Érdekes dolog megérkezni egy új helyre... új embereket megismerni... ahogy kialakulnak kapcsolatok, kötődések... ahogy kialakul a bizalom két ember között...

Tulajdonképpen egy tárgyfotót látunk, de a korrekt tárgyfotós megközelítésen túl, mint kapcsolódó művészeti vonal, Marcel Duchamp művészetét tudnám ideidézni, vagy ha másképp akarok fogalmazni, akkor a ready-made, mint művészeti ág az, ami nekem erről a képről eszembe jut. Duchamp-nak volt olyan alkotása, ami egy vécécsésze volt, vagy egy fogas, olyan használati tárgyak, amelyek az hétköznapi élet kontextusából kiragadva kerültek be a kiállító terem közegébe. Az igazi felfedezés az volt, hogy ha kiemeljük ezeket a tárgyakat a megszokott környezetükből, milyen más jelentéstartalmat tudnak magukkal vinni, milyen más jelentést tudnak hordozni. Maga Duchamp azt mondja, hogy a nézőnek ebben az esetben le kell mondania két hasonló dolog azonosításának lehetőségéről. Ez azt jelenti, hogy befogadói szempontból ott van nehéz dolga a dekódolásnál a nézőnek, amikor szembesül azzal, hogy ezeket a használati tárgyakat ő a mindennapi életben is látja, találkozik velük, ő maga is használja. Az a művészeti koncepció, ami ezt átemeli a kiállítótérbe, jelen esetben egy fotográfia tárgyává teszi, megfosztja a tárgyat attól a jelentéstartalommal, amivel mi a hétköznapok során találkozunk, és azzal, hogy egy új helyzetbe átemeli, eléri azt a hatást, hogy elkezdünk róla másképp gondolkodni, más szemmel nézünk rá. Sokat vitatott terület ez, én mégis azt mondom, hogy érdekes és izgalmas helyzet, mert talán ez az a vonal, amiben leginkább szerepet kap az, hogy az alkotói jelenlét mennyire tud erős lenni. Mondhatjátok erre, hogy ez egy misztikus megközelítés, hiszen Dani most itt lefényképezett három csoffadt buszjegyet, amelyeket mi is használunk, ha nem is pont ilyen színűt, formájút, de szembesültünk mi már ezzel. Szemmel láthatóan a középső egy ellenőrzésen átesett jegy (a BKV ellenőrök is így betépik a jegyeket, hogy utána azt már ne tudd felhasználni), tehát joggal kérdezhetjük, hogy mi ebben a trüváj, a személyesség, miért kell nekem ezt nézni, mit akar nekem Dani mondani. Itt semmi más vonal nincs, amin el tudunk indulni, mint az, hogy kiválaszt három ilyen tárgyat, és a megvilágítással, a tárgyak kiválasztásával, a komponálással, a térben elfoglalt helyével, és magával a közléssel, azzal, hogy ő ezt lefényképezi, maga az alkotási folyamat, mint tett az, ami érvényesíti ezt az egész folyamatot. Kicsit olyan ez, mint egy performance, hogy az ember egy előadást kreál, szintén egy életből kiragadott pillanat más kontextusba emelésével. Más példát mondok: vannak olyan toposzok, amelyeknél megvannak a bevett formák, ahogy azokkal szembesülünk, ahogy azokat a hétköznapi életünkben tapasztaljuk, ahogy szembekerülünk velük, és mi magunk is esetleg meghökkenünk azon, esetleg fel is háborodunk, ha ezeket valaki más formában használja. Például: minden nemzetnek, országnak megvan a maga himnusza. Amikor himnuszt olvasunk is más helyzetben vagyunk, mint amikor felmagasztalt pillanatban énekeljük a himnuszt, és egészen szélsőséges érzelmeket tud kiváltani az, ha ezzel a szituációval egy koncertteremben találkozunk. Ha csak azon gondolkodunk el, hogy mennyire más, ha a himnuszt egy nagy klasszikus zenekar adja elő, és mennyire más, ha egy rockzenekar, pedig tulajdonképpen ugyanúgy hangjegyekkel dolgozik mind a két irány, és ugyanúgy egy énekelt verziót tár a közönség elé, mégis, mivel az egyik a szokványos megközelítés, elfogadjuk, és mi magunk is egy emelkedett hangulatba kerülünk általa, addig egy rockzenei előadásnál vannak, akik összevonják a szemöldöküket, pedig a tárgy maga ugyanaz. Ezt azért mondtam példának, mert ennél a képnél is ez a helyzet, hogy egy BKV jegy a saját zsebemben söndörgetve is mást jelent, mint amikor kiteszem az asztalra, és lefényképezem. Itt csak a cselekvés maga az, ami érvényessé teszi ezt a gesztust. Itt gesztusról van szó, egy olyan gesztusról, amit az ember, mint alkotó felvállal. Azt mondja Dani, hogy: nézzetek hülyének, de nekem a barátságról ilyen átvitt értelmű érzelmeim vannak. Ez a barátságnak egy nagyon finom megközelítése tulajdonképpen, egy nagyon érzelmes, személyes megközelítése. Nem a tárgyiasult formát veszi, azt megtartja magának és saját maga próbál egy új formát keresni, amivel esetleg az ő érzelmi állapotába betekintést enged a nézőnek. Ne feledkezzünk el, hogy van maga a mű, és van a mű címe. Ezeknél a ready-made történeteknél nagyon fontos az, hogy milyen címet és milyen adjusztálást kap maga a tárgy. "aztán másnap már Jani hozott haza kocsival”, tehát van egy képi közlés, három tömegközlekedési jegy, mind a három használt, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos utazáshoz háromszor is átszállt az alkotó, mert utána megkapjuk a szóbeli közlést, hogy utána már kocsival hoztak haza, vagyis változott a hozzáállásom, a szituáció, annak a megítélése. Valami történt, és ezt a valamit feldolgozás szinten a buszjegyekkel kapjuk meg. Nem is biztos, hogy az alkotó maga tovább tart ennek a feldolgozásában, hiszen lehet, hogy ez olyan nagy élmény, amivel ő maga is dolgozik, és ezt a feldolgozási formát találta hozzá adekvátnak. Én ezt abszolút el tudom fogadni, de tegyük hozzá, hogy nagyon határterület. Az egyik szélsőségnek vehetjük azt, hogy a Barátság leckére beküldésre kerül egy kettős portré, és valakit átkarolva állunk a kamera előtt, ugye ezekből szép számmal kaptunk már, és van az elvonatkoztatott forma, amikor valamikor csak a visszhangját kapjuk, erre jó példa ez a kép. Én ezt abszolút el tudom fogadni, megvan rá a három csillag, Dani a maga sajátos módján meg is oldotta ezt a leckét. Fogadjuk el azt, hogy Daninál a kommunikációs forma nem azonos az alkotási beszédmodorral. Egy hétköznapi kommunikációban lehet, hogy egész másképp fejezné ki Dani ezt az élményt. Nem párhuzamokat keres a maga valós közlésével, nem megfeleltetni akarja magát és a leckét, hanem egyszerűen a saját élményanyagát ilyen módon tudja csomagolni nekünk. Ennek én örülök, és köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Ez megint egy olyan dolog, ami egy jó irány, a mese nagyon tetszik, az, hogy a visszapillantó tükörben lévő helyzetet mutatja Ágnes. Valószínűsítem, hogy ez nem az autóban készült felvétel, hanem kint készült, az autón kívül, mert az A oszlopon olyan fénytani helyzetek jönnek létre, amik az üvegtükröződésnél jön létre. Ez biztos a vezető oldali üvegnek a tükröződése, ezért azt nem tudom számonkérni Ágnesen, hogy miért nem tette oda a kezét valaki arra a kárpit-részre, de valamilyen személyesség innen nekem kicsit hiányzik. Talán az, hogy itt van ez az utcarészlet, amin van két autó, meg házak, de ott sem történik igazán semmi. Áll az egész, miközben az utazás és megérkezés egy dinamikus helyzet, a megérkezés pillanata is. Még az a pillanat is, amikor még csak mi tudjuk, hogy megérkeztünk, mert még nem vette észre senki, megálltunk a kocsival, de még nem csengettünk be, bennünk akkor is dinamikus a helyzet, az érzelmi megközelítés. Egy kicsit tessék itt is hunyorítani: létrejönnek háromszögek, formák, ezeknek az elrendezése most nem pontos. (hegyi)
értékelés:

Megérkezett ide Ágnes ezen a dombon. Vicces kép, de most megint szigorú leszek: Ágnes, ezen már túl vagyunk. Ez így primér. Nem akarom elvenni a kedved attól, hogy vicceskedj, mert a viccesség fontos, és van is ilyen leckénk, de most ennél a munkánál nem látom azt, hogy ez továbblépés lenne az utadon, azon kívül, hogy fekete-fehér. Visszaadom ismétlésre, mert ez az egész helyzet nem áll össze ennél a képnél. Ha landoltunk, akkor gondolom síelés, tehát hiányzik valami manifesztum. Ha meg csak eljátszom ezt az egészet, akkor erősebb gesztusokat kell használni, vagy a környezetet, a helyszínt kell úgy megválasztani, hogy az maga humoros legyen, hogy én ott akarok síelni síléc meg síbot nélkül. Izgalmas lehetne az a hosszú árnyék, azzal lehetett volna játszani, hogy másról beszél az árnyék, és más mozdulatot hoz, mint amit te a valóságban, de most ez sem jön létre. Ismétlés. (hegyi)

Kritikai kép, nyilvánvaló arról mesél nekünk, hogy vannak olyan területek az országban, amik esetleg másra is alkalmasak lennének, mint arra, hogy gyárépületeket húzzanak föl rá, akik aztán uralkodnak ezen az egész helyzeten. Nekem ez erről mesél. Értem, és rendben van, de a kivitelezés nem nagyon acélos. Ezt lehet, hogy majd valamikor nyáron kellene megismételni, mert most ez a lekaszált barnás színű fű nem nagyon erős, mint ahogy a szürke ég sem. Így egyedül a SHARP az, ami valamilyen szinten élénkséget hoz az egészbe. Ha már színekkel dolgozunk, akkor itt a többi színnek is erősebbnek kellene megjelennie, az adna ennek egy erős ritmust. Ez most itt nem jön létre, úgyhogy én ezt most úgy adom vissza Tamásnak, hogy ha lehet, akkor ezt akkor ismételje meg, amikor már kizöldült a fű, vagy ott valami történik. (hegyi)

Folytatódik az a film, amit az előbb láttunk, főszereplő még itt sincs, de már a mellékszereplők megjöttek. Nem tudom, hogy ez így most érthető-e. Itt egy fokkal jobb a helyzet, de még mindig nincs meg a történet főszereplője, még mindig nem tudom, hogy mire akar kimenni itt a fuvar. Szökőkút, és ebben a torzításban, ebben a roncsolásos tónusterjedelemben ez egészen izgalmas, de ennyi. Kompozícióban nagyon billeg, össze-vissza vannak ezek a vízsugarak, miközben ez kiszámítható, hogy honnan fog spriccelni, erre oda kell figyelni, hogy hova rajzoljuk ezeket az íveket. (hegyi)
értékelés:

Működik is, meg nem is.

Az a jó ebben a képben, hogy azon kívül, hogy kompozícióban is nagyon erős, és jó a meglátás, Tamásnak sikerült egy olyan időpillanatot kivárnia, amikor a megvilágítás a fény színhőmérsékletével, vagy a színhőmérséklet különbséggel tud érzelmi hatást kiváltani. Ugyanis ennél a képnél most, ami élményként létrejön, az az, hogy van ez a Presszókávé, Sütemények, Tej-kakaós citromsárgás koszlott fal a graffitivel, ami egy komor, szürkés, kékeket tartalmazó, egy megvilágításszegény helyzet, és van egy háttér a kocsmával, ahol a beáramló napfénnyel ez a sárgás-aranyszínű ragyogás mutatkozik, és ez által jön létre a dinamikai különbség a két felület között. Mind a kettő tulajdonképpen halott tér, és mégis olyan, mintha azt mesélné nekem Tamás, hogy látod, itt voltunk Szekszárdon a városközpontban, és képzeld, amikor egyszer itt mentünk el, akkor Sharon Stone kijött a kocsmából. Az ember, amikor ezt látja, hogy csillog a szemében a rajongás, ahogy meséli, akkor tudja, hogy igazat mond, és nem várja, hogy hol van Sharon Stone-ról a fénykép, mert hát az nem sikerült, mert elfutott. De a ragyogása, a nyoma ott van. Körülbelül ez az élmény jön le nekem, hogy a mese, a csoda megtörtént ott, a kocsmánál, csak elrepült. Megvan az osztálybasorolás is, de Tamás, ez nem jelenti, hogy ne küldhetnél ide még megoldásokat. (hegyi)
értékelés:    

Strand télen is.

Minél több képet kapok erről a strandról, annál inkább meggyőződök arról, hogy ez egy olyan hely, ami ilyen premierplánban megmutatva nekem kevésbé izgalmas, mint a részletei. Gyönyörű fényjátékok vannak ezen a felületen, bármelyik medence belső felülete, és az ott létrejövő árnyékok gyönyörűek, de így egészben nekem kicsit olyan, mint egy térképfelvétel, mint egy leltár, de nem tud érzelmileg hozzám közel kerülni. Ha ebben a képhatárban dolgoznék, akkor is meghoztam volna azt a döntést, hogy a másik kerítésnél vágnám a képet, a medenceszélnél, a fölötte lévő rész már nekem nem kell. De fölhívnám Ágnes figyelmét egy részre, ami egy csík, viszont rendkívül izgalmas: az az árnyékrész, ami a kerítésnél létrejön, és amiben az alkotó is megjelenik. Ez ennek a képnek mondjuk egy-hatoda lehet, de az a csík nekem ott zseniális, én azzal kezdtem volna el dolgozni. Nem kötelező ezt elfogadni, most ennél a képnél egy kicsit szét van darabolódva ez a helyzet. Erről nem biztos, hogy az alkotó tehet egyértelműen, mert lehet, hogy ebből nem lehet sokkal többet kihozni, bár lehet, ha még egy 5-10 percet vártunk volna, akkor lehet, hogy még hosszabbak az árnyékok, és akkor átbillen ez az egész a szabdaltságával valami absztraktba, de most valahogy nem érzem ezt megnyugtatóan késznek, mint kompozíció. (hegyi)
értékelés: