Nyáron készült a kép, amikor egy kedves barátunk esküvőjén koszorúslány voltam.

Azt mondja Ildikó, hogy ez egy nyáron készült kép egy esküvőn. Most Ildikót megkérdezem, hogy ezt a képet ő készítette-e, vagy valaki más. El tudom képzelni, hogy esetleg ő készítette, letette valami kis asztalra a gépet, és ott készített magáról egy ilyen portrét, ha nem így volna, akkor amit most mondani fogok, az sztornó, mert én azt szeretném, ha azzal tudnék kommunikálni, aki az alkotó, jelen esetben Ildikóval, ha ő az alkotó. Kedvelem a képet abból a szempontból, hogy egy tökéletesen ellenfényes képet kapunk. Minden személyes vonást egy másik koordinátarendszerbe emel át. Tehát sem a tájból, a házból, ami a háttérben van, sem a modellből, sem az ő ruhájából, ebből a helyzetből, túl sokat nem látunk. Olyan, mint egy kínai árnyjáték figura. Én örültem volna, ha a kép jobb oldalán lévő fából még több megmarad. Az nekem pluszban hozzátett volna ehhez, ha már ez a vágás így történt, ahogy. Ez Egész alakos portréra nagyon izgalmas meglátás, de első megközelítésben nem ártana, ha Ildikó a hagyományos metódust választaná. Kaptunk már tőle egy első leckét, és kapjuk most ezt a harmadik leckét. Kíváncsi lennék, arra, hogy Ildikó maga mit készít ebből saját magából. Miközben erre én most megadok kettő csillagot, ez a kettő csillag azért feltételes, mert remélem, hogy ő saját maga készítette a fényképet, de várnám a folytatást. Kezdjünk neki ennek a munkának, van értelme. (hegyi)
értékelés:

Nem értem én ezt a képet. Azért nem értem, mert nem tudom miért lett lefényképezve. Itt a bindzsi részét látom, túlszaturálva, túlhúzva a tónusrend, én ezzel tisztában vagyok, hogy ebben mi a bindzsi, csak nem tudom, hogy minek. Ebben nem a bindzsit nem értem, mert akkor már maga a kép, ami elkészült, indokolható lenne, akkor utána indokolható lenne az is, hogy miért nyúlok bele, miért kezdem ilyen erősen szaturálni ezt a képet. A kar is vágódik, a modell se ránk néz, nem igazán érthető a gesztus, nagy nehezen fölfedezhető, hogy az valószínűleg egy Ice Teás flakon. Valószínű, hogy ez valamilyen szórakozóhely, ennek a reklámját látjuk, de nem értem, hogy miért készült el a kép, nem tudom leckemegoldásnak elfogadni. Ismétlés. (hegyi)

Én speciel munkaidőben (pszt!) csináltam meg, Anita instrukciói alapján. (Melyet ez úton is újra köszönök!)

Kellemes Telet Mindenkinek!

Köszönjük ezt az üdvözletet, nagyon örülök neki. Az a problémám ezzel a képpel, hogy három jól érzékelhető, és jól elkülöníthető képösszetevőből áll. Az egyik a modell. A modellnél valami árnyékot vet. Hogy ez a saját válla, vagy valami más tárgy, ezt nem tudom, de ez az árnyék elég csúnyán vágja szét az arcot, de nagyon személyes és jó az, ahogy a kamerába tekint. Van egy hátterünk, ami behatárolja időben és térben azt, hogy hol készül ez a kép. A kettő között van ez a rács, ezek a farönkből épített valamik. Ahhoz, hogy értelmezni lehessen, hogy ez micsoda és miért kerül oda, túlságosan szűk a vágás. Abban sem vagyok biztos, hogy ez nem lett volna megoldható enélkül, hogy Ágnes úgymond a világ tetején üdvözöl minket. Most azáltal, hogy ide bekucorodtunk, és ez így készül, ahogy, ez a két függőleges, és egy vízszintes valami szétdarabolja a képet. Az árnyék az arcon, és ez a darabolás kettő együtt sok. Ágnest össze tudom kötni a háttérrel érzelmileg is, és értelmileg is, de nem tudom ezt a közbülső helyzetet hova tenni. Ismétlés.

Fotó vagy grafika?

Fotó vagy grafika, teszi föl a kérdést Tamás, és én azt gondolom, hogy ennél a képnél ez tökéletesen lényegtelen kérdés. Nekem egyébként fotó, és a kép gyönyörű. Tamás, ha ezt valamilyen módon reakcióként küldted arra, hogy sokat beszélgetünk itt a fotosopról, és annak az érvényességéről, vagy arról, hogy mikor szabad és mikor nem használni, ennél a képnél akármi is a bindzsi lényege, én elfogadhatónak gondolom, sőt nagyon szép megoldást adtál. Ami egy nagyon hajszálnyi megjegyzés, akkor az, hogy ha megnézed, akkor a képnek viszonylag átlósan, van egy tónuskülönbsége, a képnek a jobb alsó sarka és a bal felső sarka között lényeges a tónuskülönbség. Akkor, amikor ennyire grafikus ábrázolást használunk, akkor erre nem árt ügyelni, és ezt kiegyenlíteni, mert itt a világítás helye, az, hogy most a kukoricasorok közé mennyire jutott be a napfény, nem jelentős, nincsen szerepe. Itt nem tényeket közlünk, ez nem tényfeltáró fotográfia, hanem egy esztétikai megközelítés. Erre nem árt egy picit még utólag valamennyit rásegíteni, ha megvan a kép eredetije. De megadom erre a három csillagot, nagyon szeretem, és ha ez az irány, akkor nekem ezzel semmi bajom nincs. (hegyi)
értékelés:

Egy régi leckém ismétlése.

A képet nagyon kedvelem, de nem tudom a Tisztelet-búcsúzás-gyász kategóriába elfogadni, mert teljesen másról szól ez a lecke. Akár a Természetfotó leckébe, vagy bármi másba szívesen áttenném. Én szeretném, ha Ágnes nem akarná megkerülni ezt a leckét, hanem a saját élményeibe próbálna feloldódni, és abból próbálna nekünk mutatni valamit. Viszont a képet én nagyon kedvelem, azért mert úgy indul, mintha egy képeslapot látnánk, és aztán az ember egyszer csak rádöbben, hogy mi is az, ami itt terítékre kerül. Ami egy kicsit a kompozíciónál problémás, és ezen lehetett volna elgondolkodni, hogy melyik utat választjuk, az arány, a kép fölső és alsó része között. Most ez majdnem 50-50 százalékban van, itt a bizonytalanságot a hó vastagsága kelti, hogy most körülbelül 50 százalék-e, de nagyjából sikerült ezt eltalálni. Csak ezzel az a baj, hogy az ilyen helyzeteknél mindig egymáshoz kapcsolódó, de egymásnak ellentmondó világot mutatunk meg, ezért nem árt, ha az alkotó a saját nézőpontját azáltal közli a közönséggel, hogy meghoz egy döntést, hogy engem az érdekel, ami a háttérben történik a fákkal, és elvarázsolnak ezek a havas mesebeli facsoportok, vagy pedig a pusztulás érdekel, ami tulajdonképpen egy bizonyos értelemben természetes is, hiszen az erdők, a fa felhasználása érvényes történet befejezés. Bármelyiket is döntöm, arra kell tennem a voksomat utána. Nagyon szépek azok a játékok, amik létrejönnek ezen a farakáson, főleg ezekkel a hósapkákkal. Én azért nem mondom el, hogy én mit döntenék, mert nem én készítettem a képet. Ezt a döntést Ágnesnek kell meghozni. Itt érzek egy bizonytalanságot. Bármelyik érvényes lehet, és az utána indokolódik is a kompozíció által. Erre most egy csillagot adok, azért mert szeretném, ha ezen elgondolkodnál, és utána ennek valamilyen megoldását küldenéd nekünk. (hegyi)
értékelés:

Az előző képhez nagyon hasonlatos effektet használ András, nem igazán értem a szerepét ennek, nem látom azt, hogy mi az oka annak, hogy a modelljét bele akarja mindenféleképpen egy ilyen „1929, barcelonai pályaudvaron várom a szerelmemet” helyzetbe vonni. Ez szerintem önmagától is működik, nem kell ehhez ez a színtorzítás. Itt megint vitatkozom az alkotóval abban, hogy ez plusz értéket ad-e ez a színválasztás ezekhez a képekhez. Én nem érzem ezt. Három portrét látunk egy modellről. Ha egészen szigorú akarok lenni, akkor ebből az első portrén a műanyag pohár testidegen. Sem a hajhoz, sem az öltözékhez, sem a tekintethet nem illik. Valószínűsítem, hogy instruálva volt a modell, de az instrukciónál sok idő telhetett el az exponálás és a modell beállítása között, mert meg van a gesztus fagyva. Ez azért nehéz, mert az ivás egy elég dinamikus cselekvéssor, tehát ezt lehetett volna esetleg másképp provokálni, hogy közben mi rákészülünk arra, hogy exponálni fogunk. A második kép egy cigarettázós fotográfia. Attól, hogy ilyen erősen roncsolva van a tónus, ettől sokminden mást is gondolhatunk, hogy ez mi, amit a szájába vesz, de a gesztus maga, amit az ujjaival mutat, egy cigarettázós gesztus. Értem én, a modell megint nem a kamerával van kapcsolatban, hanem valaki mással, ettől van egy elidegenítő hatás. A kompozíciót rendben lévőnek találom, de kérdés az, hogy abban a pufikabátban ki ál a modell mögött, és az miért jó, hogy ott van. A harmadik képnél, ami szerintem a legjobban sikerült ezek közül a képek közül, egy személyes helyzetben figyeljük meg a modellt, aki valamilyen ülő alkalmatosságon, egészen a sarokba szorítva, elfoglalja magát, és valamilyen albumot nézeget. Ez az egyik legjobban elkapott pillanat, ha már képsorban gondolkodom, és portrémegoldás, akkor ez egy jó kiindulási alap lehet. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egyik képen sem néz a modell ránk, és azzal sem, hogy miért pont ez a három gesztus az, amit András jellemzőnek gondol a modellről. A kép címe az, hogy Tündi, ismerjük a modellt, mert szintén egy Estiskolába beiratkozott hölgyről van szó, találkozhattunk vele személyesen is, sok mindent tapasztalhattunk ezeknél a találkozásoknál. Kicsit visszahúzódónak ítélhetjük meg, sok mindent elmondhatunk róla, de hogy az András miért pont ezt a három cselekvéssort próbálja értelmezni, én nem teljesen látom át.
   Az a helyzet a portréval, hogy akkor működik jól egy portré, ha van közünk a modellhez. Én úgy érzem, hogy ezzel nincs is probléma. Az inkább a baj – és ezzel saját magam is szembesültem már -, hogy ha nagyon sok időt eltöltünk valakivel, akkor egyszer csak bejön egyfajta gátlás, mert nagyon belül kerülünk egy körön, és onnantól kezdve nehezen tudjuk kívülről szemlélni. Az mellett, hogy kell a személyes kontaktus is, és kell ismerni a modellt, hátrány is lehet az, ha túl sokat tudunk a modellről. Én nem egy esetben próbáltam már portrét készíteni olyanokról, akik hozzám érzelmileg közel álltak, ismertem őket, és rendre kudarcot vallottam azért, mert nem tudtam azt a kellő távolságot felépíteni újból, ami ahhoz kell, hogy egy kicsit objektívebben is tudjam nézni a modellt. Ami meg nagyon szubjektív, ott az a kérdés, hogy abba belemegy-e a modell. Én el tudnám képzelni azt, hogy ilyesmit csinál az ember, de ehhez az kell, hogy a modell olyan szinten adja át magát a fotózásnál, amikor egy teljesen szubjektív, szürreálisnak is mondható álom-élményanyagból dolgozik a fotográfus. Ez is megint egy olyan helyet, ami nagyon ritkán esik meg, ráadásul nagyon vékony határmezsgye van itt, amikor az intimpistáskodás oldalára ne essünk át. Nem mondom, hogy könnyű helyzetben van András akkor, amikor Tündit akarja fotózni. Én nem akarom őt erről lebeszélni, de ha tudok abban segíteni, hogy itt mi lehet a megoldás iránya, akkor azt mondom, hogy vagy próbáljon meg elvonatkoztatni egy kicsit attól, amit ő már megismert, és egy kicsit megpróbálni idegenként tekinteni a modellre, vagy pedig olyan szintre kell menni egymással ebben a munkában, amihez nagyonis kell az együttműködése a modellnek. Akkor viszont nem működik az, hogy ellesett pillanatokat próbálok meg portré szintre emelni. Mert akárhogy is beállítjuk, vagy kérjük, hogy maradj így, mert ezt most le akarom fényképezni, de ezek mégiscsak az életből ellesett pillanatok. Visszaadom ismétlésre. Ha szeretnél még Tündiről portrét készíteni, akkor ezt még egy kicsit gyúrjad. (hegyi)