Nincs is jobb a puha szalmaágynál igaz cica?

Én szeretem ezt a leckét, bár ezt átteszem a házi kedvenc kategóriába, mert az ágy lecke az teljesen másról szól, annál mi a személyes érintettséget keressük, azaz abban a leckében mi a Csilla ágyára vagyunk kíváncsiak és nem egy átvitt történetben arra, hogy egy cica hogyan vackolta magát be valahová. Ezzel nem azt mondom, hogy a kép nem jó, hanem nem azt a kategóriát teljesíti. Ezeket a kategória leiratokat és filmeket tessék megnézni, és a filmben még pontosabban próbálunk fogalmazni. Ha ezt átteszem a házi kedvenc leckére, akkor ott azt mondom, hogy egy nagyon jó és nagyon kedves megfigyelés, tudom, hogy ezeket a helyzeteket a véletlen kreálja, és ha belenyúlok, elvenni azt a kis gazt, pöszmöszöket a macska feje elől, akkor ez a macska felébred és felriad és elfut; úgyhogy én ezt megértem, hogy így van, mert így alakult. Teljesen a véletlen szülötte az a talpára állított háromszög is, ami létrejött a képen, és mégis, egy nagyon jó szimbólum, a nyugalmat, a stabilitást mutatja, és ez jól rímel a kép mondanivalójára is. Nagyon szeretem azt is, hogy a lehetőségekhez képest a mélységélességgel is játszott, és bár látunk az előtérben egy macskamancsot is, de az alvó cicára tudunk koncentrálni. Én ezt a házi kedvenc kategóriában háromdisznósnak gondolom, és az ágy leckét viszont szeretném ha a Csilla megismételné. (szőke)
értékelés:

Ezt az alkotást azért tartom fontosnak, mert a gyász kategóriájába nagyon sok képet küldtetek már be és sokszor nagyon sok képi motívum van pontosan azért, mert ez egy nagyon zavarbaejtő lecke. Itt viszont annak örülök, hogy szinte a legegyszerűbb motívumhelyzetet választja az alkotó és odatesz két gyertyát valahová a szobában és egyszerűen csak vár. Hiszen ezek a gyertyák nem most lettek meggyújtva. De attól, hogy megintcsak elkezd a belső világ felé elmozdulni, valójában ez a kép nem is olyan egyszerű, mert ha a gyertyák, amik oly gyakran fordulnak elő az estiskolán, és még mindig úgy működik, mint egy fénytani jelenség, ahogyan amikor a vízzel is ha foglalkozunk, azt mondjuk rá, hogy hát az egy egyszerű dolog, iszunk belőle, mosunk vele, folydogál, és tudunk róla mindent, hiszen van benne hidrogén és oxigén, és a vízről folyamatosan kiderül, hogy a világegyetem egyik legbonyolultabb ügye, és egészen váratlan dolgokat tud létrehozni, és a gyertyák is ilyenek, hogy hajlamos vagyok azt mondani, hogy jó, hát meggyújtok egy kanócot és ott van egy kis láng, és olyan romantikus karácsonykor. És nem, és kiderül, hogy a gyertyáknak ezerféle arculatuk van, a fénytanukkal, a fény és a sötétséggel való kapcsolatban is ezerféleképpen tud megjelenni, kifejeződni, tükröztetni, formákat felbontani, és nagyon különlegesen tudnak egy belső világba, egy érzelmi világba elkalauzolni. Valami ilyesmi látszik ezen a képen is, és emiatt örülök. Ami kérdést felvet a kép az, az, hogy két gyertyát látunk, nem egyformákat persze, hogy vajon ebben a szimbolikában mit jelenthet a két gyertya, hogy nem egy és nem három, azok kívül mi indokolhatja, hogy a baloldali felületre van tengelyben súlypontozva, és egy ilyen furcsa átlós sorbarakással balra van eltolva a kép rendszere, amitől a jobboldali felületere valami kívánkozna. Vajon ez a dramaturgiai hiány ez fontos résztvevője-e a képnek, vagy még ezekkel a játékokkal még érdemes lenne dolgozni; ezt nem tudom eldönteni, szeretem ezt a képet, de pont mivel látszik, hogy az alkotót érdekli a gyertya, a gyertyák fényjelenségei, talán érdemes ezzel is tovább foglalkozni. Két disznót megadom, és lehet még ezekkel tovább foglalkozni. (szőke)
értékelés:

A fénykép tulajdonképpen egy tájleírás meg egyfajta állatfotó is. Ez egy speciális fotós műfaj, nagyon is bonyolult kisállatokat, akár hüllőket, madarakat fényképezni; nagyon időigényes és alázatot igénylő műfaj, mert az állatoknak a maguk környezetében megvan a védekezési mechanizmusuk, nagyon nehezen engednek magukhoz közel idegeneket és nagyon sok idő kell ahhoz, hogy eljussunk a velük való kapcsolat alapján oda, hogy adott esetben jó képeket készítsünk a világukról. Tehát ez egy nagyon nehéz feladat, amit a Mariann választott. Azt nem tudom, hogy vajon a dróthálón áthajolva vagy belülről, hogyan tudott ilyen közel kerülni ebben a vadasparkban az őzikéhez, most a képből arra következtetek, hogy meg tudta oldani, valami ügyes dolgot kikövetkeztetett, hogy valahogyan közel kerüljön ehhez a kis állathoz. Ugyanakkor ha ez megoldható volt, hogy az őzike idefigyeljen ránk, akkor várni kellett volna, egy olyan pozícióra, ahol még jobban a háttér és a szereplő viszonyában még jobban kiemelődik, kompozícióba kerülhet ez a kis állat. Most azon túl, hogy sikerült lefényképeznem, nem tud a kép ennél tovább lépni, mert a mögötte lévő motívumrendszer, a fatörzsek, a vaskaró, drótháló, avar, mivel a koncentráció nagyrésze az őz elkapására összpontosítódik, minden másra kevesebb idő marad. Így szinte az őz formája, tónusai, színei beleolvadnak az avarba, és a kép főszereplői azok a furcsa, sötét tónusok lesznek a fák törzsein, a kerítésoszlopon, hovatovább ha nem tudom a címet, ha nem konkrétan a kis állatra koncentrálok, akkor nem kapom meg a fő információt a képről. Véleményem szerint megint jó az irány, amit a Mariann elkap, megérez, jó az, amit megpróbál kiemelni, de nincs ez szisztematikusan, időt hagyva magának végiggörgetve, hanem megtörténik gyorsan a döntés, és az őzikét sikerül lefényképezni. A Mariann mostani munkáiban látható egy másik fajta válasz, hogy tud mélyebb történeteket is lefényképezni, úgyhogy én visszaadnám ezt ismétlésre, és várom az őszre mindazt, amiben a Mariann jelenléte van benne, a Mariannban lévő őzike és nem a fényképen lévő. Ezt áttesszük a szorgalmiba. (szőke)

Azt fontos elmondani, hogy a Mariann elkezdett belső történeteket, ilyen kis belső zongorafutamokat készíteni, ez az ő saját magával elindult egy önmegismerés, önelszámoltatás és önértelmezés. Ebbe a belső világba, ebbe a belső keresésben tartozik bele ez is. Meri vállalni, hogy ezt a képet az ősz kategóriájába beküldi, noha látszólag elég kevés információ látható rajta, nincsenek rajta az őszi levelek, szénásszekér ami a kis tanyához odamegy, hanem csak egy egyszerű közelkép egy fatörzsről, ahol ha az előtér-középtér-háttér kategóriával ha próbálunk dolgozni, de nincsenek rajta ezek, olyan erős mélységélességgel dolgozik az alkotó, hogy csak a szuperközelit, a makrót látjuk, egészen közel hozzánk, ahol ez a törött, mohás, pikkelyes fatörzs, ami azért tele van élettel, megjelenik, és szinte leválasztja ezt a vulkánszerű hátteret, ami már az absztrakt felé hajlik, és szinte vízszintes vonalszerűen alul leválik ez a makrófelület. Nagyon érdekes, hogy a Mariann elkezd puritán eszközökkel, helyzetek felé elmozdulni. Úgyhogy én ezt jónak tartom, és fontosnak azt, hogy a címe részlet. De akár próbálkozás vagy kísérlet is lehetne a cím, mert elindult vele egy úton, és jó ez az irány, amit ő keres, ugyanakkor nyilván az első lépések még bizonytalanok, és a kép azért nem tud erősebb lenni, mert valami pici még hiányzik, és nem formailag, nem egy másik felületét kellene megkeresni ennek a fatörzsnek, hanem valami információ hiányzik még innen. Egy szarvasbogár vagy hőscincér, nem tudom, mert a Mariann történetei alakulnak itt ki, én nem akarok ebbe beleszólni, mert nem az a helyzet, hogy nem tudja még, hogy mit akar mesélni, hanem a szemérmességéből adódik, hogy itt akár egy női kéz, egy ruhadarab, nem akarom beleerőltetni a magam gondolatait, de valami pici még hiányzik ebből. És ez szerintem csak annyi, hogy ahogy a Mariann lépked előre úgy meglesznek majd ezek a kis dramaturgiai lépések. Azaz az ősz kategóriájában ha kérhetem pont azért, mert lehet ezt az indulást érezni, a képet visszaadom, megvan rá a két disznó, de az őszre a további önmagán átszűrt képeket küldje a Mariann. (szőke)
értékelés:

A fekvő formátumú képben tulajdonképpen majdnem sziluettes az az információ, ami a növényzetre, a talajra, a valóságra utal, és a háttér szintén meseszerű, az egész igazából olyan, mint egy árnykép, és az árnyképeket a mesére, a mesei világra szoktuk használni. Ugyanakkor kérdéses, hogy a Csilla az ötös lecke, vágy kategóriájára, ha megnézte azt a leckét, üzenetként mi az, amit föladtunk, azzal kapcsolatban a Csilla hogyan jelentkezik ezen a képen, tehát mi az a mélység, ami a második képe volt, vagy pedig most sorjázik és küldi a házifeladatokat. Tehát én szeretem ezt a képet, de áttenném a szorgalmiba, és vágyom rá, hogy a Csilla a vágy leckéjét elkészítse. (szőke)
értékelés:

Én most azt próbálom mondani, a Nóra van ott a képen, és néz felénk, és köztünk van a fény és van egy furcsa fal, talán pohár vagy üvegtárgya, ami a kettőnk közötti utat eltorzítja, és elrejti. Ez vonatkozik arra is, aki meg akarja érteni a történeteket, de mivel úgy látom, ez a felület nagyon szépen tükröztetve-torzítva mutatja a mögötte lévő látványt, én úgy érzem, hogy az a személy a tükröződések mögött jelen lehet ugyanúgy küzd, és próbálja összerakni a mozaikokat a térbeli tájékozódást és az utat a két pont között. Azaz az emlékezés cím nagyon fontos ebben a képben, az emlékezés hozza létre azt az utat, amiben a mi befogadásunk és a hátramaradott személy befogadása is mindkettő arra a megteendő útra koncentrál, ami kettőnk között van, nevezhetjük ezt itt a gyertyának és a gyertya látványát átalakító felületnek, de nevezhetjük ezt az időnek is. Emlékezés nyilvánvalóan valahol egy kicsit az idő fogalmával is kapcsolatban van arról is szól, és azért is szeretem ezeket a leckéket, amiket errea témára küldtetek, mert a fotót elkezdtétek a fotó valódi értelmében is eszközként használni, hiszen az egyik legkülönlegesebb dolog nem az, hogy mit, milyen vizuális helyzetet fotózunk le, hanem az idő, és hogy a fotó az ő mágiájával azt élteti bennünk, hogy a fotós valódit fotózott le, és jelenidejűt. Hiszen ha egy 50-60-80 éves fotót a kezünkbe veszünk, amin áll egy ember egy ház előtt, és a feleségével néz ránk, és bár a kép nem mozog, de sárgás a széle és egyre jobban nézzük, meg akarjuk érteni azt az embert, és a párját, akkor azt vesszük észre, hogy ott vagyunk, az előtt a ház előtt, azzal az emberrel… pedig ez nem igaz… ez csak egy kép… három disznó. (szőke)
értékelés: