Egy ízig-vérig popkultúrát, pop-artot idéző szimbolikát látunk, ami tulajdonképpen Mariann és a farkas, Mariann és a Csipkerózsika, Mariann és a szörnyeteg, és egyéb verziókat verbálisan, az amerikai popkultúrát átemelve egy magyar verzióba, tehetjük is ezt már, hiszen a nyugat-európai ideológia színvilágában is jelen van, és én azt mondom, hogy ez egy jó keresés, egy jó keresgélés, amelyben továbbra is várnám, hogy a Mariann személyisége, a Mariann egyénisége az nem egy védőfüggönyön keresztül, áttételesen jelenjen meg, hanem ezt a félelmet gyűrd le, gyere közénk, próbáld ezt megélni, nagyon remélem, hogy az elkövetkező tábor, ha azon jelen tudnál lenni, az segíteni fog ebben a fajta képzőművészeti szégyellősségben. Ugyanakkor az irányt jónak tartom, és egy disznó. (szőke)
értékelés:

Babos Anitának

Az Anitának küldi a Csaba ezt a képet, és én nagyon örülök annak, amikor így üzentek egymásnak, megpróbáltok egymás ízlésére, üzeneteire reagálni, reflektálni, ráhangolódni, és jó maga a kép, a megfigyelés is. (hegyi)
értékelés:

Idegen civilizáció

Idegen civilizáció... egy nagyon érdekes képet látunk, engem egy kicsit a Pirx kapitány kalandjaira emlékeztető megoldás, amikor tudjuk, hogy a televíziózás korai korszakában készített sci-fi volt, amiben a hajszárítótól kezdve a sótartóig a film alkotói mindent megpróbáltak háztájiból felhasználni, hogy ezeket a tárgyakat más kontextusba, más megvilágításba helyezve létrehozható az az illúzió, mintha az űrben vagy a jövőben járnánk már. Kicsit ezt érzem ennél a képnél is, mintha akár a Hold felszínén [telehold van ma, tudtad?] egy űrjármű próbálná felfedezni ezt a közeget, tehát egy nagyon jó játékot hoz létre az alkotó ezzel a képpel. Ami számomra egy picit kérdéses, hogy ha megfigyeljük ezt a helyzetet, és eljutunk oda, hogy kiválasztjuk a helyszínt, a szereplőt, akkor ahhoz, hogy az illúzió tökéletes legyen, minden olyan zavaró elemet ki kell tudnunk venni, ami esetleg most ennél a képnél megjelenik. Gondolok itt a jobb felső sarokban lévő törött formára, az íves formák stadionszerű megnyilvánulásánál a kép közepén áthúzódó egyenes valami faágdarabra – tehát ezeket a problémás helyzeteket ki kell tudnunk már a kép készítése előtt szedi ebből a környezetből. Ennyi manipulásása a környezetnek szükséges lehet, hogy az az üzenet jel/zaj viszonya javuljon. Egyébként a kép az nagyon tetszetős – bár nem igazán tudom eldönteni, hogy miért a mozgás leckére érkezett, persze lehet azt mondani, hogy ez a hangya ez mozog a képben, de én ezt a szorgalmiba áttenném, és úgy az egy disznó megvan rá. Én azért a Nórát arra sarkallnám, hogy próbálja meg ezt a világot magában feldolgozni, mert ahogy a munkáit nézem, őt izgatja ez a fajta helyzet, de akkor pontosan az előkészületek koncentrálásával kell úgymond a gyakorlással segíteni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Gyagilev talán régebben már szóbakerült, és ha rosszalkodnék, akkor a Picasso kalandjait mondanám elsőre, mert abban a csodálatos svéd filmben van a balett filozófiája van olyan bájjal és filozófiával kezelve, gondoljunk csak a káposztaevés híres jelenetsorára, ami a mozgással, és az egész orosz avantgarde-dal olyan pontosan megfogalmazódik. És azért hívtam be ide ezt a filmet, mert minden melankóliája, romantikája, minden női bája mellett rettenetesen szarkasztikus maga a kép, a kompozíció és az egész kiválasztás. A kövekkel, az elcsúszott foltokkal, és a kőlépcső ritmusai által létrehozott törött árnyék ritmusával, amiben egyszerre van benne a csodálatos spanyol táncosnő-szerű, Fado-hangulat, és benne vagy egy staccatos, széttöredezett, ezer szálon működő önirónia, ahol ott van mindennek a megválaszolhatósága és annak az ellentétpárja is. A Roncsfilmet említve az ottani főhősnővel kapcsolatban a narrátor valami olyasmit mond el, hogy nagyon is érzéki, különleges, csak sánta. Ezt a képet én nagyon jó vallomásnak tartom, három disznó. (szőke)
értékelés:

Talán sejthetően egy gyerekjátszótér, sokszor látott, ismert, de itt eddig keveset látott belső csőrendszerét láthatjuk itt most sejtésem szerint. Egy kisgyerek csúszik le az emeleti indulóhelyről, és talán maga a fényképész is veszi a bátorságot, hogy ezen a hatalmas ércsatornán lecsússzon és átélje felnőttként mindazt a gyermeki lét eufóriáját. De mivel a képet önmagában és a házi feladat kategóriájában kell elemeznünk, fontos megjegyezni, hogy a kép teljes egészét tűzvörös, nagyon is dinamikus, egészen leegyszerűsödő, hiszen nagysebességű zuhanást érzékelünk, a vörösek működtetik a képet. Azok a vörösek, amelyek talán meglepő módon, de mégiscsak kapcsolódhatnak a köldök kategóriájához, annál is inkább, mert a köldök asszociációjában annó el is hangzott a kötelék, csatorna, kapcsolódás is, itt a meglepő erre a leckére az az, hogy itt a csatornát nem kívülről, nem összefoglalóan, hanem egy belső érzelmi állapotban, valahová a mélybe érkezés közben láthatjuk. Talán nem nagyon radikális vagy sokkoló, hogy nem véletlen, hogy nem csak egyszerűen ezt a belső űrt, ezt a lefolyót vagy őskutat látjuk itt, hanem egy pici emberke megjelenik ebben a térben, a középpontban. Hovatovább könnyedén asszociálva igenis a születés, az anya, a kimondhatatlanba, az élet kezdetébe is visszacsatolhatnánk. Ha ez elfogadható, akkor az a kérdés merül fel, hogy mi az a két folt, mi az a két hártya, ami oda van varrva, szegecselve – igen, tudom én, hogy azok a játékcső kis ablakai, amin grafittik is látszanak, de ebben a kiválasztásban, mert ha a fotós vár, és két méterrel lejjebb exponálja mindezt, akkor nyilván ezek nem kerülnek bele a képbe. De itt megvannak, és szimmetrikusan, mint a világra látó jelzések, stigmaként jelentkeznek, naiv, természeti népek jelzésmódját idézően vannak ott jelen, hovatovább ezen a képen ezek egyáltalán nem pozitívak, hanem mint egy sebesülés, és azon a sebtapasz, és a vörösek egész világot átfogó üzenetéről ledobódó furcsa, szürkésfehér foltokként jelennek meg. Mintha a véráramban két amőba, két idegen test kúszna ebben az örvényben. El kell, hogy fogadjuk, hogy ez tudatosan választott helyzet, ha mindez igaz, akkor pedig innentől nincs más megoldásunk, mint a kép egészét, folthatásait kell, hogy vizsgáljuk, és azt kell, hogy mondjuk, hogy igazából a ritmikai elhelyezés itt a kérdéses. Természetesen itt középpontos a kompozíció, és valahová az ősbizalomba húzódik le a filozófia, de a két fehér folt az a képet ritmikailag nem ebbe a forgásba mozdítja el, hanem egy picit megbolygatja, billegést hoz létre, és ezáltal a kép ritmikai szemlélete megborul, és mindazt a lüktetést, azt az érzéki dinamikát stagnálásra készteti, ’kisebesíti’, ezért szerintem nagyon meglepő, nagyon radikális a kérdésfelvetése, ami látszólag csak egy könnyed ügy a képnek, de itt is azt mondom, hogy mondd végig a mondataidat, elemezd végig a kérdéseidet, térj vissza, akár többször is a feladataidhoz, hogy pontossá váljanak igazából a végszavaid. (szőke)
értékelés:

Egy valószínűleg egy kisvasúton utazunk, ahol ez az öntöttvas keret az ablak széle, és innen tekintünk ki a tájra, tehát ez egy erdei kisvasút lehet. Bár tudom, hogy van vagy volt olyan villamos is, ami hasonlóan mesebeli környezetben járt, és csak egy kocsiból állt, sajnos nem tudom, hogy hol vagy milyen számú, egyszer ültem rajta véletlenül életemben. Nagyon jól keretez maga ez az oszlop és a csavarozott díszelem a képen, és jól határolja le a teret, és az István technikai lehetőségeihez képest megvan az élesség, a mélységélesség is, és a mozgásnak az arányai is megmaradnak. Tulajdonképpen a mozgást ez az egyetlen egy keretező forma értelmezi számunkra, és ez segít a hely meghatározásában is, tehát ilyen szempontból ez egy nagyon jó meglátás. Ilyenkor persze részben a véletlen műve is, hogy a bemozgásban mi az, ami létrejön, az ember ebbe bele tud avatkozni kicsit az expozíciós idő megválasztásával, merthogy minél hosszabbat exponálunk, annál elmosottabbak, annál foltszerűbbek lesznek a tájak, vagy a helyzetek. Ugyanakkor a véletlennek meg ott van egy szerepe, hogy mi az, ami itt véletlenül megjelenik a képen. De ezt a véletlent bizonyos határok között kiszámíthatjuk. Most ezek a pici fenyő vagy milyen fák lehettek, ezeknek a struktúrája kicsit konkurál ennek a kisvasútnak a jellegzetességével, tehát nagyjából hasonló függőlegeseket látunk. Az érdekes kérdés, hogy ez a konkurenciaharc mennyiben hátráltat vagy mennyiben segít. Mert egy út lehet az is, hogy ezek a függőleges vonalak azok, amik engem izgatnak. Csakhogy ebben az esetben a kép jó felét uraló bokorrendszer gyengíti ezt a fajta párhuzam-állítást. Lehet az is a helyzet, hogy engem a kint-bent érdekel, de ekkor viszont egy olyan tájelemet kell megvárni, ami talán majd a képen egy érdekes, elmozdult, torzított látványt fog adni – ekkor viszont ezek a függőleges ismétlések nem kellenek, mert ezt ezek gyengítik. Tehát itt picit bizonytalannak érzem a témafelvetést, hogy melyik irányt akarta az alkotó erősíteni, de a két disznó az megvan a képre. (szőke-hegyi)
értékelés: