Felmerül bennem a kérdés, hogy András olvassa-e az én elemzéseimet, mert most úgy tűnik, hogy nem. A kérdés komoly. Ez egy jó kompozíciós játék, de hogy a zsánerképhez semmi köze nincs, az biztos. Kérlek, hogy olvasd el, ha kérdésed van, tedd föl, beszéljük arról, hogy mi a zsáner. Ennek semmi köze nincs a zsánerhez. Ez nem életkép. Kinek az életképe? Kit mutatsz be? A zsáner picit midig riport is, valakit, vagy valamilyen tevékenységnek a jellegzetes szituációját bemutatjuk. Mi ebben a jellegzetes? Hogy valaki áll a híd alatt? De ez a valaki behelyettesíthető bárkivel. Ha itt te mondjuk egy hajléktalant mutatsz, aki erősen szubjektív kameraállásból, jócskán közelebb, aki ebbe az egész térbe belekomponálódik, és tartja a Fedél nélkül-t a kezében, akkor azt mondom oké. De ennyire ne legyünk bátortalanok, hogy háttal áll egy fickó, és ezt mi lefotózzuk. Kompozícióban tökéletesen rendben van az az ember, a kép oké, csak ebbe a leckébe ez nem működik. Azért kérdezem, hogy olvasod-e az elemzéseket, mert erről többször beszéltem, és itt erőlteted bele a képeket ebbe a Zsánerkép kategóriába. Visszaadom ismétlésre, miközben a kép jó, de kaptam a fejemre az áthelyezéssel kapcsolatban, ezért ezt itt most buktad, kérek egy ismétlést a Zsáner leckére, vagy beszéljük erről. Ismétlés. (hegyi)

Ugyanaz a helyzet, mint a kockáknál. András, vegyél egy darab papírt, és ezt rajzold meg papíron. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanígy rajzolnád-e. Borul az egész, folyik lefelé a kép. Annak örülök, hogy elkezdtél azzal foglalkozni, hogy a képen föllelhető vízszintes, függőleges és átlós formákból hogyan lehet létrehozni valami tömegelhelyezést, és hogyan lehet ezt grafikusan megoldani, de egyelőre én azt látom, hogy ennél a képnél ugyanaz a probléma, mint a kockás képednél. Nem azt a részt választottad viszonyítási pontnak, ami egyensúlyba hozná a kompozíciódat. Ha most ezt a kompozíciót veszem, akkor ahhoz, hogy ez helyrebillenjen (ugye látunk itt három lépcsőfokot), a kép bal szélénél lévő középső lépcsőfokra kellene egy nagy labda, vagy egy cipő, úgy, hogy a gyerek nincs a képen, akkor ezt az egészet visszahozná, vagy ezt a kisembert oda kellett volna állítani. A képnek a bal alsó részére komoly tömegmennyiség kellene ahhoz, hogy ezt visszarántsa. Most minden folyik le. Ezt azzal lehetett volna megmenteni, ha azzal foglalkozol, hogy az ablakrésznél nevezel ki egy vonalat függőlegesnek. Mert most valamilyen szinten ezek az oszlopok a függőlegest próbálják képviselni, de mégsem. Jó lenne, ha foglalkoznál ezzel az axonometrikus ábrázolásmóddal és a perspektívával, rajzban. Figyeld meg azt, hogy ez hogy működik a valóságban, kezdj el csak a valóságban föllelhető főbb vízszintes és függőleges vonalakat átrajzolva foglalkozni ezzel, mert ezt gyakorolni kell. Ami az üzenet része a dolognak, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze: kis ember, nagy épület, és akkor most mi van? Nem értem, hogy miért pont ez a kép, miért pont itt készült el. Nem tudom, hogy ki ő, ami miatt ez fontos, az ő formáját teljesen szétszabdalja a háttér, a mélységélesség miatt az egész síkra van redukálva, tehát ebből kifolyólag tökéletesen beleolvad a háttérbe, a személyességét elveszíted ezáltal. Nincs az üzenetnek a kisfiúhoz semmi köze, és nem is biztos, hogy jó helyre van helyezve ő. Próbáld meg egy kicsit azt, hogy kevésbé húzod rá az élesítést ezekre a képekre. Nem kell minden porszemet tudnunk megszámolni. Ez így leltár, és nem működik az érzelmi üzenet a leltár-jelleg miatt. Ismétlés. (hegyi)

Ahogy tapasztalom, a hármas lecke egy nehéz lecke. Az első leckére általában elvont megoldások érkeznek, a második leckénél kettéválik az út, és a nagyon korrekt portréfotóval szembeáll az artisztikus megoldás, és van a hármas lecke, aminél mintha az ötlet elfogyna, és kicsit tanácstalanságot érzek az alkotásoknál, hogy most mit csináljak? Álljak oda a kamera elé, vagy próbáljak ennél is trükközni valamivel? Itt már erősebben merül föl a kompozíciós igény. Az első leckénél ez viszonylag könnyen megoldható, mert csak egy testrészünknek kell rajta lenni, tehát viszonylag szabadabban mozgathatjuk a kompozíciót, a második leckénél a portré adja azt, hogy milyen beállításokat használunk, a harmadik leckénél merül föl először kérdésként az, hogy a tömegelhelyezéssel hogyan dolgozunk. Most ennél a képnél nekem ez egy kicsit esetleges. A képet, ha elkezdjük olvasni, akkor balról jobbra haladva van egy nagy tömegünk: a fekete kabát, és ezt jól kontrasztba helyezi a háttér falfelülete, és van egy paplan (persze látjuk, hogy ez hó), de ez takarja a cipőt, tulajdonképpen mint egy felhőn, ott áll az alkotó. Aztán van egy másik képrész, rögtön a vállától indulva, ez maga a kapu, aminél át tudunk nézni, és jól látjuk, hogy mi történik a háttérben: ott van egy épület, egy autó, meg tudjuk számolni az ablakokat. Aztán ennek is vége van, utána megint van egy képrész: egy üres falfelület. Ahhoz, hogy ez, mint térjáték, jól tudjon működni, és jól érzékelhessük azt, hogy itt tulajdonképpen egy kapu mellett áll Ágnes, ahhoz a mélységélességgel kellett volna játszani. Most egy síkra van hozva a tőlünk 20 méterre lévő házfal, a tőlünk 1 méterre lévő Ágnessel, és ez nem tesz jót ennek a dolognak, azért, mert ezek a formák nincsenek összekapcsolva. Ha egy kerékpáros bekerékpározna hosszabb expozíciónál a képbe, és a kép jobb oldalát is valami kitöltené, akkor legalább ez a hármas osztat lenne egyensúlyba hozva. Most még ez se történik meg. Az egész súlyában billeg, elhúzza ez a nagy fekete kabát és maga az alak, aki ennyire szélre van komponálva. Ez helyrebillenthető lenne azzal is, ha a jobb oldali falrészből lényegesen kevesebbet kapnánk. Vannak itt függőlegesek meg vízszintesek is, a függőlegesek még hagyján, de a vízszintesek a perspektíva szabályai miatt torzulnak. Ezeket ki lehet küszöbölni megfelelő objektív megválasztásával, de nem is ez lenne a fő cél, hanem az, hogy tudjuk, hogy mi miért került a képre. Persze, értem én, hogy Ágnes elment kirándulni, és azért állt meg ennél a helynél, mert ez neki valamiért fontos, de nem kapunk más segítséget arra, hogy miért így és miért itt van lefényképezve. Nem érzem nagyon személyesnek azt, hogy mi történik most a képen, tisztázni kell magunkban, hogy mit miért csinálunk. Ismétlés. (hegyi)

Lényegesen könnyebb dolgom lenne akkor, ha ezt egy rajztáblán, vagy egy monitoron keresztül élőben tudnám elmondani és több észrevételem van a képpel kapcsolatban, mint kérdés, természetesen a legkézenfekvőbb, hogy ez mitől fotó? A válasz szempontjából tökéletesen lényegtelen, hogy most milyen technikát, roncsolást alkalmazott itt András, a végeredmény a lényeg. Ebből a szempontból azt látjuk, hogy egy ún. axonometrikus ábrázolást látunk. Ha egy grafikai oldal lennénk, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne, mert csak a grafikai kérdésekkel kellene foglalkozni, de mégiscsak egy fotós házi feladatról van szó. Itt annyira lecsupaszította András az eszközhasználatát, hogy ilyenkor merül föl az a kérdés, hogy a sok vacakolás, amit az ember a képpel elkövet, akár laborban, akár elektronikusan, a végeredmény szempontjából megéri-e a befektetett időt, mert egy ceruzával, körülbelül másfél perc alatt rajzolunk hasonlót, és akkor miért nem a ceruzát használjuk? Ez az egyik kérdés, a másik az absztrakt, ami azt jelenti, hogy a természeti ábrázolással szembehelyezkedő nézőpont. Nem természet után készül, nem a természetet és a környezetünket ábrázolja, hanem egy olyan irány, aminél a konkrét kiindulási alapok vannak elvonatkoztatva a technika, a torzulások és módosulások által, vagyis nem attól kocka a kocka, hogy lefotózok egy kockát, hiszen az nem absztrakció, hanem a valós megfigyelést redukálom mondjuk kockává. Az absztrakt ábrázolásmód kezdete a kubizmus. Innen verbálisan jön a megfejtés, hogy a kubizmus az kockákat jelent, de a kubisták sem elégedtek meg azzal, hogy térbeli ábrázolásban négyzeteket, mint kockacukrokat ábrázolnának, hanem átalakították a valós érzékelést, és a határokat kitolva, tulajdonképpen az egyszerűsítésnél jutottak el arra, hogy egy városkép, egy tájkép milyen térbeli formákból áll össze, és ezeket ábrázolták négyzetes formaként. De ott volt a kiindulási alap. Ennek az aránynak a megtalálása, hogy mennyi az, ami visszautal a valós helyzetre, és mennyi az, ami az elvonatkoztatott ábrázolás, ez a nagy kérdés. Ezt kell keresni. Ha visszatérek erre a képre, az egyik redukció az, hogy fekete-fehér ábrázolást látunk, a másik az, hogy szinte tényleg csak egy vonalas ábrát. Ha az előző megállapításomra visszautalhatok, akkor azt a kérdést feszegetem, hogy miért jó egy ilyen ábrázoláshoz a fényképezőgépet használni. Fogadjuk el, hogy a kiindulási alap egy fénykép. Ebben a helyzetben azért tartanám fontosnak azt, hogy egy darab papírral és egy ceruzával fogjunk neki, és ezeket a térbeli axonometrikus ábrázolásokat gyakoroljuk, mert egyből kijön az, amit az ember ösztönösen használ, az mennyiben tér el ettől, amit most itt látunk. Itt van két kocka egymásra helyezve, nagyjából egymásba forognak, tehát már az is érdekes kérdés, hogy hogyan csúsznak ezek a felületek egymásba, az egyik kocka benne van a másikban. Persze, ez lehet egy optikai trükk, de az élmény és az érzet erősen azt mutatja, hogy az alsó kockának a tetejébe beleékelődött a felső kocka. Másrészt nem tudok megfeledkezni arról, hogy kompozíciós kérdések is fölmerülnek, és ez egy ceruzarajznál is fölmerül. Ez a tömeg, amit most látunk, nagyon erősen dől. Még akkor is, ha kinevezte András a jobb oldali függőlegest viszonyítási pontnak, mert nem ez a helyes viszonyítási pontja ennek a kocka ábrázolásnak. Ha a hátsó élt nevezte volna ki, akkor valószínű, hogy helyrebillent volna ez az egész játék, de most nem ez történik, hanem mesterségesen egy olyan pont a függőleges, ami a valóságban nem az. Nincs indoka annak, hogy miért ezt választotta. Nincs a tömeg visszabillentve. Kompozícióban a tömegek, azok a súlyok, amikről egyszer már meséltem, hogy képzeljünk el egy kétkarú mérleget, nagyon nagy szereppel bírnak, a nyugalmat vagy a nyugtalanságot lehet velük fokozni jó esetben. Rossz esetben csak arról van szó, hogy fölborul a kép, és elkezd forogni. Egyszerűen mondom: rossz a kép. Ezt azért kell ennyire konkrétan és kategorikusan kijelenteni, mert itt tényleg nincsen mihez máshoz nyúljunk, mint a térbeli elhelyezkedéshez és a tömegelhelyezéshez, és azokhoz a formákhoz, amiket meghagyott András. Itt nincsenek kisvirágok, nincs kismacska, nincs a buszmegállóban várakozó fiatalember, itt semmi más nincs, van kettő darab kockánk, és valami a horizontból. Ennél nem lehet mellébeszélni. Az meglep, ha ezt nem veszi észre az alkotó, hogy ez lekéredzkedik a képről, kiborul a képmezőből. András, én ezt visszaadnám ismétlésre, volt erről egy vitánk a kommentároknál a más leckébe való áthelyezésről, de azt talán megérthetjük, ha azt mondom, hogy magát a leckét visszaadom ismétlésre, viszont ezt átteszem a Szorgalmiba. Ez a leckének semmiképpen nem megoldása, sem a kifejezés minőségében, sem a megfelelő eszközhasználatban nem. (hegyi)

A szélesebb levélből 3 db egyenként 6 cm hosszú darabot vágok, egyik végét csúcsosan.

A keskeny gyékényszálat kettéhasítom, egyik végét átkötöm.

Elkezdem a pödrést. A felső ágat sodrom.

A sodort szálat a másik elé teszem úgy, hogy a jobb kezem két ujja között sodrom még tovább. A bal kezemmel fogom a kész munkát.

A sodrás befejeződött. Helyet cserélt a két szál. Most tovább pödrünk a már ismert módon.

Kb 12 cm-es sodrat végét raffiával átkötöm.

Az első szirom fonákjára a sodratot ráteszem.

A második sziromlevelet így fogom hozzá.

A harmadik sziromlevelet is hozzáfogom. Vigyázzunk, hogy szét ne csússzon. :)

Így néz ki a virágfej.

A szárat két vékony gyékénylevélből készítem. A sodrat másik végét a két szál közé fogatom. Raffiával átkötöm.

Szélesebb levélből egyik végét ferdén vágom. Ezután ezt levélként kötöm a szárra.

Készítsük el együtt a tavasz hírnökét! A banita69@gmail.com címre gyorsan küldjétek el lakcímeteket, és én hóvirág készítő csomagot küldök nektek. Március 8-án este fél 8-tól pedig hallgasd a sulirádiót, ahol még hasznos tanácsokat adok az elkészítéshez, és az adás alatt együtt is elkészíthetjük a virágot. A pedellus kérése, hogy a hóvirágról, ugyanúgy mint az angyalnál készítsetek képet és küldjétek el! Hegyiék már biztos, hogy beszállnak a tavaszba :-)

Tél és Tavasz találkozása.

Annak nagyon örülök, hogy Ágnes egyre többször fedez föl magának olyan szituációkat, amelyek mindenki életében ott vannak, és kézközelben, szemközelben vannak, mégsem biztos, hogy mindenki hagy magának annyi időt, hogy rácsodálkozzon ezekre, nemhogy annyit, hogy le is fényképezze. Ez nagyon jó. Itt, ami Ágnesnél szerintem most a következő lépcső lesz, és amiben szeretnék neki segíteni, az esztétikai megközelítés. Azt most már egyértelműen kimondhatjuk, hogy Ágnes azon a lépcsőn túl van, hogy nyitott szemmel járjon a világban. Más a fotós szeme, mint az átlagemberé, máshogy értékel, másra villan rá a tekintete. Most jön az a lépcső, amikor Ágnesnek azokat az élményeket, amelyek érik, úgy kell képpé komponálnia, hogy minden egyes képalkotó elem jelentéssel bír, és mint egy zeneművet, ezt meg kell tudnunk komponálni, le kell tudnunk tisztázni, nyugtatni az adott helyzetet, avagy egy túlságosan steril és háborítatlan szituációt fel kell tudnunk borzolni, a kézjegyünket el kell tudnunk helyezni. Itt van most ez a helyzet, nagyon szépek ezek a rügyezésnek induló faágacskákra ráfagyott megolvadt hólé formái, csak itt megint az a helyzet, hogy találunk formákat, itt most három meghatározó formai jegy került egy képre, és ezeknek az aránya, ezeknek a viszonya egymáshoz esetleges. Van egy plafonunk, ami határozott formát mutat ezekkel a vízszinteseivel, amik perspektivikusan megmutatkoznak, van maga a faág forma, ezek kicsit enyhén ívesek, de azért kicsit szögletes ívekkel rendelkeznek, és vannak ezek a gyönyörű, elfolyó, mégis a pillanatba dermedt jégcsap formáink. Ezeknek a viszonyát kell meghatároznunk. A plafon adott, a jégcsap adott, amivel tudunk játszani, ezek a kis rügyformák. Az, ami nem fontos, azt onnan le kell szedegetni, kisollóval, kisbicskával letörögetni, nem lesz annak nagyon nagy baja, majd nő helyette másik, de itt most vannak olyan formák, amelyeken nem szerepel ez a jégcsapmotívum, és nem is hozhatóak képileg, mint fő ellenmotívum hangsúlyos szerepbe, mégis ott vannak, és zavarják ezt az egészet. Amikor azt a szót használom, hogy lenyugtatni egy kompozíciót, akkor ez azt jelenti, hogy lehetőségeink szerint azokat a jeleket megpróbáljuk kiszűrni, amik a mi ellene dolgoznak a mi kompozíciónknak. A kép fölső részénél, a háttérben vannak olyan kis ágacskák, amik elég kuszák. Ezeket ha elkezdjük kiszedegetni, akkor máris előrébb jutunk. Ha ez megvan, akkor megint ott a kérdés, hogy nem biztos, hogy a fogacskák optimális helyzetben vannak, tehát megpróbáljuk elmozgatni, hogy a plafonhoz képest hogy mutat jól. A plafon adott, és ehhez képest az ágak mozdíthatóak. Persze óvatosan kell dolgozni, hogy ne törjenek le ezek a szépségek, de ez egy ilyen meló. Aztán egy teljesen másik irány az, amikor az ember azt mondja, hogy én ezeket hazaviszem. Van nála kisszatyor, kisdoboz, levágja, belecsomagolja, hazasiet, és otthon gyorsan megcsinálja, a saját környezetébe beemeli ezt, keres hozzá valami hátteret, valami párhuzamot, és ott csinál egy kompozíciót. Ágnes, azt mondom, hogy ezek azok az irányok, amibe el kellene mozdulni, mindehhez az tartozik hozzá, hogy akár ha könyvtárba elmegy az ember, akár ha az interneten elkezd keresgélni az ember, érdemes megnézni, hogy mit csináltak fotósok, festők. Hans Arpnak hívják azt a festőt, aki ilyen formákat festegetett, érdemes megnézni őt például. Azért érdemes minél több ilyet raktároznia az embernek a fejében, hogy amikor találkozik egy ilyen dologgal a valós természetben, megtalálja a párhuzamot, és azzal el tudjon kezdeni dolgozni. Ez lenne egy irány. Maga az ötlet jó, én azért vagyok szigorú Ágnessel, mert itt most már nem arról van szó, hogy most három csillagot kapjunk, vagy kettőt, és akkor bátorságot gyűjtsünk a munkához, ez most már megvan, itt arról szól a dolog, hogy Ágnes egy magasabb osztályba lépett, ezt ő saját maga érte el azokkal a képekkel, amiket beküldött. Ebben a magasabb kategóriában most már más arányokban értékelünk, ez most egy egy csillagos megoldás az ötlet miatt. A kivitelezésbe bele kell vinni a játékosságot és a kompozíciós szigort. (hegyi)
értékelés: