, és a párjával vagy a kedvesével először van együtt, és minden egyes lépésnél, mozdulatnál, és minden egyes ruhadarab lekerülésénél ugyan bizonytalanul, de egyre közelebb kerül a két ember, a befogadó, és az, aki adni akar neki. Ez a kép azért nagyon fontos, mert egy olyan belső utcába vezet bennünket be a tizennégyes lecke család kategórián keresztül a Camilla, ahova eddig nem nagyon engedett bennünket közel. Nagyon szép képnek tartom, és nagyon köszönöm, hogy ezt itt elkészítette az Estiskolának. És azt akarom mondani még, hogy ez egy második pont azon az úton, amire nagyon kell, hogy emlékezzen, amikor esetleg elbizonytalanodik a saját dolgait illetően. Az első ilyen pont az apjáról készített portré volt, és ez a második kép, ami szintén valami olyan pillér, amire föl lehet építeni valamit. Tehát ezen az úton kell megkeresni azokat az érzelmi viszonyulásokat, amiket szeretne velünk közölni. Pontosan azért tartom ezt nagyon fontosnak, mert eszköztelen, mert nem akar valamilyen lenni, mert nem akar valamit valahogy száz százalékosra formálni, és biztosnak lenni abban, hogy úgy és csak úgy értjük majd, hanem meghagyja magának az esendőséget. (szőke)
értékelés:

A sárga háttérfelület, a foltosan megkent fal, és a kopottas, világoskék színű szék, és a hasonló tónusú vászontekercs Vincze Van Gogh képét, és annak világát hozza ide elénk. Ilyen értelemben Vincze Gabriella és Vincze Van Gogh nagyon közel vannak egymáshoz. Ennek a világos fajta sárgának, meleg színnek, és a kék fehérrel oldott változatának nagyon jó a dinamizmusa, különösen azért, mert a kék ahogy ezen a széken megjelenik, és ez a szék ilyen kis darabkákban átlátható, az árnyéka szépen ritmizál a falon. Egy jó stúdiumkép az, amit itt látunk, nem több és nem kevesebb. Az viszont szépen van megoldva. Úgyhogy ez egy háromdisznós kép, gondolva Van Goghra. (szőke)
értékelés:

hiba....rendszerben...

A jópár képpel ezelőtt említett és polemizált hiba kérdésében itt egy filozófiai hibát látunk, ebben az értelemben pedig ez a kép egy klasszikus és nagyon nagy szakmai tudással elkészített kép. Akár még Moszkvában is lehetne, egy plein air helyzet, ahol valójában ez a kép tökéletesen működtetett fotó, és a hiba a gondolatiságában rejlik. Mármint nem a fotónak, hanem amit a fotós megfigyelt. Ugye semmi mást nem tesz a fotós, mint az ironikus énjét használja arra, hogy megfigyeli, hogy szinte az összes személy a képen egy irányba halad, vagy egy irányba akar indulni, kivéve a képet figyelő fiatal hölgyet, és közben a külvilág pontos meghatározása az azt mondja, hogy az irány nem arra van. Ilyen értelemben nekem csak annyi a kérdésem, vagy a problémám, hogy a harminckettes lecke hiba kategóriájából hova tudjuk az Orosz Sanyi képét átrakni. A mozgás kategóriába helyezzük át, és a mozgás kategóriában megvan a három disznó. Tesszük ezt azért, mert alapvetően a kép tökéletes, és nem a technikai hibáról beszél, hanem egy filozófiai összefüggést tárgyal. Tehát a három disznó megvan, de a mozgás kategóriába tettük át. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy képregényújságnak az összes szabályát, elemeit, kommunikációját látjuk itt. Elsősorban a japán képregény-irodalomnak van ebben nagyon nagy tapasztalata. Itt majdnem fázisfotókat is látunk, amelyek egymásba csapódnak, villámokat, kereszteket, és még szövegi gondolatok is buborékokban megjelennek, ugyanúgy, ahogy annak idején a Füles újságban Rejtő Jenő híres regényei Korcsmáros Pál rajzaiként az emberek szájából bukkantak ki ezek a szövegek. Én ezt egy grafikai munkának tekintem, nyilván van valamilyen fajta öröm, vagy valamilyen fajta izgalom most a Dani munkáiban, hogy a plakátművészettel és a mangák világával mélyrehatóbban foglalkozzon. Mangaként nem tudom a képet száz százalékosan értelmezni, mert ahhoz túl sok a metrikus és számítógépből adódó grafikai elem, ezek a téglalap-formák, és nagyon kevés benne az a fajta grafikai elem, ami a mangára érvényes. Tehát én ezt egy köztes stílusjátéknak gondolom, a manga és valamilyenfajta kollázs anyag ötvözetének. Nincs benne meg a döntés, a határozott döntés, hogy merrefelé mozdul el az alkotó. Az alap témakör az nyilván a metró vagy hév, valami ilyen utazó szerkezet, amin belül látunk pici apróságokat. Nekem ez nem áll össze egy teljesen kiérlelt alkotássá. Én a tizenhetes lecke utazás és hazatérést visszaadnám ismétlésre. (szőke)