Az előző képsorhoz képest szerintem nagy előrelépés történt azzal, hogy Ágnes egyrészt koncentráltabban közelített ehhez a munkához, másrészt jót tett ezeknek a képeknek a fekete-fehér. Talán annyit tudnék hozzáfűzni még, hogy az első képpel van még egy kicsi bajom, mert úgy érzem, hogy ez nagyobb teret elbírt volna, főképp arra, amerre a csúszás történhet. Ugye ez egy csúszda, amin lecsúszunk, és ugye valahová csúszunk, nagyon szűkre van ez most vágva. Így, főleg úgy, hogy a kapaszkodó része, ahol fölmegyünk, nem szerepel a képen, ez így egy csigának is nézhető lenne, vagy bármilyen más amorf formának. Nem biztos, hogy egyértelműen rájön a néző, ha csak ezt a képet látja, hogy miről van szó. A második kép nagyon finom, szép, egy kicsit itt is talán szűkre van szabva. Nekem a harmadik kép tetszik a legjobban, abszolút egyetértek azzal, amit a képen látok. Talán egy foknyit mintha el lenne fordulva az óramutató járásával megegyezően, de ennyi belefér. A harmadik kép az, ami igazán sokat mond nekem. Még egy dolog: ha megnézzük, az első képen a háttérben elképzelhető, hogy valamennyire le van taposva, nyomok vannak, de a második és a harmadik képen az embernek túl sok nyoma nem látszik. Ezekhez a helyzetekhez azért ez is valamennyire hozzátartozhat, hogy nyomot hagyunk. Ebben nem biztos, hogy egyet kell velem érteni, így is abszolút működőképes a dolog, itt nagyon kis dolgokról van már csak szó. Ha van kedve Ágnesnek ezzel még foglalkozni, akkor keresse magát még ezekben a helyzetekben, az irány nagyon jó, többet kellene azért megtudnunk Ágnesről, az ő véleményéről, az ő érzelmi hozzáállásáról, de ez az egész nem rossz irány.
   Az új rendszerben az osztályokat is bevezettük, ez a képsor még ezelőtt készült, nem szeretném erőszakkal ráhúzni erre a rendszerre ezt a házi feladatot, mégis azt gondolom, hogy itt szeretnék erről most beszélni. Ez a képsor nekem már megvan, mint három csillagos képsor, de a leckemegoldás, hogy azt mondjam, hogy a Gyermekkor lecke elfogadásra került, még várnék Ágnestől valamiféle képi megfejtést, mert a 16.-os lecke, Gyermekkor, a saját gyerekkori élményeink, a saját gyermekkorhoz fűződő gondolataink, érzelmeink megközelítéséről szól. Ágnes tudja, hogy mennyire valós, amit itt látunk, hogy mennyire jellemző ez számára az ő gyermekkorából, de én azt gondolom, hogy ez még pontosítható. A három csillag megvan, de maga a lecke még visszaadásra kerül továbbgondolásra, ahhoz, hogy ezt teljesített leckének tekinthessük. (hegyi)
értékelés:

Szégyenkezve.

Ezt a címet, nem tudom, hogy van-e ember Gimén kívül aki ezt tudja dekódolni. Lehet, hogy ez is egy ilyen kvízkérdés Giménél, hogy nekünk meg kellene tudni fejteni. Én nem tudom, és nem is tudtam sose, többieknek mondom, hogy Gime a fájlokat is valami hasonló kódokkal küldi. Fel nem foghatom néha. Ezt se. Ebből nekem annyi, hogy Gime. A többi szám meg betű nekem semmit nem jelent. Meg kellene fontolni, hogy az egész csillagászati elmebajt rá kell-e erőltetni egy más művészeti ágra. Szerintem nem, mert ettől maníros, mache lesz. Vissza a képre: nagyon jó a gesztus. Aki ismeri Gimét, megfigyelhette, hogy ő szereti néha így meresztgetni a szemét, úgyhogy neki ez egy ilyen védjegyévé kezd válni. Nekem a 20-as évek orosz avantgarde-ja jut eszembe, de abszolút jó a képi meglátás. Amivel én nem értek egyet: az utómunka. Itt most történik egy olyan roncsolásos balhé, ami ehhez nem kell. Az, hogy játszol a szemeddel, gurgulázol, az, hogy támasztod a fejed, az, hogy lefelé nézel a kamerára, ez minden nagyon jól működik, és erre valamiért úgy érzed szükségét, hogy kicsit otthon még bindzsizek, mert ettől lesz aztán igazán Kraftwerkes, vagy mi is volt igazán a főcél. Szerintem nem, ettől lesz az egész rövid hatékonyságú, mert nagyon gyorsan meg lehet így unni. Gime, lehet arról szó, hogy ezt a portrét próbáljuk meg úgy is megnézni, ha azért történt a bindzsizés, hogy valami nagy technikai gabasz van, akkor megismételni úgy, hogy a végeredmény közelítsen ehhez, de ne kelljen ilyen eszközöket alkalmazni? Világításban fölhívom arra a figyelmet Gimének, hogy ha még utómunkázik, akkor ez a kéz, ami tartja a fejet, lényegesen világosabb tónusú, mint maga az arc, ettől ez kiabál itt elől, és elviszi a figyelmet az arcról, miközben ez csak egy támaszték. Itt egy kicsit kell csalni. Voltál világítós táborban, tudod mi az, hogy árnyékolás, itt be kellett volna egy picit árnyékolni a fény útjába, és akkor nem ég így ki a kezed. Ismétlés. (hegyi)

Tamással már valamelyik kép alatt már egyszer a fotosopról volt egy beszélgetésünk, ő nem volt teljesen egy véleményen abban a tekintetben, hogy az egy javaslat, hogy ameddig csak lehet, toljuk ki annak az idejét, amikor elkezdünk az utómunkával foglalkozni. Ezt azért mondom, mert a valós kép készítéshez képest az utómunka nagyon drasztikus tud lenni, nagyon erős eszköz. Itt most ilyen szolarizált helyzetet próbál imitálni ez a kópia, és ebben helyezkedik el maga a modell. A Tamás beszédmódja, ahogyan a képekkel beszél, finomabb annál, mintsem amit itt most létre tudott hozni. Tehát az eszközhasználattal van problémám, az utómunkával, hogy olyan eszközhöz nyúl, ami valószínű, ha labormunkában készül is, egy nehéz eszköz, és elég sok kópiát az ember elront, amíg azt hozza ki, amit ebből ki akar hozni. Ebben a gondolatban több van, mint amit most ez a fajta technikai megoldás megenged. Egyébként, ha már itt van ez a varázsszőnyeg, és ugye a leghangsúlyosabb tónusjáték a varázsszőnyegen történik, a többi minden csak alig felismerhető, roncsolódássá redukálódik. A varázsszőnyeg és a modell az, ami működik, akkor érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. Nem akarok én itt ötleteket adni, de ha ezzel a szőnyeggel más környezetben, más utómunkálatokkal erős képet létre lehetne hozni. A másik dolog az, hogy a depressziónak nagyon sokféle stádiuma és stációja van, eléggé végső stáció az, amikor ennyire fekete lesz a környezet, ahhoz meg nem biztos, hogy ez a fajta félig buddhista, nyugalmat árasztó, ülő pozíció lesz a megfelelő kellék. Én szeretném, hogy ha lelki kérdésekről bővebben tudnánk beszélni Tamással, és nem elsősorban szóban, hanem képekben. Én úgy látom, hogy nagyon nagyon nagy az a csomag, amit ő cipel a hátán, és ezt a csomagot érdemes lenne elkezdeni kibontani. Ez akkor fog tudni menni, ha nem kapkodjuk el ezt az egészet, és minden egyes helyzetben tudunk egy picit kommunikálni majd egymással elemzések szintjén, és akkor ha kellő türelem és segítőkészség van a többiekben is ehhez. Tamásban is kell legyen ehhez türelem, hogy nem kötelező azt várni mindig, hogy én most beküldök valamit, és milyen jó lenne, hogy minden három csillagos lenne. Nem. Az is tökéletesen jó, ha beszélgetünk valamiről, és akár egy csillagot se kap. Ezt most átgondolásra adnám vissza, beszélünk róla, és meglátjuk, hogy milyen irányba haladunk. (hegyi)

Ha már újból felvettük a fonalat, és elkezdtünk dolgozni, akkor adnék egy tanácsot Anitának ezzel a képpel kapcsolatban: nem baj, ha egy modellnek látjuk a szemét. Az alvó kisgyerek mindig nehéz téma, hogy egyértelmű legyen, és ne lehessen félreérteni azt, hogy mit lát a néző. Ez akkor történik meg, ha az arcon lévő gesztusok, amik alvás közben is megjelennek, erősítik ezt az élményt, azt, hogy itt nem egy babáról van szó, hanem egy élő emberről, aki most éppen alszik. A másik problémám a csonkolt végtagok. Valaki ezt a kisgyereket tartja az ölében, látok is két felnőtt kar-darabot, de ezek a darabok furcsák. Valamilyen forma most keretezi ezt az egészet, de nem biztos, hogy ez optimális. Fentről nem fényképezzük a kisgyereket, mert ettől a koponya rész, a fejtető lényegesen hangsúlyossá válik, mint az arc, vagy az áll helyzete. Egy picit így groteszk hatást kelt. Ezekre érdemes odafigyelni. Ismétlés. (hegyi)