Szakkör | Page 537 | Látszótér

Mulasztás

Egy drámai képsorozatot látunk Anitától, és mégis mértéktartó képeket. A drámaiságot nem bulvár szemléletből közelíti meg, hanem pont azzal, ami nincs a képen, azokkal, amiket az ember a saját fantáziájából tud pluszban hozzátenni. Nem csak a direkt közlés közlés. Ez egy fontos dolog, ezt érdemes megfigyelni. Én nagyon örülök annak, hogy Anita vette a bátorságot, hogy erről a helyről tudósítson nekünk. Ez azért fontos, mert azt tudjuk, hogy Anita ezen a területen él. Tehát van egy sajátos viszonya a történésekhez, és azt tartom kifejezetten jónak, hogy nem a saját szubjektív megközelítését mutatja, nem drámázik, hanem tényszerűen közöl dolgokat, miközben valószínűsítem, hogy a saját érzelmeinek a feldolgozásában ez a munka segített neki. Amivel nem tökéletesen tudok mit kezdeni, az a fordított sorrend. Mert én az első képet tettem volna ennek a sorozatnak a végére. Azért, mert a történet onnan indul, hogy elkezdődik egy katasztrófa. Ugye erről elég sokat hallottunk, sajnos az utóbbi időben egyre kevesebbet, és ma már nem mindennapos hír, pedig gondolom, hogy a helyzet nem oldódott meg. Valahol én a hidas képnél, ahol hömpölyög a víz, ott kezdtem volna, azzal kezdtem volna talán. És utána már megint egy szubjektív dolog, hogy melyik képeket milyen sorrendben rakjuk egymás után, de valószínű, hogy az utolsó kép után tettem volna a Mementót, magát az emlékművet. Vagy az utolsó kép és az emlékmű közé talán még befért volna valami, de mondom, ez egy teljesen szubjektív dolog. A kezdés nekem egy kicsit furcsa, mert azzal le is zárjuk a helyzetet, hogy oké, történt valami, és már ott az emlékmű hozzá. Ha az egyes képeket végigveszem, a negyedik kép az, amiben nem vagyok teljesen biztos, hogy mindenben teljesíti azt, amit Anita mondani akar. Ugyanis ebből a képből kevesebb is elég, és talán kevesebbel többre mentünk volna, ha nem a teljes ajtót, és a teljes képkivágást használjuk. Ugyanis azok a fröccsenések, amik a vakolaton látszanak, magukért kiáltanak, önmagukért beszélnek. A paprikafüzér az ajtón is magáért beszél. Így nekem megrendezettnek tűnik a dolog. A többi képpel kapcsolatban semmilyen kifogásom nincs. Talán az utolsó képnél az ablakból egy picit még belevettem volna, hogy látszódjon, hogy ez a kép valamilyen járműről készült, valószínűsítem, hogy ez valamilyen busz, de lehet, hogy személyautó, a lényeg, hogy látszik a kép sarkánál az a törlésnyom. Ezt azért komponáltam volna jobban bele, mert ez keretez egy helyzetet. Valahogy úgy megkeresni a kamerának azt a helyét, ahonnan ez összébb rántotta volna a kompozíciót, és a naturális megközelítésből, hogy ez egy vasúti átjáró, és le van zárva a falu, ebből talán egy picit elvontabb megközelítést is engedett volna nekünk. Azt nem tudom, hogy utána ez a jármű merre haladt, hogy ment tovább egyenesen, mert ha igen, akkor jó lett volna azt a buszt megvárni, míg valamennyire kijjebb halad a képből. Mert így most kicsit jelentéktelenné válik az a rendőrautó, és az a helyzet, ami maga az útzár. Ennyi hozzáfűzivalóm van, ezek is inkább a technikai megközelítések. Az egész önmagában tökéletesen helyénvaló, és jól működő sorozat. Nagyon köszönöm Anitának, hogy tudósított. Ha úgy érzi, hogy van még olyan helyzet, amivel érdemes lenne foglalkozni, akkor én szívesen veszem, azért mert azt gondolom, hogy ez maga a riport, és ez érzelmileg biztos, hogy vetett hullámokat benne. Ugyanis a következő lépcső az, amikor úgy áll össze egy képriport, hogy az egyedi képek is mind működnek külön is, és mégis az összesség ad ki egy új minőséget. (hegyi)
értékelés:

Pac-man

Csendéletnek szántam, de az érlelés során kiderült, hogy annyit nem ér. Szorgalmiba jó lesz.

Csomagtartóban ülve

Szürreália

Megint egy olyan kép, aminél azt bizonyítja András, hogy túlságosan sok utómunka nem szükséges ahhoz, hogy izgalmas megoldást mutasson. Ez valószínű egy valamilyen vízben, pocsolyában tükröződő felület, és ennél látunk egy geometriai elrendezést. Izgalmasnak gondolom, egy konstruktivista megközelítés. Bachman Gábornak hívják azt az úriembert, aki ilyen konstruktivista megoldásokat mutatott. Én nagyon kedvelem ezt, egy jó meglátásnak gondolom. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a kép fölső részénél tökéletesen jó helyen vannak a képhatárok, de meggyőzhető vagyok, én megadom erre a három csillagot. (hegyi)
értékelés:

Lefelé

A megöregedett Jancsi és Juliska újból végigjárja gyerekkorának drámai helyszíneit. Kedves kép, és nagyon finom, bár én azt gondolom, hogy a két szereplő ehhez az egészhez vajmi keveset tud hozzáadni. Az én figyelmemet a kép fölső középső részén lévő facsoportok viszik el. Nem véletlenül, mert ez nagyon finom, az tényleg festőecsetre kívánkozó szépségű. Arra hívnám föl a figyelmet, hogy itt is a rétegek azok, amik megfigyelhetőek. Azok az egymásra rakódó rétegek, amiket itt észrevehetünk: a közeli és a távoli milyen érdekesen tud váltakozni, és a valós térbeli elhelyezkedését megtréfálva, a szemünk elé kerülni. Ezek fénytani játékok, erre az erdő nagyon alkalmas, hogy ezeket megfigyeljük. Azt nem nagyon tudom, hogy ez miért éppen a Barátság lecke, azon a teljesen didaktikus megközelítésen kívül, hogy két embert látunk rajta, és akkor ráfoghatjuk, hogy ők barátok. Aztán lehet, hogy közben házaspárok, vagy testvérek, de mindegy. Még egyszer mondom: értem, oké, Gábor azért ez a leckemegoldás nem tekerte le a fejemet a Barátság leckére. A képnek az a része, amiről beszéltem viszont gyönyörű. (hegyi)
értékelés:

Színjáték

Ahogy a Mártinál elragadtattam magam, és örültem annak, hogy Mártit újra látjuk, mondhatom, hogy ugyanez az érzés van jelen abban, hogy Anita visszatért közénk, és ráadásul egy olyan képpel, ami ott veszi föl az elejtett fonalat, ahol abbahagyta a munkát nálunk, és onnan folytatja ugyanazon a szinten, ugyanabból a gondolati válogatásból merít. Én nagyon jónak tartom azt a meglátást, amit Anita ezzel az egyetlen egy darab levéllel, és a fűszálak rá rajzolt árnyékával megmutat. Teljesen jó a címadás, én ezt abszolút jól értelmezhető képnek tartom, nekem megvan rá a három csillag. (hegyi)
értékelés:

ME+XX

Ha az előző képnél lévő elemzést megfigyeljük, amit Andrásnak mondtam, amikor a bácsi és a hölgy puszit dobós párhuzama volt, itt most ezen a képen keresném ezeket a gesztusokat, és nem nagyon találom. Ez nem jelenti azt, hogy nem értem, hogy mit szeretett volna András megmutatni, csak nem elég jellemző. Jó, ha ezeket a plakátokat figyelgetjük, és főleg ilyen helyen, mint egy buszmegálló nem is kell túl sokat várni ahhoz, hogy megjelenjen az életből az a modell, aki jól tudja ezt a kontrasztot képviselni. Bár azt gondolom, hogy nem minden plakát alkalmas, vagy elég jellemző. Én ezt a fiatalembert, aki itt áll, és aki ezt a képet készítette, ezt nem tartom egy jó fotónak. Tehát ha a kiindulási alappal baj van, akkor abból túl sokat nem nagyon lehet kihozni. Erre én most nem adok csillagot, nem azért, mert rossz a kép, hanem azért, hogy tegyünk differenciát, hogy mi az, ami az, ami oké, és mi az, ami nem. Nekem ez annyira nem jön össze, ráadásul ez az ME+XX nem nagyon ad hozzá az értelmezéshez se sokat. Tudom, szereted ezeket a betűszavas, MZ/X-es, Mikrobis megnyilvánulásokat, de azt fogadd már el, hogy ezt maximum te tudod utána dekódolni. Ismétlés. (hegyi)

- Nem valószínű, hogy meg tudja nézni a doktorúr... - mondja a betegfelvevő asszisztens, de nem is vár reagálásomra. Folytatja...
   - A kórház egy másik épületében van ugyan olyan gép, ami lejátssza a cd-t...
   Megértem. Nem engem nem tud megnézni, hanem az MRI-vizsgálati fotót a kapott adathordozón. Nyilván, annyira korszerűtlenek az osztály számítógépei. Tudomásul veszem. Ellépve az ablaktól, körülnézek valami ülőalkalmatosság után. Kora reggel van, a szürkeség mégsem ennek kapcsán honol az egész váró fölött... A mesterséges ködöt a kiiktatott lámpatestek okozzák. A nagy tér ellenére, két méterenként világít egy-egy mennyezeti neon. A terem gyakorlatilag tele van emberekkel. A folyosó szélén lévő egyik fémpadra ülök le. A "menetiránynak" megfelelően, hogy lábam ne korlátozza az ott áthaladó tolóágyakat.
   Nagy a mozgás. Tőlem balra, kicsit távolabb egymás mellett üldögél két nyolcvan feletti ember... egy férfi és egy nő. Szinte mozdulatlanul. Mindketten elvékonyodott testfelépítéssel és belenyugvással a várakozásba. Szürke-házaspárról már messziről látszik az összetartozás. Arcukon egyformán az alázat terül szét, gerincük egyforma szögben követi a szék szögletes vonalát.
   Szürke-bácsi nadrágja jóval, karcsú bokája fölött leng - ahogy annak lennie kell - kezei a térdén, vállait, fejét leengedve. Meg sem mozdul, amikor szürke-nénit szólítják. Amaz sem néz felé, csak feláll, s nyugodt ütemmel indul a türelmetlen nővérhez.
   Abban a pillanatban meghallom mögöttem a lány hangját.
   - Nekem egy másik kocsma kellene! - hangoztatja.
   - Nem gondolod, hogy adót fogok fizetni! A kurvaanyja fog! Ezeknek? - rekedtes torkán köszörül, míg a válaszra vár.
   - Én presztízs... azaz megszokásból teszem, amit teszek. Most aludni tudnék, akár három napig is. Enni sem, csak aludni - szólal meg egy férfi.
   - Persze, meg a bambi és a cigi! - fejezi be a lány.
   Észre sem vettem, hogy mikor ültek le mögém. Nem nézegetek hátra, a hangok alapján nagyjából kirajzolódnak tulajdonosaik. Egyelőre mást nem tehetek, hallgatnom kell az eszmecserét...
   - Nem tudom, miért avatkozik bele a haverod. Mondtam neki, hogy a velem egykorú barátokkal nem jövök ki, veled viszont igen. Mit kellett volna mondanom... -
   - Hát nem ezt, hanem, hogy jót szoktál velem fetrengeni az ágyban, meg közben inni. Nem kérdezett volna tovább semmit, elhiheted.
   - Jah, tényleg! Igaz! Jókat tudunk együtt inni és berúgni. - kacagva egyezik bele a lány.
   Szürke-néni visszatér. Az előbbi természetes mozdulatával leül, a kezén már gipsz nélkül. Ülőszomszédja most sem néz feléje. Bizonyára a hangok köztük feleslegessé váltak. A megértéshez rég nem ez a közvetítő eszköz. A bácsi váratlanul felemeli a fejét és éppen rám néz. Meglepődöm. Kedves mosoly ül vékonyka vonásain. Hosszan viszonozom tekintetét. Megtiszteltetésem jeléül, magam is elmosolyodom. A lány hangja töri meg a pillanatot.
   - Nekem is el kellett volna hoznom pénzt. Most lenne miből inni... meg a cigi...
   - Bizony. Az Eszter is meglépett vagy kétszázzal, mielőtt kirúgták... s azóta is visszajár inni minden este. Még neki köszönnek előre... - hajtogatja a férfi.
   - Talpraesett csaj. És jólelke van. A múltkor is egy szóra visszahozta az mp3-ast, amit ellopott, egy üveg borral. Jah meg, tőlem szokta megkérdezni, mit kéne főzzön aznap, s hogy ennem kéne, mert nem ettem tegnap sem. - sorolja hangosan az eseményeket. Tudja jól, hogy a "kényszerközönség", úgysem mehet ki most a nézőtérről, hisz ide utalták ki a jegyeket.
   - Nem szoktam én enni! Van, hogy nem eszem három napig, akár három hónapig - fokozza -, de el is intézem most már a dolgom. Szólok Sárának hozzon megint vagy húsz-harminc andaxint, s nem lesz velem gondotok. - hatásra váró csend.
   Kicsit körbenézek. Megszokott lehet sokaknak az effajta megnyilvánulás, vagy csak mindenki belemerül saját bajaiba, de tény, hogy látszólag süket a hallgatóság. Semmi visszajelzés.
   - Ne idegesíts már! - szól hozzá a lány. - Hogy tehetnél velem ilyet? - mondja felháborodva.
   - Te ne idegesíts! Mert ha elönt az ideg, akkor rosszul szoktam lenni. Egyszerűen beájulok. Ha ideges vagyok, akkor beájulok és nem tudok semmiről. - ismét csend.
   Elém tolnak egy fiatal fiút. Már-már a lábamon parkolnak az ágy görgői, mikor a kifejezéstelen arcú kezelő megállítja. Szó nélkül ott hagyja, mint ott távolabb azt az idős nénit, aki legalább két órája emészti az egyetlen mondatot, melyet a nővér vetett oda neki, mikor halkan és udvariasan megkérdezte, hogy vajon mikorra érkezik meg számára a kért mentő.
   - Szólni, szóltunk… de a tapasztalatok alapján egytől, akár három óráig is eltarthat, míg ideér.
   A tehetetlenség nemcsak az ágyon fekvőkre nehezedik... jómagam is rosszul érzem magam, amiért "lábon" vagyok, de mégsem tehetek értük semmit.
A fiú felhív valakit, nyilván így próbálja áthidalni az üres perceket. A néni magatehetetlenül fekszik tovább. Odalépek, s megkérdezem, kér-e valamit inni. Aranyos meleg és tágra nyílt szemekkel fordul felém, s jelzi, hogy nem érti, mit mondok. Én érzem magam kellemetlenül, így csak halkan elismétlem kérdésem. Mire ő kedvesen válaszol, hogy köszöni, nem kér semmit. Nem tolakodom, nem akarnám kizökkenteni látható nyugalmából.
   Egy huszonéves lány maga előtt tol egy ülőkocsit, melyben egy erősen zsíros hajú, nejlon-szabadidőruhás ötvenes férfi foglal helyet. Ahogy megszólalnak, felismerem hangjukat, ők ültek eddig mögöttem. Kisvártatva ismét megjelenik a "kifejezéstelen arc" egy üres fehér ágyat tolva. Minden magyarázat nélkül átrakja a joggingos férfit az ágyra, majd lomha léptekkel elindul vele az orvosi szoba felé. A "nemfizetekadót" lány belekapaszkodik a gurulós székbe, s önhatalmúan visszatolja, ahol eddig ültek. Lefoglalja.
   - Bemennék Rozika ide a mosdóba, kérlek, addig vigyázz a kabátomra. A táskám magammal viszem, hátha nincs papír, nem szokott lenni. A Katalin utcában például, csak minden második emeleten folyik víz a csapból. Tudod, spórolniuk kell a kórházaknak, sok az adósságuk. - azzal az imént érkező hölgy irányt vesz a mosdó felé.
   Most igazán sajnálom, hogy vélhetőleg tisztában vagyok a mocsokkal, ami az ajtó mögött fogja fogadni. Bejelentkezésem napján ugyanis, én is ott kezdtem, s a látvány elborzasztott. Olyannyira nagy volt akkor a kosz és a bűz, hogy jobbnak láttam mielőbb elhagyni az "illemhelyet".
   A hölgy még nem jön ki. Rozika, az idős kísérő, szófogadóan vigyázza a reá bízott kabátot. Két fiatal nő kéri, hadd üljenek le egy pillanatra, amíg megisszák a kávéjukat. Rozika természetéből adódóan, engedelmesen rámutat a székekre, hogy felőle nyugodtan foglaljanak helyet. Az egyik nő lendületesebben érkezik le, így italából rálibben egy-két csepp a mély bordó színű kabátra. Rozika, arcán rémülettel fogadja a látványt, de csak halkan mormolgatja, "mit fognak ezért kapni..." Keze sűrű simogatással próbálja eltüntetni a nyomokat, közben a fiatal nők felállnak és elköszönnek.
A hölgy ekkor jelenik meg ismét.
   Rozika valószínűleg nem érzi szükségét, hogy magyarázkodjon. Egy laza mozdulattal arrébb teszi a kabátot, hogy több hely legyen barátnőjének a széken, aki egy szép kötetet vesz elő. Fölé hajol. Fél arcát lilás foltok borítják. Megigazítja őszülő haját, s fennkölt mozdulattal egy könyvjelzőre kezdi lejegyezni gondolatait.
   - Hidd el Rozika, ez a könyv maga a mennyei olvasmány! A csoda. Nekem is van egy példány, tiszteletbeli természetesen. Kérlek, az ide írt gondolatokat úgy olvasd majd, ha zavarosnak tűnnének, nyilván a balesetem miatt lehet. - Megáll az írással és dől belőle a szó. - Mondtam is az orvosnak, aki szép ember, amolyan igazi orvos, emberséges, nem pedig, kirakati figura. Igaz, Ő sem veti meg, ha megfelelően értékelik, tudod, mire gondolok.
   Rozika csendesen rákérdez:
   - S mit mondtál ennek az orvosnak? -
   - Igen-igen. Folytatom, ha szeretnéd. Megemlítettem, hogy az ütés óta sokszor hallucinálok, és zavarosak a gondolataim, a beszédem is. De nem tört el semmim. Nyilván használt az akupunktúra, akármilyen sokba is került. Az a tizenhárom alkalom megtette hatását. Csak ez a zavar ne lenne! Képzeld, volt papír, s még a víz is folyt.
   Magam elé képzeltem, mégsem volt elégséges a látvány. Bizonyára tisztítják a mosdókat, csak használóik váltak közömbössé. Talán, nem érzik eléggé otthonuknak ezt a kórházat, ki tudja. A sehovásemvezető eszmefuttatásom, ismét a lány hangja szakítja félbe.
   - Nah' végre! Már azt hittem, soha sem jössz ki onnan! - a tolószéket görgetve maga előtt az ajtóhoz siet, a férfihoz, akit most tolnak ki a rendelőből.
   - Nem kell. Ezt most hagyd. Inkább innék valamit. - utasítja az ágyon fekvő, akinek most látszik igazán, hogy lábfeje teljesen elfeketedett. A lány szörnyülködve sóhajtozik, s ráborul a férfi vállaira, nyakába akaszkodva... zokogás nem hallatszik.
   - Mondd, Rozika, ha így egy kicsit kilógatom, akkor észreveszed, hogy ott van? Nem szeretném, ha összegyűrődne, akkor használhatatlanná válik... - mondja, s beljebb csúsztatja a kézjegyével ellátott könyvjelzőt.
   Rozika bólogat.
   - Jó lesz úgy, ahogy szeretnéd, de nem kellett volna...
   A hölgy ezt biztatásnak véli, s folytatja.
   - Becsomagoltam még egy ízletes bonbont is számodra, hálám jeléül, hogy ennyit fáradsz értem. Tudod, a nagyobb áruházakban lehet csak beszerezni. Onnan ismered fel, hogy a különleges desszertek között, csak ennek van a díszdobozán kis átlátszó fóliaablak, amin keresztül láthatod az apró csokikockákat. Az ára sajnos magas, hétszáznyolcvan forint. Nekem még maradt otthon a nagy dobozban, ne aggódj... - nyugtatja meg magát is elégedetten.
   Csörömpölés. A lány hirtelen hátraugrik, karjait annyira váratlanul rántja le magáról a férfi.
   - Ne szoríts, van elég bajom! A széket meg, told vissza oda, a helyünkhöz.
   Míg egyedül marad, a mellette álldogáló piros ruhás nőt próbálja szóra bírni.
   - Jó sokan vagyunk. Én már tegnap tizenegy óta járom a kórházakat, már ki tudja hányszor röntgeneztek...
   A piros ruhás készségesen lendül bele a beszélgetésbe.
   - Ne is mondja! Én egy betegért jöttem, akinek az orvosát név szerint még csak nem is ismerik. A múltkor is ez történt, Kész csoda, hogy magát nem vesztette el senki. - nevetgél saját felvetésén.
   - Engem? Csak azt próbálnák meg! Jönne is keresni pár ivótársam, mert hiányoznék nekik.
   Szürke-bácsit szólítják. Korát meghazudtolóan, szinte felpattan, és csend-társát, valamint saját melankóliáját hátrahagyva igyekszik a nyitott ajtó felé. Bemegy, de az ajtó nyitva marad.
   - Engem szólítottak? Akkor itt hagynám ismét Rozika, rád a dolgaim, tudom, hogy jó helyen lesznek. - s ezzel a mondattal, bemegy szürke-bácsi után.
   Tán egy perc elmúltával egy asszisztens hangosan nevén szólítja a hölgyet, aki kicsit zavarodottan lép ki onnan, ahová az imént bement.
   - Hát igen. Sajnos, a balesetem okán, eléggé zavarodott vagyok. Szerencse, hogy nem tört el semmim... - Rozika ráemeli tekintetét, s szótlanul mutatja a helyes irányt, ahonnan sürgetően visszaintegetnek.

...az egyik ajtó mögül, nevem hallom. Elindulok.

Néha az az érzésem, hogy az idő megáll. Szavak, történések sokasága összevegyülten keringnek fölöttem. Az Idő kegyes ilyenkor, s azért ad magából, hogy hasznunkra váljon. Ha akarjuk, kívülről nézhetjük a kavarodást, ám anélkül, hogy bírái lennénk bárkinek, vagy bárminek. Nincs is hozzá jogunk, nomeg - véleményem szerint -, nincs is benne ráció. A megtapasztalásokra szükség van, de nem a szelektációra. Haladhatunk, de magunk döntjük el, hogy mikor szeretnénk megállni. Ha a Múlt fel akar emelkedni a Jelen fölé, akkor teret kell adni számára. Szükség van a biztos talajra a Jövő felépítéséhez. A talaj önálló részecskéinek kapcsolódási pontokra van szüksége. Így válhat elég erőssé. Nincsenek vesztesek, ha nem esztelen az előrelépés. S nincsenek eszetlenek, legfeljebb, hátul maradottak, akik - maguk módján - jeleket küldenek felénk. Kezekre van szükség. Meglehet, sok százezer kézre. Meg kéne mutatni, merre van az előre, hiszen, csak így juthatunk előbbre mi is.

Dinnye

Mintha el lennék maradva a leckékre készült képeim feldolgozásával. Kissé.

Én most vitatkozni fogok Gáborral több okból. Azért mert nekem ezzel a képpel azért van bajom, mert valami olyan helyzet, amit párhuzamosan ezzel a történettel kutyáknál, macskáknál szoktunk megfigyelni, amikor a gazda valami cukiságot akar elkövetni. Akkor mondjuk a kismacskát beleteszi egy nagy lábosba, és az milyen aranyos. Vagy a kiskutyára kis béna pulóvert ad, és ettől az egésznek lesz egy túlrajzoltsága. Ennél a képnél most az a helyzet, hogy a gyerek mindig ad témát, de azt ne felejtsük el, hogy az egész attól működik, azért tudunk nevetni, mert a felnőtt önmagunkkal hasonlítjuk össze, és tulajdonképpen nem vele nevetünk, hanem rajta. Ez nem biztos, hogy jót tesz. Ez a kicsi ember épp annyira szuverén személyiség, mint az alkotó. Az, hogy ő nem tudja azt mondani, hogy menj a francba, mert én most eszek, és hagyjál békén, ne fényképezz, ez nem jelenti azt, hogy minden képet el kell kattintani. Ha pedig amellett döntünk, hogy ezt a képet szeretném megcsinálni, akkor a tisztelet egy fontos kiindulási alap. Részletesebben mondom: az a része tökéletesen igaz, és elfogadható a képnek, hogy a kép előterét használja Gábor a dinnyékkel, amik megadják az egésznek a terét, én ennek nagyon örülök, hogy ilyenre odafigyel. Ezeket a dinnyéket lehetett volna használni takarásként. Azon a helyen a pelenka jól, és elfogadható módon van jelen, viszont egy fotón megörökítve már „befagy” annyira, hogy túlságosan jellemzővé válik. Ezt ki lehetett volna nagyon egyszerűen takarni a dinnyékkel. Kicsit mozdulok, és máris takarja a pelenkát. Az arc gesztusa, a kéz rendben van, nincs vele semmi bajom. Engem viszont irritál az, ha valaki leeszi magát. Felnőtt embernél ezt nem is szoktuk megörökíteni szívesen, de ha nála nem örökítjük meg ahogy például a Jókai bableves zsírja folyik végig a szakállán, és eszi le a szép fehér ünnepi ingjét, akkor ezt egy gyereknél sem kell megtenni. Attól még, hogy ő gyerek, az, hogy a hasán folyik végig a dinnyelé nem biztos, hogy jó. Ez mindenképpen megért volna egy végiggondolást, fog az ember egy papírtörlőt, áttörli. A kisgyerek biztosan ette volna a dinnyét tovább akkor is. Lehet, hogy ebben velem sokan nem fognak egyetérteni, de az ilyenfajta gyerekekről készített portrékat nem nagyon kedvelem. Nem tudom mitévő legyek, mert a dinnyék miatt, meg az előtér-használat miatt én megadnám az egy csillagot, nem kérem, hogy ezt ismételje Gábor, hanem azt kérem, hogy erről beszélgessük egy kicsit itt a kommentekben. Kíváncsi vagyok a többiek véleményére is ebben a kérdéskörben, hogy mikor exponáljunk. Nem mondom azt, hogy teljesen nekem van igazam, várnám a ti meglátásotokat is. (hegyi)
értékelés:

Kifelé

Ez a magány.

Az eddig bemutatott képei közül az egyik legjobb képét mutatja most nekünk meg Tamás. Arra is példát mutat, hogy mekkora érzékenység is lakozik benne, mint megfigyelőben. Ez a néni, aki itt az ajtónál ül, gondolom kijött egy kicsit levegőzni, vagy kiültette a család, ebben a képkivágásban, és ebben a megfigyelt pozícióban nagyon esendő, az öregségnek azt a pillanatát mutatja, amikor az öregkor összeér a gyerekkorral. Az idősödésnek van egy olyan ciklusa, periódusa, avagy végállomása, amikor az idős emberből megint újra gyerek lesz. Ez abból jön le nekem és abból látom ezt, ami az a póz, ahogy elfordul a modell a külvilágtól, olyan, mintha büntetésben lenne. Olyan, mint amikor kukoricára térdepeltetnek valakit, és be van fordulva a kis ajtó felé, a kis lába is összefelé tart, és van ebben a magányon és a kirekesztettségen kívül valami szégyenérzetszerű dolog is. Nagyon kedvelem ezt a képet, meg fogom adni rá a három csillagot, azzal együtt, hogy a képkivágás kicsit slendrián. Itt van három ajtó, most tökéletesen középre van komponálva a néni, nem kell középre komponálni, viszont a kép bal oldalán lévő ajtóból nekem nagyon hiányzik az, hogy be legyen fejezve. Nyilvánvaló ezt úgy mondom, hogy nem tudom, hogy mi volt a látvány, hogy ez befejezhető lett volna-e, vagy ott volt egy kémény, ami takart, tehát millió oka lehet annak, hogy ez így készült el. Mégis azt mondom, hogy az még jobb lenne, ha a három ajtó jól megfigyelhetően összehasonlítható lenne a néninél. Ezek a kis nylon virágminták, a hozzánk közelebb lévő ajtón a teljes csupaszság és a dísztelenség, és a harmadik ajtónál ezek a súlyos brokát-függönyök. Ez a kompozíció akkor lenne igazán egyben, ha az az ajtó megmaradt volna, és ritmusában is ez hozna egy jó tagolást. Annál is inkább, mert akkor ki tudnánk mozdulni ebből a centrális kompozícióból, és az mindig izgalmas, ha picit elmozdulunk a középpontból, mert a történet is nyitni kezd, amerre a nagyobbik tér van, nem csak a tér. Onnan elkezd az ember várni valamilyen megoldást, ami lehet akár a remény, lehet egy látogató vélelmezése. Mindenféleképpen ez jót tenne a képnek. Színében tökéletes, hangulatában, fényeiben, megfigyelésében tökéletes kép. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Meg-hal

A súlyos Csönd...

Azért érdekes ez a kép, mert a csend úgymond színházi csend a képen. Valószínű, hogy ha ott lettünk volna, akkor éppen halljuk, ahogy az úriemberek ezeket a halakat boncolgatják, még megbeszélik a sporthíreket, vagy éppen készülnek elő a következő fogáshoz, és zörögnek az edények. Mégis ezek a tárgyak ebben a környezetben, ebben a képkivágásban jól tudják érzékeltetni azt a csendet, ami egy befejezett folyamatnak a végén érzékelhető csend. Arra szeretném felhívni Camillának a figyelmét, és ezért egy csillagot levonnék, hogy a képnek a fölső részénél a vágás most elég slendrián. Adja magát az a dolog, hogy hol van a hal, hogy hol van a vágódeszka a késekkel, és a vágódeszka végénél ez a történet véget ér. Ami ott utána van, nem is tudom értelmezni, hogy micsoda, valószínű, hogy ott még volt valami az asztalon, de arra nincsen szükség. Miközben egy kicsit szűknek érzem a képet, főleg a jobb oldalát, mert ott megint van valami, egy forma elindul a képhatárnál, és az nincs befejezve. Ha azt is levágom, akkor túl szűk, meg kellett volna találni azt a megoldást, hogy ez a képkivágás így lezárt formákat eredményezzen. Ennyit tudok csak hozzátenni, egyébként a kép tetszik, és az ötlet is nagyon jó, ezért kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

tél a dombtetőn

Én erre nem túl sokat tudok mondani, ez egy nagyon szép kép. Ráadásul annak örülök, hogy ezen olyan nagyon sok utómunka nincsen. Ez "az", ami. András kiment a téli tájba, és készített ezekről a magányos fákról egy felvételt, és én ezt tökéletesen elfogadhatónak tartom, a kompozíció is rendben van, az elosztás is, a tömegelhelyezés is. Most ide kívánkozik, hogy azt mondjam, hogy látod, András, működik ez ilyen natúrban is. Ezt kellene valahogy a városfotóknál is megtalálnod, azt a hangot, amihez nem kell utólag a bizonytalanságaidat csökkentendő, keresni valami elektronikus megoldást. Ha ott vagy szellemileg és lelkileg a feladatmegoldásnál, akkor ez adja magát utána, hogy működjön. (hegyi)
értékelés:

Óriás (ismétlés)

Beszéltünk az előző képnél arról, hogy az ilyen gesztusrendszerekben mennyire fontos az, hogy mindig legyen valamilyen viszonyítási alap, amitől nem csak bemondásra hisszük el azt, amit a szerző mutatni akar, hanem a kép önmagáért kell, hogy beszéljen. Ez itt már jó irány, hogy a fák, a háttérben lévő házak megjelennek, és mérhetően összehasonlíthatóak az alkotóval. Azért én még mindig azt mondom, hogy ez nem rossz, nem rossz, de még mindig van mit javítani rajta. Itt a világításra hívom föl Ágnesnek a figyelmét. Az a fényviszony, amit itt most megtalált, ez valószínű, hogy ebben a téli időszakban valami késő délután felé közelítő idő lehet, amikor már lefele megy a napsugár, ezek a súrlófények nem nagyon szerencsések az arcon. Ha jól megnézzük, akkor most a szeme helyén két fekete lyuk van, a tekintet nem jól látható, amihez képest viszont az arc túl van világítva. Biztos nem könnyű ezt úgy megtalálni, hogy én magam is jól mutassak a képen, meg a háttérben is ott legyen a kis falu, meg még ráadásul fény is legyen rajtam, de ezen azért volna mit csiszolni. A másik része a dolognak az, hogy valahogy ezt az egész játékot az buktatja le, hogy ez az előrehajoló, kicsit tornász-lányos beállás nem egészen az óriásokra jellemző. Persze be kell férni a képbe, de amikor az ember, túl magas, itt tudnám hozni példaképpen Diane Arbus egyik képét, aki konkrétan lefényképezett egy óriást, aki a szüleivel találkozik. Ez egy nagyon magasra nőtt fiatalember, és a szülei normálméretűek, 160-170 cm körüliek, és élik a maguk kis világát. Ez egy enteriőr, ahol a kis bútorok között, a normál méretek között ott van egy fiatalember, aki csak úgy fér be, hogy meghajlik, mert különben beverné a plafonba a fejét. Ezt a meghajlást, amit azon a képen látunk, tanulmányként nem lenne rossz, ha Ágnes megnézné, azért, hogy lássa, hogy ha valaki valahol nem fér be, akkor nem derékból kezd el először hajlani, hanem nyakból, fejből. Biztos látott ilyet a metrón, buszon, amikor ilyen kosaras fiatalemberek fölszállnak, hogy ők is úgy próbálnak elférni, hogy hosszú távon nem egy könnyű dolog, hogy derékból próbáljuk magunkat megtartani, hanem a fejét biccenti először, ha az nem elég, akkor egészen behúzza a vállához. Szóval a gesztuson, magán még lehet egy kicsit változtatni, mert ez most olyan, mintha Ágnes elvesztette volna a kontaktlencséjét, és keresné a fűben. Tudom, hogy ez már az ismétlés ismétlése lesz, de a kérdés érdekes, én szeretném, ha Ágnessel a végállomásig el tudnánk jutni ezzel az ötlettel, ha már egyszer ezt ő fölvetette magának. Ezen még lehetne dolgozni, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Balaton-érzés

Én nem vagyok egy vízi ember. Amit most látunk, értem én, hogy ezek evező lapátok. Azt nem teljesen értem, hogy ezek a számok mik. Akik ebben a sportban részt vesznek, majd segítenek a megfejtésben. Tetszik a kép, és az is tetszik, hogy erre a természeti formára jól válaszol az, ami a fő motívum. A színvilága, a tónusrend is finom és érzékletes. Minden egyben van ahhoz, hogy ez a 37-es leckébe jól tudjon működni. (hegyi)
értékelés:

búcsúcsók

András ezeket az utca-sztorikat, gegeket, úgy tűnik, előszeretettel fotózza, és ez egy jó dolog, hogy ő ilyeneket észrevesz. Arra kell figyelni, hogy legyen magával következetes és szigorú, hogy egy bizonyos szint alatt minden poént nem biztos, hogy meg kell tudni csinálni. Ez a kép egy kedves kép. Ami fontos, mindig az, hogy az irónia úgy tudjon megjelenni a képen, hogy az ne legyen bántó. Ennél a képnél a gesztusok, a kis zacskójával a bácsi a kis rövid gatyójában, a néni, aki a kirakatban a puszit dobja neki mind olyan, hogy erősen jelen van egy humanista megközelítés, és ez ennek a képnek egy nagyon nagy erénye. A képkivágásban nem vagyok teljesen biztos, és abban sem, hogy teljesen optimális lenne a kamera magassága, az a szemmagasság, ahonnan a kép elkészült. Én leguggoltam volna egy kicsit, mert így most a méretkülönbség túl nagy. Jobban össze lehetett volna kötni ezt a két modellt. Másrészt az a gesztus, ami az élő, hús-vér szereplőnél megjelenik, ez a lehorgasztott fej is indokolhatná azt, hogy ebből a leguggoló pózból készüljön a kép. Ez nagyjából a problémám vele. A kép jobb oldalán van egy bizonytalanság, hogy belekomponáljam-e az ablak függőleges osztórácsát, avagy ne. Úgy látom, hogy ez a bizonytalanság egy kicsit a képnek az alján is megvan, hogy most kell a járdaszegély, vagy nem. Ezekért a bizonytalanságokért, és azért, hogy jó lett volna, ha alulról készíti a képet, egy disznó levonásra kerül. Annak örülök, hogy nagy fotosop-bindzsizés itt most nem történt. (hegyi)
értékelés: