Láb vagy talplenyomat

Láb vagy talplenyomat ez a megjegyzése a képnek. Az egy szívet melengető érzés, hogy az Anita közel kerül a földhöz, veszi a saját idejét-fáradtságát, hogy lenézzen, és egy olyan világba merüljön el a kamerájával, amire csak lenézünk és látjuk a törmelékeket, megyünk tovább, hiszen lent van a mélyben, a fejünket meg magasan hordjuk. Magyarul ezek kis, szemlélődő mozaikszemek az ő képeiből, hol precízen, hogy gesztus szintjén megjelenve és aztán nem végigvarrva. Ha a talp lecke hívószavait megnézzük, és mindazt, ami az alkotókra visszavetítve a szubjektumot, a személyességet, a saját viszonyomat a világgal kéri, hogy ezt képezzük át vizuálisan, akkor ezt is így kell megközelítenem. Itt amit látok az az, hogy a talajban lévő lábnyomot látunk, egy kutya lábát, szórt külső fényben, és ettől a nyomban árnyékok is vannak. Azt is látni, hogy a fényképezőgép majdnem fölülről, mint egy térképet ahonnan A-ból B-be el lehet jutni, szinte egy domborzati térképet kapunk valamiről. Ami nekem eszembe ötlik, a tizenegyes lecke hívószavaival az az, hogy vajon a kutyaláb fogalma, motívuma a talplenyomat, és mindaz, ami az Anitában zajlik, az hogyan kapcsolódik össze, mi az ami egységes filozófiává összeáll? Mivel a képből úgy tűnik, hogy egy lecke megoldódott, láttam egy lenyomatot, verbálisan a leckére ez talp lenyomat, nem találtam emberit hát kutyalábat csinálok – és megint az hangzik fel, hogy de hol jelenik meg ebben az Anita története? Vajon jó-e az, ha az életünkben folyton feladatokat teljesítünk leckéket oldunk meg? Keressük inkább az élvezetet, nem a túlélést, hanem a megélést. Nem az a problémám ezzel a képpel, hogy miért pont kutyatalplenyomat, miért nincs valami tárgy rajta, nem az én dolgom ez, hanem az a bajom, hogy a kép nem közvetíti a Babos Anita állapotát, történetét a talphoz kapcsolódó hívószavakkal, filozófiákkal, létállapotot, vagy ha közvetíti, akkor az nagyon karcos. És itt hezitálok, hogy az ützenet ennyire Mars-űrszondás és ez a létállapot a jellemző, vagy igazából csak egy feladatmegoldást látunk, és ez szerintem nem jó az Anitának, hiszen itt az alkotásról beszélünk és az alkotáson keresztüli megmutatáson, hogy élvezzük ezt a dolgot, és ha élvezettel teszed, az át fog sugározni a képen, és ezzel gyógyítani fogsz másokat is. Azt mondanám, hogy Anita foglalkozzon még ezzel, és próbáljon belépni abba a mélységbe, ami a régebbi képei alapján megvan neki, csak keresse meg hozzá a vizuális nyelvet. Ennek a leckének éppúgy a legfontosabb része a személyesség, mint az összes többi leckének, és ahogyan Anita a korábbi leckéinél már el tudott jutni a közlésnek egy erős szintjére, kérjük, hogy ennél a leckénél is ezen a szinten próbálja megoldani a dolgot. Azt az erős és őszinte közlést várjuk tőle a saját történetében, amit már megmutatott, tehát nem egy elvont kutyalábat, mert itt ő nincs jelen, és azt szeretnénk látni, amikor a saját történetét meséli el. (szőke)

És még mondja valaki azt, hogy nincs hasonlóság.

A képen szerintem a Veszprémi állatkertben lehetünk, erre utal a háttér, a kerítés, ami látszik. Egy majompárt, talán anya és kismajmát látjuk egy meghitt pózban, ahol az anya érinti a kismajom fejét, az odabújik hozzá, majdhogynem a két különböző korú élőlény azonos formákkal, színekkel, eggyé válik, annyira összebújnak, hogy ha nem lennének a kezek, a fejek, azt hihetnénk, hogy egy furcsa, tekergőző, de egységes formát látnánk. Ez azért is érdekes, mert az az összetett térforma, ahol a két majom ül a kép középpontjában, az egy halott fatörzs-rendszer, több fa, sérülésekkel, ahogy ezek az állatok ide felülnek, koptatják, csiszolják, két vagy akár több összetett forma is látszik, amiknek nagyon hasonló a színvilága a majmocskákéhoz. Azt is mondhatnánk, hogy ugyanolyan összefonódást látunk, mint a két főszereplővel, és erre a formák és a színek is rárímelnek. Azonban a képnek van egy másik megfejtése is, megközelítése is, miközben a két kis állatról szól a kép, a két kis állat rokonokként a rokonokon ül, merthogy a két fa is ezen a módon kapcsolódik egybe. Az a kérdés, hogy ha ezek a formák a két kis állat által fogalmazódnak meg, hiszen nem vág a fényképezőgép optikája belőlük, akkor ugyanaz a párhuzam érthető az összetett faformákra, szerkezetekre, akkor felvetődik az, hogy egy másik beállítást kellett volna keresni, hiszen ha megnézzük a kép baloldalán van egy nagyon szép ritmusa ennek a görcsös fa-testnek, amibe belevágóik ebbe az S alakú ívbe, vagy alul is belemetsz a képkeret, és jobboldalt is van egy fa-héj, amit nem látunk, hogy hova lóg ki. Azt én nem tudom megmondani, hogy hova kellett volna állni, a fényképezőgéppel, de most belelátszik az állatkert kerítése, olyan apróságok, amelyek ebből a kettősségből, hogy az anya és gyermeke, fa s társa viszonylatban zavaró momentumként vannak rajta a képben. Én azt mondom, hogy ha van rá lehetőség visszamenni az állatkertbe, akkor mégcsak nem is szükséges elkészíteni egy fényképet, de megfigyelni, ezek alapján, ezt a viszonylatot, hogy jól értelmezem-e, hogy a két állat és a két fa viszonya jó megközelítés-e ehhez a képhez, mert ez alapján tud a kép egy egyszerű állatkerti fotónál több lenni, ezen keresztül tud Anita érzelmi üzenete megjelenni, mert az is a cél, hogy kifejezzük, értelmezzük saját magunkat, a körülöttünk lévő tárgyakon, formákon, lényeken keresztül, tehát ha ez eddig elfogadható, akkor azt mondom, hogy továbbra is az a kérés, hogy akár a család leckében, próbáljuk azelőtt, hogy exponálunk megfogalmazni magunkban, hogy azon túl, hogy megláttunk itt egy élményt, kimondjuk, átmorzsoljuk magunkon szavakban, azt, hogy ezt miért fogom lefotózni, akkor jönni fognak a kompozícióhoz, hogy honnan, hogyan, miként a válaszok. (szőke)
értékelés:

Egy ízig-vérig sok színt tartalmazó, nagyon színes, álló formátumú képet látunk, majdhogynem minden létező szín jelen van a képen. Egy régebbi alkotására szeretnék visszautalni, mert talán onnan jobban megközelíthető ez a szokatlan kamerapozíció, és ez a régebben elemzett, barátom kategóriába érkezett kép, aminél a tükör szerepéről pár szóban beszélgettünk. Hogy a tükör egy olyan világot mutat meg, tükröztet vissza, olyasmibe látunk bele, olyan tereket nyit meg a tükör – bár gondolhatnánk, hogy csak a valóságot tükrözi vissza – ahova normál esetben nem mindig jut el az emberi szem, és itt is egy hasonló keresés zajlik le a fényképész szemszögéből, mert egy olyan helyet keres, ahonnan a nézőközönség, a gyermekek hallgatják a mesét és elfogadhatják a varázslatot, ők soha nem láthatnak be, hiszen akkor eltűnik a varázslat, a Mikulás nem Mikulás lesz, hanem a szomszéd Lajos bácsi, stb stb. Tehát az álmokról és a romantikáról is beszélünk valamilyen szinten, úgy sejtem, hiszen a gyermekkorról egészen más megközelítést kapunk, ezért nagyon is pontos és jó helyszínt, pozíciót választott ki a fényképész. Hiszen azt látjuk itt, hogy az idős bábművész dolgozik, kezében van az alkotószerszáma, végzi a munkáját, és egy parányit abból is láthatunk, hogy az a közönség, aki sok éven keresztül, 20-30-40-50 éve is már ott ülhetett már a varázsvászon előtt, az most is ugyanúgy hallgatja az elektronika, a számítástechnika korában a Vitéz László vagy a Kisördög történetét, és most is hallani akarja a mesét, a varázslatot, az álmokat – miközben nagyon is jól látszik a hózentróglival, a nadrággal, a gyűrődő inggel, a szemüveggel, egy másik fajta történet. Párhuzamba van állítva a két történet; az egyik a gyermeki arccal, és az idős emberi testtel. Ez a gyermekkor lecke témájában látszik nagyon is, hogy az alkotó elmélyült, igenis észrevette ezt a párhuzamot, feldolgozta ezt az időskort és a gyermekkort, miközben ott van ez a szerkezet, akár lehet kisördög is, úgysem lehet látni a képen, mi ki vagyunk szorítva abból a meséből, amit ott az a kisgyerek úgy néz – egy létállapotot közvetít. Ha jó ez az irány, amit összeállítottam ebből a képből, akkor azt sejtem, hogy – mert megpróbáltam ezt a képet egy kartondarabbal különböző módokon vágni, metszeni, hogy hogyan lehetne jobb ritmusa ennek a képnek, - egészen olyan szélsőséges helyzetig eljutottam, hogy fogtam a fehér papíromat, és a bábművész haja környékén megpróbáltam elvágni az egész alsó szekciót, és azt nézni, hogy a gyerek, a bábfigura, és egy pici a hajból látszik – és rájöttem, hogy ezzel elveszítek minden olyan szegmenst a képből, amitől a történet megérthető. El kellett fogadnom az alkotónak azt a döntését, hogy ez egy nagyon hosszúkás kép, és nagyon sok minden van ott abban az alsó régióban, a takaróvászon, a feszítődrótok, stb, ami egy nagyon fontos üzenete ennek a képnek. Tehát az a javaslatom, hogy sok mindent nem kellene csinálni ezzel a képpel, talán annyit, ha azt a hármas viszonyt elfogadjuk, hogy a kisgyerek arca azzal a kalappal metszve van ezzel a paravánnal, tehát bennünket helyez egy olyan helyzetbe, mintha a gyerek lenne egy bábfigura, és mi nagy gyerekek a bábokkal innen a mi régi gyermeki világunkból kommunikálunk a belső közegbe – tehát ezt elfogadva annyit tennék, hogy a kép jobb oldalán ahol a kisgyerek kalapja látszik, ebből a vörös drapériából lenyesnék, és a bábművész figurája mellett is ennyit vagy majdnem ennyit levágnék függőlegesen. Még hosszúkásabb lenne ez a kép, de még jobban mutatná ez a kép ezt az időskort és megélt élettörténetet. (szőke)
értékelés:

Mivel nem vagyok fotogén típus, ezért erre gondoltam.

A megközelítés, hogy nagyon kis fénnyel, tulajdonképpen csak egy fényforrással dolgozik az alkotó, és a sötétből csak így kibukkan az arc bizonyos része, az ajkak, a szemek, az orr, ez nagyon jó, nagyon jó irányba mozdítja el a képet. Még azt is megkockáztatom, noha valószínűleg nem volt szándékos, hogy a címet kettéosztó vessző, és nem a tré-vel akarok foglalkozni, hanem a porral, asszociatíven nekem erről a homok jut eszembe, az a homok, ami akár a Homok asszonya c. filmet említve nagyon izgalmasan dolgozik azzal, ahogyan az emberi testeket belepi az állandóan szél által mozgó homok, és mintha egy furcsa homokmedencéből vagy homoktengerből valahonnan kibukkanna a mélyből, a sötétből. Ez szerintem egy nagyon szuggesztív megoldás, nagyon örülök, hogy második leckeként egy ilyen jó megoldás született a Szabó Istvántól. Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a kis fényforrással, legyen ez akár zseblámpa, akár egy öngyújtó fénye, annyit lehet játszani – mert most az árnyékokból tekintve úgy tűnik, hogy a kép jobb alsó sarka felől érkezik a fény, nagyon picit lehetett volna igazítani, hogy az orr árnyéka a jobb szem környékét ne így takarja ki, hanem egy picit arra tolódjék el, hogy a jobb szem a csillogásaival, a kérdő vagy könyörgő vagy akár vádló tekintetével még szuggesztívebb legyen. Alapvetően a mérete, az elhelyezése, az nagyon rendben van. A címre visszatérve, szerintem ez a kép önmagáért beszél, nagyon is határozottan, érthetően beszél, és fontos lenne tudnia az alkotónak, hogy a cím az mindig egy pozitív megerősítésű mágia, ha leminősítjük a saját magunk alkotását, akkor a saját magunkba, a saját varázslatunkba vetett hitet is negligáljuk. Tehát nagyon fontos lenne, hogy ha már adunk a képnek címet – ha nem adunk, annak is van néha oka - akkor fontos, hogy ha hiszünk az alkotásunkban, akkor erre, amit a tréééé szó véleményem szerint sugall, erre semmi szükség nincs. Ez a kép egy nagyon jó kép. (szőke)
értékelés:

Nagyon örülök, hogy egy olyan alkotótól érkezett ez a lecke, aki eddig elsősorban filmen fogalmazott nagyon összetetten és jól, és tényleg egy nagy fejlődést tapasztalok az állóképeiben. Ezen a képen az alkotó egy teljesen más nyelvezettel, itt a történetmesélést kezdi el használni, és az estiskolán már megszokott tükröztetéses eljárással is eljátszik, itt valamilyen kozmetikában lehetünk, vagy fürdőben, ahol a kornak megfelelően ilyen speciálisan vágott tükörben látszanak a tükröződő emberi alakok is. Ugyanakkor arra is következtethetünk, hogy a profilból látott női alak az előtérben a bal keze valószínűleg az alkotó felé nyúlik, és ennek a tükörben a tükröződését látjuk, tehát a tükörről ugye mindig azt mondják, hogy az egy csalóka világ, mindig valami elképzeltet, csalókát, vagy vágyottat mutat, itt is ezt a játékot segíti elő, azaz a nem felénk néző, profilból látszó, mosolygó női alak valójában felénk nyúl, olyannyira, hogy a kameránk mellett álló, profilból látható női alakot érinti meg. És csak akkor néznek ők egymás felé, mert csalárd tükör számunkra ezt mutatja, miközben a tükörben látható, jobbra néző hölgy magát a fotóst nézi. Így jön létre egy olyan hármas kompozíció, egy olyan háromszög, amiben egy centit nem láthatunk az alkotóból. Hármójuk között történik valami olyan, amiben akár egy elutasítás is lehet, ebben a barátom kategóriára érkezett képben, hiszen a fehér ruhás hölgyet látjuk, ő akár gondolhatja azt is, hogy ó hát, foglalkozzatok inkább egymással. Másként megközelítve egy történetet látunk, amit sokféleképpen lehet elemezni, de az jó, hogy az alkotó a tükör technikájára, a tükör mechanizmusára épít, arra próbál itt ráfókuszálni, és erre építi rá egy elmondott történetet. Annyi megjegyzésem lenne, hogy a kép két felső sarkában a gondolom teremvilágító lámpák kiégése kiégeti egy picit ezt a fényjátékot is, ami a tükör másik teréből, világából lép elő. Ugyanakkor ezt elnézem a Dénesnek, mert ő deklaráltan egy videókamerával készít fényképeket, és elmondta azt is, hogy ezen csak a képkivágást és az exponálást tudja beállítani, de ezeken kívül mást nem nagyon. Márpedig így ez azt jelenti, hogy ezeket a képeket úgy kell szemlélnünk, hogy ez az, ami, és amit az alkotó számára a technika megenged. Egy kérdés viszont, hogy a képből levágható-e egy fél csempényi, mert szerintem akkor egy nyugodtabb kompozíció jönne létre, például kevesebb lenne ez a kiégettség a két lámpánál, másrészt a tükröződésben is látjuk a háttérben ezt a zuhanyfülkét, aminek van egy lámpája, meg ott egy vonal, vízszintesre hajlott, a zuhany csöve, tehát mindezeket is levágva talán kevésbé zavaró maga ez a kompozíció. Magának a képnek a dinamikájában is javítana szerintem, lenyugtatná a pontatlanságot, ha ezt ott levágnánk. (szőke)
értékelés:

Egy nagyon érdekes helyzetet látunk, valószínűleg a fotós behajlított lába lehet itt életlenben a jobb oldalon, míg a baloldalon a másik lába látható, és valamilyen társasjáték dobókockák vannak itt, egy dobozkával és papírral, gondolom az állást rögzítve. Nem tudom jobban megmondani, gondolom az expozíciós idő miatt a másik személy mutatóujjának a mozgása elmosódottan jelentkezik, ami azért jó, mert egy filmes üzenetet fénykép formában közvetít, nyilván ő ott, másik szereplőként kommunikál játékos formában ezzel a lábacskával; ha akarjuk, akkor megérinti, csiklandozza, ettől az elmosódott mozgástól arra következtetünk, hogy többször megmozdul ott az az ujj, tehát ez egy elég határozott jelzés, miközben az a láb elég intim módon érinti a másik ember testét, ott a nadrágból következtetve a combját. Ugyanakkor van egy hármas osztata ennek a képnek, mert ez az esemény a kép felső harmadában történik, a második harmada ez a folyosó vagy hatámezsgye lehet, ez a szőnyegpadló vagy ágyterítő vagy ágyfelület, ez a szürkésebb felület, míg az alsó harmadban sok minden megjelenik, ezek a fehér papírok a lábaknál, sejthetően dobókocka és dobozka, amikről pontosan nem tudom megmondani, hogy mik az élesség miatt, ami a baloldalon a nagylábujjon és mellette a spirituális lábujjon van. Tehát nekem a kép alsó egyharmada absztrakttá válik, csak a sötét és világos foltok ritmusait tudom érzékelni. És ennélfogva csak a felső harmadában a lábujj, az YKK cipzár [ez egy olyan cipzármárka, mint a Speedo. Vagymi.] vagy nem tudom mi, a nadrág övcsatja, meg ezek a patentgombok, meg a gyűrődés – ezek jelentkeznek konkrétan a kép felső harmadában. Tehát a képnek ebben a harmadában történik egy elmondható vagy hozzámesélhető esemény, egy verzió csak: Éva megérintette Edit lábát, Edit finoman jelezte, hogy a zoknitlan láb hozzáért a testéhez, és ezért Edit felhúzta a jobb lábát. De ezerféle más történetet is lehetne mondani, és itt erősen titkolt ez az egész esemény, hiszen csak következtetni tudunk rá, valakiknek a lábaiból látunk részeket, és az egész egy meglesett megfigyelés lenne és nem látunk többet, mivel a kép további részei csak színritmusokból, életlenekből építkező absztrakt komplexum. Tehát az vetődik fel bennem, hogy a barátom leckére vajon az az alkotó célja, hogy úgy küld egy dekomponált, meglesett képet, hogy minket mintegy büntetni akar, azzal, hogy az ő kettőjük személyes történetéből lenyes, minket, nézőket voyeurré tesz ezzel a kompozícival tudatosan; vagy pedig igazából azt mondom, hogy nem is volt cél többet adni, megmutatni a barátomból erre a leckére, miközben itt azt lehet sejteni, hogy ez egy intim, érzelmi és nagyon közeli és izgalmas viszony. Csakhogy ebbe mi nem vagyunk bevonva, beengedve, mert a kép alján látom ezt a sok foltot, nézzem azokat, miközben engem az érdekelne, ahogy turkálta a lábát, meg mit csinált azzal a cipzárral. De nem látom, mert nem fotózza le... itt döglök meg, mert nem tudom megnézni. És ha három disznós is a kép, én akkor is látni szeretném, hogy kinek kuszkolja a lábát ott! Persze azért ez egy jó kép, hisz ha visszanézünk a négyes leckére, amit feladtunk, és ezt mi adtuk fel, hogy próbáljanak meg elvonatkoztatni a nagyon konkrét ábrázolástól, és ez az elvonatkoztatás megvan a képben. Más a gond. Van ennek a képnek egy története, amire a cím is ráerősít, és ez a játék. Hogy ez most kockázás vagy más, az egy másik kérdés, de van egy történetünk. Ebből az alkotó a kép szerint elindul egy olyan úton, hogy a játék már végetért vagy megunták, és egymással kezdtek kommunikálni, az egyik személy rátette a lábát a másik combjára, a másik pedig elkezdte ezt kuszkolni, tehát az ujjával birizgálni, és itt elindul egy dinamikusabb helyzet. Ugyanakkor ez a helyzet nincs befejezve, vagy nincs a helyére téve, az üzenetnek ez a része vagy ez az iránya, az irányítása. Mivel tudnánk ezt az irányt megerősíteni? Egyrészt az élességgel, a mélységélesség megválasztásával, másrészt a kamera látószögének, horizontjának a megválasztásával. Ezen a képen az élesség nem a mozgással kifejezett kapcsolatra van fókuszálva, valószínűleg a kis mélységélesség miatt, tehát ott van egy bizonytalanság, másrészt pedig, ha meghozom azt a döntést, hogy egy játék megunásából egy másik történetet indítok el, és számomra ez a következő történet a fontos, akkor a kamera függőleges elmozdításával létre tudok hozni egy olyan kompozíciót, ahol ez is ezt az üzenetet erősíti. Ezt azért mondjuk el a Verának, és azért tartjuk fontosnak, mert többször deklaráltuk, és az estiskola legfontosabb ismérve, hogy mindenkit saját magához és a saját útjához mérünk, és ezért ha ezt a képet nézzük, akkor a Vera saját, személyes fotográfiai útján el kell jutnia arra a pontra, amikor a megfogalmazásunkban nem engedünk magunknak pontatlanságot. Mert akárhogyan nézzük is, a fotográfiában van egy olyan cél, hogy az üzenet eljusson a befogadóhoz, és lehetőleg az az üzenet, amit a szerző elindít a néző felé. És ebben a helyzetben, ha bizonytalanságokat hagyunk a képen, ha nem vagyunk elég határozottak, akkor ez a határozatlanság a nézőben felfokozódik, hiszen ő nem volt ott jelen, csak az általunk megszabott képkivágást kapja. Mi, akik ott voltunk, láttuk azt, hogy hogyan folytatódott az a test, aki a cipzáros nadrágban van, mi, a készítők látjuk, hogy a másik test hogyan folytatódott, de a képkivágás nagyon határozottan dönt, hogy mit mutatunk ebből meg. És ezért a Verától nagyobb pontosságot várunk a képeknél. Szeretnénk, ha a kép megismétlődne. Másképp is mondhatjuk: ha gonoszak akarnánk lenni, akkor odaadnánk a három malacot, és azt mondanánk, hogy a kép jó, köszi Vera. És ezzel esetleg elvennénk annak a lehetőségét, hogy Vera tovább tudja a feladat megoldását gondolni, hogy tovább tudjon lépni az esetlegesség és a véletlen adta megfejtések szintjén és a tudatosságát felélessze. Mi azonban azt gondoljuk, hogy Vera következő lépcsője lehet ennek a tudatosságnak a beemelése egy fotográfiai megoldásba. Tehát a disznyókat tartogatjuk a folytatásra. (szőke-hegyi)

és mindenkinek aki szereti

Nagyon fontos, hogy ez nem fénykép, hanem grafika vagy festmény is akár, egy motívum sokszorozásából jön létre ez a geometriai játék, aminek nagy divatja volt egy időben, ez az op-art, a képen ez a kis piktogram-disznócska, amit a házifeladatokért lehet kapni, ez megsokszorozódik, és ebből logikusan következik, hogy bár nem tudom megszámolni őket, de nagyon sok házifeladatnak az eredményét látjuk itt, és ha ezt beszoroznánk, irdatlan mennyiségű kiskondást is láthatnánk, akár e kép folytatásaként is. Az op-artnak hazánkban is van egy nagyon híres képviselője, Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző, aki egy magyar származású festőművész, aki ezzel foglalkozott. Ennek a képnek van egy másik mechanizmusa, akkor ezek a vörösek, raszterek elkezdenek pulzálni, a mandalákat vagy fraktálokat említeném itt, vagy vannak olyan divatos játékok, ahol ha az ember egy ideig nézi az ember ezeket a képeket, és eléletleníti a fókuszát, akkor egy idő után észreveszi a térhatású képet, (nekem soha nem sikerült, mondja Hegyi) mondjuk egy arc vagy egy hal vagy valamilyen forma létrejön. Itt nem biztos, hogy ezt kellene keresni, de a vibrációt azt lehet érezni. Szintén a Dokumenta sorozat a 70-80-as években foglalkozott nagyon sokat videografikáknál ezzel, amikor még az elektronika nem volt olyan magas szinten, és ezeknek a videóknak a képernyőről fényképezett rasztereit, kivágatokként az alkotók képzőművészeti kiállításokon használták. Mindettől eltekintve a képet magában nézve ezeknek a köröcskéknek a ritmusjátékait, szerintünk valahol hibáznia kellene ennek a ritmusnak; nem tudom, hogy jobbra alul vagy a felső kétharmadánál, de valahogy az életben is mindig van egyedi, és az ember kívánja szinte, hogy valahol egy hiba legyen benne, amire lehet azt mondani, hogy az volt a cél, hogy ne legyen, ne idegesítse a nézőt, de lehet, hogy érdemes lenne ezen elgondolkodni. Olyan emberi lenne, mivel ha megnézzük az eredeti citromdisznó akvarelljét, abban is rengeteg bizonytalanság van. Hozzátennénk hogy unásig ismert példánk a Kraftwerk, akik gépzenével foglalkoznak, és ennek az indusztriál-gépzenének az atyjai, és ők a zenéjükben, amikor rátértek erre az útra, már akkor programozott gépeket használtak a zene előállítására, azaz megírtak egy kompjuterprogramot, a gép azt lejátszotta, esetleg koncerteken improvizáltak rá valami minimálisat, amennyit ez a gép megengedett. És ők bizony, ha meghallgatjuk akár a Trans Europe Express vagy az Autobahn lemezeket, mivel ezek minimálzenék, a repetitív motívumok nagyon fontosak benne, ugyanakkor észrevehető, hogy nem egy esetben hiba van benne, ritmusban vagy akár mintha félreütne a szólót játszó, és ezeket ők bennehagyták, és így adták ki a lemezt. És ez nagyon fontos dolog, mert ahogy mondják van az Isten a gépben és az ember a gépben, és ettől mozdulnak meg a dolgok és válik ez is többé mint egy tapéta. Repetitív fogalom már szóbakerült, és megemlítenénk még egy nem képzőművészeti, hanem zenei kapcsolódás, a szintén magyar származású Steve Reich-t, aki a repetitív zene egyik atyja, nemzetközileg is ismert, világhírű, és az estiklopédiából többet is meg lehet még tudni róla. Megihlette például a 180-as csoportot, nagyon sok ma is ismert zenész vett ebben részt, a Művészetek Völgye húsz éve alatt egyszer előfordult, hogy a Vigándpetendi római katolikus templomban az ő egyik darabját, egy 24 órás, repetitív zenét előadták a 180-as csoport tagjai és a szerző maga is jelenvolt ott. A kép az ötös lecke kategóriájában a geg miatt két citromdisznót érdemel. De nem csinálunk ebből rendszert. :) (szőke)
értékelés: