Szakkör | Page 722 | Látszótér

Nyári Szines

Ez egy nagyon jó meglátás, és egy nagyon finoman ironikus kép. Ugye felülnézetet akkor használunk, amikor mintegy elbeszélő jelleggel, szinte mérnöki leírással dolgozunk, ezekkel a piszkafa lábakkal, hosszú sorttal, a színes, kötött műanyag sapkával, a vállakkal, és a vizibicikli darabkáival. Nagyon örülök, hogy a bicikli nincs megmutatva egészében, még ha ez a foslila színével, a műanyagságával és a színes fejfedővel együtt ilyen igazi bulgár hangulatot idéz, ez a mi múltunk – de nagyon jó az, hogy nem erre koncentrál, hogy nincs víz se meg semmi se a környezetből, és mégis ez itt a Matula bácsi unokaöccse visszatér a Tüskevár mellé. És ez jó, hogy ezt így kimondjuk, és ebben önirónia van, én ezt nagyon szeretem, itt van a kéznyomod rajta, három disznó. (szőke)
értékelés:

Utazás

A mindenkor szeretett és ismert, és a hatvanas évektől folyamatosan figyelt Keleti pályaudvar ami mindannyiunk életébe úgy beleivódott, és ebből egy nagyon jó látlelet, dokumentáció ez a kép. Pontos és jól megalkotott kép, minden rendben van vele, jó a vizsga. De hol marad ebből a Mariann? Hol marad a Mariann hazatérése? Ő van az optika mögött, megfigyelő csak. Én emlékszem a Mariannra, az alkotásaira, a kis macik az ágyban, beleshetne bármi itt a kép sarkán, nem tudom, nem akarok beleszólni, de hol van az ő kézjegye? Már nagyon nagyon sok képnél úgy tűnik, hogy jól teljesítetek, de az élvezet az és erre szeretnélek bátortani titeket, hogy jelenjetek meg benne. Nem azt mondom ezzel, hogy a Mariann arca, keze, bármije legyen benne, hanem a hozáállást szeretném megváltoztatni, hogy ne csak a feladat teljesítése, hogy legyek túl a leckéken és csinálhassak szorgalmit, vagy bármit, hanem az élvezetet szeretném, ha megjelenítenétek a képeken. És nagyon várom Mariann, hogy legyél benne a képeidben. (szőke)

Képeslap Irországból
Hommage to Escher

Egy útiképet látunk, és mint ilyen, a cím is erre utal, hogy egy képeslapot próbál a szerző átnyújtani nekünk, és archaizál is, öregíti a felületet, nyilvánvalóan olyan, mintha a hetvenes években adták volna fel ezt a képeslapot, csak most ért volna ide, tehát van benne egy ilyen vágy, és ezt jól is teljesíti a kép, ugyanakkor a témája is éppen ilyen fontos, mint az a forma, amit alkalmaz, ami szintén egyrészt egy útikép, másrészt meg a képeslapok kedvenc témája, igaz a képeslapokon ritkán szoktak direkt módon ott legyen egy emberalak is, mert az mindenféle kérdéseket vet fel, de az biztos, hogy egy nagyon érdekes kint-bent viszony, egy nagyon érdekes perspektivikus helyzet, a térélmény megbolondítása szerepel ezen a képen. Ami számomra kérdéses, az a kép bal felső sarka. Én elhiszem, hogy ott az egy rom és ott hiányzik belőle, de talán lehetett volna egy olyan nézőpontot keresni és úgy komponálni, hogy ez a fajta térjáték megmarad, de nem ilyen erőteljes az a lyuk a kép bal felső sarkában, és még az is lehet, hogy ha a fotós egy lépést balra mozdul, akkor az a probléma megoldódik. De azért én ezt egy nagyon jó üzenetnek érzem, két disznó. De a személyesség megint. Ezek útiképek. Valami hiányzik belőlük. Talán azt tudnám mondani, hogy a Nóra küldte be azt a repülőteres képet, meg a dombot a keresztekkel, és ugyanúgy nincs rajta a Nóra, és mégis olyan intenzíven tud kiválasztani valamit ott, határozottan, meggyőzően. Ezekben a képekben, amiket a Nóra legutóbb készített az érződik, mintha megilletődött volna ettől a helytől. (szőke)
értékelés:

Kapcsolat
Kéz a kézben?

Elemzés az eléző képnél. (szőke)
értékelés:

Mert ölelésre mindenkinek szüksége van!

A kép kétfajta megközelítéssel indít, az egyik az a háttér, egy nagyon intenzív színű drapéria-fényjáték, formákkal, varrott felületekkel, és ez nagyon jól kiemeli az emberi test formáit, ahol a két láb találkozása, ölelkezése, ahogy a két talp íve egymásba kapcsolódik, ez a furcsa, többszörösen ívelt S alak nagyon jól, szemléletesen mutat egy érzelmes üzenetet. Az önirónia is felfedezhető a leiratban, ami az öleléssel kapcsolatos, én úgy gondolom, hogy egy szikár alkotást látunk, de mégis átgondolt, és számomra az a meglepő inkább, hogy összesen egy hozzászólás érkezett rá. Talán a mai napon az elemzéseknél már többször felvetettem, és ez nekem továbbra is egy kérdéses történet, miközben láttam itt most olyan filmeket, kérdéseket, ahol a közösség kérdése nagyon is filozófikusan megfogalmazódik, hogy a valós, gyakorlati helyzetekben, amikor egy-egy olyan alkotással köszönnek a társak be ide, és olyan üzeneteket küldenek, amelyek fontos emberi történetek, akkor miért vagyunk ezekkel a képekkel szemérmesek vagy passzívak. És itt elsősorban az alkotóra gondolok, aki a közösségbe csatlakozva küldi az üzenetét, és szeretné megtalálni itt a helyét, miközben mások már hosszabb ideje jelen vannak – nyilván úgy érzik, hogy az időintervallumban ők már megtaláltak. Tehát én azt erősíteném, miközben ezt a képet én szeretem, hogy a talp kategóriára jól és vállalhatóan készíti el a munkáját, hogy mégiscsak nagyon jól érthetően ott van a magány gondolata, és a hozzászólásokat nézve mindaz, ami képi formában, jól érthetően jelen van, azzal tudunk a magány érzésén változtatni, amit az estiskola közösségi élménye is jelenthet – hogy kommunikálunk azokkal az emberekkel, akár hozzászólásokkal, akár beszélgetésekkel, és lelkesítjük őket a további munkákra. Márcsak azért is, mert nem tudhatjuk, hogy hol élnek ők, Tápiószecsőn, Baján, kis tanyán, városban, hol vannak egyedül. Szerintem ez egy háromdisznós kép, és én ezzel összekapcsolom a Kapcsolat című, szintén a 11. leckére érkezett alkotást, amit ennek a kísérleti munkának a következő fázisának értékelek, ezt is jónak tartom, és értékelem, hogy foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, és itt még fokozottabban azt hiányolom, és nem elsősorban a képpel kapcsolatban, hogy ehhez egyáltalán nem érkezett hozzászólás, és bennem ezek a dolgok nagyon nagy bizonytalanságot hoznak létre, hogy csak ami nagyon látványos, sokkoló vagy izgalmas, az izgat bennünket, és akkor az is kérdéses a számomra, hogy minek beszélünk a képekről, vajon van-e értelme a képekről elemzéseket létrehozni, hiszen szerintem ezek nagyon jó munkák, és sokat segíthetnénk az alkotónak, ha a mi hozzászólásainkkal is őt vezetnénk a saját útján. Mindkét kép három disznó. (szőke)
értékelés:

Bűnösen süt le a nyári nap sugára
Vágy, harmadik alternatíva

Itt is egy olyan szimbolikát lehet érezni a kép címválasztásában, amire a Gergely előző képe kapcsán is érvényesnek érzem, amit ott az elemzésben elmondtunk; annál is inkább, mert az ötös lecke számsora már egy magasabb számsor, igényelne egy felelősebb, magasabb, mondhatnám őszintébb kutatást, és azon túl, hogy egy erdei talajon egy eldobott csikket és egy tőlünk távol lévő cigarettásdobozt látunk, én úgy érzem, hogy nem tudja 100 %-osan teljesíteni a vágy kategóriában azt a mélységet a kép, ami fontos lenne. Én ezt a képet köszönöm szépen, de visszaadnám ismétlésre. (szőke-hegyi)

Dzsungelláz
Vágy, második értelmezés

Azt mondja a Gergő, hogy a vágy, második értelmezés. Ugye ez egy orangután – biológiából nem voltam túl acélos, úgyhogy tessék nekem elnézni, hogy eben nem vagyok biztos – aki a képen van, és ráadásul a mi humanoid megfogalmazásunk szerint vágyakozó tekintettel néz, de azért azt ne felejtsük el, hogy ezek az állatoknak tulajdonított gesztusok mindig a mi emberformájú létezésünknek a megfeleltetésének a következményei, tehát az amit mi vágyakozásnak, fájdalomnak vagy örömnek nézünk egy állaton, azért, mert a gesztusrendszer hasonlít a miénkhez, az még nem jelenti azt, hogy itt ténylegesen ilyen helyzet van. Csányi Vilmos, aki kutyákkal van nagyon szoros kapcsolatban és nagyon jó etológiai könyveket írt, és folytat kutatásokat a mai napig, és ez fontos dolog. De mint képet, ill. fotográfiát szemlélve a dolgot ha ezen túllépünk, hogy ez a helyzet mennyiben valós vagy az ember által rávetített, akkor látunk egy állatot, amire ráterítettek egy ruhadarabot, talán munkáskabátnak néz ki, amit a hátára tettek, és hát ezért is talán a cím, mintha ez egy beteg, lázas állat lenne, aki be van takarva, hogy gyógyuljon, de itt én ezt egy kicsit kuszának érzem az üzenetrendszert. A képi megoldásnál nyilvánvalóan hozott anyagból dolgozik az ember, tehát ha ott egy rács van, akkor azzal a ráccsal túl sok mindent nem lehet kezdeni, ha a gépet nem tudjuk átdugni a rácson, akkor ez benne lesz a képben, ezt nem rovom fel hibaként – zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a Gergely tudná megmondani, hogy ezt mennyire lehetett volna kikerülni – az igazi kérdésem inkább az, hogy ez mennyire lehet erős a saját vágyunk kiterjesztéseként. Merthogy ezek a leckék azt ne felejtsük el, a saját vágyunkról szólnak, én annak is nagyon örülök, ha ilyen áttételes üzenetek jönnek, de annak még jobban örülnék, ha a Gergő vágyát megismerhetném. (szőke-hegyi)
értékelés:

2 keréken
Vacilláltam, mely képet is válasszam... biztos ami biztos, elküldöm hát mindhárom értelmezésem a "Vágy" kategóriára...

Nagyon örülök, hogy a Gergely ezt nem a mozgás leckére küldte be, mert az is kézenfekvő megoldás lehetett volna, hanem a vágyra, mert nagyon is egyértelmű képi jelekkel kommunikál velünk a szerző; ezen a képen látunk egy kerékpárost, aki vidáman pörgeti a maga kis biciklijét, és látunk egy tolókocsis idős embert, aki figyeli, valószínűsíthetően ezt a fiatalembert, ahogy kerékpározik, tehát a kerék, mint összekötő kapocs megjelenik, és mégis milyen más értelmezést kap a kerékpár és a kerekesszék. Ezért ez a része már eleve nagyon fontos, de vannak még apróbb képi jelek. Pl. a tolókocsiból egy útburkolati jellel mutat rá a nyíl a kerékpárosra, és így erősíti az üzenetet. Aztán van még egy jel, a behajtani tilos tábla, mint egy nagy piros mementó, ami ráadásul egy háromszöget hoz létre a kép elemei között, és szintén nagyon fontos, mint a közlekedéssel kapcsolatos jel, szintén az üzenethez csatolódik. Aztán még egy, ami a szoció érzetet erősíti, az a Plusz-os nejlonzacskó, a kocsira szerelve, vagy a Siotour, amivel be lehet nagyjából azonosítani a helyet, ahol ez történik. A kirakat és a háttér, ami az utcafronttal megjelenik. Azért valószínűsítem, hogy ez a kép nem most készült, ez egy téli kép, mert ott ha jól látom hó van, úgyhogy miközben ez egy nagyon jó üzenet, ez nem egy mai darab – de azért nem rovom fel a Gergőnek, hogy nem most készítette a képet, mert maga a kép az egy nagyon erős és koncentrált üzenet és nagyon köszönöm, hogy elküldted. Egy nagyon picit szűknek érzem a képkivágást – én értem a négyzetes kivágást, de mind a tolókocsi előtt, mind a kerékpár mögött egy nagyon pici, egy lehelletnyi elfért volna még, mert most nagyon pici ott kétoldalt az a tér. Úgyhogy erre talán majd a jövőben lehet figyelni, de nekem a három disznó az abszolút megvan. (szőke-hegyi)
értékelés:

Zen önportré
Zen ön(gúnyos) portré.
"You are already complete. You just don’t know it."
Már teljes vagy. Csak még nem tudod.

Egy fekete-fehér képet látunk, ahol a Nóra megfigyelte, hogy azon a padkán vagy min van két lyuk, és ezt a két lyukat ő kiegészítette a sóderbe gondolom a cipőjével húzott mosolygós szájszimbólummá, és ezzel létrehozott egy üzenetet, ami egy hangulat, ezeket a netes kommunikációban hangulatjeleknek is hívjuk, smiley-nak, tehát egy ilyent hozott ő létre. Ami nekem egy picit kérdéses, az az, hogy ha ő belenyúl egy meglévő helyzetbe, amit én mindig szorgalmazok, hogy hozzuk létre azokat a dolgokat, amikre vágyunk, és azokat az üzeneti pontokat, akkor viszont ha már belenyúlt, és azt a szájat odarajzolta, akkor fontos lett volna, hogy a kép többi részén lévő helyzetet is kontrolláljuk. Értem ezalatt azon a kőpárkányon lévő nagyobb kődarabot, a száj sarkában lévő másik nagyobb kődarabot, vagy akár azt, hogy a két szemformánál jelentkezik egy olyan, mintha sírna az egyik szem, mintha könnyezne, úgyhogy ebben a helyzetben erre kellene figyelni, hogy ezek erősítik-e ezt az üzenetet. Ez az egyik része. A másik az az, hogy ezek jó játékok, de ennél nem biztos, hogy sokkal többet kapunk most, mint ezt a hangulatjelet. Ha ez volt a cél, akkor ezt teljesíti ez a fotográfia és itt megvan a személyes jelenlét ezzel a manipulációval; de a kérdés az, hogy igen, hol tudok esetleg még becsempészni valami kis trükköt, valami kis iróniát ebbe a történetbe. (szőke-hegyi)
értékelés:

Pipit reggelizik

Itt jó a kompozíciós rend, jó az egészben ez a Nimród magazinos, sokszor ismert állatfotózás, ami nem egy egyszerű feladat egyébként, az állatokat megfigyelni, lefényképezni, ugyanakkor az estiskola feladatköre ahogy azt az előbb is említettem, hogy az alkotó alkotási attitűdje jelen legyen, benne legyen, nem elválasztható legyen a képtől, hogy itt más, tehetséges alkotó is elkészíthesse ezt a képet, ahogyan máshol is lehetnek madarak, kukacok, füvek, kis lámpák, stb. Tehát ugyanazt tartom érvényesnek erre a képre is, mert tudom, hogy a Hegedűs Vera képes szép természetfotókat elkészíteni, sejtem is, hogy nyilván könnyebb úgy alkotásokat készíteni, hogy nem kell önmagunkat folyamatosan elszámoltatni, tehát van ebben egy védekezés is, tehát azért keressük a válaszokat és a kérdéseket, hogy azokkal meg kelljen küzdenünk. Itt kijelenthetjük, hogy Vera jól fotóz madarakat; de ennyit és nem többet. Nyilván az a cél, hogy próbáljuk keresni a további lépéseket. (szőke)
értékelés:

Portré az árváról

Itt megintcsak egyfajta útikép, megfigyelés, ugye nagyon sok ilyent szoktunk látni húsvéti levelezőlapokon, egy jófajta híranyag van amit itt látunk, talán annyit kérek szépen, hogy nézzük meg, hogy most a kis bárány tekintete és az egész kommunikációja jobbfelé mozdul el, kifelé a képből, és balfelé ezt a szép füves kis udvart látjuk, ami mutatja ezt a teret, ahol ez a kis állatka jól érzi magát. Ugyanakkor ha a képen egy higgadt, klasszikus arányrendszert keresünk, akkor ez a baloldali szegmens a kis állat mellett áthelyezhető lenne a jobb oldalra, mert ott kíván a tekintet miatt a kép levegőt magának. Itt is megjegyezném azt, hogy jó lenne, ha a Hegedűs Vera azon túl, hogy érthetőek a képpel kapcsolatos összetett üzenetei, mégiscsak jó lenne, ha valamilyen módon transzponálná magán keresztül és nem csak 2008 őszéből egy üzenet lenne egy kis állatról, hanem sajátságosan és összetéveszthetetlenül Hegedűs Vera képe lenne. Nagyon fontos lenne, hogy ezekben a képekben intenzív legyen a jelenlét. (szőke)
értékelés:

Rom

Beszéltünk már talán annál a templomromnál a fényről, az ellenfényről is, és itt nyilvánvalóan a régi kőépület, aminek már csak a szabadkéményei dupla rúd formájában és a falai látszanak, hogy ez a sötét folt uralja ezt a képet, mintha egy hadihajó lenne, ami valaha a tengeren járt, és a tenger visszahúzódásával itt maradt volna a parton. A képet ez a párhuzamosság uralja, középpontozásban, a két kémény, ami kiemelkedik a falak közül, és véleményem szerint szépen vannak vágva ezek a ritmusok a szirtfelülettel, ami mögött hátul a tenger megjelenik, és itt elől ez a házikó megbújik, és sötét falaival itt mesél nekünk. Én ezt egy jó képnek érzem, egy útikép nyilvánvalóan, és ebben a kategóriában megfigyelésként nagyon jó. Azért itt is jelezném, hogy Nóra gyere bele ezekbe az élményekbe, szűrd át magadon, tedd rá a kézjegyedet, blablabla... azt a kategóriát már teljesítetted, hogy jó minőségű tájképeket tudsz készíteni. (szőke)
értékelés:

Keresztek őrzik álmát
Sírszobor

Nagyon érdekes az a fény, ami erre a szoborra esik, és tényleg az, hogy mintha valami filmszereplő lenne, egy filmből látnánk egy részletet, egy olyan snittet, amin egy középkori szereplő lenne... értem a címben a kereszteket is, talán egy picit az zavar, hogy a kisebbik, hátrébb lévő kereszt nagyon egybeolvad a háttérrel fényileg, tehát ott ez egy picit zavaró – de azt is látom, hogy mozogni nem sok hely volt, mert akkor már beletakar az arcba. De ez egy jó megfigyelés. (hegyi)

Egy egészen hosszú, az estiskolán szokásoshoz képest legalábbis, tulajdonképpen játékfilmet látunk, és ezalatt azt értem, hogy egyértelműen valamilyen vázlatos forgatókönyv alapján készült a munka, a forgatókönyv általában tartalmaz dialógusokat, és itt úgy tűnik, hogy megbeszélések alapján kötött szövegeket mondanak a szereplők, jelmezt használnak, átgondoltan, tudatosan kisebb tárgyakat használnak, tudatos térhasználat történik, és mindenképpen ez egy fikciós film, méghozzá sok szereplővel. Tehát bonyolult, nagyszabású munka, majdhogynem a filmkészítés szempontjából a legbonyolultabb és legveszélyesebb is, pontosan azért, mert nagy szakmai odafigyelést igényel. Ráadásul tulajdonképpen a játékfilm forma az egyfajta absztrahált nyelvezetben működik, mert a valós tér, a naturális, a Hősök tere, amit a film nagy részében látunk, a kocsmai helyszín teljesen valós helyszín, valósak a ruhák, a szereplők – ennek ellenére a szövegkörnyezet és időnként a mozgásszínházi eszközök azok absztraháltak, elemeltek, stilizáltak. Mint pl. Jancsó Miklósnak azok a filmjei, mint az Allegro Barbaró és más táncfilmek, ahol a Hernádi Gyulával közösen készített filmjeiben a szövegek stilizáltak, és ahhoz a mozgások is, ezek nagyon híres filmek. Ennek a kisfilmnek az elsődleges mozgatórugója a tánc, a mozgás, még ha klasszikus értelemben nem is lehet minden mozgást lehet táncnak nevezni, és ha koreográfiáról beszélünk, nem szabad elfelejteni azt, hogy az ilyenfajta koreografált mozgásoknál a kameramozgás koreográfiája is egy nagyon fontos dolog. A Jancsó Miklós-féle filmeket nem véletlenül említettem, mert az akkori filmszakmai munkákból, riportokból kiderült, hogy az alkotók a fél-egy nap alatt felvett táncjeleneteket akár két héten keresztül is próbálták, hogy minden apró részlet, mozgás a helyére kerüljön, mint egy színházi előadásnál. Maga a felvétel ezeknél a forgatásoknál nem sok időt vett igénybe, de a megelőző munka nagyon is elmélyült, szisztematikus és precíz volt. Ebből azt szeretném mondani, hogy borzasztóan örülök, hogy az alkotó és társai egy ilyen nagyléptékű munkába belekezdtek, és nagyon jól érzékelhető az a pozitív és örömteli hangulat, amivel a közösség láthatólag jól összeszokottan dogozik; de az is érzékelhető a filmanyagból, hogy egyfajta improvizáció vagy esetlegesség is jellemzi a film egészét. Gondolok itt pl. a snittek elvágására, befejezésére, ugye a jelenet az snittek sorából áll össze, ez pedig abból adódhat, hogy picit kuszák a snitt végek, miközben a szövegek fontosabbnak tűnnek, hogy nyilván ez a műfajból is adódik, hogy nem vagyunk profik, hogy kevés idő lehetett arra az előkészítésre ami akár jelmeztervezés, akár a mozgás, a színészek mozgatása, akár a szövegeknek a megtanulása és összeépítése – erre valószínűleg kevés idő adódott. Nagyon jó a film filozófiája, kérdésfelvetése, és úgy gondolom, hogy pont a játékfilmes munkánál nem célravezető külön értékelni maszkot, vágást, operatőrt, színészi munkát, hanem egészében kell értékelni, mivel a film egy összművészeti műfaj, egészében hanggal, képpel, látvánnyal, emberi alakokkal, minden kiszolgáló dologgal együtt hozza létre azt a hatást, amit egy állóképnél egyetlen egy kockába sűrítve jelenik meg. Tehát én azt próbálnám megjegyezni, hogy nagyon jó ez az irány, amin ez a közösség elindult, önkifejezésben is, jól érzékelhető a rendező elv, és a rendező tervezési elve, ez átjön ezen az üzeneten, és nem is azt próbálnám erősíteni – nyilván a pénzügyi háttér az itt nem változtatható – nem arról akarok beszélni, hogy az apró, pici nüanszokat hogyan lehetne jobbá tenni, hanem azt mondom, hogy ami nem kerül pénzbe, a forgatókönyvi előkészítés, a csoportkezelés, csoportmunka, a csoport együttdolgozása az igenis időt igényelne. Azt próbálom itt hangsúlyozni, hogy egy sokkal jobb minőségű munka jött volna létre, ha ebben a közösségi jelenlétben, amiről a film is szól, hiszen eleve a közösség témáját dolgozza fel, abban valóban megelőzi a filmes forgatást egy elmélyült, és akár több napos-hetes intenzív előkészítés. Nyilván ezt nehéz megoldani, hogy ennyi ember egy helyen hosszabb időt eltöltsön, de hát azt nem tudom megkérdőjelezni, hogy az alkotó vállalt egy feladatot, egy üzenetet maga felé, és ezt mindenféleképpen el kell tudni fogadni, hogy ő ezt akarta felénk közvetíteni, tehát ha ő vette a bátorságot, és vette hozzá az energiát, hogy nekikezdett, és létre is hozta az alkotást, akkor még annyi fáradságot érdemes lenne ezekbe a munkákba belefektetni, hogy az előkészítés az egy sokkal precízebb, pontosabb munkafázis legyen; nevezhetjük ezt színészvezetésnek, dramaturgiai vagy asszisztensi munkának is – pontosan azért, mert ebből a filmből megtekintve egy grandiózus játékfilmes vonatkozás sejlik ki. Arra sarkallnám a film rendezőjét, hogy attól függetlenül hogy ezek a hiányosságok jelen vannak ebben a munkában, hogy folytassa ezt a tevékenységet, pontosan azért, mert csak a gyakorlati kivitelezésben fogja megérteni, fogja változtatni tudni, minőségileg fejleszteni a játékfilmekkel kapcsolatos tevékenységét, és nem adott esetben egy már elkészített munka újravágásával, mert sejtésem szerint a maximumot hozta ki a vágással az alkotó ebből a musztermennyiségből, tehát igazából én azt tudnám mondani, hogy megtörtént egy első lépcső egy nagyszabású munkával kapcsolatban, és az alkotó helyében én azzal a közösséggel újraértékelném, újraelemezném azt a színészi munkát, arcjátékokat, hangokat és mindent, és ebből leszűrve a konzekvenciákat készíteném el a következő munka műhelymunkáit. Ilyen értelemben viszont minden hiányossága ellenére az a véleményem, hogy a film nemcsak egy nagyon nagy munka, de igenis nézhető, jó a humora, az öniróniája – rengeteg önirónia van benne, bájosak, szerethetőek a szereplők, ez mindenféleképpen átsugárzik, hogy ez a közösség nagyon jól tud együtt dolgozni, együtt élni, szinte kommunális szinten – és ehhez kell egy kicsit skizofrénné válni a rendezőnek, hogy egy ilyen munkában egyszerre belső vivőfolyadékként jelen legyen, másrészt pedig kívülről is tudja tekinteni ezeket az állapotokat. Igen, Dénes, ez egy nagyon nehéz helyzet, de azt is jelenti, hogy miközben vágysz egy vízióra, egy közösségben való létezésre – ezt rendezőként mondom – kell tudnod kívül is helyezkedni, és kvázi egy prekoncepcióval kívülről is folyamatosan vezetni kell a szituációt, mert a majdani filmben csak a végtermék fog tanúskodni arról, hogy ott egy adott állapotban jól éreztük magunkat vagy nem. Tehát én gratulálok ehhez a munkához, és javaslom, hogy az itt tapasztalt kérdések, hozzászólások, felvetődött dolgok, és a magatokban lezajlott elemzések alapján folytassátok ezt a munkát ugyanezzel a bátorsággal. Talán annyi lenne, hogy amely szövegek megjelennek verbálisan, nagyon sok olyan vonatkozásai vannak, amelyek az emberi testtel, alakkal, formával is foglalkozik gesztusokban, lépésekben, mozdulatokban, és én ezt az arányt egy picit mozdítanám a görög versdráma-szerű szövegolvasásból a csodálatos szereplői formavilág felé, mert itt nagyon jó karakterek vannak összeválogatva. Én most egy kicsit azt érzem, hogy egy ilyen felolvasóestnek látunk egy vizualizálását, és én ezt egy picit elmozdítanám ettől. Pl. olyan térben dolgoznék velük, ahol nem zavarja őket – és téged is – a külvilág annyira, amennyire, hanem koncentráltabban ezekkel az emberi alakokkal, személyiségekkel foglalkoznék egy olyan térben, ahol van erre lehetőségem, és ebben mélyebben el tudok merülni. Véleményem szerint erre megvan az öt disznó, és további jó munkát kívánok és nagyon várom a közösségtől a további alkotásokat. (szőke) értékelés:

Stone Age Christ
A kereszt persze nem kőkorszaki, a környezete sem, csak a hangulata olyan.

A képnél a fényforrás ebben a középkori épületromban felülről érkezik, így a faragott korpusz és a keresztforma ellenfényes, azaz a fotós és a fényforrás között helyezkedik el a lefényképezett forma. Ilyenkor az a forma, amit lefényképezünk teljesen részletszegény, sötét, sziluettes lesz, vagy pedig valami körülötte lévő, tejszerű ragyogás egybemossa a felületet. Itt sejtésem szerint a mért fény a kőfelületre történt meg, és emiatt a szobor alsó fele jól látható, a kereszt felső része pedig szinte víziószerű, kiégett, és ez az álomszerű, kiégett hatás nagyon jól működik ebben a múltat idéző környezetben. Talán annyi megjegyzés lenne, hogy a keresztforma osztódik a háttérben lévő torony szürkés felületével, és a jobboldalon perspektivikusan látható fallal, és a toronyforma az beleosztódik ebbe a keresztalakzatba, ami pontosan középre van komponálva. A háttér az viszont egy aszimmetrikus, háromosztatú ritmikai játék, és a kép szimmetrikus keresztformáján lévő figura is jobbra mozdul el, tehát a kép most egy picit jobbra húz, és egy enyhe kameramozdítással ez a szimmetriára való törekvés helyrehozható lett volna, és akkor talán a torony nem vágja ezt a keresztformát, vagy még jobban a háttérrel együtt játszva jobbra elmozdulva, egy furcsa, fehér-szürke-fehér ritmikai játékot lehetett volna létrehozni. Csak egy nagyon picit igazítottam volna a beállításon, akár jobbra, akár balra, lehetséges, hogy akkor ez a ritmus jobban működik. A kép alsó részén, ahol ezek a kövek össze vannak ragasztgatva, ott látunk egy átjárót, és ez a kompozícióban nem kap hangsúlyt. Ha balra toljuk el a kamerát, akkor lehet, hogy az az átjáró is kap egy hangsúlyt a kép alsó sarkában. (szőke)
értékelés: