Márti leckéje egy nagyon határozott lecke, és nagyon ritka az a helyzet, amikor ez fotográfiában is jól megoldható. Ugyanis annak a leckének a nyitófilmje magával tud minket ragadni az örömmel, felszabadultsággal, játékossággal, daccal - nekem még van egy kapaszkodás-élményem is, hogy "hé, jelen vagyok, nem tűntem el". Ez most Márti leckéjéről szól. Ez a képsor azért izgalmas, mert Bara szeretne egy történetet elmesélni. Láttunk innen már tőle felvételt, nem mondom azt, hogy az egy teljesen tíz pontos dobás volt, mert az abban a rendszerben nehezebben volt értelmezhető, viszont most, hogy fölszabadította magát annak a hatása alól, hogy neki precízen és pontosan kell fogalmaznia, és eljutott odáig, hogy a játékot, a mozgást, a konstrukciót, az akciót behozza, ennek a játéknak az öröme erősen jól átjön a képsoron. Mind a három kép jól működik, én még azt se bánom, amit a kommenteknél olvastam, hogy az első vajon miért más nézőpontból van fényképezve. Az ember viszonya bizonyos kérdésekhez állandóan változik, és változásban van. Ha ez egy teljesen statikusan rögzített valami, akkor lehet, hogy ez a fajta változás, ebből a meditatív helyzetből való kitörés kevésbé erősen érezhető. Nekem az első kép a másik kettőhöz képest pont abban hoz mást - és ezt a nézőpont érzékelteti számomra -, hogy ott van egy fontolgatós, magamba fordulós, magamba merülős helyzet, és amiután a döntés megszületik, már nincs mellébeszélés. Tehát a második és a harmadik kép ezért jó, hogy egy nézőpont. Ezt el tudom abszolút fogadni. Kedvelem ezt, úgyhogy három csillagot megkap, mert szerintem teljesíti a feladatot. Lehetett volna ezt még tovább is mesélni, de nekem teljesen átjön a történet. (hegyi)
értékelés:

Itt egy áttételes üzenetet látunk. Ez egy imitáció. Értem az üzenetnek a célját, hogy maga ez a dudálásos forma tűnik el a kerékpárokról. Sajnos a biciklisek már arra sem veszik a fáradtságot, hogy egy csöngőt felszereljenek a bicaj kormányára. Jobb esetben kiabálnak, ha éppen mögénk érnek, és hozzák rá a frászt a gyalogosra. Rosszabb esetben mint egy tininindzsateknőc suhannak el mellettünk. Visszatérve a képre: ez a képi üzenet nekem az imitáció miatt gyengül. Ez a duda kínai piacos dudának tűnik. Az üzenet nem jön létre olyan erősen. A duda szegény értelmezésileg áll itt a levegőben, ellentmond annak, ami a lecke. Itt tárgyilag egy olyan dudát kellett volna találni, ami ténylegesen korhű darab, és akkor kevésbé zavarna az, hogy ez valószínűleg valamilyen Mountain Bike-nak a kormánya. Akkor meglenne az a kontraszt, hogy egy ilyen modern holmira egy régi darabot felszerelünk. Ez most egy kicsit csinált nekem, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Nagyon szeretem azt, hogy Tamás ilyen finomságokkal dolgozik. Ez a kép így is abszolút rendben van, még amellett is, hogy a madarat kevésbé tartom fontosnak a kompozíció szempontjából, mint a traktort. Én lehet, hogy annyit még vártam volna, hogy a traktor menjen még tovább, ha jól látom, a földek még tartanak, amit ő éppen megművel. Nem tudom meddig, mert csalóka a pespektíva. Ha a fatörzs és a traktor teste közötti távolságot veszem, akkor még egyszer annyit kellett volna megtennie előrefelé, hogy egy kicsit szerencsésebb helyen legyen. De nagyon szeretem, ezek csak apróságok. Az nagyon fontos, hogy Tamás ilyen pillanatot talált magának, hogy észrevette ezt, megállt, elkészítette ezt a fényképet, és nem haladt tovább. Ilyen helyzeteket az ember lát az autóból, csak ezeket fel is kell tudni dolgozni. Ott meg kell állni, és azt kell tudni mondani magamnak, hogy hiába sietek haza, vagy a munkába, de annyit mindenképpen megteszek, hogy kiszállok a kocsiból. Azoknak, akik fényképekkel vagy filmezéssel foglalkoznak, javasolom, hogy bármilyen utazást terveznek, egy fél órát minimum adjanak hozzá az útidőhöz, és kalkulálják bele azt, hogy esetleg valahol kedvük szottyan félreállni a kocsival, és készíteni egy fényképet. Hogy ne az legyen, hogy azért nem állok félre, és azért nem készítem el a képet, mert nincs időm. (hegyi)
értékelés:

Örülök annak, hogy Ágnes elkezd egy kicsit komolyodni, és foglalkozni a fényképezéssel. Azért mert ezek szerint rájött arra, hogy nem kell nagyon messzire menni, nem kell kitekert dolgokat keresni, mert abban a környezetben, ahol ő mozog, föllelhető a humor, és minden olyan elem és eszköz, ami azt segíti, hogy teljes értékű munkát tudjon végezni. Kifejezetten boldoggá tesz az, hogy fekete-fehér képet kapunk. Van ebben egy kicsi western-filmes beütés. Akár a Mad Max is eszembe jut róla, ennek valami falusi verziója. A hangulat nagyon jó, az időpont is tökéletes, amiben ezt ő fényképezte. A nézőponttal is nagyjából egyetértek, bár talán jobb lenne, ha egy kicsit közelebb kerültünk volna ezekhez a szekerekhez oldalirányból. Ezáltal talán az árnyékok még hosszabbak lehetnének, mert így most a perspektíva rövidülése miatt az árnyékok is rövidebbek annál, mintsem ami ezt a dinamikát mégjobban erősítheti, ami a mozgás. Itt most egy rövid expozíciót kapunk, ebből kifolyólag ezek a kis kordék állni látszanak, miközben egyértelmű, hogy itt, ha nem is teljesen vérre menő, de valamilyen fogadás vagy verseny van, de látszik az, hogy itt különböző felfogású kocsiépítés van, és a lovak méretéből is látszik, hogy van különbség köztük. Ha oldalról közelebb ment volna Ágnes a kocsikhoz, akkor még dinamikusabb lenne. A másik az, hogy amit itt most látok, annál még izgalmasabb az a fajta grafikai megjelenés, amit a villanydrótok és a háttér mutat. Kicsit bánom, hogy ezek a drótok kifutnak a képből, fönt úgy komponáltam volna, hogy fölállok valamire, hogy ezek jobban beleférjenek a képbe. A kommenteknél volt egy vita arról, hogy kell-e a kerítés. Ha a kerítést lehagyjuk erről a képről, akkor tulajdonképpen az egész elmegy egy ilyen szépelgő, érzelgős irányba, mert akkor szinte csak a táj marad, meg ezek a kocsik. A kerítésnek van egy olyan szerepe is, hogy visszahoz minket a valóságba, másrészt az is egy fontos dolog, hogy van egy ritmusa, és ez a ritmus erősíti azt a különbséget, ami az álló kerítés és a mozgó kocsik között van. Egy rövid expozíciós időnél a mozgás érzékeltetése viszonylag nehéz. Itt a tér az, ami a mozgásérzetet erősítheti - az a tér, amit hagyunk, hogy ez az elmozdulás fejben megtörténhessen. Ha ezt nagyon szűkre hagyjuk, ha levágom a kerítést, olyan szűk marad a kép, hogy abba már mozgás nem nagyon fér bele, akkor befagyasztom a két kocsit is. Másrészt a kerítés függőlegesei nagyon is határozott, kopogós ritmust adnak, és erre merőleges az a mozgás, amit a kocsik végeznek. Ez is a mozgás-érzetet tudja erősíteni. (hegyi)
értékelés:

Ha a sorrenddel nem is értek egyet, de a képek nagyon is jól mutatnak hangulatokat. Az első kép tökéletes bevezetése a riportnak, és rögtön ad egy egyfajta véleményt és attitűdöt is, amit a fotós gondol. Nagyon jól érzékelhetőek azok a kis kiegészítő kütyük, amik fölkerültek erre a feliratra. Úgy gondolom, hogy a készültekor nem voltak ott, már csak technikailag sem volt arra lehetőség, hogy ilyen adóantennákat szereljenek föl. Itt rögtön utána a második képnél van kis problémám a sorrenddel. A második és a harmadik képet megcserélném. Már csak azért is, hogy legyen egy logikája, hogy most bent vagyunk vagy kint. A történetmesélés szempontjából nem mindegy, hogy rögtön beugrunk a közepébe a gyárnak, beugorhatunk egyébként, csak akkor utána mit keresünk megint kint? Lehet, hogy a harmadik képet valahová egészen máshová tenném, talán a sorozat végére. Ez egy lírai lezárása lehetne a sorozatnak. Tehát az első kép oké, ha ezt elfogadjuk, akkor a második kép teljesen rendben van, nagyon szép stuktúrákat, fényeket lát itt meg Ákos. Felhívnám a figyelmet Chaplin korai filmjeire, ezek közül is a Modern idők című filmben tekergette az órát, ez jut eszembe a kép fényeiről és struktúráiról. Ha kivesszük innen a harmadik képet, akkor az új sorrendben lévő harmadik kép is nagyon rendben van, bár nem igazán értem, hogy Ákos miért használta az álló formátumot. Nincs rá indok, mert ezeknek a behemótságát sokkal jobban lehet érzékelni akkor, ha ez egy fekvő formátumú kép. Ugyanis ha belekomponálja ezt a fölső világító ablaksort, akkor ez ráadásul össze is nyomja ezt a képet, lényegesen kisebbnek tűnik, mint amilyen ez a valóságban. Utána megint egy nagyon szép képet mutat az alkotó erről a préselő vagy sajtoló gépről. Utána egy közeli képet kapunk arról, hogy ezen a gépen történő munkavégzésnél mi folyik. Ez is nagyon jó, szépek a fények. Nekem ez a bácsi az utolsó képen picit kilóg. Most vagy egy lírai, a gyárról szóló sorozatot mutatok be, és akkor az emberek csak illusztrációk, vagy ebben a környezetben az emberek életéről készítek egy riportot. A kettő között óriási a különbség, hogy melyikre teszem a voksomat. Ha az ember és a gépek viszonyáról, a munkáról, erről a heroikus küzdelemről szeretnék beszélni, akkor van helye ezeknek a közeli portréknak, de ennél a képnél a bácsi, bár nagyon mutatós ebben az overállban, hogy ennyire leharcolt ruhában dolgozik, de a környezet nem annyira markáns, nagyon belesimul ebbe a környezetbe, lehetett volna ebben a gyárban keresni egy olyan helyet, ahol ezt a úriembert attraktívabban lehet fényképezni. Szóval nekem ez most ebből a történetből kilóg, de gondolom ott még készültek fényképet. Én azt az irányt tartanám izgalmasnak, amit Ákos észrevett az első belső képen. Még abban is látok egy kicsi bizonytalanságot, hogy akkor most a fényjátékokkal és a struktúrákkal fogok foglalkozni, vagy a monumentalitást, vagy a munkát akarom ábrázolni. Nagyon örülök annak, hogy megengedi magának azt Ákos az első képen, hogy a Csepel Művekből csak a Művek-et mutatja. Tehát ha ebből a lírai felvezetésből indulok ki, akkor ennél a képsorozatnál szerintem az első, a második, a harmadik kép (amiről még nem nagyon beszéltem, de nagyon tetszik, bár én egy kicsit ezt szűknek érzem, lehetett volna ebből egy négyzetes kompozíciót is létrehozni, de nagyon szépek ezek a fények és színek), és az ötödik kép az, ami körülbelül egy ritmusra dolgozik. Én lehet, hogy ebbe az irányba próbálnék elmenni, mert nem egy olyan fotográfus van, aki ezeket a gyárakat az ember és gép viszonya szempontjából már ábrázolta. Nekem az izgalmasabb út az lenne, ha Ákos a fényekkel próbált volna valamit kezdeni. Erre most kettő csillagot adok, és arra sarkallom Ákost, hogy ha még lenne módja ebbe a gyárba bejutni, akkor próbálja meg azt, hogy teljesen elvonatkoztat attól, hogy hol van, hagyja magát sodorni, hagyja hogy átfolyhassanak rajta az élmények, és ez meg fogja adni azt, hogy mit kell lefényképezni. Adjon magának erre időt, amikor nem foglalkozik mással. Össze kell barátkozni az emberekkel, hogy ne nézzék hülyének, meg hát veszélyes helyen nem szabad nagyon megállni bambulni, erre különösen felhívom Ákosnak a figyelmét, mert aztán elveszítjük Ákost. Én visszaküldeném őt ebbe a gyárba kicsit még dolgozni. (hegyi)
értékelés:

Ezek azok az élmények, amelyek mindannyiunkat, akár egy-egy utazás során is, egy tizedmásodperces pillanatra is megragadnak, és foglalkoztatnak. Vannak olyan épületek, amik úgy válnak a természet részévé, hogy bár ember által épített tárgyak, de mégis a természet olyan szinten fogadja be és el őket, ami egészen példátlan mesei érzéseket, történeteket hív elő. Ennél a képnél is ez az erény. Talán a kép tetejéből én lehagytam volna. Jó ez a ritmus így is, de egy pár milliméternyit le lehetett volna talán hagyni. De mindenféleképpen izgalmas és szép kép, pontosan azért, mert ez a ház valószínűleg itt állt tavasszal is, nyáron és talán télen is. Érdekes lehet az, hogy különböző évszakokban visszatérni és megfigyelni ezt a kapcsolódást, mert itt ennek a meséje az épület és a környezet viszonyáról szól. De talán legizgalmasabb párhuzam ebben az őszi élményben sűrűsödik, mert a ház lepusztultsága és kora rímel arra a fajta érzésre, ami a lombjait lassan lehullató fáknál érezhető. Én ennek külön örülök, hogy jó időpontban készült a kép. Lehetne azon vitatkozni, hogy vajon kellenek-e erre a képre a színek. Biztos érdekes lehet az is, hogy a színek megjelenjenek. Bár én azt gondolom, hogy az akkor már ezt a nagyon is jól dekódolható konstrukciót, és kompozíciót megbonthatja. Pontosan a ház lepusztultsága az, ami esetleg túlságosan nagy hangsúlyt visz a házra színesben, míg fekete-fehérben finomabbak ezek a tónusjátékok, amik a vakolatnál vagy a tetőn érzékelhetőek. (hegyi)
értékelés:

A kép, amit látunk, hasonlatos egy korábbi Bartos képhez, csak az az esernyővel mesélt. Itt is hasonló az élmény. A mélységélesség megválasztása, a közeli és távoli dolgok egy képre komponálása, és ebből az üzenet létrehozása az, ami ezt a két munkát összekapcsolja. A képnek az az erénye, hogy létrehoz egy újabb képet a képben, nevezetesen a sétáló Piroskáét, vagy lehet, hogy ez egy női Mikulás. A lényeg az, hogy bizony egy olyan ősz végi élményt elevenít fel, amivel lehet, hogy nem mindannyian értünk egyet, hogy ez pozitív élmény lenne, bár a fagy, a jeges víz jelenléte mellett a fényviszonyok mutatják azt, hogy itt ez még ősz, és látjuk azt is, hogy a növények zöldellnek még egy picit. A kategória besoroláson kívül a kép maga is helyre teszi időben, évszakban a történetiséget. Ami még furcsa lehet a kép nézése közben, hogy a két képsík, tehát az a képsík, ami ezekkel a fa építményekkel létrejön, és az a képsík, ami a sétáló alakkal megjelenik, tengelyben egy kicsit el van fordulva egymáshoz képest. Nyilvánvaló, hogy ez abból következik, hogy az út lejtősebb, amin a hölgy sétál, de abból is következhet, hogy a fényképezőgép síkját Ágnes ehhez a padszerkezethez mérte be. Akárhogy is van, ez a kép dinamikáját megadja. Ezt egy jó megoldásnak tartom, pontosan azért, mert volt türelme megvárni azt, amíg valaki a háttérben megjelenik a képen. Ezek azért fontosak egy ilyen kompozíciónál, mert dinamikát, életet visznek bele. A statikus, az álló, a kimerevített pillanatot hosszabbítják meg. Voltak rádióadások, amikben már foglalkoztunk az idővel, és ez a filmezésnél és a fényképezésnél is egy nagyon fontos kérdés. Talán a fényképezésnél nehezebb megfogalmazni, mert a fényképezőgéppel, mint technikával, két dolgot teszünk, ami a valóságtól mindenféleképpen elvonatkoztatja az elkészült művet: az egyik az, hogy két dimenziósra redukálódik a tér, a másik az, hogy az idő egyetlen egy tized másodpercre rövidül, ami az expozíciós időt jelenti. Amikor fölmerül ez egy munkánál, hogy hogyan tudom az időt és a teret ábrázolni, akkor a válasz: az expozíciós idő megválasztásával, és a mélységélesség megválasztásával. Itt, ennél a képnél mindkettő a helyén van. Az expozíciós idő is, láthatóan egy picit talán hosszabb, valami minimális elmozdulás van a hölgynél, nem csak életlenség, másrészt a mélységélességből a térérzet adódik, és a perspektíva ábrázolásából, ami a pad deszkáinak vonalaiból áll össze. Ezt én egy jó üzenetnek tartom, és meg is adom rá a három csillagot, és azt mondom Ágnesnek, hogy megint saját maga adja föl saját magának a leckét azáltal, hogy ha ilyen feszes kompozícióval tud dolgozni, akkor saját magának kell a saját maga legszigorúbb ítészének lenni, amikor képet készít, vagy amikor képet közöl, hogy ennél alább most már, ha lehet, ne adja. (hegyi)
értékelés: