Szorgalmi, mert keresem magam, keresem a stílust, a színt, a formát.

Frederico García Lorca-nak ez a műve számomra az egyik legfontosabb és legkedvesebb drámája. Én nagyon szeretem, Sütz Ilával láttam a Madách Kamarában. Ahogy itt látom, ez valószínűleg egy balettelőadás lehet. A Tánc lecke nem egy túl régi leckénk, de korábban is érkeztek táncelőadásoknak a képei az Estiskolára. Többször elmondtuk már, hogy ezeknél a képeknél, akár színházi előadásról van szó, akár koncertről, vagy balettről, vagy bármi más, koreografált előadásról, azt kell tudnunk, hogy attól tűnik könnyűnek a megoldás, hogy tálcán kínálja a koreográfus a látványt, mert a nézőnek el kell tudnia az előadást adni. Pont ez a tálcán kínálás az, amitől nehézzé válik a tánc, és bármi más előadásnak a fotografálása, hiszen, ha nem teszünk mást, mint ezeket a díszletelemeket, mozgássorozatokat ábrázoljuk, akkor tulajdonképpen csak dokumentálunk, ami fontos feladat, de a személyesség ennél a műfajnál sem megkerülhető kérdés. Jól föllelhetőek azok a koreográfusi elemek, amik jellemezhették ezt az előadást: az, hogy fekete ruhában szerepelteti a táncosokat, és csak a karok, a lábak, a fejek azok, amik mozognak, és jelzésértékkel bírnak, a sötét háttér előtt, mégis sikerült egy olyan pillanatot elkapnia Viktóriának, amikor a kommunikáció létrejön az alkotók és a nézők között, és ami szuggeszív hatást tud elérni a nézőben. Lehet azt mondani, hogy nem ártott volna, ha a lábfejek megmaradnak, egy kicsit kevésbé szűkre vágva talán ez létrejött volna. Erre tanácsként azt tudom mondani, hogy egy ilyen előadásnál az ember szemmel követi az eseményeket, behatárolja azt, hogy mekkora mozgásintervallumok vannak az adott jelenetben, és ezeket utána már a képhatáron belül tudja tartani, ha leköveti a főszereplők mozgását. Ezt az előzetes megfigyelést nem árt megtenni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy több előadást kell megnézni. Ez azért sem árt, mert, ha ismerjük az előadást, tudjuk, hogy hol vannak azok a drámai csúcspontok, amik vizuálisan is jellemzik az egész történetet, és akkor az exponálás pillanatában már felkészültek vagyunk arra, hogy ezt a történést rögzítsük. Ennél a képnél a helyzet rendben van, amit ábrázol Viktória, egy picit szűkre van komponálva, de nem egy könnyű helyzet. Ahogy nézem, viszonylag kevés fényben dolgozik, a kereső sem biztos, hogy megfelelő képet tud mutatni, ez szerencse kérdése is, és gyakorlásé is. Vannak nagy elődök, érdemes megfigyelni például Koncz Zsuzsának a fotográfusi munkásságát (aki nem azonos az énekesnő Koncz Zsuzsával), neki nagyon is jellegzetes képei vannak a színházi fotografálásban. Tudnám még mondani Keleti Évát, mint a szakma doyenjét. Azért mondom őket, mert attól lettek ők tulajdonképpen nagyon szerethetőek és híresek, mert az volt a fontos náluk, hogy megtalálják az adott alkotás mögött, a színész mögött az embert, azt az embert, aki az adott előadást létrehozza, annak a küzdelmeit, kínlódását. Ennél a képnél is ez az, ami erős, ez a jelenlét, ami itt létrejön, a küzdelem. Köszönöm ezt a munkát, szeretném, ha Viktória figyelne ezekre a kompozíciós dolgokra, de a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Az Estiskola ünnepi csipke-sorozatához én a Bartos nagyanyám csipkéivel járulok hozzá.

Ehhez a képsorhoz szeretném ideidézni Ágnes egyik korábbi képsorát, amit a dianéző alkalmatossággal készített, a Kockák c. képsort. Azért, mert ezzel a képsorral is sikerült Ágnesnak meglepnie, hogy ez egészen új megfigyelést, ábrázolásmódot indít el. Ágnes figyelmét szeretném ezekre a dolgokra felhívni, hogy a keresgélései során kinyit kapukat, és ha ezeket a kapukat kinyitja, akkor jó, ha utána újból és újból megnézi, mert lehet, hogy ezeken a kapukon többször, messzebbre át kellene járni. Hogy mik azok az impulzusok, amik ezt a látásmódot elindítják Ágnesben, ezt ő tudja megmondani, de ezekre kell odafigyelni, mert ezek lesznek azok a későbbiekben, amiből felépíthető egy Bartos Ágnesre jellemző sajátos beszédmodor.
   A képsorozat négy képből áll, ebből három tökéletesen egyféle hangulatot ad, és nagyon jó ritmusokat mutat. Annak kifejezetten örülök, hogy ezeken a képeken az első élmény, ami átsüt, az a szabadság élménye. Egy olyan alkotói szabadságé, ahol Ágnes azt tudta mondani, hogy őt nem érdekli a valóság, a tényszerű közlés, nem érdeklik a színek, a múltba révedő, porosnak is nevezhető tényszerű ábrázolások. Ő ezzel a csipke terítővel, amit itt látunk, elkezd játszani, és ettől a játékosságtól, ahogy a fényben forgatja ezeket a tárgyakat, köze lesz ahhoz a fajta élményhez, amit valószínűleg a készítő maga is átélt, még akkor is, ha adott korban esetleg ez a fajta szemlélődés nem volt divatos. Ezeknek a képeknek az ereje pont ugyanabban rejlik mint a dianézős képsorozatnál, hogy Ágnes félre tudta tenni a tárgyiasságot, és el tudott indítani egy olyan utat, amiben, azon kívül, hogy ő személyesen is jelen van, pontosan az új megközelítés által - azzal, hogy ő a mai kornak, és a saját elvárásainak akar megfelelni -, tudja elérni azt, hogy a folytonosság nem szakad meg a múltbeli érték és a jelen között. A leletmentés is nagyon fontos dolog, de számomra egyenértékű az, hogy az adott tárgyat, szituációt a mai korban is elkezdjük használni, nem vagyok híve annak, hogy múzeumot építsünk a lakásunkból, hogy múzeumi tárgyként kezeljük ezeket a dolgokat, mert akkor van ezeknek igazán szerepe, ha funkcióba tudjuk helyezni, amely nem kötelezően az, amit nagyapáink, nagyanyáink kitaláltak. Ezek a csipketerítők díszítések voltak az ágyvégeken, a polcokon, aztán ennek volt egy vadhajtása, amikor a spájzok polcaira, papírból készültek ilyenek. Nem tudom, hogy ki volt hasonló módon óvódás, vagy iskolás, mint én, amikor kisollóval papírból mi is vágtunk ki ilyeneket. Akkor is azt figyeltük meg, hogy milyen érdekesek ezek a játékok. Ezzel lehetett levenni minket a lábunkról, mert önmagában az az élmény, ami abból adódik, hogy egy üres papírlapot többfelé hajtva, ha abba belevágunk, akkor ismétlődő minták jönnek létre, ez csak egy darabig érdekes. Ezt azért mondom ide példának, mert az első három kép nagyon is jól mesél erről a helyzetről, ráadásul nagyon is nőies, sőt erotikus helyzetet kapunk. A ruhatervezők is újra felfedezik maguknak a csipkét, és modernebb ruhakompozícióknál is használják ezt a fajta régies díszítőelemet, azért, mert az esztétikai megközelítés ma is érvényes, ha modernizálni tudjuk a kapcsolódási pontokat. Az egyetlen dolog, amivel nem tudok mit kezdeni, az utolsó kép, a leltár. Értem én, hogy ez tulajdonképpen a tisztelet jele, hogy megmutatom magában ezeket a tárgyakat, de itt több problémám is van. Az egyik az, hogy ennél a helyzetnél a fehéren a fehér nem biztos, hogy jól mutat. Akkor sem, ha olyan árnyékokat vet a világítás, amivel a struktúra jobban érzékelhető. A másik problémám az, hogy ha én úgy döntök, hogy ezeket a tárgyakat megmutatom, akkor azokat úgy komponáljam, hogy férjenek is nagyjából bele. Itt most Ágnes kínosan ügyelt arra is, hogy ezek össze ne érjenek, hogy mindegyik megtartsa a maga területi hovatartozását, miközben a vágással kénytelen volt ezeket a dolgokat keresztülmetélni. Ez önellentmondás a képen belül, mert most vagy tényszerűen ábrázolok, és akkor nem vágok semmit, és a cél efelé mutatott, vagy pedig megmaradok az első három kép lírájánál, akkor erre az utolsó képre túl nagy szükség nincsen. Ha már azt mondom, hogy zárjuk le, vagy nyissuk ezt a folyamatot azzal, hogy egy leltárt készítünk, hogy kik a szereplők, akkor ezt nem lehet félig elmondani, hanem teljesen el kell mondani. Ez a kép levon az egésznek az értékéből egy kicsit, de a három csillag mindenféleképpen megvan azért, mert ez a játék azért fontos Ágnes számára, arra kell figyeljen, hogy amikor később, más munkáknál dolgozik, akkor azt az élményt, amit itt megtalált, fel kell majd tudnia idézni. (hegyi)
értékelés:

Üdv Mindenkinek újra az Estiskolán. Gergő vagyok, rádiózok. Leginkább éjszakába nyúlóan.

Izgalmas, hogy egy sötét helyzetben, a minimális fényekkel milyen formák jönnek létre. Egyértelmű, hogy ha egy laptop képernyőjénél ülök, akkor elsődlegesen az arcom lesz megvilágítva, valami talán még a vállamból, karomból, és a háttérre ez valamilyen vetítést létrehozhat, és ennyi. Ugyanakkor azt mondom, hogy ez egy picit kevés. Még akkor is, ha egyébként nem szoktál nagyon romantikus beállításokat csinálni akkor, amikor éppen rádióadást szerkesztesz, vagy kutakodsz az interneten, a nézőnek ezt nem kell tudnia, de a kompozíció és az esztétika megkövetelné, hogy valami még történjen a háttérben. Most a nagy sötétségből előbukkan egy szempár, egy magasra csúszott homlok, valami kis bicepsz, és talán egy kézfej. A másik oldalon csak sejtem, hogy a Gergőtől megszokott energiaitalok valamelyikének a tetejét láthatjuk, de ez csak egy sejtés. Van még valami fény a kép aljánál, az nem tudom mi akar lenni. Ilyen kis fényfoltokkal lehetne még dolgozni, és akkor máris érthetővé válna minden. Nem kell ide nagy világítás, mert este van, és ezt értjük, de a teret és a mélységet nem érezzük. Annyira nem jellemző ez a holmi, ami itt kitakarja az arcodat. Ha ez az egész valamilyen szinten fényjátékokkal meg van bolondítva, akkor elindul a mese. De az első lecke megvan, megvan rá a három csillag, a fénytani dolgokkal kellene még dolgozni, tehát azt kérem, hogy ismételd ezt meg, kicsit játsszál a világítással, és akkor jóban leszünk. (hegyi)
értékelés:    

A Szekszárd sorozatból.

Mindig érdeklődéssel nézem ezeket a telepszerű építkezési helyzeteket, amikor én is építkezem, a szomszéd is, meg a Julcsi néni is, meg a Géza bácsi is, és mindenki tüsténkedik, és egyszerre éljük át, hogy se víz, se villany, se ablak, se kerítés, mert ebben van egy kollektív összetartozási érzet. Aztán ez megszűnik akkor, amikor az utak kialakulnak, meg beültetődnek a fák, és megjönnek a kutyák, és minden, ami közösségi élmény volt, rögtön a szeparáltság és az elkülönülés élményévé kezd válni, és valamiféle versennyé. Itt is van egy versenyhelyzet, mert látjuk, hogy vannak, akik előrébb tartanak az építkezéssel. Tehát itt a történet és a mese nagyon rendben van. Ami nekem egy kicsit kérdéses, az, hogy tulajdonképpen itt mi történt, mert ebből a helyzetből még azt is gondolhatnám, hogy Szekszárd városát tornádótámadás érte, és azért van ilyen kupleráj. Tudom én, hogy az építkezésnél az építők nagyon nem szoktak arra figyelni, hogy rend legyen körülöttük, de mégis, ez kicsit furcsa most, és nincsen magyarázat. Magyarázatot adhatnának az emberek, hogy itt most folyamatról van szó, hogy építkezés van, vagy egy bebukott történet, magárahagyottság. Ez nekem most nem derül ki. Ez riporthelyzeti kérdést vet föl bennem, hogy most akkor mi történt. Baljóslatúak a felhők, a nagy fekete ablakszemek, nagy fekete szájként a garázsajtó, de közben ott van a kék, a remény, tehát nem tudom, hogy ez most mit akar nekem üzenni. Eközben a kompozíció abszolút rendben van, minden tökéletes, értem én ezt az épülést, de jó lenne valamit kapnunk, hogy el tudjuk dönteni azt, hogy itt most mi történt. (hegyi)
értékelés: