Követ! Utánoz! Kifiguráz! Eltorzít! Kinevet!

Hogy mit jelent a cím, majd valaki egyszer megmondja nekem, biztos segítetek. Ez egy hármas lecke, és azért érdekes a dolog, mert Nóra itt a leiratban azt mondja, hogy ez a kép, mint tartalom követ, utánoz, kifiguráz, eltorzít, kinevet, tehát itt az árnyék szerepéről beszél. Egy nagyon jó beállítást mutat nekünk, ugyanis tényleg a két szereplő között lényegi különbség van értelmezésben, miközben ugyanazt a figurát látjuk az árnyékkal a falon. Az egyik egy heroikus ügy, a 20-as évek lehet, amikor a plakátművészetben használtak ilyen testtartást, és ilyen figurákat, miközben mindez, megspékelve a fekete-fehérrel, nekem még a konstruktivizmust is tudja hozni. Nagyon jó az, amit a háttérben látunk, és nagyon egyértelmű. Egy kétkedő, önmagára figyelő modellt látunk a kép előterében egy nagyon furcsa és nagyon izgalmas szögből exponálva. Az az érdekes ebben, hogy ha csak a Nóra valós megjelenését figyelem, akkor azt mondom, hogy ez nem is egy hármas lecke. De a fricska ott van, ezt mi kapjuk, értem én, hogy de hát megoldotta, mert ott van a háttérben a teljes alak. Hogy az egy árnykép? És itt kezd el saját magával belülről kommunikálni az, amit látunk, hogy az árnyképen nincsenek részletek, de ott van a teljes test formája, a valós képen vannak részletek, de nincs rajta a teljes test. Ez a kettő, mint egy ilyen mérleg-serpenyő, hol az egyikbe, hol a másikba kerül a súly, és billeg nekünk, és folyamatos dinamizmusban tartja az alkotást. Én nagyon köszönöm ezt Nórának. Nóra az első olyan alkotónk, aki az első osztályt kijárta, ezt a naplóban is jelezni fogjuk. Ez nem jelenti azt, hogy ezekre a leckékre ne küldhetnél újabb értelmezéseket, hajrá Nóra, várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Dani nem kavicsokkal dobálózik, az biztos. Itt nekem ez komoly időbe tellett, amíg felfedeztem azt, hogy milyen trükköt is használ. Ha jól megnézitek, akkor ahhoz, hogy ez a kép elkészüljön, Daninak minimum két kézen kellett állnia, vagy nem tudom, hogyan oldotta meg azt, hogy 90 fokba elforgatva ő bekerüljön a képbe. Nem kis meló lehetett. Amiről az előző elemzésnél beszéltem, az esztétikáról, itt is felhozom ezt. Abból a térből, ami az ő élettere, lakása, megpróbált kimetszeni egy olyan részt, ami kellően spontánnak tűnjön, mindeközben betette ebbe a saját névjegyét rendesen. Ott van az a kis virág, az elszáradt kóró tetejével, de azért arra figyelt Dani, hogy ennek a cserepe színben hasonló színvilágot hoz, mint a képen lévő háttérnek a sárgája. Van egy portré róla, amit megismétel a valóságban, de erősen roncsolva, túlvilágítva az arcot, és ezzel a saját szerepét nem csak kétdimenziósra redukálja, hanem megpróbál a grafikai hatásnak megfelelni. Aztán van valami padló, vagy asztal, ami oda van tolva a falhoz, amin talán ez a képkeret elhelyezkedik. Ennek a feketéi és csíkjai viszik a tekintetet befelé, miközben roncsolja az egész képet azzal, hogy ilyen üzenettartónak is használja. Az árnyék is nagyon jelentős. Ezekkel én abszolút egyet tudok érteni, talán még szigorúbb lettem volna magamhoz, és azt az ébresztőórás rádiót vagy kivettem volna a képből, vagy szerepbe hozom. Ott van egy színpadi tér, meg lehet ezt valahogy oldani, és kompozícióba tessék betenni. Most mintha ott lett volna felejtve. Ugyanez igaz arra a kis madárkára, ami repül ott a polcon, ami egy jó geg lenne, csak akkor egy kicsit hosszabb cérnára kellett volna rálógatni, és akkor ezt a térjátékot tudta volna megbolondítani. A háttérben lógnak zsinórok, nekem az is kicsit furcsán van jelen. Ha ezt az egészet úgy fogom föl, mintha Dani fogott volna egy ceruzát, és rajzolt volna magáról egy ilyen enteriőr kompozíciót, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ezt ő belerajzolta volna. Márpedig most benne van. Én értem, hogy ez a hiperrealista mélabú, ami a képen szerepel, de a zsinórok ebben nincsenek benne. Ezeket mind azért mondtam el, hogy én hol tartok ezzel az üggyel, mindeközben maga az üzenet annyira erős, és annyira juhászdanis, hogy elfeledteti velem ezeket az apró kis nyűgjeimet. Ezeket csak széljegyzetként mondom Daninak, mint korrektor, de a lecke elfogadásra került, megoldottad. (hegyi)
értékelés:    

... avagy a jelenlét bizonytalansága

Az egy érdekes kérdés, hogy azt mondja Tamás, hogy a „jelenlét bizonytalansága”, és ezt a sorozat nagyon jól mutatja, csak éppen fordítva megyünk. A jelenlét bizonytalanságát én abban látnám, ha ez egy megfordított képi sorrend lenne. Ettől függetlenül nem mondom azt, hogy meg kellene fordítani, de az biztos, hogy ebben a formában most egyre inkább a jelenlét válik hangsúlyossá. Pont nem a bizonytalanságot mutatja, hanem azt, hogy egyre erősebben állok a lábamon, egyre erősebben itt vagyok, kibújtam a szekrényből. Maga az ötlet nagyon tetszik, és ezt egy jó megoldásnak tartom. Arról nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ez a méret és ez a forma az, ami ezt az elfordulást jól mutatja. Lehet, hogy valamit én ezzel még dolgoztam volna a képszerkesztőben, úgy, hogy azt a ritmust, amit most a szekrény ajtajának két oldalsó díszítése ad, és mint egy filmkocka tud jelen lenni ez a sorozat, erre valamit lehet, hogy ráerősítettem volna még. Ha már így négyesben gondolkodom, akkor azt is el tudom képzelni, hogy nem kötelezően teljesen ugyanazt a beállítást használva, mondjuk az első képen meghagyva a bal oldali csíkot, aztán ezzel menni tovább, és az utolsó képen csak a jobboldalit meghagyni. Azért, hogy ne legyen ennyire didaktikus a képsor. Mert így most a változatosságot csak a személy megjelenése adja. Ebben nekem kicsit az a gondolatom támad, hogy régi keresztrejtvényes könyvekben volt olyan feladat, hogy fedezd föl a különbségeket a képeken, és én most keresném ezeket a különbségeket, de ez most csak a szereplő által valósul meg. Egy játékosságot még belevittem volna, hogy ne vegyük ilyen túlságosan komolyan magunkat. Megcserélni egy-két könyvet a könyvespolcon, hogy az ember tudjon még mit fölfedezni benne egy hét, egy hónap múlva is. Ez már tényleg csak az én ízlésemről szól, és nem arról, hogy az a képsor ezért hibás lenne, úgyhogy a kettes leckét elfogadom, ezzel megvan az első osztályban a második munkád is. (hegyi)
értékelés:    

Hát, ez nem jön le erről a képről Gime, és azért nem, mert alapvető vele a saját nyavalyám, és emiatt nem tudok továbblépni: ez olyan, mintha már a bejárati ajtót már rögtön eltorlaszolná valami. Nem tudom erről a képről elhinni, hogy ez hóban készült. Biztos, hogy így van, de a kép erről nem mesél. Most erre mondhatod azt, hogy ilyen hó volt idén télen, de a képen most nem tudom eldönteni, hogy ez most hó, vagy salak, vagy kiömlött a liszt, vagy egyszerűen csak túl világosra van exponálva. A hó jellege nem jelenik meg. Innentől kezdve, hogy ez a hóban történik-e, nem világos. A következő lépcső, még ha ezen túl is tudom magam tenni, az, hogy mesterkéltnek érzem ezt a párhuzamot, hogy ez táncról szólna. Itt látunk egy madarat, ilyen van nálunk is a kertben, lépeget ő, ez a lépegetés lehet, hogy a valóságban tényleg egy tánclépéshez volt hasonlítható, de a képen ez nem jön le. Nem is biztos, hogy nagyon könnyű ezt megcsinálni, de én nem vagyok sem madárfotós, sem természetfotós, nem fogok tudni neked most konkrét tanácsokat adni. Biztos van az oldalon olyan, aki direkt ilyesmivel foglalkozik, de ezt a leckét nem érzem megoldottnak, sem mint Évszakok, sem mint Mozgás. A kép jellegzetességei hiányoznak, az egyedisége, amitől ezt ott le kellett fotózni, ez most nem érthető. Látunk a képen valami autónyomot, de sem a városi környezetet, sem a telet, sem a havat, sem a táncot bennem nem ébreszti föl az a látvány, amit kapunk. Ismétlés. (hegyi)

Egyszer régen olvastam valahol egy cikket arról, hogy a háznál tartott kutyáknál mit jelent az, amikor kimehetnek a kerítésen kívülre, és ott boldogan végigszaglásznak mindent. Újságot, vagy méginkább rövid híreket, állapotjelentéseket, odavakkantásokat olvasnak, és írnak ők is oda az előző után. Mintha twittereznének. Alexem itt éppen a mezőn olvassa a rövidhíreket. :-)
*(Twitter: internetes üzenőfal, ahová rövid, 2-3 soros szövegeket írnak ki)

Nóra, ez nekem zseniális. Megint valami olyat sikerült előhúzni a kalapból, amire nem volt eddig felkészítve a társaság. Én találkoztam ezzel a kutyával, én nem tudnám őt ilyen jól fotózni, legfőképp azért, mert ez a kutya nem egy lassú darab. Ez a kép megmutatja azt is, hogy a gazda és a kutya között milyen mély a kapcsolat, ugyanis ahhoz, hogy elkészüljön ez a kép, itt bizalom is kell, főképp a kutya részéről, hogy ő hagyja ezt megörökíteni. Akármennyire gyorsak vagyunk, de azt a pillanatot megtalálni, hogy még kompozícióban is rendben legyen, ami nem egy szokványos kompozíció, hanem egy erősen dekomponált kép, nagyon dinamikus, feszültséggel teli. Ennek nagyon örülök, mert Nóra ezzel eléri azt, hogy azt a fajta cukormázat, amit ugye a Dalmata képvisel, 101 kiskutya, minden szív megdobban, visszatérünk a gyerekkorba, és folyik a nyálunk, sikeresen le tudta szedni. Erre a cukormázra még rájátszik a világítás is, az ilyen ilyen amerikai álom szintű világítási helyzet, ez abszolút nem egy itt megszokott képi világ. Mintha nem is Magyarországon készült volna, miközben ennek a kettőnek az eredője egy borzalmas giccs lett volna, és Nóra azzal, hogy sikerült neki ezt a gesztust megfigyelni, amikor a kutya a twitter üzeneteket olvasgatja, ez a szaglászós helyzet is fontos. Az is fontos, hogy Nóra nem sokat lacafacázott, lerakta nekünk ide a kép jobb alsó sarkába. A mozgás iránya az átlag felhasználónak balról jobbra történik, balról jobbra olvasunk. Ebből kifolyólag azt várjuk, hogy a jövő ott van a jobb oldalon. Ez a kutya elment annak a határáig, várnánk azt, hogy merre fog ő elmozdulni. Nagyjából logikusan jobb irányba, de ott már nincs tovább út, nincs tovább kép. Várjuk azt a feszültséget, hogy most mi fog történni. Visszafordul? Másik irányba megy? Átszakítja ezt a gátat? Szóval nagyon izgalmas ez a dolog. (hegyi)
értékelés:    

Danikám, Jean Michel Jarre kínai albuma jut eszembe erről a képről, kicsit egyszerűbb kivitelben. Az volt ilyen, hogy forgatni lehetett, és akkor vagy vidám volt a sárkányfej, vagy szomorú. Itt is ezt látom, hogy ha én ezt elkezdeném forgatni, akkor valószínűleg hasonló élmény érne. Tetszik a megoldás, és azt is tetszik, hogy férfiasan bevállalod, hogy az idő lassan feletted is eljár. Örülök annak, hogy nem csak az én homlokomon csúszik fölfelé a haj. Erre még külön rá is erősítesz azzal a fény-átmenettel, amit a háttérben mutatsz. Zseniális, nagyon tetszik, az ötlet is nagyon jó, olyan juhászdanis az egész. Az első leckét megoldottad, de tudod, jöhet ettől még új kép erre, nincs bezárva az ajtó. (hegyi)
értékelés:    

Egy négy képből álló riportot kapunk Ágnestől, én ezt a Riport leckéből át fogom tenni a Fotoetűd leckébe, a riport másról szól, valami konkrét helyzet feltérképezése és bemutatása. Riportot készítünk, tehát el akarunk valakivel valamilyen történetet meséltetni. A fotóetűd annyiban másabb, hogy ott a fotós belső világáról, saját szubjektív meglátásáról mesél lírai eszközökkel a szerző, tehát egyértelmű, hogy ez a képsor erről szól. Ágnestől kapunk egy üzenetet arról a világról, amit Ágnes fontosnak tart, és amihez van egy érzelmi kapcsolata. Az első kép egy helyzet fölvázolása. Bélyegalbumok, látjuk is, és látjuk azokat az albumokat is, amik be vannak szépen stoklizva a könyvespolcunkon. Ez kicsit csámpásra lett fotózva, nem tudom miért, lehetett volna ezt szemből is fotózni, és akkor nem dőlnek a polcok. Itt is arra hívom fel a figyelmét, mint amire az éttermes képnél, hogy ha túl közel vagyunk ahhoz, hogy ez a kép elkészülhessen, akkor az objektívednek a fókusztávolságán változtatunk, mert görbülnek a polcok. Lehet, hogy ezek a polcok a terhelés alatt is görbék, de a fölső polc nem görbülhet fölfelé. A második kép már egy hirtelen lépéssel bevisz minket ebbe a csodába, ami a bélyegek világa. Nekünk is volt egyébként ilyen. Apám volt a bélyeggyűjtő a családban. Senki nem értette, lehet, hogy ő maga sem, semmilyen cél nem volt vele, láthatta újságban, hogy ilyet csinálnak emberek, és akkor ő is ezt csinálta. Aztán a nővérem átvette tőle, nem nagy meggyőződéssel, de nála van most ez a gyűjtemény. Ennél a képnél belekerülünk ebbe a történetbe, itt én egy dolgot hiányolok, egy közbülső helyzetet, amikor kézbe vesszük ezt az albumot. A kéz fontos lenne, fontos az, hogy érintsük ezeket a felületeket. Kétféle megközelítés van: az egyik az, hogy megérintem, a másik az, hogy megszagolom. Ezeknek van egy illata. Amikor kinyitok egy ilyen bélyeggyűjteményt, az már akkor mesél arról a korról. Az illatokat nem tudjuk átadni, de az érintés élményét igen. Most a könyvespolc és a második kép között hiányzik egy képkocka, mert harmadik képnek ez már egy elfogadható kép. Itt megint egy döntést kellett volna hoznunk, hogy mi az, ami minket izgat. Én gyerekkoromban sokat játszottam azzal, hogy ezen a félig átlátszós papíron hogyan látszódnak át a bélyegek. Itt is megkapom ezt az élményt. Nagyon tetszett nekem gyerekkoromban, amikor kicsit az ujjamat hozzányomtam a háttérhez, akkor jobban látszódott, elvettem az ujjamat, akkor életlenebb lett. A gyerek ilyesmivel játszik. Most itt a döntési helyzet abban lett volna, hogy melyik az, ami Ágnest izgatja. Most mind a kettőből ad egy kicsit, mert az is izgalmas, hogy be vannak ide rakva. Ahogy látom, ott valamilyen érték is föl van tüntetve, valaki már ezt a gyűjteményt felértékelte. Utána elindul az őrület, elővesszük a nagyítót, és kezdjük a nézegetést. Ezt a hozzáértők tudják, hogy mit kell ilyenkor nézni, hogy a foga sérült-e vagy nem, hogy volt-e rajta szignó, volt-e használva, vagy nem, sok mindent lehet ezeken nézegetni. Ezek a nagyítók zseniálisak, és az itt külön jó dolog, hogy Ágnes elkezdi ezt használni, tehát ő maga is erre ráközelített. A harmadik kép tökéletes. A negyedik képen Ágnes rosszalkodott, és kivette ezeket a bélyegeket, kitette nekünk ide az asztalra. Ez is tökéletesen érthető és elfogadható, mert hozza azt az élményt, mintha rendezgetnénk ezeket a bélyegeket. De ha rendezgetjük, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez az utolsó kép. Mert rendezgetni előbb rendezgetünk, és utána lesz benne az albumban. Ha ez a rendezgetésre szeretne utalni, akkor előrébb kellene lennie. Én hiányolom azt is, hogy itt közeliket is kellett volna adni, egyet-kettőt legalább. Ott van például a Brezsnyev kezet fog valakivel. Azt akarnám látni, hogy ki az a másik bácsi, mert Brezsnyevet fel lehet ismerni, de a másik bácsit nem annyira. Aztán vannak itt konstruktivista bélyegek is, gyönyörűek, és én szeretném ezeket nézegetni. Ott van egy másik bácsi, aki szintén kezet fog valakivel, de nem tudom, hogy kik. Szóval hadd élvezkedjen a néző egy kicsit. Ezt most nem engeded meg neki, és ezért olyan, mintha megijedtél volna, mintha levetted volna ezt a bélyegalbumot, aztán bejött volna valaki, és rácsapott volna a kezedre, hogy ehhez nem nyúlhatsz, és te megijedtél, és abbahagytad a fotózást. Én ezt visszaadom ismétlésre, remélem, hogy ezek az albumok még megvannak, és meg tudod csinálni, és tessék ennek értelmében nekifogni. Körülbelül abban a mélységben, mint ahogy később a képnézegetős sorozatban nézgeted a régi családi fotókat. Ott megvan a személyesség, itt mintha megilletődtél volna ettől az eseménytől. Ismétlés. (hegyi)