semmi különös, játszadoztam kicsit egy képszerkesztővel.

Ez olyan, mintha valami leletmentés során egy festő vásznát találtuk volna meg a kisszobában, és a sok lim-lom között egy restaurátor ezt áttörölgette volna, és előkerült volna a kosz-csíkok mögül a gyönyörű tájkép. Zseniálisan jól látja Bara a vonalakat, és a tömegelhelyezést is. Talán most a kép előterét szigorúan vágta el, én ide az előtérbe még egy kicsit kérnék, jó lett volna, ha ott van egy fél centi, hogy ez a kép előterében lévő vonal is be tudjon jobban fejeződni. Nagyon finomak ezek a felhőjátékok is, nagyon szép, de ezekhez a határozott vonalakhoz ez nem biztos, hogy elég. Lehet, hogy ha a kép aljához kapok még egy fél centit, akkor a felhők is helyükre kerülnek. De kár ezt így cincálni, mert a látásmód abszolút izgalmas és festői. Ritka, amikor azt mondom, hogy ez itt helyén is van. Bara, ez egy nagyon jó kép, nagyon kedvelem. El lehet kezdeni rajta szöszölni, hogy a kép jobb oldalán milyen fény szűrődik vajon be, amitől olyan kis szürke lesz az egész, de nincs nekem ezzel semmi bajom. Nem egy darabolós, könyvelői megközelítés, hanem egy érzelmi megközelítés, úgyhogy ez szerintem elfogadható technikai helyzet. Megvan a három csillag, és az ötödik osztály Természetfotó leckéjét is megoldottad. (hegyi)
értékelés:    

A mállott vakolatú fal és a méltóságteljes oszlopok keretezte bejárat mögött szívszorító a valaha hatalmas kastély helyén álló kiserdő...

Nem tudom, hogy hol van ez a kastély, nem tudom, hogy hol készült ez a kép, ebből kifolyólag nem tudom tényszerűen megmondani azt, hogy vajon ebből a homlokzatból mennyi van még, amit lehetett volna mutatni. Nekem a kép teteje az, ami most nem teljesen befejezett. Ezek az oszlopok is mennek föl a semmibe ott elindul valamilyen ornamentika a falon, az sincs befejezve. Valahogy ezt hiányolom. A meglátás tökéletesen rendben lévő, és érthető: van egy építészeti tárgy, és a funkciójához képest, hogy ez egy bebocsájtást engedő kapu, amin egy belső térbe kellene jussunk, ez a belső tér nincs meg, és folytatódik tovább az erdő. A leiratban az szerepel, hogy szívszorító ez az élmény. Itt két eset lehetséges: az egyik az, hogy tárgyiasan közelítem meg ezt a helyzetet, és dolgoztatom a nézőt, tehát megmutatom magát ezt az épületet, amennyire lehet, a maga teljességében, és csak az áttört felületeken látszik, hogy mögötte egy erdő van. A néző dolgozzon vele, nézze, majd csak rájön, hogy mi ebben a lényeg. De ekkor elő kell hívnom magamból a tárgyilagos hírnököt, azt, aki mérnökként dolgozik, és a vízszintesek és függőlegesek mestere, vagyis akkor mint egy szakrajz, törekedni kell a teljesség, a tökéletesség ábrázolására. Egyébként, ha ezt a szívszorító helyzetet akarnám ábrázolni, akkor én egy szubjektívebb, személyesebb kameraállást keresnék, nem a tényszerű közlést. Akkor nem az építész beszélne belőlem, aki az oszlopok és a lépcsősor viszonylatát keresi a boltíveken át, hanem kiválasztanék egy olyan helyzetet, ahonnan még látszik az, hogy ez egy épület, értelmezhető a felület, de csak egy-két boltív látszana, és a kiserdőből mutatnék többet, dőlhet a horizont, mozoghat a kamera, mert a szubjektív élmény ereje helyre fogja ezt rántani. A kettő kapcsolódásáról beszélnék akkor, mert ez így most túl távol van tőlünk. Mind a két dolog érvényes, most úgy tűnik, mintha bátortalan lenne ez a fogalmazás. Érzelmileg föl lehet ebben oldódni, akkor is, ha azok az érzelmek nem boldog és vidám érzések. (hegyi)
értékelés:

Szárcsafiúk küzdelme egy szárcsalányért.

Nagyon-nagyon örülök ennek a képnek, azért mert ritka eset, hogy valaki ennyire jó pillanatban tudjon elkapni egy helyzetet. Ha ez színes lenne, akkor a természetfotósok csurgathatnák érte a nyálukat, és mégis azt mondom, hogy örülök annak, hogy fekete-fehér, mert a természetfotónál sok esetben az a helyzet, hogy leltárszerűvé válik a közlés attól, hogy minden szín, minden láb, minden tolldarab megvan, befagyott pillanatok vannak, és ezekben a pillanatokban találunk valami izgalmasat, amit a folyamat gyorsasága miatt valószínű nem tudunk a hétköznapi életben olyan pontosan megszemlélni, de hát a fotográfia segít nekünk, kimerevíti a pillanatot. Ezek a kimerevített pillanatok esztétikailag magas értéket képviselnek, de mondanivalójukban nem túl mélyen szántó gondolatok. Itt most, azáltal, hogy elvetettük a színeket, és eldobtuk magunktól ezt a fajta értelmezési lehetőséget, könnyebbé teheti azt, hogy elinduljunk a mondanivalónak azon az útján, ami, ha természetfotóról beszélnénk, akkor nem nagyon jöhetne létre. Tehát így könnyebben behelyettesíthetjük a két szereplőbe önmagunkat, és ez fontos ehhez a leckéhez. Szóval én ennek örülök, és megvan rá a három csillag, azzal együtt, hogy én azt szeretném ha Kriszta elkezdene dolgozni az első három leckével, másrészt az is fontos lenne, hogy ezt a leckét egyszer majd saját magán átszűrve is megmutassa nekünk. (hegyi)
értékelés:

Bara nagyon érzi a ritmust, figyeljük meg a kislány sapkájának az ívét, és azt a korlát-ívet, ami a képnek a jobb alsó sarkában látszik. Ezek azok, amik nagyon izgalmasak, és ezeket Bara zsigeri szinten jól érzi, hogy mit mivel rímeltet. Ezek a formai játékok nagyon fontosak. Erre egy átlós vonal a szem vonala. Teljesen rendben van ez az egész, egy hangulatot hoz, a kis szereplőnk idejött a kamera elé, belekacsint a kamerába, hogy „Anya, én most elfutok”. Persze ezt nem mondja ki, csak látjuk utána, hogy belefut a tájba, és elkezd korcsolyázni a Városligeti tavon. Jó az üzenet, el tudom fogadni. Érdekesek ezek a fények is, amikre ez a sapka, sál, kapucni-színvilág is furcsa mód rímel, ezekre a kicsit fáradt, késő délutáni fényekre, úgyhogy tetszik a dolog, megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés: