Téli szuvenír

Kedves kép, nagyon tetszik, egészen addig, ameddig eljutunk eddig a kis harangig. Ez nekem nem jön be. Értem én, hogy ettől lesz a kép az, ami, de én ezt elfelejtettem volna. Ha levennénk a harangot, és csak az ablakot figyeljük, az, hogy a két ablakszárnyban nagyjából hasonlatosan ugyanaz az épület, de mégis másként jelenik meg, az számomra rendkívül izgalmas lenne. Ez a harangocska számomra elviszi a bizsuba. Nem annyira erős vagy jellegzetes, hogy elindulhasson az a fajta ellentétpár, ami ez a szerelmetesen áhított világ és a valóság közötti ellentétet mutatná. Ez lényegesen gyengébb közlés, mint amit egyébként a háttérben látunk ezzel az egyszerű fa szerkezetekkel épített házakkal, vagy akár ezzel a piros ablakkerettel, aminél, ahogy látom a szigetelés utólag meg lett erősítve. Itt megint arról van szó, hogy a kamerával nagyon közel mentünk, és ezért nagylátószögű objektívet kellett használnunk, és ez elkezdte hordó formára torzítani az egészet. Ez sem tesz ennek jót. Technikai dolgok, Ágnes, de ezekre oda kell figyelni. Ez most azért kap egy csillagot, mert az a két ablakfelület, a két tükröződés nagyon erős. (hegyi)
értékelés:

ritmus

Az a baj, Gime, hogy te valamiért beleszerettél ebbe a technikai dologba, és egyre inkább azt bizonyítják a munkák, amiket beküldesz, hogy ez zsákutca. Technikailag mondom ezt. Valószínűsítem, hogy ez is a mobiltelefonoddal készült felvétel. Nem tudom, hogy beadtad a zaciba a fényképezőgépedet, vagy csak lusta vagy magaddal vinni, de itt most azt gondolom, hogy eljött az az idő, amikor azt mondjam, hogy köszönöm szépen, de most már, ha lehet, tedd félre kicsit ezt a mobiltelefonos fényképezőgépet. Visszajöhet ez akkor, amikor tudatosan fogod használni. Jelen pillanatban olyan, mintha egy munkakabátot ráhúznál mindenkire, hogy egyenruhát húzunk a dolgokra, aztán ez vagy bejön, vagy nem, az a baj, hogy egyre kevesebbszer jön be. Itt van egy helyzet, amire a saját munkáid között is van már példa, egyszer már egy ilyen korlátot lefényképeztél, amit fejjel lefelé küldtél be, aztán megbeszéltük, hogy az mégsem jó, ha fejjel lefelé van, biztos emlékszel rá. Ezek a kis botocskák az út szélén most nagyon hasonló árnyék játékot hoznak, és eddig még rendben is volna ez az egész. Az a baj, hogy a technika miatt, hogy ennyire gyenge minőségű az érzékelője a kamerának, a kerítésnél óriási bajok történnek. Azokkal én ott nem tudok mit kezdeni. A fákba is olyan roncsolások jönnek, amik nekem nem értelmezhetőek. Ez olyan, hogy itt van egy helyzet, amit megfigyeltél, és elrontod a technikával, nem értelmezhető. Itt a technika nem ad ehhez hozzá, sőt, megcsonkítja az üzenetet. Ismétlés, normális technikai feltételekkel, és kérlek szépen Gime, hogy ne szúrj ki magaddal, hogy elkomolytalankodod a fotózást, jó szemű ember vagy, de megnehezíted a saját dolgod, ha felhígítod a szemléletmódod ilyen ügyekben azzal, hogy ragaszkodsz a mobilhoz, miközben bár tudod, hogy erősen korlátozott mozgásteret ad, de erről nem akarsz tudomást venni, vagy nem tudom, mi a magyarázata ennek. (hegyi)

Hello, a nevem...

Lilla az első képhez képest is tud meglepetést okozni. Én nagyon örülök annak, hogy ennyire határozott alkotói megközelítést kapunk. Három képet kapunk, mind a három kép három különbféle megközelítést is mutat, ami nem baj, ez természetes, hogy körbefordul a modell, mert egy rendőrségi fotónál ez így szokás. Az is jó, hogy nem biztos, hogy egyforma méretek, mert a rendőrségi fotós nem kötelezően fotóművész, de azzal nem nagyon tudok mit kezdeni, hogy most mi történt itt a háttérrel. Ahogy látom, feketék a képek, és ezek valamilyen barnás háttérre lettek fölpakolva, amit nem teljesen értek, hogy ennek mi a szerepe. Ha ennek szerepet és jelentést kívánok tulajdonítani, hogy nem egyformák ezek a képkockák, és csáléra van hagyva a háttere, lehet ilyet is, akkor határozottabb dinamikai különbséget kell hagynunk a háttér színe és a képkocka között. Ez lehetett volna az egyik, jól járható út, a másik az, hogy mindent lehozok fekete-fehérre, és akkor csak a képen belüli történet az, ami kicsit tud ugrálni. Most nem eldönthető, hogy csak elszúrtam a feketét, és nem vettem észre, hogy a háttérben az nem fekete, vagy mi történt. Ez technikai jellegű dolog, lehet, hogy csak arról van szó, hogy nincs a monitor bekalibrálva, és Lillának a monitorán a háttérszín egyenértékű a feketével. Ami nekem még furcsa: a tábla. Értem, hogy személyes üzentet küld az ember ezen a táblán, és nem akar didaktikusan menni egy úton, hogy most lekoppintom, hogy hogyan is néz ez ki egy rendőrségi felhívásnál, de a betűtípussal, ahogy ez itt megmutatásra került, nem nagyon értek egyet. A Why so serious? engem nagyon arra emlékeztet, amikor én iskolás koromban a matek könyvbe firkáltam, és a KISS zenekar betűit írtuk le. Végén az S betűk már átlógtak a tankönyv alján, mert csak húztam, húztam, aztán egyre lejjebb került, játszottam velük. Szóval ismerem ezt, nekem most ebből ez jön le. Ez a betűtípus nekem itt idegen, és nem látom azt, hogy ez következetesen lenne végigvíve, tehát tipográfiai problémám van a táblán. De a kép száz százalékos, amit üzen, tökéletes, megvan a három csillag, és a leckemegoldás is. Ettől még, ha van ötleted, szívesen fogadom erre a leckére. (hegyi)
értékelés:    

Az erdő szemei

Amikor az erdő visszanéz.

Olyan nekem ez az egész, mintha egy fantasztikus mesefilm forgatására lógott volna be Nóra, és ott fényképezett volna a díszletnél. Irigylésre méltó, hogy Nóra milyen helyeken jár, és miket tud megfigyelni. De az is egyértelmű, hogy ez nem egy nagyon vidám dolog, amikor az erdőt így ellepi a víz. Ez gondolom a belvizes helyzetnek köszönhető. Mégis, az alkotás nem egy szociografikus megközelítés akart lenni, hanem az ebben lévő szépséget keresi. Ez egy teljesen érvényes felfogás. Egy kész tények elé állított helyzetben az embernek nem kötelező mindig borongania, hanem megtalálhatja azt is, hogy ebben mi a szépség számára. Volt egyszer egy képe Nórának, ami egy tükröződő helyzettel dolgozott, ez korábban volt, tavaly nyáron. Azon a képen egy tórészletet láttunk, amiben tükröződött a háttér és egy épület. Ezt azért mondom ide példának Nórának saját magának, mert annál a képnél sikerült elérni azt, hogy egy nagyon jó aránypár jött létre, és éppen csak egy leheletnyi jelzést kaptunk arról, hogy ez hol készült, és milyen megoldás, miközben a tükröződésből kellett összeraknunk a képet, olyan volt, mint egy puzzle munka. Ennél a képnél most azt látom, hogy azáltal, hogy a háttérben lévő fasornál szinte 50-50 az, hogy mennyit hagytunk meg a valós térből és a tükröződésből, ez most egy kicsit gyengíti a képet. Nem tudom eldönteni, hogy mibe gyönyörködjek inkább: abba a függőlegesekből összeálló rendben, és az azon átszűrődő fényben, ami ömlik be erre a kis erdei részletre, avagy a tükröződésben lévő gyönyörű színekre figyeljek, és arra a játékossága, ami itt megfigyelhető. Ha a fölső részből fele, vagy harmadannyit kapnánk, mint most, nekem izgalmasabb lenne a kérdés. A kép legfölső részénél a fák között kilukadnak a felületek, ami nem baj, ha erre akarnék koncentrálni, de akkor elveszítem a víztükröt, és akkor abból kellett volna vágni. Azt beláthatjuk, hogy ezen a képen lényegesen izgalmasabb az, ami a víztükörben történik. Nem tudom Nóra egyetért-e ezzel a meglátással, egy próbát szerintem megér. A saját munkájában kaptunk már egyszer egy ilyen üzenetet, és akkor az nagyon jól működött, szerintem itt is működne. (hegyi)
értékelés:

Töltött muffin

Kedves kollegámat leptem meg néhány feldíszített édes falattal.

Muffin alaptészta (12 darab)
Hozzávalók:
15 dkg margarin,
15 dkg kristálycukor,
1 csomag vaníliáscukor,
15 dkg liszt,
1 teáskanál sütőpor,
2 egész tojás,
1 citrom leve és héja,
5 evőkanál tej

Elkészítés: A tojás fehérjét külön felverem, majd félreteszem. Kikeverem a margaint, cukrot és vaniliáscukrot a tojássárgákkal. Ezt követően adom hozzá a sütőporos lisztet, a citromhéjat- és levet, valamint a tejet. A kikevert tésztába lazán belekeverem a felvert tojásfehérjét. A papírral bélelt muffin formát félig töltöm a tésztával, majd ráteszek egy-egy kis kanál csokipudingot, végül újabb kanál tészta kerül a formába. Középmeleg sütőben aranybarnára sütöm a muffinokat. A kisült sütiket cukormázzal és dekor gyöngyökkel díszítem.

Végre elindulunk egy fotográfusi megközelítés irányába. A leiratból, és a kommentárokból tudom, hogy a mi környezetünkben talán ezek a kis színes golyók nem annyira ismertek, de én abszolút el tudom fogadni a szereplésüket. Ehhez még hozzáteszem azt, hogy az alkotó próbált ehhez csatlakozni azzal a szalvétával, ami körbeveszi ezt a kis csomagot. Ez egy jó irány. Talán itt annyit lehetett volna a térrendezésben létrehozni, hogy megcserélem a kis fehér bogyókat tartalmazó muffint azzal a muffinnal, ami most a kép bal alsó sarkában van, amin a nagy színes gömbök vannak. Vagy ha készült még ilyen színes bogyós, akkor azt valahová, például a képnek a jobb felső sarkába helyezem. Most ennek az egésznek a tömegét, és a figyelmet a bal alsó sarokra viszi el a kép, mert ott vannak a legnagyobb értékkel bíró színdinamikai megjelenések. Ahhoz, hogy a szem körbe tudja járni ezeket a muffinokat, be kell csapni magunkat, erőszakkal kell rávenni a nézőt arra, hogy minden egyes muffinra ugyanannyi idő jusson, vagy legalábbis ez a kör, amit itt létrehoztunk, valóban körbe tudjon menni. Ott van két olyan muffin a jobb felső sarokban, amik lényegesen kisebb szerepet kapnak, ami nem baj, csak akkor azokon a díszítésnek kell erősebbnek lenni. Kettő csillagot adok rá, Eszter. Az irány abszolút jó, ez egy türelemjátékos dolog, hogy az ember elkezd ezekkel játszani. Ha te még csinálsz ilyeneket, márpedig én úgy gondolom, hogy igen, mert ebben látszik a szeretet és a törődés, ez valószínűleg nem egy egyszeri eset volt, hogy te sütöttél, és akkor lássuk azt, hogy hogyan kezdesz el ezekkel játszani. Annyi segítséget tudok még mondani, hogy tessék eltekinteni attól, hogy én most muffinokat látok, tessék ezeket úgy kezelni, mint tárgyak, ez fog segíteni az elrendezésben. (hegyi)
értékelés:

Rozalicska

Ágica barátnőm szabó-varró üzletében, a nagy tükör segítségével sikerült végre az az önportré, ami eddig még sose. Ez ugyan nyáron készült (ezért is a virág a fülem mögött...), de kifejezetten ide, az Estiskolába.

Kapunk egy leiratot arról, hogy hol és hogyan készült ez az önportré. Én annak örülök, hogy Roziban benne van a játékosság, és ez a képen nagyon jól látszik. Ez egy jónak mondható kép, de a világítással nem értek teljesen egyet. Lehetett volna kegyesebb is saját magával az alkotó, mert azáltal, hogy ennyire szemből világította magát, tulajdonképpen az arc formái és struktúrája nagyon két-dimenziósra sikerült. Ha megfognánk egy almát, vagy egy tojást, és azt világítanánk be, akkor azon lehetne gyakorolni azt, hogy hogyan lehet ezt úgy megvilágítani, hogy abból a szabályos kör- avagy tojásformából valami mást hozzunk ki. Egyszerűbben mondom Rozinak, mert ő olyan csaj, aki bírja a kritikát: Rozikám, ezen most akkora fejed lett, mint amekkora nincs a valóságban és ezt most a világítással sikerült elérned, meg azzal, hogy ezt a rózsaszín virágot betűzted a hajadhoz. Ezzel a hajadat is elhúztad a füled felé, még nagyobbá varázsoltad a fejed méretét. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a kamerád optikája is torzít. Még annyit tudok mondani, hogy meg kell keresni az exponálásnál azt a pontot, ahol bele tudok nézni az objektívbe, főleg ilyen helyzetnél, amikor ennyire közel engedünk a személyes terünkbe valakit (itt a nézőt). Mert most nem lehet tudni, hogy kire figyelsz. Nyilvánvaló, hogy az exponálásra, de amikor már megvan, hogy mit állítottunk be, akkor már megnyugszunk, és megkeressük magunkat a képen, és belenézünk az objektívbe, a tükrön keresztül is bele lehet. Nem kötelező mindig szembenézni, az is egy érvényes portré, amikor valaki nem néz a kamerába, de akkor annak jelentéssel kell bírni, hogy akkor hova néz. Azt sem kötelező ábrázolni, hogy hova néz, de a tekintetből egyértelműnek kell lennie, hogy a tér melyik irányába és miért néz. Most ez nem annyira érezhető át. Rozi, ez egy jó kép lenne. Ha a barátnőd szabó-varró üzlete még megvan, akkor tessék oda visszamenni, és próbálkozni a nagytükörnél, mert szerintem van ebben még erő, amit megmutathatnál. Kicsit tessék odafigyelni a megvilágításra. Nem tudom, hogy ott vannak-e lámpák, de rá lehet erre segíteni. Két csillag, de ismétlés is egyben. (hegyi)
értékelés:

Ujjaim

Kaptunk már ezzel a kis tükörrel játékokat Ágnestől, itt most azt érzem, hogy eltelt egy kicsi idő, Ágnes eltette a hátsó kisagyába ezt a tükröt, meg az arra kapott reakciókat, aztán egyszer csak, amikor megint kapott egy belső impulzust, akkor elővette, és elkezdett ezzel megint dolgozni. Ez még mindig nincs kész, de az irány nagyon jó. Ez a tükör fog még meglepetéseket okozni az alkotójának. Itt a formai játék izgalmas, hogy azáltal, hogy kinyitom ezt a kistükröt, a tükörben lévő tükröződés, és a tükröződésben lévő tükröződés, mint a hagyma héja, létrehoz térjátékokat. Ez egy fontos megfigyelés. Az a kérdés majd, hogy ebben a játékban hogyan szerepel maga az alkotó. Most látjuk a kis ujjacskáit különböző formában, de még azzal nem vagyok teljesen kibékülve, hogy ez hova kerül, ezzel formailag kellene még játszani. Itt két értelmezési irány határán vagyunk: az egyik az, hogy hagyjuk a véletlent érvényesülni, tehát letesszük a kis tükröt, lesz ami lesz alapon, avagy elkezdünk foglalkozni a nünanszokkal. Kettő között vagyunk, mert a tudatosság is megjelenik a képen, a tudatos komponálási vágy, ugyanakkor ahhoz, hogy minden flottul a helyére kerüljön, némi szigorúság még hiányzik. Valami kis fekete kosz ott van a jobb oldali tükörnél, egy kicsit még kellett volna takarítgatni is ezt a tükröt, mert olyan ködfoltokat generál a szennyeződés a tükrön, ami nem biztos, hogy optimális. A falon lévő árnyék is jó ötlet, de nem biztos, hogy optimális helyre került, és a háttérrel is vannak problémák, mert most a kép gurulna lefelé, mert valahogy ez a két kis kerék a háttérrel együtt jobboldal felé lejt. De az ötlet jó, úgyhogy ez mindenképpen megkap egy csillagot, de ismétlés. (hegyi)
értékelés:

Készen állok

Nagyon örülök annak, hogy Márti is elkezdte újból az első leckét, és elkezdett foglalkozni azzal a struktúrával, amit kialakítottunk. Annak is örülök, hogy saját világáról, a saját jelen helyzetéről kapunk egy üzenetet. Szeretném felhívni a figyelmet a legutóbbi Borsay kiállításra, ahol fotogramokat láthattunk a konstruktivizmus jegyében. Ha első megközelítésben szemléljük ezt a képet, ez is egy fotogram, amiről azt kell tudunk, hogy a fényérzékeny anyag útjába elhelyezett tárgy árnyékai, lenyomatai hozzák létre a képet, tehát ez egy olyan fotografálási eljárás, amikor a fényképezőgép, maga a szerkezet nincs jelen, csak a fény és a fényérzékeny hordozó anyag. Ha ez a kép nem lenne fölosztva 9 részre ezzel a raszterhálóval, akkor azt mondom, hogy ez egy viszonylag egyszerű kép, és Márti egy táncos mozdulatot lejt, és ezt a képét elküldte nekünk. Abban az esetben is érdemes megfigyelni azt, hogy ez nem egy sima fotogram, mert itt is valamilyen technikai játékot játszik az alkotó, amivel ezeket a folthatásokat létrehozza a kéz árnyékán. Tehát nem elégszik meg azzal, hogy egy fekete-fehérre redukált, a két szélsőséges tónusra komponált művet adjon, hanem a plasztikusságot, az anyagszerűséget érzékelteti azáltal, hogy valamilyen technikai megoldással, amit ebben a méretben én nem tudok megfejteni, ezt a helyzetet létrehozza. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nem véletlen az, hogy ez a kép 9 részre lett felosztva. Ez egy szigorú kompozíciós megoldás. Első megközelítésben vehetjük azt is, hogy olyan, mintha az alkotó fönthagyott volna egy segédrácsot, ami a kompozíciót segíti. Ilyen rácsokat látunk a fényképezőgép keresőjén is, akár. Csalóka a dolog, mert, ha megfigyeljük, és erősen koncentrálunk, akkor itt nem csak egy kezet látunk az árnyékkal, hanem látunk egy picike kis pontot, amire az ujj mutat a középső sor utolsó kockájánál. Bevallom, én először azt hittem, hogy a monitoromon van valami hiba, de aztán láttam, hogy ahogy pörgetem az oldalt, ez a kis pont vele mozdul, tehát ez a képnek alkotó része, és egy értelmezési irányt is elindíthat.
   Mielőtt a kép konkrét üzenetére térnék rá, annyit szeretnék elmondani, hogy számomra mi a szerepe annak, ha üres területek vannak a képen, mert ez más alkotásainál is fölmerül kérdésként, hogy elegendő teret hagyott-e a fő motívum körül, hogyan uralja a teret az adott alkotás. Akár fotográfiai, szobrászati, építészeti, vagy festészeti alkotásról beszélünk (az építészeti megoldások azok, amik leginkább kézenfekvőek ebben a tekintetben), nem figyelmen kívül hagyható az a környezet, ami körülveszi a képet, az alkotást. Ha megfigyeljük az Estiskolát, akkor azon kívül, hogy ezeket a kockákat látjuk, látjuk azt, hogy ezek egy szürke háttér előtt jelenik meg. Amikor terveztük az Estiskolát, akkor ezt a színt határoztuk meg, ami nem is fehér, nem is fekete, hanem valami olyasmi szín, ami segít ahhoz, ha a kép határa, és ez a háttér találkozik, akkor ettől valamilyen szinten el tudjon válni az alkotás. Tehát keretezés helyett ez a megoldás jön létre. Ez akkor is igaz, ha nem az interneten nézzük a képet, hanem egy kiállításon, vagy a szobánk falán, hogy nem mindegy, hogy egy kép hova kerül, milyen képek vannak mellette, mekkora hely van két kép között. Ez evidens, ha egy kiállítást rendezünk, ezek a külső harmóniák befelé is érvényesek. Az alkotó abban nem lehet biztos, hogy a saját alkotása milyen környezetbe kerül, de abban biztos lehet, hogy ő maga milyen belső teret szervez a főmotívum köré. Ezért van az, hogy az értéktelennek ítélt nagy üres felületek is jelentéssel és értékkel bírnak, mert meghatároznak egy viszonyrendszert, egy képarányhoz képesti viszonyrendszert. Jelen pillanatban, ennél a képnél, ez ráadásul nagyon határozottan jelölésre kerül, és ez már magában egy esztétikai koncepciót feltételez.
   Most rátérnék arra a megközelítésre, ami számomra az érzelmi megközelítése ennek a munkának. Ha megfigyeljük, akkor egy elsősorban balettben szokásos kézmozdulatot kapunk, ami a kéz tartásából adódóan már eleve hordoz egy ritmust, egy hullámformának valamelyik végpontját. Ez a megközelítés nagyon jól utal Michelangelo Sixtusi kápolnájára is, egészen konkrétan Ádám teremtésére, ahol, ha az eredetit nézzük, akkor van egy földön lévő figura, Ádám, aki ebben a félig oldalfekvő helyzetben nyújtja az egyik kezét, és a másik figura, a Teremtő, aki életet lehel az alkotásába. Ha megfigyeljük ezeket a kézmozdulatokat a Sixtusi kápolnán, akkor az Isten keze egy határozott mozdulatot mutat, míg Ádámé egy erőtlen, gyenge mozdulat, ami viszonyrendszert is kifejez. Ha ezt a formai megfeleltetést elfogadjuk, akkor nagyon is jelentéssel bír az, hogy ez a párhuzam csak részleges. Ugyanis ezen az alkotáson, ilyeténképpen csak Ádám kezét látjuk, a Teremtőét nem. Ez a gondolat az, ami egy érdekes kérdés, hogy ha ezen az irányon indulunk el, akkor tulajdonképpen Márti helyettesíti be magát Ádámmal, viszont nincs meg az ihletet adó Teremtő, tehát ez a fajta hiány mindenképpen jelentéssel bír az értelmezés listáján. Nekem erre erősít rá ez a négyzethálós elrendezés is, mert ugyanezt az egyedüllétet, a magáramaradottságot erősíti a kontúrosan meghatározott üres cellák jelenléte a képen. Ezen a hálórácson az alkotó csak a lehető legminimálisabban zavarja meg ezt a nyugalmat, magyarán a szabályokat betartja, nem lóg át negyedig-félig a fölső rácsba, nem kezdi el a mutatóujjával birizgálni a középső kép határát, hanem elfogadja a szabályokat. Ez a kettő, hogy vagyok én magam, mint megteremtett kreáció magamban, és nincs útmutató teremtő, csak a szabály, tehát a törvény megvan, de a törvényt a saját magam értelmezésében kell saját magamnak betartanom, ez egy nagyon fontos filozófiai üzenet. Tehát én magam vagyok a magam teremtője, ellenőre, kontrollálója, miközben a szabályokat is magam hozom, ugyanis a Márti döntése az, hogy ezt a négyzethálót ide fölhelyezte. Nagyjából ezt tudom én erről a képről elmondani. Érdekes megközelítés az, hogy az a kis pontocska mit akar szimbolizálni. Mondható, hogy véletlenül került oda a technikánál, hogy ezt a roncsolást hasonlóképpen hozta létre Márti, mint a kiállításnál elmondott képnél, hogy mákszemeket szórt szét, és egy így elkóricált, és átkerült oda a második sor harmadik kockájára. És milyen a véletlen, hogy pont oda kerül, ahova mutat ez a mutató ujj. Ez megint elindít egy érdekes megközelítést, persze ez már a játékosabb megközelítés, amivel óvatosan bánnék, mert ezek utólagos belemagyarázások a véletlenbe, hogy történik egy ilyen helyzet, és azt mondjuk, hogy lám-lám a véletlen hatalma megszülte azt, hogy én magam leszek a saját tanítóm, ezáltal egy épp megszülető kis pont számára lehetek én a teremtő. Aki még egészen kis csírájában lévő kicsi gyermek, embrió, de én magam már a magam határozottságával vagyok jelen ebben a rendben. Ez inkább egy hibaista megközelítés lehet, ami érvényes, de talán én megmaradnék az első megközelítésemnél, amikor Márti a saját alkotási folyamatáról üzen nekünk, a saját viszonyáról az alkotáshoz és a művészethez, de az alkotó magányosságáról is sokat elmond. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Zuhatag - ism

Megpróbáltam a fekete pólós változatot...

Arról beszéltünk az előző elemzésnél, hogy érdekes lenne ezt a képet megismételni egy sötét pólóval. Én köszönöm, hogy ez az ismétlés megtörtént. Annyit hozzátennék, hogy az előző képnél jót tett annak a képnek az, hogy mélyebb a meghajlás. Bár itt most megkapjuk a kezet, és ez is izgalmas, de ha most ezt a formai játékot figyelem, akkor ebben, hogy megjelenik a kéz, az az izgalmas, hogy a vállal, a háttal létrejön egy csepp-forma, ami a kézfejeknél csúcsosodik ki, és ebben, mint egy ellentétes cseppforma jelenik meg a haj. Ez mindenféleképpen jó, és tetszetős megoldás, csak most ennél a képnél nem fontos, hogy befejezzük a képet a lábnál. Itt nyugodtan meg lehetne csinálni a térd alatt egy vágást. Ha az előző kép lett volna teljes egészében megismételve a fekete pólóval, akkor az abban a beállításban lett volna jó. Azért izgalmas ez, mert ezekkel a tesztelésekkel tudjuk tökéletesíteni a fogalmazásunkat. Ez mindenféleképpen öröm, és én erre most, az előzőhöz képest, még adok plusz egy csillagot, azért, mert én örülök annak, hogy Judit ismétel, és foglalkozik azokkal, amit az elemzéseknél olvas. Köszönöm az ismétlést, és ezért megvan az egy csillag pluszban. Még egyszer mondom: azért érdekes, mert a folthatásokról tanulunk megint valamit általa. Az, hogy a vállaknál lévő testfelület megismétlődik a haj alatt, ez be is fejezi, keretezi is ezt az egészet. Belül elindul egy mozgás. Az is más lenne, ha egy hosszabb fekete csizma lenne, és nem egy zokni, az már összekötné a hajnak a felületét. Most a haj mennyisége tulajdonképpen a zokniban köszön vissza, mint folthatás, és ez a visszaköszönés most a méreteiből adódóan, mivel viszonylag távol van egymástól, ezért nem tud érvényesülni. (hegyi)
értékelés: