Ezek nagyon nehéz helyzetek, én maximálisan respektálom azt az igyekezetet, hogy Tamás valamit, amit ott a térben figyelt meg, megpróbált két dimenzióban ábrázolni. Amikor találkozunk egy ilyen szürreális helyzettel, hogy a benzinkútnál van egy feszület, akkor körbe tudjuk járni, és a fejünkben meg az orrunkban van az, hogy benzinkútnál vagyunk, egyébként magát a tárgyat járjuk körül, és a fejünkben rendezzük ezt egy közös képpé: hogy a benzinkúton van a pléh-kereszt. Aztán, ha ezt valakinek elmeséljük, akkor hozzátesszük, hogy "amikor arra jársz, majd nézd meg, mert ott van a kettes kútoszlop mellett". Egyébként ezt egy képre ráapplikálni úgy, hogy az jól érthetően ott legyen minden manifesztumával, nem egyszerű dolog. Ezt most azért mondom el, mert teljesen tisztában vagyok azzal, hogy amit mondani fogok, mint elemzés, arra most rögtön mondhatja Tamás, hogy menjek a fenébe, mert ezt én se tudtam volna ennél jobban megoldani, és valószínűleg igaza lenne. Annyit teszek csak hozzá, hogy talán-talán ha egy pici lépést még hátrébb ment volna, akkor az a sárga zászló-tartó oszlop talán kikerült volna a képből, eltakarná a faoszlop, és azt a fehér autót sem ártott volna megvárni, míg elmegy onnan. Utána, kicsit nyitva a kompozíción, rákerülhetett volna a lába ennek a figurának. Mindezek mellett nagyon tetszik a kép. Ennél a képnél is érződik, hogy valamit szeretne kezdeni Tamás a Hétfő délután leckével. Szerintem ez ennél a képnél egészen jól sikerült, mert ez a kép élményben hoz valamit abból, ami a hétfők őrülete. (hegyi)
értékelés:

Az előző képnél elég sok mindent elmondtam arról, hogy mitől szuper az a kép, most elmondom, hogy ez mitől jobb. Attól, hogy Bara egy helyzetet, ami eléje tárult, az első nagy rácsodálkozás után volt olyan bátor, hogy fölborítsa, és megkeresse benne saját magát, azt ami őt ebben izgatja. Egészen konkrétan, nem mellébeszélve, nem nagyon foglalkozva azzal, hogy ezt a teret akár a Kelet-Németország legnagyobb fényfestő grafikusa hozta létre, Bara mert olyan pimasz lenni, hogy ebből az egészből egy redukcióval a saját történetét meséli el. Egyrészt redukció van a színekkel, másrészt a formákkal. Abból a valóságból ami azon a képen a valóság és a tér kivetülése a játék maga, itt mit sem hagy, fejreállítja a világot, és azt mondja, hogy engem azok a kis UFO-lények érdekelnek, akik a lábukat lóbálják a felhő tetején. Én ezzel abszolút egyetértek. Azért fontos a két képet megfigyelni, mert mind a két kép érvényes, jó, fontos. Az előző kép is abszolút tisztességesen megcsinált munka, de amikor azt mondjuk, hogy keressük saját magunkat, a saját élményeinket, énünket az adott alkotási folyamatban, akkor körülbelül ez egy illusztrációja lehet annak, hogy miről is beszélek. Ennél sokkal tovább nem akarnám ezt boncolgatni, itt is lehet mondani, hogy el van ferdülve egy kicsit az egész, de ez a ferdeség vissza van húzva most pontosan azáltal a tömeg által, ami a kép jobb oldalán a szereplőkkel és a fénykapuval létrejön, tehát ez itt ez teljesen rendben van. Három csillag, köszönöm, Bara. Körülbelül hasonló élményt várok tőled a Magány lecke megoldására is. (hegyi)
értékelés:

Én ezt a képet a Vágy leckébe tettem volna. Ha ez pontosítható Ágnesnél, hogy ez a gondolat, amit itt felénk közöl a Vágy leckének a teljesítése, akkor bizonyára az eszközök is pontosíthatóak számára. A képi megfogalmazás mindenképpen egy színészi, színházi előadásmód - úgy csinálni, mintha. Mintha óriás lennék, mintha nagyra nőttem volna, mintha a világ fölött állnék, mintha minden, ami hozzám képest a környezetemben látható, tapasztalható kicsi, akár kiszolgáltatott vagy védtelen lenne. Hiszen az óriás szinonímája nagyjából ez. Ha ezt Ágnes elfogadja, és ez eddig érthető, akkor megyek tovább. A kép egyik fő motívuma a modell, Ágnes, aki egy erősen előrehajlott pozícióban néz felénk a kamerába, és egy megfigyelést rekonstruál. Azt a megfigyelést, amit az ember sétálás, túrázás közben tesz, általában vagy kora reggel, vagy késő délután, hogy az árnyékok furcsán viselkednek. Aztán ebből a megfigyelésből utána következtetéseket lehet levonni, valószínű délben szinte el is tűnnek, de mindeképpen van egy viszonyunk a saját árnyékunkkal. A kép humora abból adódik, hogy a képen egyszerre szerepel a főszereplő, és az ő árnyéka, és ők ketten valamiféle interakcióba kerülnek egymással - az óriás a szereplő, és az árnyéka a kis törpe. Az árnyék az óriás által megfigyelt és hatalmával beborított szereplő. Amiért az elején elmondtam, hogy ez a Vágy leckébe tartozik az az, hogy az ember a saját testképével, azzal, ahogy ő saját magát viszontlátja, vagy hangban visszahallgatja, ritkán elégedett az első pillanattól kezdve. Aztán ezt vagy megtanuljuk elfogadni, és mint tanult élmény, helyén kezelni, vagy valóban eljutunk addig a pontig, amikor a saját testképünkkel, a saját fizikai valónkkal megbékülünk, és ez a megbékélés egyfajta önszeretetet is elhoz, ami másról szól, mint a narcisztikus önimádat. Az elfogadás, és a jóban levés más mint az, amikor az ember mindenki és minden helyzet fölé emeli a saját egóját. Ebben a képben, ha ez tisztázott Ágnesnél, hogy ez miért is a vágyról szól, akkor az eszközök automatikusan behívódnak. Amikor Ágnes a saját megjelenését, és ennek árnyékvetületét megfigyeli, akkor, ha a cél tiszta, akkor az időpont, és a helyszínen föllelhető tárgyak kiválasztása szinte önműködően megtörténik. Ez a kép egy jó kép, de ebben a képben ez az üzenet nincs egyértelműen kimondva. Ezeket az üzeneteket az ember először saját magának kell tudnia kimondani, és ha ezeket kimondta, akkor onnantól már az adott érzet és élmény, amit a kimondás közben megtapasztal, az adott aktuális állapotáról fog üzenni. Ha én azt mondom magamról, hogy én egy behemót vagyok, azzal két dolgot tudok utána kezdeni: problémának érzékelem, és teszek ellene, amennyiben tudok tenni, avagy elfogadom, és beépítem harmóniában a személyiségembe. Mind a kettő más megjelenést fog hozni képben. Az egyik egy Buddha-pózban, nagy hassal, békés mosollyal ülök, a másik egy erősen torzító objektívvel, alsó gépállásból fölvett, főképp a hasi tájékra koncentráló groteszk felvétel lenne. Ha ezt elfogadjuk, akkor erre a képre visszavetítve azt mondom, hogy ez a döntés nem történt meg, ezért a humor része primer marad, és nincs meg benne az a fajta fanyar íz, az a fajta keserűség akár, amit a néző a jó viccek esetén érzékel, mert saját magát is mérlegre tudja általa tenni. Ha ebben a helyzetben a kép címe és a kép megfogalmazása tű éles, precíz, és azt mondom, hogy "óriás", akkor az egy kérdés, hogy a mondat hogy néz ki: "óriás akarok lenni", vagy "óriás vagyok". Az egyik egy vágy, és annak a beteljesülésére vágyok, amit fizikai okokból valószínűleg sose fogok elérni, a másik egy helyzetértékelés a maga következményeivel együtt. Egyik sem jobb a másiknál, de a kimondás segít abban, hogy megtaláld azokat az eszközöket, helyszíneket és formákat, ami a néző számára is ezt egyértelművé teszi. Ezt én visszaadnám ismétlésre, és kérlek ezen a problémakörön gondolkodj el, és ezt a feladatot oldd meg. Ágnes - Óriás -, hogy ez jelen pillanatban mit jelent neked. (hegyi)

Azt hiszem, hogy az elemzéseknek akkor van igazán értelme, ha a tőlünk telhető maximális odafigyeléssel és őszinteséggel beszélünk egymással. Andrásnak nagyon sokszor elmondtam már elemzésben is, meg személyesen is a gondolataimat, de talán most ennél a képnél tudok olyat mondani, amit eddig ebben a kontextusban, ebben a megfigyelésben nem. Itt egy kép, amin minden rendben van, minden a helyén van, minden oké, és tényleg nagyon finom részleteket lát meg András. Itt most csak a falon lévő fényfoltra szeretném felhívni a figyelmet. Gondolom valami tükröződő felület vetíti ezt oda, olyan, mintha egy kínai betűjel lenne. Minden érthető, és minden jó ritmusban kerül elénk. S mégis van valami, ami miatt közém, a szemlélő közé, és András, az alkotó közé kerül egy réteg. Ez olyan, mint egy fátyol. Mintha András egy félig áttetsző fátylon keresztül kukucskálna felénk, üzenne nekünk, ami őt védi attól, hogy "tökéletesen meztelen" legyen. Én azt gondolom, hogy szép lassan elérkezik az az idő, hogy ezt a fajta önvédelmi leplet, eszközt, András félretegye. Ugyanis szerintem egyrészt nincs oka, hogy ilyenfajta védekezést folytasson, másrészt szépen lassan kezd ez a fátyol a saját munkájában, saját magának akadálya lenni. Miért pont ennél a képnél jut ez eszembe? András személyiségében van dinamizmus. A személyiségének abban a részében is, amit megmutat nekünk. És teljesen nyilvánvaló, hogy a személyiségének, a megélt élményeinek van olyan része, ami ritkábban kerül felszínre. Ennél a képnél ez a fátyol egészen konkrétan van jelen abban, ahogy a valóságos tónusokat, színeket visszafogja, gyengíti, lágyítja, fakítja András. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fotográfia vagy csak fekete-fehér, vagy csak színes lehet, és nincsen közte semmi, ami érvényes lehetne, mert van. De az nem mindegy, hogy ez a közléshez hozzáad, és azt segíti, vagy pedig csak abban van segítségére az alkotónak, hogy az érzelmeit függöny mögött tartsa. Ha van Andrásnál annyi hitelem, hogy - mint egy biankó-csekk - elfogadja azt, amit mondok akár csak néhány próba erejéig, akkor én most ezt az egész problémakört úgy tudnám összefoglalni, hogy formailag ami fekete-fehér, az legyen fekete-fehér, ami színes, és dinamikus, az legyen színes és dinamikus. Tudom, hogy ez most úgy tűnik, mint egy külső formai játékkal való szőrözés, de, fönntartva annak a lehetőségét, hogy nincs igazam, én úgy érzem, hogy ez sokkal mélyebb kérdéskör András útján. Minden önismereti, önmegismerési folyamat fölrajzolható úgy is, mint egy lépcsőn való fölfelé haladás. Az ember egy darabig egészen gyorsan veszi a lépcsőket, aztán elkezd fáradni, esetleg a lépcsőfokok is változnak, és egy-egy lépcsőfoknál talán többet időzik. És ezzel nincs is semmi baj. Én azt mondom, hogy amennyit én az András munkáiból látok, ahhoz, hogy ne legyen a saját továbbhaladásának útján ez a fajta tökölődés gátló tényező, ahogy az előző lépcsőfoknál viszonylag határozott lépést tett fölfelé ezen a grádicson, úgy most ebben az esetben is elérkezett az idő ahhoz, hogy egy lépcsőt följebb lépjünk. A tartalom és a forma mindig kapcsolódik egymáshoz. Akkor is, ha ellentétpárba állítjuk. Van olyan, hogy a tartalom viszi a prímet, van olyan, hogy a forma, van olyan, hogy egy érzelmi állapotot formailag hozunk létre, van olyan, hogy tartalmilag. Ebben a helyzetben most azt látom, hogy egy kitalált formai sorvezetőt használ András, és ez néhol annak akadálya, hogy a tartalmi közlések is felszínre kerülhessenek. Úgy is mondhatnám, hogy a szabadságot akkor tudjuk értelmezni, ha a viszonyítási rendszerünkben élményként jelen van a kötöttség, a fogság, akár az elhagyottság érzése. A mostani helyzetben viszont a formai kötöttségek akadályozzák Andrást a szabad mozgásban. Ha csak ezt a képet nézem, a viszonyrendszer akkor válik érthetővé, akkor válik dinamikussá és hatásossá, és akkor indul el a közlés az alkotó és a néző között, ha ezt a fátylat fellibbentjük. Ennek a technikai megoldása ennél a képnél az, hogy az a szaturáció helyén kell maradjon, amit András utólag levett erről a képről, amitől ezek a fád, fáradt színek jöttek létre. Akkor dinamikus a közlés, akkor határozott az alkotói jelenlét, ha ezek ott maradnak. Ellenkező esetben az üzenet könnyen félrecsúszik. Ehhez a képhez, miközben a három csillagot megadom, mellékelek egy illusztrációt. (hegyi)
értékelés:

Nem voltam ott a helyszínen, ezért nem tudok konkrét instrukciókat adni, hogy hogyan, miképp, mikor kellett volna ezt megvalósítani. Most nekem a két kép rész - a tükröződés és a valóság - közötti résszel van problémám. Ott van egy olyan sáv, amit én szívem szerint kihagytam volna. Most egy emberként hördülhettek fel, hogy hülyeséget beszél a Hegyi, mert hogy lehetne azt onnan kihagyni. Többféleképpen. Egyrészt a kamera síkjának a megválasztásával, itt figyelni kell arra, hogy közben a tükröződés megmaradjon, de valószínűsítem, hogy ha kicsit lejjebb guggol Ágnes, akkor meg lehet találni ezeket a tükröződéseket, és közelebb hozza egymáshoz ezt a két képrészt. Ez az egyik dolog, amit bármikor meg lehet csinálni, ehhez nem kell külső segítség. A másik, ami külső segítséget is igényel, nem tudom, hogy ez milyen terület, de ott valami történhetne. Ebbe belekomponálok valamit. És ezt most hadd ne én mondjam meg, hogy mit, mert a helyszínt nem ismerem. De ott valami ha történik, akkor van értelme annak a közbülső résznek. Így most ez a középső rész nagyon szétvágja kétfelé a képet. Ahhoz kell a nagyobb bátorság, hogy azt mondjam, hogy szakítok a konvenciókkal. Mert utána az mindig nehezen indokolható, ha nem jól sikerül. Ha nem dob az ember tíz pontosat az ilyen tükröződéses játékokkal, akkor utána vagy belecsúszik a giccsbe, vagy elveszti a mondanivalóját. Nagyon vékony az a mezsgye, ahol ez működik, de a másik út az lenne, ha csak a tükröződéssel dolgozunk, és a valós helyzetet vagy csak illusztrációként hagyom meg, vagy teljesen lehagyom, és a valóságot nem az ismétlésben hozom be. Jók a ritmusok, minden rendben lenne, csak valahogy ehhez a történethez érzelmileg kellene közelebb kerülni. Ha van Ágnesnek erről véleménye, akkor mutassa meg. Mert most olyan, hogy van erről egy véleménye, de nem akarja elmondani. (hegyi)

Domján Peti imádná ezt a képet, szerintem, ha látja, akkor imádja is. Ő ilyen kombájn-mániás. Én ezt nagyon kedvelem, ez egy szörnyeteg-gép, ahogy így matat a fűben. Olyan mint egy nagy hajnyíró. Egy picit a tér kevés körülötte. Biztos, hogy ez a gép megy másik irányba is. Már úgy értem, hogy egyszer csak véget ér itt a föld, és megfordul, megy a másik irányba vissza. Ha jól sejtem, ezek így szoktak dolgozni. Érdemes lett volna megvárni azt, amikor ez megfordul, és elindul vissza, mert akkor nem ellenfényben van. Az ellenfény most segítene a pornak, ami mögötte porzik, de azt ő saját maga takarja el. Sem a kis matató nyírógép-részeit nem látni jól, sem a port. Valamelyikről le kell mondani ebből a beállításból, de akkor mondjunk le a porról, mert így saját maga takarja ki saját magát. Egy másik elképzelésem az, hogy ha megvárjuk, amig megfordul, lehet egy olyan nézőpontot keresni, amikor látom is a kis nyírószerszámait, és egy olyan félprofilos állapotból fényképezem, ahonnan a mögötte lévő fölvert port is jól lehet fotózni. Szívem szerint ezt most visszaadnám ismétlésre, dehát lehet, hogy ezek a betakarítási munkák végetértek, ezért nehéz erre mit mondani. Mégis azt mondom, hogy visszaadom, lesz még ilyen, érdemes erre odafigyelni, hogy ha ilyen munkaszituációt veszek, akkor a konkrétság is fontos lehet, meg a líra is. A kettő között nem jó lenni. (hegyi)

Bara, ritkán mondok ilyet: magát az élményt sokszor átélhetted, mindannyian kerültünk olyan helyzetbe, amikor ránkszakad az ég, de a hely megválasztása és ez a póz az első jelentésrétege ennek a leckének, és ennek is viszonylag a konvencionális megközelítése - ha magány, akkor lehorgasztott fej, ölelem saját magam, ha magány, akkor kicsi vagyok. Ez az élmény valószínű, hogy ott akkor rögtön is érzelmileg érintett téged, de kell egyfajta távolságtartás saját magunkkal szemben, még ha saját magunk is vagyunk a saját modellünk, de mégis kell annyira távolságot tartani a saját érzelmi löketünkkel, hogy azt mondjuk, hogy trükközünk. Ennél a képnél az alávetettséget, az egyedüllét érzetét még inkább lehetett volna növelni. Elvitt téged kicsit az erdőbe az a kapu, az az ajtó, de odáig nem jutunk el, hogy ez, mint egy szörny, bekebelezzen. A két szemét már látjuk, meg ezeket fölfoghatjuk fogként is, meg egy szájként, de a világítási viszonyok erre még nem segítenek eleget rá. Ez lett volna az egyik út, hogy olyan fényket teremteni, és olyan világítást, amivel ezt a fajta szörny-horror megtámadottság érzését erősítjük. A másik az lett volna, ha erről lemondok, és nem ez érdekel, hanem a szereplő. Itt most két főszereplő van: a környezet és a modell. Ha a modell érdekelne, akkor nem érdekel a vaskapu, a modellre figyelek, lényegesen magasabb gépállásból, akár egy torzítottabb, nagy látószögű objektívvel megvalósítva emelem ezt a helyzetet egy más minőségi szintre. Nagyon izgalmas egyébként matéria az, ami most a kezünk közé kerül. Itt a szandálra, a lábra, meg a farmernadrág szárra szeretném itt felhívni a figyelmet. Ebből a képből akár részletek is kimetszhetőek lehetnének, amik sokkal erősebben hordozhatnák ezt az egészet. A kevesebb néha több. Nem biztos, hogy ez a kompozíció olyan sikeres, és a magány érzetét nem adja vissza olyan jól, főleg Bara, aki jól alkalmazza az asszociációkat, a képi metaforákat. Vagy ennél még egyszerűbben kellene fogalmazni, még puritánabbul, még kevesebb dolgot bekapcsolni képileg, vagy elvontabb irányba vinni magát a gesztust. Ha ezt a magambakucorodós-ülős gesztust veszem, akkor ez más környezetben lehet, hogy jobban megél. Én azt szeretném, Bara, ha ezt a 38-as leckét még jobban kiveséznéd magadnak. Biztos, hogy nem egy fájdalommentes műtét, de ne használj érzéstelenítőt közben. (hegyi)