Vonalak

Itt azt hiszem ismétléseket látunk, hiszen az alkotó már küldött be házifeladatokat. Sejtéseim vannak, hogy itt ezek a vonalak az üvegkazettás ajtó előtti csempe csíkok, az ajtó szegélyei, az alsó szegélyvonalak, tehát ezek a keresztosztatú egyenesek a vonalrendszerek megközelítése, a másik pedig ezek a kecses, de összezárt női combok, vagy a miniszoknya ívei, amelyek egy másik kategóriát jelentenek, hiszen itt hullámzó, sokkal könnyedebb, szabadosabb vonalformák találkoznak. Mivel ez az első leckére érkezett a kép, én inkább azt mondanám, hogy az emberi testhez kapcsolódó szövetanyagok játékára koncentrálnék, erre a furcsa pózra, de akkor azt mondom, hogy ez a szociósított, összerugdosott ajtófelület, és ez a konyhakövezet és az egész környezet igazából nem segíti a női test szépségét, erotikáját, izgalmasságát. Az a hármas osztat, hogy felül egy egész sötét felület, majd egy sárgás-szürkés tónus halad végig, és mindebben jelenik meg a kép alsó felén elhelyezett női test, ennek a játéka igazából zavarosan jelenik meg. Én kérném, hogy az alkotó ismételje meg a dolgot, mert nagyon izgalmas a kiválasztás, de zavarja a háttér azt a játékot, ami itt a női testtel működik, olyannyira, hogy bennem még az is felmerült, hogy ez akár két ujj, két behajtott ujj is lehetne, arról nem is beszélve, hogy talán egy neon furcsa megvilágítása van jelen a képen, ami ezt a bájt, ezt az izgalmat egy furcsa orvosi váróvá, vagy nem is tudom milyen, keseredett, fád hangulatúvá teszi, miközben hát valljuk be, igenis van ebben izgalom, ahogy valaki egy olyan döntést hoz, hogy a saját testét így, ilyen formában tárja elénk. De a színek, a környezet folyamatosan dehonesztálja ezt az egész állapotot, és én hajlandó vagyok elfogadni, hogy ennek van valami oka, de a formajegyeket nem tartom konzekvensnek ehhez, mert a kép nem tisztán, kimondhatóan a nőiséggel való küzdelemről, a szexus elfogadás vagy nemelfogadásának megmutatásról szól, hanem ilyenformán a színek és formák miatt zavaros. Tehát én azt javasolnám a Verának, hogy ha lehet, ugyanebben a kategóriában, ugyanebben a pozícióban, a szoknyával, lehet azzal játszani, a combokkal is, összezárni, keresztberakni, széttárni, elhajtani, szorítani – rengeteg testkód van, amivel lehetne itt dolgozni. Tehát egy jó utat indított el az első lecke témakörében, és én megadnám az egy disznót, de azt mondom, hogy ismételjen, és legalább egy harmincképes házifeladatot küldjön el nekünk, amiből aztán ha úgy látjuk, akkor ennek a munkafázisát végig tudjuk nézni. Azért is mondom ezt, mert az alkotótól nagyon sok munkát láttam már, azt gondolom, hogy vannak olyan minőségek amik egészen csodálatosak, tehát az eddig látott anyagokból mondhatom, hogy jó az irány, mélyülj el benne, ne legyen csuklóból kirázva egy munka. Tehát egy disznó, és nagyon várom a képsorozatot. (szőke)
értékelés:

A lelkem tükre
A lelkem tükre kicsit "hamis", hiszen jól látszik a kontaktlencsém ami egy réteg a szememen. Lehet, hogy a lelkemen is van egy ilyen?

Egyrészt köszöntjük Pétert az estiskolán, egy szuperközeli képet látunk, és ez egy nagyon fontos üzenet, abból a szempontból, hogy a szemmel foglalkozik, amire szokták is mondani, hogy a lélek tükre, gondolom ezért is ez a kép címe is. Találó, és van ebben a történetben – ezt a leiratból tudjuk - egy speciális helyzet, az, hogy egy kontaktlencsét visel az alkotó, és ennek a filozófiai kérdésével is foglalkozik, amit a képen próbál megmutatni. Egy dolgot tudnék azért a továbblépésre javasolni, hogy a megvilágítást, amikor ennyire tárgyszerű, naturális egy megfogalmazás, akkor arra figyelnünk kell, hogy a fény amit használunk, ami értelmezi és láthatóvá teszi a tárgyat, ez a fény milyen hatásokat kelt a felületen, mert most egy picit túl sok ez a fény, túl erős, és ettől a bőrpórusok, és egyéb struktúrák, amik megjelenhetnének, nem tudnak olyan jól érvényesülni. (szőke)
értékelés:

Meghivó, vagy nem is tudom mi
Kedves esiskolások, Pedellus úr, Osztályfőnök úr. Mint azt olvashattátok és láthattátok Szőke videoblogjában idén is lesz völgy. A "jamaikai bucsus-lakodalmas" ska-reggea zenekarommal évek óta hagyományszerűen fellépünk minden évben a völgyben Monostorapátiban, a Vén Platán sörőben. Ezúton meghívnálak titeket erre a családias táncmulatságra, mely július 27. napján, vasárnap kerül megrendezésre. Sok szeretettel várjuk Szőkét, Hegyit, és az estiskola minden tanulóját.
Tisztelettel: a Bőgőmasina zenekar.

(Hegyi kiegészítése, hogy hosszas egyeztetések [10 perc] és tárcaközi tárgyalások eredményeképpen a Bőgőmasina Taliándörögdön is fellép az Ősök Háza színpadán július 27.-én (vasárnap) délután. Tehát a csapat ott indít, onnan megy Monostorapátiba.)

Kettes számú kiegészítés, hogy Edvinéken kívül még Héjja Balázsék Zombikutya zenekara (július 25. péntek este) és Szegedi Szilárdék Gézakékazég zenekara (július 26. szombat este) is fellépnek, szóval egész kis estiskolás koncertsorozat lesz Dörögdön a Völgyben.

Itt egy hosszúkás, lemezborítókon látható zenekari fotót látunk, mivel ez egy szorgalmi, egy meghívó nagyon köszönjük, és a szorgalmiért jár az egy disznó. (szőke)
értékelés:

Portré
Ez csak egy portré...

Itt nem csak egy fénykép-portrét, hanem nagyon határozottan több, vegyes technikával készült, grafikai eljárásokat is felhasználó alkotást látunk, ami ha még a számítógép korszakát visszamenve nézzük, akkor talán a rostirón-filctoll vastag festékfelületek jelentkeznek itt a kép szélén; az analóg technikára utaló fénypászmák beszűrődések megjelennek a széleken, nyilván ezek már nem analóg technika, hanem arra utalóan egy archaikus, múltidézetet mutatnak, és még egy textúra-játék, valamilyen megint csak grafikai beavatkozás, mintha egy fotó-képeslap felülete megrepedezett, megtöredezett volna, és a felületen lévő portré egyszerűen az időtől, a tárolástól megsérült volna. Ugyanakkor a képen látszik, hogy ezek utólagos, tudatos beavatkozások, hiszen van olyan felület, ahol ez a grafikai játék akár olyannak is tűnhetne, mintha – elnézést a kifejezésért – ilyen bonctani munka, vagy baleset utáni arcrekonstrukciót is látnánk a képen, ezt erősíti a portré gesztusüzenete is, ami nem örömteli állapotot mutat, már ha csak a szájszegleteket vagy a szemeket nézzük is, és mindezt az 50-es évek felé húzza, emeli ez a furcsa, vallatásszerű, reflektorszerű fény, ami a homlokon és az orrnyergen jelentkezik, ami ettől olyan, mintha egy 50-es évekbeli fotó megtalálódott volna, és erre erősít rá a nehezen megállapítható, de talán hátrafésült haj. Ettől az egésznek van egy fura, múltidéző hangulata. Ráadásul talán még mintha több képből is lenne összerakva, vagy a tere valahogy ki van fordítva, kivasalva – itt a fülénél. Ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy őszinte és mély üzenetet látunk, ami azt is jelzi, hogy nem feltétlenül csak vidám képeket, hanem nagyon mély emberi történeteket is beküldenek az alkotók. A portré lecke kritériumait a kép jól teljesíti, és bátorkodom azt mondani, hogy szabad ilyen történeteket is megjeleníteni nálunk, és remélem, hogy fogjátok a hozzászólásokat is folytatni ezzel kapcsolatban. A három disznót ezért a képért Sándor megkaphatja. Én nagyon fontosnak tartom még hozzátenni azt, hogy az utómunka itt nem önmagáért való virtus, hanem hozzáad a kép értékéhez. És ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ha már egyszer bemegyünk ebbe a laborba, a képekkel dolgozni, akkor abból a kijövő termék az hordozza azt, hogy miért is töltöttünk el vele órákat ott. (szőke)
értékelés:

Reggeli fények, felhők
A székelyudvarhelyi internetet megcsapova csókoltatok mindenkit.

A szövegből egyértelmű, hogy Erdély, Székelyudvarhely környékét látjuk, ugye ezeket az igazi, csodálatos nagy hegyeket, amiket Leonardo a Trattato della Pictura c. könyvében a festészeti eljárásoknál egészen pontosan meghatároz, hogy úgynevezett fátylakkal, lazúrokkal a felületre felfestett azonos színekkel, egy-egy fátylat felfestve létrehozza a síkban a térérzést. Itt egy hármas térszerkezetet látunk, nagyjából egy előtér a kivágott fenyőrönkökkel, egy középréteg, ahol a bokrokat-fákat, füveket láthatunk és van egy szürkésebb-kékbe burkolózott előbukkanó hegyfelületek. Ez a hármas rendezés látható a képen, és a Leonardo-féle festészeti eljárást a második és harmadik térszegmensre értem. Ilyen értelemben vertikálisan is három részre oszlik a kép, az alsó részre, ami közel van, a középső régióra, ami már egy kicsit távolabb van, és a harmadik, ahol a felhők, hol eltüntetik, hol kisejlik belőle ez a hegyoldali bokros rész. Általában a színdramaturgiában a realista fesztészetnél azt mondják, hogy ha a melegebbe hajló, vöröses-barnás tónusokkal dolgozunk az előtérben, és mindezt a szürke felé haladva egy színperspektívát is létre tudunk hozni, egy teret. Tehát erre a képre ezt visszafordítva, ha még dramatikusabb a kép alsó szakasza, a kivágott fenyőknél található árnyékok még sötétebbek, gondolok itt a kép jobb alsó szegmensében található szekérút vagy mi látható, ha az még sötétebb, akár valami laborálási eljárással, akkor egyből üt a kép. Szinte egészen sötétbe kellene hozni ezt az előteret, ami egy óriási tér, hiszen itt több kilométerről van szó, ezt a fajta plen-air képet még jobban mozgásba lehetne hozni. Ez most, bár ez valószínűleg nem szándékos, ha kicsit hunyorítunk, nem ritmizálódik ennyire szétválaszthatóan a kép három tere. Az előteret a kivágott fákkal, és az árnyékokat meg kellene nyomni, festői eszközökkel dramatizálni, vagy a melegebb színekkel, és a szürkében tartott háttér rögtön megkapja azt a teret, amire egy ilyen képnek szüksége van. De az egy disznó a szorgalmira jár. (szőke)
értékelés:

Tanulmány

A napraforgók ebben az időszakban nyilván a természetből is adódnak, sztárrá váltak az estiskolán, ez is egy napraforgós csendélet. Egy-két apróságot tennék hozzá, noha szeretem ezt a képet, de alapvetően ennek a képnek, a csendéletnek azok a szokványos gondolataink, hogy általában nyugalmat és harmóniát sugároznak. Ez a kép látszólag nyugalmas és harmonikus, de rendezettsége ellenére is, a bordó vagy ibolyakék, de tömött, erőteljes színű háttér a sötétbe átcsúszik és kiemeli a ebbe a virágos edénybe elhelyezett napraforgók formáit is – szóval ha mindezeket megnézzük, a napraforgók, a száraik, ez a kerámia edény vagy kancsó vagy váza, ezt az egészet csak egy tintaceruzával vagy grafitceruzával rárajzolnánk a monitorra, akkor egy hegyére állított háromszöget kapunk, aminek a stabil vízszintese a kép felső részén záródna. Magyarán olyan az egész, mint egy ék, ami belefúródik a képkeret talapzatába. A kép elsődleges vibrációját vagy furcsa bizonytalanságát – és ezt nem negatívan mondom - feszültségét ez a kompozíciós rend mozgatja titokban a háttérben, ez a kép attól nem nyugodt, hogy ez a háromszög folyamatosan borulni akar. Anélkül, hogy az ember kimondaná magának, állandóan rendezgetni akarja ezt a vázát, mert az az érzése, hogy a felső jobboldali napraforgó, ha véletlen kinyitják a műteremajtót, mert beszól valaki, hogy apa gyere, edd meg a bablevest, abban a pillanatban fel fog dőlni. Ugyanakkor ez már egy átszűrt állapotot jelez, az alkotó állapotát sejtésem szerint, hogy szerintem igenis bennevan egy létállapot a képben, az alkotó létezése, ami egyáltalán nem biztos, hogy most harmonikus vagy biztonságos. Számomra a kép nem nyugalmat, hanem egy bizonytalan feszültséget sugároz, mindenfajta szakmai trükkök ellenére, a meleg színek, a háttér nyugalmat sugalló sötétjei ellenére is, nekem ez a kép a feszültségről szól. Ez nem probléma, csak arról akartam beszélni, hogy hogyan jelennek meg egy képen keresztül a belső történéseink.
   Én is mondanám a magamét (szól közbe Hegyi) először is van egy nagyon fontos könyv, amit két év után megtaláltam, Johannes Itten, A színek művészete. Nekem volt valamelyik táborban egy mondatom, hogy ha tehetném, akkor egy évig nem engedném a fotósokat színesben fotózni. És engem most a Feri nem fog nagyon szeretni, mert én ezt a képet vissza fogom adni ismétlésre, és nem kap rá disznót, pedig ő biztosan azt hitte, hogy fog. Amit András elmondott, az egy nagyon fontos helyzet, de számomra nagy kérdés, hogy ez mennyire tudatos, és itt kapcsolódok a könyvhöz, amit említettem. Egyrészről ugye van egy nagyon erős háttérszínünk, meg egy nagyon erős színe a növénynek és a levélzetnek is. Ezekkel a színekkel dolgozik az alkotó, plusz a vázának a színével. Ez a váza színében és megvilágításában nemhogy konkurál, de agyonveri az egész történetet azzal, hogy erősebb és határozottabb, mint a növények.
   Ezzel én nem értek egyet - mondja Szőke.
   A másik része a dolognak - folytatja Hegyi - hogy van egy kompozíciós kérdés is, hogy a vázában van 8 darab virág, és ebből öt darab egy síkban található, a kép bal felső sarkától a jobb alsó sarkáig vezető vonalban. Ebből a csoportból mint két támaszték az alsó virág is megjelenik, és ennek kompozícióban ellentmondóan, ellenpontban lévő helyzetben, tehát a jobb felső sarokban helyezkedik el még egy virág. És ezek a virágok, mintha szégyellősek lennének, nem nagyon néz egyik sem a szemünkbe.
   Nem a virágok a szégyellősek, hanem a Feri! - így szól Szőke.
   Hegyi: Tehát egyrészt vannak a színrendben lévő kérdések, hogy minek a hangsúlyát jelenítjük meg, másrészt meg van a formáknak egy ilyen része. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a képnek a jobboldalán lévő virág és a háttér, levélrész, ott egy nagyon finom fény-árnyék játék kapcsolódik be, az a tónusrend, azok a fény-zónarendszerek ott nagyon finomak és érzékiek – és ennek a finom érzékiségnek mond ellent az az erős és harsány megfogalmazás, ami az öt, egyvonalban lévő virágfejnél jelentkezik, és a vázán az erős vetett árnyék, az egy nagyon kopogós, kemény helyzet. Itt is az előtér-háttér kérdésében is van egy problémám, hogy a háttér ugyanolyan élességgel szerepel, ugyanúgy látom a gyűrődéseket a vásznon, a textilpórusokat is akár, mint a virágnál az előtérben. Tehát nincs mélységélességgel koncentrálva ez a helyzet, kétdimenzióssá redukálódik a formai játék.
   Szőke veszi át a szót: Én kérném, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk még, kérem a többieket is, mert nagyon fontos kérdések ezek, a csendéletről végre el tudunk kezdeni beszélgetni, és nekem az a javaslatom, hogy kettő disznót kap ez a kép, a Feri nagyon jól tudja, hogy nála a három disznó mit jelent, és ez a két disznó akkor jár, ha a Feri fogja ugyanezt a stúdióhelyszínt, ugyanezzel a háttérrel, és ha lehet még napraforgót szerezni, akkor ugyanezzel kezdjen el foglalkozni más-más megvilágításban, de ugyanezzel a sötét háttérrel, mozgassa, forgassa, de ugyanígy a fénnyel kezdjen el dolgozni, és harminc darab képet várok a pedellushoz a belső raktárba, és abból ki fogjuk választani azokat a lépcsőfokokat, hiszen ez egy stúdiómunka, ezt érlelni kell, ezzel dolgozni kell, és a Ferinek kell ezt megcsinálnia, hiába adunk szakmai tanácsokat, ha ez az ő belső munkája. És a leporelló, a kollekció alapján tudunk majd továbblépni. Ezt azért is kérem, mert nagyon fontos amit elindítottál, hogy tudjunk segíteni a többieknek is a csendélet kategória bizonytalanságaiban, mert nagyon nehéz szavakban megmutatni a fiatalabbaknak, hogy mitől fontos a csendélet. Köszönöm, hogy küzdesz ezzel az egésszel, és ha küldöd a kollekciót, akkor jár a két disznó. Nyugodtan legyél még bátrabb, vállald fel, hogy szerethető, hogy szereted a csendéletet, és nyugodtan lázadjál vele, és harcolj a csendélettel. (szőke-hegyi)
értékelés:

Napraforgó
Arcát a nap felé fordítja,
Mosolyogva ragyog.
Megtelik a szíved fénnyel,
Lelked szóval...
      ha látod.
De ezt a csodát szóra váltani
         sosem tudod.
Nyár, nap, napraforgó.

Ez amúgy egy szép kép, csak a fények egy kicsit... itt lapossá teszik ezt a formát. Itt pl. a kamera elhelyezése, tehát a vertikális szinten nagyon jó, a főszereplő, főhős Rigolettó figuráját a horizont szinte kettévágja, központosítja, egy nagy operaáriát látunk, mintha a főhős egy hosszú, kitartott hangot tátott szájjal ordítana felénk, és a háttérben a Nabucco szereplői lépkednek a zenére és nyomják nekünk a napraforgók ezt a nagyzenekari történetet. Ebben sokat segít pl. a jobb alsó sarkban árnyékban tartott levelek zöld sötétje, ami kiemeli a napraforgó levélkéinek ezt a mandalaszerű formáját. Jót tesz a képnek, hogy a súlypont jobbra került, ugyanakkor talán picit megint – hiszen ezek az üzenetek úgy érkeznek tőled, hogy nyilván járod a természetet, nyilván megfigyeled a világot, és aztán újra és újra, ahogyan egy konkrét téma előjön, hiszen most ez feladat, az estiskolának fotókat készíteni, beugrik valami és lefényképezed. Mégis érdemes lenne más napszakban, és megnézni, hogy tud-e fény valami más megvilágítással érkezni erre a főhős napraforgóra, amitől ez a kicsit szürkés hangulata ennek a szólónak megváltozna. Itt is az Estiklopédiát említeném, a rheimsi katedrálisról készült sorozatban a festő különböző napszakban festette meg a képet, és ez nem elsősorban ettől izgalmas, hanem a napszakok és színek változtatásával teljesen más üzeneteket hozott létre ugyanabból a pozícióból. Ezért revelatív ez a festménysor. Itt a leírással pont ellentétben van a főszereplő egy árnyékban, és a háttérben lévő összes napraforgó fényben van. Ebben benne van az is, hogy ez az Anita személyisége is, ő az, aki az arcát a nap felé szeretné fordítani, ő az, aki, ha megnézzük a képeit, folyamatosan küzd ezzel a történettel, csak akkor megint azt mondom, hogy egy döntés kellene. Hogy miközben az egész Nabucco serege van hátul ebben a ragyogó fényben, a főszereplő pedig egy drámai áriát énekel éppen, akkor erre mozdítsuk a képet; vagy ha a verset vesszük alapul, akkor arra. Nincs kijelölve rendesen a súlypont megint, miközben az ötlet ragyogó. Tessék súlypontozni, őszintén kimondani magadnak, hogy mire megy ki a fuvar. (szőke)
értékelés:

Kikötő és kikötött

Ennél a képnél is az a kérdés, ami oly sok más kép esetében is, hogy milyen nézőpontot választ az alkotó. Ennél a képnél most a csónakot is akarom mutatni, a nádast is, a vizet is, a láncot is, nagyon sok mindent szeretnék megmutatni, ráadásul színesben is szeretném, és a végeredményt ez nagyon leterheli, ez a sok-sok elvárás, döntés. Ettől az üzenet koncentráltsága kevésbé tud jelentkezni. Tehát minden egyes ilyen helyzetnél előre el kell dönteni, hogy mi az, ami a prímet viszi, ami a legfontosabb ebből a csokorból, és máris megvan, hogy a többi az hová kerül a fontossági sorrendben. Ennyit tudok tanácsként mondani. (szőke)

Azért szeretek bicajjal menni, mert így érzem, hogy teszek valamit - szemben azokkal, akik nem tesznek semmit. "Ne próbáld ... tedd, vagy ne tedd" (Yoda mester) Az első lecke után (ahol a kisujjam körme lett lefotózva) egy kicsit többet szerettem volna megmutatni magamból, egy jellemző vonást: a FÖLD szeretetét. Ez nálam (többek között) abban nyilvánul meg, hogy busz vagy kocsi helyett biciklivel járok dolgozni. Ha esik, ha fúj bicajjal megyek - kivéve néha, amikor a munkába menetelt összekötöm a nagybevásárlással.

Ennek a kisfilmnek azon túl, hogy egy rövid, vallomásjellegű darab, az a nagy előnye, hogy valamilyen módon a kamerát rögzítette a bicikli kormányára, és ezáltal egy egészen speciális, alsó gépállás jött létre, és örülök, hogy tudatosan egy olyan környezetben zajlik ez a biciklis fahrt, hogy fák vagy épületek nem lógnak be, és ettől szórt fényes, felsős háttértől adódóan az emberi alak a jobb alsó sarokba egy egészen különleges kivágást, egy sziluettet hoz létre, elnézést Balázs, hogy az asszociációimat próbálom mondani, de a Teknőc Ernőnek voltak ezek a fajta nyakgesztusai, vagy Ruszlan Magovedov, ahogy megy az utcán a vasöntödébe dolgozni, van az egésznek egy ilyen oroszos-régi némafilmes hangulata, talán ebbe ez a csíkos ing és a simléderes sapi is belesegít, és pont ettől a mozdulatsortól, ami a biciklizésből adódik, egyfajta hősiessé válik az egész üzenet, másrészt pedig a vallomás-része is igazából, az improvizáció is személyes, árnyal, megmutat belőled valamit, akárcsak azok a mondatok hogy igen, mások szép időben bicikliznek, én meg mindig, akár a postás. Nekem ez a kis etűd nagyon kedves, és azt érzem, hogy van eleje és lezárása is, a portré kategóriára a maximális disznó nekem megvan erre. Köszönjük szépen, és várjuk a további anyagokat. (szőke) értékelés:

Portré

Nagyon kedvelem ezt a képet, annak ellenére, hogy a Tom Cruise szemüvege fennmaradt, mégis ehhez a stílushoz, ehhez az Arizonához, ehhez a történethez, még ha nem is ott van, ez illeszkedik, van az egésznek egy Florida-paradicsom vagy Jarmusch más filmjeihez kapcsolódó hangulata, íze, és ebben a stílusban konzekvensen van tartva a kompozícióban, a döntött kamerával a kép, és ebbe a döntött kamerás-road-movies hangulatba még az is belefér, hogy az arc egy része a jobboldali képkeretnél vágódik. A portré kategóriát ez a kép teljesíti, színeiben, hangulatában, és ez a furcsa, szórt fény hozza ezt a melankóliát, köszönjük szépen, és várjuk István a további munkáidat. (szőke)
értékelés:

Barátom a Medve sajt

A barátom kategóriára megintcsak egy, a 60-70-es évek reklámfotózásából ismert képi humort látunk, sőt, valamilyen utalást Szabó Istvánra is a medvéken keresztül, ha jól sejthető ez, akkor a gépállás nem megfelelő, ugyanis a natúr, szőrös medve az egy fontos motívuma ennek a képnek, ezért nem nézhetem ezt a képet térképészetileg, felső gépállásból, igenis másznia kellett volna a valódi medvének le, itt a politúrozott asztalhoz, és máshogyan komponálni itt a CD lemez vagy mik, ezek, amik tükröztetik a medvesajt hátoldalát – én ezt igazából a csendélet kategóriába tenném, ha lehet, de még egyszer mondom gyerekek, nyugodtan le lehet mászni az asztalhoz, nyugodtan lehet szuszogni, a fotóst nem látja senki, de ez a legkönnyebb, hogy fogom a gépemet innen fentről és eldurrantok egy képet. Tessék egy kicsit küszködni ezekkel a dolgokkal, az irányok, a merítés jó, amit felvet, csak lustán van megoldva. Egy disznó, és ismétlés. És edd meg a sajtot. :-) (szőke)
értékelés:

Romokban
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. A királylány egy hatalmas kővárban éldegélt, és leginkább szomorúnak, boldogtalannak érezte magát. Gyakran kiült a vár fokára, a távolba meredt, mintha keresne valakit, vagy valamit...

Nagyon örülünk annak, hogy Noémi hosszú idő után ismét küldött leckét, és arra szeretném sarkallni, és azt a kérést hozzá eljuttatni, hogy folytassa a leckéket, küldje őket, mert nem rossz ez az irány, amit mutat. A kép egy önportré, egy külső környezetben, és ez a környezet is nagyon attraktív, hatásos, és a póz is nagyon jó, azaz azt mondhatnánk, hogy ez egy háromdisznós kép. Viszont egy disznót azért mégis visszatartunk, mert egy picit a kompozíciót pontosítani kellene, mert most a képkivágás, a képkeretünk elhelyezése olyan döntés, hogy a modell fejét helyezi a kép kvázi középpontjába, és ez több kompozíciós szabálynak ellentmond, és súlypontjában sem biztos, hogy itt kellene szerepelnie. A modell az egyik helyzetben határozottan tekint a kép bal oldala felé, jobbról balra néz félprofilban. Márpedig amerre a modell néz, arra mindig nagyobb teret mutatunk, ez az egyik szabály, amit persze fel lehet rúgni, és azon az oldalon veszek kisebb teret, amivel feszültséget teremtek, lezárom a tekintet útját, és ezzel fokozom a kép drámaiságát – de most a kettő között vagyunk, se nem több, se nem kevesebb, félúton megálltunk. A másik ilyen dolog a testtömeg elhelyezése; most a lábnál, féltérdnél van vágva a kép – ha itt még egy ujjnyival többet kapunk, akkor ez a testforma mint tömeg erősebben jelentkezne, azaz jobban fókuszálnánk a személyre a tájban. Itt ennek a kettőnek az aránya is billeg, hogy melyik az erősebb; azaz ez a két kompozíciós döntés az, amiben határozottabb döntést kellett volna hozni. Még valami, ami fontos jelzés a képen, az a szemüveg, aminek mindig van egy szerepe egy portrénál, ahol a néző egy szemkontaktust keres a modellel, vagy a szemet akarja megfigyelni, mert a szem teszi felismerhetővé az arcot, és jelentése van annak, ha egy szemüveggel eltakarjuk a szemet, az arcot. Itt kétféle helyzet van, az egyik az, amikor a szemüvegen átlátunk, és a szemüveg használatától függetlenül a modell szemét látjuk; a másik helyzet, mint itt a napszemüvegnél, ahol a foncsorozott felület visszatükrözi a fényt, ezáltal nem látjuk a modell szemét, csakhogy ekkor ennek a használata megint értelmezhető kell, hogy legyen. Pl. Leibowitznak van egy nagyszerű fotója Stevie Wonderről, ahol a vak énekes a jellegzetes szemüvegében van, és a szemüveg lencséjén visszatükröződnek a derítővásznak és ernyők, és ezzel egy humoros helyzetet mutat, másrészt meg jelentést ad annak, hogy egy vak embert látunk. Itt viszont a szemüveg nem szól semmi másról, mint arról, hogy nem mutatom meg magam, a gondolataimat nektek, védekezek, és ebben is egy fontos döntést kellene meghozni az alkotónak. Egyébként szerintem két disznót megér. Az a történet, ami a képhez kapcsolódik, ha van időd, és meg tudod nézni az estiskolások képeit, a közösséget, akik beszélgetnek, kommunikálnak egymással, akkor láthatod, hogy mindazokra a kérdésekre, gondokra itt fogsz tudni találni gyógyírt, és talán vizuálisan is meg tudod fogalmazni, és a képeken keresztül fogsz tudni másfajta útmutatást kapni arra az állapotra, ami a képből és a szövegen keresztül is átjön. Legyél bátor, és köszönjük, hogy ideérkeztél közénk, és hidd el, hogy a többiek is fognak segíteni, hogy képeken keresztül mesélj. (szőke)
értékelés:

Libikóka
A csikk libikókája a hamuja felett...

Örülök, hogy egy ilyen extrém tárgyi környezetet választottál, és hogy a csendélet kategóriájával elkezdtél foglalkozni, dolgozni, annak nem örülök, hogy a csendélet szabályait nem nézed meg, nem veszed figyelembe, gondolok itt arra, hogy egy makrófelvételnél is ugyanolyan fontosak a kép szélein történő események. Nyilvánvalóan a makróból adódóan a makró ugye az optika nagyon közel helyezésével jön létre, azaz a fényképezőgép itt pár centikre szokott jelen lenni a tárgytól, és ezt nehezebb megoldani, pl. a gép alja már érintkezhetett ezzel a műanyag hamutállal, nem tudom, de az biztos, hogy a kép alsó és felső, jobb és bal szakaszain belógnak képi elemek, foltok, ritmusok, amiknek ott nincs helye. A megvilágítás is, ez a jobb felülről érkező fény, amivel dolgozik az alkotó esetleges. Az nagyon jó, hogy a szürkés háttéren a cigarettacsikken megjelenik a fehér, de egy pici kameramozgatással, akár más időpont megvárásával, ha ez természetes fény, az árnyékok felerősödnének, még drámaibb lehetne ez a csikk és a háttér kapcsolata, mert most azon túl, hogy egy makróképet látunk esetleges a kép, zavarosak benne a kompozíciós elemek, a széleke megválasztása. Nem tanácsolom a kép szűkebbre vágását, hanem értelmezésében kérek változtatást, továbbra is mondom, hogy keresd magad, keresd a kézjegyed legyél jelen a képekben, és ha ez megtörténik, a formai jegyek is rendben lesznek a képeknél. Az nagyon jó, hogy makróval kezdtél el dolgozni, jó döntés ez a furcsa, extrém üzenetet küldtél, de ezt tessék ugyanolyan tisztán használni, mintha egy szerelem kategóriát, vagy egy utazás házifeladatot oldanál meg. Egy disznó, és kérem ismételni. (szőke)
értékelés:

Szülinapi ajándék
Barátnőm június 25-én volt 40 éves. Egyedi ajándékkal készültem az ünnepre. Mivel ő szereti a köveket 40 szót írtam 40 kőre. 40 szót, ami számunkra fontos.

Személy szerint én nagyon szeretem ezt a képet, mert az Anita munkáiban nagyon sokszor jelen vannak ezek a kis tárgyak, makettek, csuhébabák, figurák, animációs játékok. Ez egy nagyon kedves verbális és formai játék, talán egy picit a fénnyel még jobban lehetett volna játszani, hogy ezek a kavicsgömbök még jobban kidomborodjanak, és nagyon jó ez az ajándék, amit itt mutatsz. Ha elolvasom a hozzáfűzést, amit a képhez írtál, teljesen értem a szándékot, hogy Anita úgy jelenik meg ezen a képen, hogy a kézírását látjuk, a ritmusát, színeit látom; mégis azt mondom, hogy maga a fotó nem tartalmazza a barátom kategóriának azt a keresését; a személyed, a jelenléted továbbra is csak egy függöny, az alkotói kreativitás függönyén keresztül, szemérmesen jelenik meg csak, sejthető csak. Keresd még mindig a képekben magad, mert még mindig egy vékonyodó falon keresztül beszélünk egymáshoz, ott van az a fal, hogy ez az internet miatt van, a külvilág miatt van, azt nem tudom, de itt is azt mondom, hogy mint geg, mint a Dokumenta fesztivál egy darabja, ez a kép tökéletesen működik, de mitől Anitás ez a kép, hol van benne a megismételhetetlenség? Nem tudom. Jár érte a két disznó, de szeretném, ha a barátom kategóriában is küldenél még anyagot. Ez a leírt történet, hogy a barátom 40 éves lesz, és... akkor lenne számomra személyes, ha látom azt az estét, az embereket, az öleléseteket vagy a csendeteket, a sírásotokat, a korty üdítő melletti elgondolkozást, vagy az eufóriát vagy a táncot – az embert keresem ezekben a képekben.
   Hozzátenném, hogy ezek a szavak és kategóriák nagyon jók, és ezekből akár még meríthetünk is a következő leckékhez is, és erre akár jár még egy plusz disznó is, de azt gondolom, hogy az a bátorság, hogy ilyen szavakat leírunk, amik között nagyon határozott fogalmak is szerepelnek, akkor ez egy bátor dolog, ezt ajándékba adni is bátor dolog, de a képi megoldás már bátortalanabb ennél. A tárgy bátrabb, ezek a kövek, és a fotót is kezeld ugyanezzel a bátorsággal, mint a pici tárgyakat, ahogy manipulálod, egyértelműen látszik, hogy a kézi munka, tárgyak alkotásában nagy magabiztossággal mozogsz, és ezt vidd át a fotóra is, hiszen az is egy kézi munkás dolog. Ne félj tőle, ez is ugyanolyan kézimunka, mint a kövek megfestése vagy a csuhébábok, láss neki így, és tedd bele magad. (szőke)
értékelés:

Létraház
Egy átépítés alatt levő irodaház, amiből előbb-utóbb egy át-épített környezet lesz...

Elolvastam a hozzáfűzést a képhez, meghallgattam, megnéztem a képet, álló formátumú kép, ahol a perspektíva szabályai szerint ezek a vasúti sínek, ezek az oszlopok tartanak valahová, a képen kívülre, ha nem tudnánk, hogy ez egy épület alsó gépállásból, akkor akár egy Vasarely kép is lehetne átszínezve. Ez mind rendben is van. De itt is, továbbra is, azt szeretném megfogalmazni, hogy kedves András, még az épített környezet lecke házifeladatban is keresd magad, keresd a kézjegyedet, nem személyes ez a kép, nem szűrődik át semmi rajta azon kívül, hogy ezt megláttad, a látványt beküldted, hogy mitől válik ez megismételhetetlenül a te munkáddá – és nem tudom elfogadni azt a választ, hogy attól, hogy te kattintottad el a gépet. Azok az egyenesek, amik ott talán az ötödik emelettől még sűrűbben futnak, hogy ott lehetne máshogyan komponálni, tekerni ezt a kamerát, de nem is dolgom megmondani, hogy itt kompozícióban mit kellene tenni, de hogy nem értem továbbra sem, hogy mitől a te képed ez, hogyan szűrődik át a világ rajtad a kép nyelvével, ezt továbbra sem tudom megmondani. Ráadásul már nem az első leckénél tartunk, hanem a tizenhármasnál, ahol azt gondolom, hogy joggal várható el, hogy egy csomó feladatot végignéztél, végigolvastál, hogy szűrd át magadon, jelenjen meg a szellemiséged valamilyen módon a képben. Te választod ki a témát, de keresd a kézjegyedet, és kérném, hogy ezt a leckét ismételd. (szőke)