"És most majd nem veszek semmit, bár szépen mennek föl az árak. És veled nekem a legjobb, úgyhogy én nem maradok nálad! " /Sziámi : Százbolha/

Itt az előzőekhez képest megint a humorosabbik Pistát látjuk, nem teljesen vagyok biztos benne, hogy miért a kettes leckére gondolt Pista, át is rakom a hármas leckébe. Ha feltételezem azt, hogy ez egy állványról készített felvétel, márpedig remélem, hogy erről van szó, és nem más készítette a fotót, hanem Pista időzítővel, akkor annyi elvárásom lett volna, hogy a horizont legyen párhuzamos, a vízszintesek vízszintesek, a függőlegesek pedig függőlegesek. Most itt ez hagy némi kívánnivalót maga után. Valószínű jellemző Pistára ez a fajta helyzet, hogy átmászunk korlátokon, és az, hogy a fizikai valóságban is megtörténik, és érzelmileg is, és Pista lelki attitűdjében is jelentős szerepet kap ez a korlátokkal való harc, ez egy jó gondolat. A technikai kivitelezés miatt most két csillagot adok, mert voltak Pistának ennél erősebb megoldásai is. Várnám Pistától azt, amit az önportréjánál nem olyan rég elkezdett, azt az utat keresem. (hegyi)
értékelés:

Úgy használom, ahogy épp kézre esik. Tokkal, tok nélkül, egy kézzel, két kézzel, letámasztva. A házi feladat készítésekor meg épp úgy...

Az énekesmadarak etetése a család minden tagja számára örömöt hoz. Ezt a tengelicét még tavaly sikerült lefotóznom.

Én abszolút egyetértek ezzel az iránnyal, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy van olyan helyzet az ember életében, hogy szeretne házi kedvencet otthon, mondjuk egy cicát, egy kutyust, de vagy a család helyzete, vagy a lakás mérete nem teszi ezt lehetővé, vagy az életritmus olyan, hogy nem biztos, hogy eleget tudnának foglalkozni azzal a kis állattal. Azt én nagyon helyes dolognak tartom, hogy ilyenkor az ember számol a lehetőségeivel, és olyan döntést hoz, ami hosszútávon vállalható. Az énekes madarak etetése egy nagyon fontos ügy. Ennek célszerű utánanézni, hogy mivel, miként és hogyan lehet ezt megoldani, de mindenképpen azért is fontos, mert sok más egyéb területen pusztítjuk a környezetünket ahhoz, hogy amennyit lehet, az ember visszaadjon. Ez nem egy olyan nagy beruházás, hogy vesz az ember egy ilyen kis madáretetőt, és néhány magot oda beszór. Ebben lehet gyönyörködni, és izgalmas is az, hogy vajon mikor jelenik meg az első vendég a terített asztalnál. Nálunk ez azért nehezebben kivitelezhető, mert a macskáink a kertbe is kijárnak. Az ő leleményességük találkozik a madarakkal, akik ilyen téli időben nem nagyon óvatosak, mert ki vannak szegények éhezve, és ebből balesetek is tudnak származni, ezért mi ezzel a metódussal csínján bánunk. Ami a képet illeti: én azt is abszolút elfogadom, hogy ez egy ilyen lágy, semmibe vesző körvonalakkal rendelkező képi megoldás. Azért, mert valószínűsítem, hogy ez egy ablakon keresztül készült felvétel, és ez tud okozni módosulásokat a képen és el tudom fogadni, hogy ha egyszer már bejött egy ilyen kis madárka az etetőbe, akkor örülök neki, hogy eszik, nem kötelezően akarom én a fotós masinámmal megzavarni, hogy aztán elrepüljön, és megint egy hétig kelljen várni, amíg be mer oda repülni. Ezt a vonalat ezért tudom elfogadni, a képnek jót is tesz az, hogy egy ilyen lágyított helyzetet kapunk, nem a madár faroktollait akarjuk megszámolni, nem leltárt akarunk készíteni, hanem egy érzelmi helyzetet megmutatni. A valós formák, azok a belógó faágdarabok, vagy a korlát, a fa szerkezetnek az illesztési pontjai túl nyersek lennének egyébként. Ez a kékes-rózsaszínes árnyalat abszolút nőcis ügy, puha, és tökéletesen jól áll ennek a képnek. Én ezzel abszolút egyetértek, a megfigyelés is jó, a kompozícióval is nagyjából egyet tudok érteni. Megadom a három csillagot, mert a szellemiségével tökéletesen egyetértek, és jónak tartom azt a technikai ötletet, amit itt Judit alkalmaz. (hegyi)
értékelés:

Tűzimádó vagyok, szeretem a meleget és a látványt is, és amit még ad nekünk... Persze játszani nem szabad vele!

Nagyon izgalmas ez a képi játék, nem biztos, hogy a Mozgás leckébe tettem volna, van nekünk olyan leckénk, hogy Monokróm szín, lehet, hogy abba a leckébe ez érthetőbb lenne. Bár én értem hogy mire gondol Judit a mozgásnál, ugye ezek a tűzmanók táncolnak a kis sapkájukkal, és szerintem az embernek az az élménye, hogy szeret lobogó tüzet nézni, legyen szó akár kandallóról, vagy tábortűzről, onnan táplálkozik, hogy nagyon is erős képekkel találkozik, bele tud képzelni figurákat, mozgásokat, táncokat ebbe az animációba ami létrejön. Ez szerintem mindannyiunk közös élménye, és nagyon jól adja vissza ez a kép ezt a hangulatot. Egy jó megoldást kapunk erre. A kompozícióval érdekes játszani, nem is a tömegelhelyezésre gondolok, mert az viszonylag helyén van, hanem arra, ami a folthatások szín és tónusdinamikája. Erről keveset beszéltünk még, de arra gondolok, ami az aránya a sötét és világos részeknek. Most ezek a fa hasábdarabok, ezek az elhamvadó sötétebb részek uralkodnak, és az az izgalmas formavilág, ami létrejön a kép középtáján, azt mintegy körbezárják falként. Nem tudom, hogy ez kályha, vagy külső térben elkészült felvétel, de lehet, hogy annyi lett volna a megoldás, hogy kicsit megpiszkálom egy bottal ezeket a hasábokat, és beforgatom úgy, hogy több fényt kapjanak. Úgy kisebb lenne a különbség, mert most nagyon kopognak ezek a sötét színek, ezek a feketébe hajló sötét-vörös tónusok. Ráadásul nagyon határozottak ezek formái, miközben az elmosódó lágy vonalak lennének izgalmasak, amik indokolhaták a Mozgás leckét. Ezzel érdemes lenne még játszani. Ahogy a leiratot olvasom, Judit tűzimádó, így talán nem sértődik meg, amit mondok, hogy itt két dolog történik párhuzamosan: egy csillagot a kép megkap, de visszaadnám ismétlésre is, és szeretnék tőle látni a tűzről képet, hogy az esztétikai megközelítést tudjuk erősíteni. (hegyi)
értékelés:

Laci bácsi birodalma, aki bőven hatvanon felül süti minden nap a kenyeret, zsemlét, kifliket és mindenféle jókat. Ezekből szokott Gábor barátom jóvoltából néha az asztalunkra is kerülni.

Így készül a kenyér.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok azért, mert ennél a projektnél én is jelen voltam. Gábor volt olyan kedves, és elhívott fényképezni abba a pékségbe, ahová azóta rendszeresen visszajárunk, legfőképp finom kakaós csigáért és kenyérért. Azért is nehéz a helyzetem, mert ennél a képsornál nem csak a születésénél voltam jelen, hanem az utómunkánál, a válogatásnál is, hiszen ezekből a képekből a kenyérmesterek is kaptak Gábortól kópiát. Az itt látható sorozatnak a fentiek miatt nehezebben kezdem az elemzését. Egy korrekt sorozatot kapunk, amiben Gábor tisztelettel megmutat egy élethelyzetet. Azért élethelyzetet, mert többet kapunk annál, mintsem a szabvány kenyérsütési metódus, talán egy picit túl sokat is. Szép képek is vannak ebben a sorozatban, ugyanakkor, ahogy ezt már sok riport-megoldásnál elmondtam, akkor, amikor az ember a nagyközönségnek bemutatja az anyagot, kell tudni szelektálni. Meg kell találni azokat a képeket, amik jól mesélnek egy adott szituációról formailag is, és érzelmileg is, esztétikailag és tartalmilag is. Ezeket a képeket kell úgy sorba rendezni, hogy a néző számára egyértelmű legyen, hogy miért úgy, és miért azokat a képeket választottuk az illusztráció tárgyaként. Azért mondom ezt így, mert többféle megközelítés is érvényes lehet egy képriportnál: a tárgyilagos is, amikor egy valós sorrendet próbálunk felállítani, például egy ilyen munkafolyamatnál azt, ahogy a kenyér elkészül, de teljesen érvényes lehet az a megközelítés is, amikor érzelmileg közelítünk egy helyzethez, és inkább a formákkal és hangulatokkal dolgozunk, és ezeknek a ritmusát próbáljuk megtalálni. Most ennél a képsornál elvesztettem a fonalat, annyira sok képet kaptunk. Azt megértem, hogy ezekre a képekre a megrendelő kíváncsi, mert ő majd eldönti, hogy miket akar ebből beemelni a maga portfóliójába. De amikor publikálunk a saját belátásunk szerint, akkor döntéseket kell hoznunk, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Ha most itt gyorsan végigpörgetem a sorozatot, akkor csak számokat mondok, amely képeket én kihagynám: 2, 5, 6, 8, 11, 16, 20. Ezeket biztos, hogy nem tenném ebbe a sorba bele. Hogy csak az egyikről beszéljek: a lisztes zsákok önmagukban nem mesélnek túl sok mindenről, ebben a beállításban rendetlenséget mutatnak a maguk rendezettségében is, de ezekben a lezárt nájlonzacskókban bármi más is lehetne, nem kötelezően tudunk a lisztre asszociálni. Bizalmi kérdés, hogy elhisszük-e az alkotónak, hogy ezekben liszt van. Abban is szigorúnak kell lennünk, hogy mi az, ami esztétikailag és formailag megmutatja például az előkészítés záró képsorát, amikor még a kisületlen kenyerek ezekben kenyérformákban vannak. Itt két irány egyszerre jelentkezik: az egyik képen korrektül látszik a rácsokon tárgyiasultan az, ahogy ezek a kis kenyérfigurák várnak a sorukra, aztán rögtön a következő egy érzelmi megközelítés, a nagy összességből kiválasztottunk egy főszereplőt, és ezt mutatjuk „Házi jellegű” kenyérként, a kis címkéjével pihen és vár. Ez tényleg egy fontos kérdés: ha tárgyilagos akarok lenni, akkor nincs helye a lírának. Akkor menjek végig azon a soron, hogy hogyan keverik össze a lisztet a margarinnal, aztán ebből hogyan gyúrnak kenyértésztát, hogyan lesz ez kiszakítva, hogy kerül bele ebbe az edénybe, utána ők hogy várakoznak a sorukra, majd hogy kerülnek a kemencébe, ott hogy sülnek a kenyerek, és utána miképpen kerül ez vissza a tároló rekeszre, és utána hogyan kerül ez a bolt polcára. Ez is egy megközelítés, és abszolút érvényes, bár szerintem ez kevésbé izgalmas. A következő helyzet az, amikor azt mondjuk, hogy érzelmileg közelítünk meg. Akkor van helye azoknak a képeknek, mint ami most ennél a képsornál akár a nyitó kép, vagy az említett magányos kenyérkatona, vagy akár azok a mozdulatok, amik jellemzőek erre a munkafolyamatra. Én azt preferálnám, ha hosszabb expozícióval a mozgás is meg tudna jelenni a képen. Van több nagyon jó példa erre: 12, 14 és a 15-ös képek, kifejezetten az utóbbi az, ami azért jó, mert egy portrénak is felfogható: a mi pékünk a kenyérlapáton épp a kemencébe tolja a kenyértésztát. Ezek fontos dolgok, sokkal fontosabb, mint hátulról az harmadik kép, ahol egy statikus formát látunk, péklapáton ott ülnek ezek a kenyerek. Ami itt mozgás fellelhető az, hogy valaki a háttérben a kenyértartó rácsot odébb tolta, és az bemozdult, de egyébként megfagyott a történet. Azt mondom, hogy menjünk oda vissza, most már nagyjából tudjuk, hogy mi újság, szerintem szeretettel fognak minket ott fogadni, tudjuk, hogy hogyan megy ez az egész, láttuk a munkafolyamatokat, szerintem volt idő arra is, hogy végiggondold azt, hogy mit szeretnél csinálni. Ők is annak örülnének, hogy ha a szubjektív, érzelmi megközelítésedet hagynád érvényesülni. Megvan a korrekt anyag, ha korrekt kép kell, ezeket megcsináltad. Ezt visszaadnám ismétlésre azzal, hogy próbáljuk meg azt, hogy visszamegyünk, és csináljuk meg az érzelmi megközelítést, hogy Gábornak mi a fontos ebben. Dolgozzunk az érzelmekkel. Mit jelent ez a gyakorlatban? Közeliket, hosszú expozíciókat, és olyan kompozíciókat, aminél az ember és a kenyér viszonya érvényesül. A tésztáé, a kezek, a mozgások, az a fáradhatatlan munka, amit ezek az emberek ehhez a kenyér történethez hozzáadnak. Ezekre kellene most rátenni a hangsúlyt. Az biztos, hogy ez nagyon sok kép, mint bemutató. Ismétlés. (hegyi)