A képen nagyon erősen használja Ágnes a mélységélességet, és azt, hogy mi van közel, és mi van távol. A belső történet és a külvilág közti viszony az, ami itt erősen jelen van, még akkor is, ha ez az erősen túlvilágított ablakkeret a két üveget szigetelő alumínium-csíkon megcsillanó fénnyel együtt nagyon ráül erre a képre. Az ember elkezdi figyelni a külvilági helyzetet, magát az utcát, a gyalogosokat, a házat, ami szintén fürdik ebben a napfényben, de mindig valahogy visszahőköl ide, de nem ez az éles, ezért nincsen még annyi lehetőségünk se, hogy elpiszmogjunk azzal, hogy tiszta-e ez az üveg, vagy nem, vagy hogyan lett megcsinálva az ablakkeret. Pontosan attól kerül az egész idézőjelbe, és attól izgalmas, hogy a belső helyzetet mi magunk kell, hogy odaképzeljük: a várakozást, az egész szituációt, amit ez a kép sugall. Én ezt egy jó gondolatnak tartom, és örülök annak, hogy Ágnes ilyen határozott formákkal mer játszani. (hegyi)
értékelés:

Igen, itt a második része ennek a naplóbejegyzésnek: anya, miközben már készül a munkába, keni a kisfiának az uzsonnakenyeret, készíti neki a reggelit, és annyira siet, hogy, ha három keze lenne, akkor sem biztos, hogy időben kész lenne, és ezért azt a paprikát, amit majd beletesz a szendvicsbe, készenlétben tartja a szájában. Amit eddig elmondtam, nem humorizálás akar lenni, hanem valami olyan üzenetrész, ami pont attól izgalmas számomra, hogy ilyet az ember csinál a valós életben, de nem biztos, hogy észreveszi saját maga, hogy éppen mit csinál. Velem már többször előfordult, hogy olyan dolgot tettem be a hűtőszekrénybe, ami nem oda való, így került be például a varrósdoboz, mert el voltam gondolkodva, és nem oda figyeltem. Erre ez a kép egy jó példa. A nagy reggeli sürgés-forgásban az ember olyat csinál, amiben nincs logika. Nem is biztos, hogy ha nem egyedül lenne, akkor ezt megcsinálná, mert nyilvánvalóan rászólnak, hogy figyelj, abból a paprikából én még ettem volna, te meg a szádba rakod. A kép címe nem biztos, hogy ezt az üzenet-vonalat erősíti, mert ebben benne van az is, hogy annyira kívánom már azt a paprikát, hogy nincs türelmem megvárni, hogy kész legyek a vajas kenyér megkenésével, de nekem most ez a kép inkább arról szól, a környezettel együtt, és abban a figyelmi állapotban, ahogy a modell a kenyérkenésre koncentrál, hogy nem ez a vágy vonal erősödik nekem. Ha ezt akartam volna közölni, akkor a modellt arra kérem, hogy kommunikáljon a kamerával. Én örülök is, hogy nem ez az irány lett mérvadó ezen a képen. Ismét egy jó kompozíciót kapunk. Ha jól megfigyeljük a képet, van egy fő motívum: maga a szereplő, aki nagyjából a kép közepén helyezkedik el, és minden egyes tárgy hozzá képest nyer értelmet. Tömegelhelyezésre figyeljünk: nagyon nagy flekk és jelentős az ablak, és a beáramló fény, ez egy hangulati elem is, és érdekes, hogy ennek az egésznek az egyensúlyát mégis megadja az a doboz, ami az asztalon van. Ha magát az asztali részt nézzük, akkor ennek a doboznak megint ott egy ellenpontja: a sajttál, amin a felvágott, a sajt rajta van. A kézmozdulat, és a gesztusrendszer is egy jól ritmizáló helyzet. Én ezt abszolút jónak tartom. Tudunk szemlélődni a háttéren, a kis kancsón a sarokban a mikró tetején, a kenyérpirítón, a grillsütőn, tehát ez egy működő konyha, miközben mindig vissza-visszatérünk a fő motívumra: a kenyeret kenő nőre. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Az előző, mosógépes képhez képest, pontosan a tónusok és a színek használata miatt ez egy lírai megközelítés. Várjuk, hogy kommunikáljon velünk a szereplő, nem kötelezően azzal, hogy visszafordul, hanem azzal, hogy elkezdi mondani a történetét. Nagy vitáknál, nagy beszélgetéseknél szokott előfordulni az, hogy az ember úgy próbál mélyebbre ásni, hogy kivonja magát a szoros kontaktusból, kifordul a beszélgetésből, és elkezdi a figyelmét osztani a külvilág és a belső világ között, így próbál válaszokat keresni. Erre ez egy nagyon jó illusztráció. Itt most azt az erőt, ami az előző képnél megvolt, kompozícióban nem érzem. Saját magához hasonlítom az alkotót, arról a fajta erőről, és kommunikációs formáról, amit az előző képnél elkezdett, jó lenne, ha nem mondana le, fókuszáljunk arra. Ez egy szép kép, de megfontolásra érdemesnek tartom, hogy ha egy ajtót kinyitottunk, akkor előbb azt az utat kellene végigjárni, és csak utána kellene újabba fogni, megkóstolni ezt a fajta közlési formát. Ezt most nem ismétlésre adom vissza, hanem pihentetésre. (hegyi)

Ez a kép az „Üzenetek a fürdőszobából” sorozat második része. Nem titok, hogy az elemzéseket nagyobb adagokban készítjük el, és közben érkeznek fotográfiák. Én azt érzem, hogy itt Viki elindított egy olyan sorozatot, egy olyan üzenetformát talált magának, ami egy új irány. Talált egy szerepet, és ezt meséli el nekünk. Nem biztos, hogy ez száz százalékig a most érettségiző Bach Viki szerepe, nekem úgy tűnik, hogy ez már mintha egy kísérlet lenne a jövőre nézvést. Hogy ne legyek ennyire szürreális, másképp is elmagyarázom: amikor a gyerek játszik, abba nagyon sok imitáció van, például amikor papás-mamást játszik, vagy orvososat játszik, vagy eljátszik olyan szituációkat, amiket a felnőttektől lát. Ennél a képnél is ezt érzem, és az ezek után következő üzeneteknél is, hogy Viki ezeken a képeken nem a 18 éves lány, aki suliba jár, és a maga iskolás világáról küld üzeneteket, hanem egy családban létező felnőtt nő, akinek, miközben fürdik, gyorsan meg kell csinálnia még a mosást is, arra már nincs ideje, hogy uborkapakolást tegyen az arcára, de nyugtatja a szemét. Ez egy napló, egy nő naplója. Persze lehet mondani azt, hogy de hát nem tudom kitolni a fürdőszobából a mosógépet, hogy ne legyen ennyire hangsúlyos, de azzal nincs is semmi baj, ez egy nagyon jól komponált üzenet. Tessék megfigyelni azt, hogy a tömegelhelyezésre is ügyelt Viki. Arra, hogy az ajtó flekkje és a mosógép formája tulajdonképpen két hasonló tónusban lévő forma, főképp összehasonlítva a háttér feketéjével. Ezeket jól helyezi el a képen, ráadásul ezt a két formát köti össze a fürdőkád és a benne lévő szereplő. Én ezt egy nagyon jól elkészített képnek látom, és nagyon örülök annak, hogy Viki elkezd egy másfajta stílusban kommunikálni, ugyanis abban látom az előrelépést, hogy az eddigi képeknél valamit ábrázolt, ami tőle független megfigyelés, de ezek a képek azért erősek számomra, mert mint napló-bejegyzések, nagyon is személyesek. Emellett nem elégszik meg ezzel a személyességgel, hanem rátesz még plusz egy lapáttal abban is, hogy mindezt esztétikai és kompozíciós rendben tárja a néző elé. (hegyi)
értékelés:    

Sokáig érlelődött ez a kép, még mindig nehéz nekem ez a "magam fotózása" dolog. A képről még annyit - ez már "nem csak egy kattintás" - korábban gyakran kattintgattam mindenre, amit megláttam vagy megtetszett - ez most tervezett, gondolkodós, tudatos dolog volt.

Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy egy olyan optikai játék van benne, ami így, ebben a formában javarészt csak a fotósoknak érthető. Van egy olyan technikai megközelítése a fotográfiának, amikor azt mondja a fotográfus, hogy csak a teljes képkocka értelmezhető, csak a teljes képkockával komponálunk. Ennek jeles képviselője például Benkő Imre, aki az összes felvételét igyekszik úgy elkészíteni, hogy ami a filmkockán megjelenik, az minden használatban legyen, se jobbról, se balról, se föntről, se lentről ne vágunk, tanuljunk megkomponálni teljes képkockával. Függetlenül attól, hogy ezzel a fajta megközelítéssel egyetértünk-e vagy nem (mindenkinek a saját döntése, hogy saját maga számára milyen határokat, korlátokat, szabályokat hoz), de ez egy érvényes és a köztudatban benne lévő szabályrendszer. Erre utal az, hogy amikor ilyen teljes képkockás felvételt szoktak csinálni, akkor a nagyításnál azzal igazolják azt, hogy a teljes képkocka felhasználásra került, hogy meghagyják a filmnek a szélét, és attól függően, hogy milyen a hordozó, rollfilm, Leica méretű film vagy polariod (nem a hagyományos gyorskép, hanem ennek profi változata, ahol már volt negatív külön, vagyis hordozó, és ezeknél figyelhető meg, hogy rajta vannak a kép szélén a technikai megoldások: ragasztócsík, a perforáció, stb.) ahol a kis perforációk is látszanak, akár a filmnek a típusa is, tehát belekomponálják a képbe azt is, hogy hogy néz ki ez a „szerelék”. Ez a kép nagyon hasonlatos ezekhez. Olyan, mintha ezt mutatná. De ha az ember jobban megfigyeli, akkor rájön, hogy nem, itt arról van szó, hogy a szereplő kiválasztott egy ablakot, és az ablak kerete adja meg a képnek a keretezését. Azért örülök, hogy egy ilyen kép is felkerül az oldalra, mert nagyon sok mindent megmagyaráz, hogy mikor milyen szerepe lehet annak, hogy a képen egy plusz keretezést hozzunk létre. Azzal gondolom nincsen vita közöttünk, hogy ha ezt a keretet levágtuk volna, akkor nem csak szétesett volna az egész, és kifutna a széleken a szürke égbolt, hanem bele kellene vágnunk a fenekébe az alkotónak, mert ő ül ezen az ablakkereten. Van ebben egy pici humor, irónia, játékosság, én ennek nagyon örülök, miközben ez pontosan annyit enged csak, mint egy enyhe fűszerezés egy finom ételnél. Ettől még a kép hangulata nagyon is melankolikus, elgondolkodtató, és nem csak a gondolkodás és a merengés póza, hanem a fekete-fehér, a tónusok, a szürke égbolt nem teljesen vidám üzenet. Az önportré jelleget számomra az adja meg, hogy egy olyan pillanatot fotóz meg az alkotó, ami számára fontos, hogy kiülök ebbe az ablakba, lógatom a lábam az ablakpárkányon, és megtehetem ezt, hogy az én reggeli, első cigimet így fogyasztom el az ébredés melankóliáját, a nap kezdetét, amikor az ember számba veszi a dolgait így ábrázolom. Ebben van egy másik rész is, ami számomra fontos, az, hogy én uralom a tárgyakat, a környezetemet, és nem ők engem. Az emberek nagy része az ablakot maximum szellőztetésre használja, legfeljebb kis nippeket, virágcsokrot rak be az ablakba, de nem nyitja ki és ül ki oda. Kevésszer látunk ilyet. Ez azért fontos számomra, mert ez is egy üzenet, hogy helyén vagyok a tárgyi világomban, és nincsen hozzá olyan fajta ragaszkodásom, olyan ítéletem, ami ezt az egészet, mint viszonyrendszer, fölém rendelné. A kompozícióval is egyetértek, az üzenet is tökéletesen rendben van, nagyon örülök ennek a képnek, akkor is, ha maga a póz, amit itt látunk nem egy nagyon vidám póz. Tulajdonképpen egy törékeny nőt látunk, az ablakkeret is hozza azt, hogy mekkora helyem van, hogyan tudok elférni az ablakban, de ebben az összekucorodott pózban ennél több van, mint üzenet, többet üzen annál, hogy nem fértem el rendesen az ablakba. (hegyi)
értékelés:    

Remélem ez nem csak egy rövid fellángolás Ferinél, hogy újból kezdje a leckéket. Én azért tartanám ezt fontosnak, mert sok víz lefolyt a Dunán, sok minden történt, és az Estiskola az elmúlt időben eléggé sok mindenben átalakult, lettek új leckéink, lett az osztályba sorolós rendszer, tehát azoknak is érdekes lehet az újrakezdés, a kezdetektől való grádicsokon végigmenés, akik már régebb óta velünk vannak. Feri egy olyan alkotónk, aki határozott irányvonallal rendelkezik, és nagyon kíváncsi lennék arra, hogy ő hogyan értelmezi újra a leckéket. Az a kép, amit most kaptunk, egy fekete-fehér fotográfia, nagyon szépen, jól komponált munka, és én a technikán nem szeretnék nagyon sokat rugózni, mert Feri képein az az archaizáló megoldás, amit látunk, rendre és kitartóan jelen van, és elfogadom, ha ő úgy gondolja, hogy ez számára biztonságot ad, vagy megerősíti őt a kép üzenetében, akkor használja. Ettől függetlenül én azt mondom, hogy ez a kép önmagában akkor is működne, ha nem volna ez a vignettálásos dolog rajta, ha nem lenne ilyen sötét tónusra lemaszkolva a kép határa. A kép külső felvétel, egy olyan tájban készült, ahol Feri által ismerhetünk, én szeretem azt, hogy Feri ehhez a tájhoz ragaszkodik, mert azt is fontosnak gondolom, hogy az embernek legyenek biztos bázispontjai, gyökerei, amihez kapaszkodik a földbe, és neki ez egy biztos bázispont. Egy figurát látunk, sejthetően az alkotót, aki egy földúton áll, szemléli a tájat, mint egy kis Ludas Matyi, mesei a jelmeze, és azt gondolnánk, hogy az utat figyeli, hogy jön-e valami jármű, vagy hogyan menjen tovább ezen az úton. De ha azt is megfigyeljük, hogy, bár a szereplőt ráállította erre az útra, mégis a test kommunikációja, az, ahogy tulajdonképpen egy kis fordulattal, a tengely, amit a test mutat, elfordul erről az útról, ez számomra jelentéssel bír. Az is ezt erősíti, hogy a fényképész úgy komponálta a képet, hogy a kép jobb oldalán jelentős mennyiséget hagyott arra, hogy tovább láthassuk ezt a mezőt, ami az út mellett húzódik. Ez azt jelenti, hogy, bár az úton áll a figura, és szemlélődik, de nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ő az utat kémleli. A határt figyeli, és ez a tarkóra tett kéz viszonylag meditatív pozíció. Számomra ennek a képnek az üzenete eléggé egyértelmű, hogy van egy főszereplőnk, aki haladt ezen az úton, aztán megállt, és elgondolkodott a továbbiakon, azon, hogy haladjon tovább ezen az úton, vagy mit csináljon. Mivel nem egy útelágazásnál vagyunk, ezért ez az üzenet nem olyan biztosan pozitív. Ha ott lennénk, akkor egyértelmű lenne, hogy azon gondolkodik, hogy jobbra, avagy balra menjen, két út áll előtte, melyiket válassza... de itt nincs másik út. Tehát maga a döntési helyzet csak egy kvázi döntési helyzet, hogy merre menjek, mert vagy megyek tovább az úton, vagy megálltam, és akkor mit csináljak? Másik utat én magam tapossam ki? Ez a meditatív helyzet nagyon is jól jellemzi magát az alkotót. Aki egy kicsit is ismeri Ferit, tudja, hogy mennyi kétséggel gyötrődik ő saját munkáját illetően, ezért én ezt egy nagyon jó üzenetnek tartom, megvan a három csillag, és megvan a lecke teljesítése is. Feri, én várnám a folytatást. Annyit még elmondanék, hogy most nagyon hangsúlyos ez az ing, nagyon vakít. Szépen meg van fotózva, vannak rajta gyűrődések, ráncok, tehát a tárgyszerűsége megvan, de a fehér mindig egy olyan jelzés, ami mellett minden más sötétté, borongóssá válik, még a bőrszín is. Én szeretném Ferit kérdezni arról, hogy miért fehér az ing, miért ezt a szín választotta. Lehet, hogy az ing halványkék, vagy valami más, világos szín, de a fekete-fehér képen ez nagyon is fehérnek néz ki. Erre várnék egy pici magyarázatot, ugyanis most ez a test lebeg a térben, mert a farmer azokkal a tónusokkal, amikkel rendelkezik, nagyon is beleolvad a tájba. Ebből kifolyólag akkor jobban érteném az inget, ha a nadrág is fehér lenne. Ettől az üzenettől nekem távol van ez a farmer, itt most kis stílus problémám van, hogy most archaizálunk, és elmegyünk abba az irányba, hogy a parasztlegény megy az úton, mert akkor kellene hozzá a parasztnadrág, vagy azt mondjuk, hogy ez egy hippi vándor, akkor kellene valami tarisznya, szütyő, és kockás ing. Erről szeretném Feri véleményét hallani. (hegyi)
értékelés: