Nem kellett sokat töprengenem, mivel adhadnék ízelítőt a gyermekkoromból. Nagy szerencsémre birtokomban van a régi diavetítőm, az egyik kedvenc mesémmel, így már csak a "műtermet" kellett berendezni és ez lett az eredmény.

Az a helyzet ezzel a képpel kapcsolatban, hogy előhozta az élményt, amikor mi is ezt a vetítősdit csináltuk, és nekem pont ilyen vetítőm volt. Sokáig nem volt szabad ezt kezelni, csak apámnak. Arra is emlékszem, hogy mennyire nagy dolog volt, amikor először magam is elővehettem, és saját magam vetíthettem a dolgokat. Azok olyan filmek voltak, amikben a hordozóanyag más volt, mint a maiakban, meg tudott gyulladni. Néha ez a végzet el is érte. Ha nem is égett lánggal, de elkezdett fortyogni az emulzió, amikor az ember elmélázott egy-egy képkockánál. Aztán vissza is lett vonva ez a jogom, hogy én kezeljem a vetítőt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudom, hogy ez a családban hova keveredett el, valószínű, hogy nem nálam van. Szeretnék egy ilyet, mert az élmény sokkal jobb, mint egy professzionális vetítőknél. Itt a képen nagyon autentikus a két könyv, igen, így vetítettünk, minden nagyon jó, de nem teljesen mindennel értek egyet. Mi is kerestünk valami olyan felületet ami nagyjából fehér, és amire kevésbé torzítva, de lehetett úgy vetíteni, hogy mindenki lássa. Viszont most látok egy üres széket, és ez mindig fölvet egy kérdést: Kit várunk oda vendégnek? Ha ezt az irányt veszem, akkor ezt a ziccert ki kell használni, és nagyobb hangsúlyt kell fektetni arra a székre. Jelentősebbnek kell lennie, mint amilyen most. Olyan széket kell keresni, ami jobban mutatja azt a hiányt, akit onnan mi hiányolunk. Azért erre hívom föl a figyelmet, mert sok minden másra is lehetne, például, hogy nem teljesen éles a kép, hogy színben egy kicsit szürkés az egész, de ezek szerintem nem annyira fontosak. Az inkább fontos, hogy azt értsük, hogy mit szeretne Judit nekünk ezzel mesélni. Az első dolog az, hogy anyuka vagyok, és a gyerekemnek vetítek. Én nem erre vagyok igazán kíváncsi. Az a jó, amikor Judit élményét ismerjük meg. Itt már elindultunk ebbe az irányba, mert az archaikus eszközök, és azok a tárgyak, amik a kort tökéletesen hozzák jelen vannak, és az, hogy ott egy szék, azon az irányon el lehetne indulni arrafelé, hogy az az élmény kerüljön az ember fejébe, hogy igen, tulajdonképpen ott Judit ül képzeletben. Ehhez valami kell jelzésértékkel. Lehet, hogy a szék sem alkalmas tökéletesen erre, mert ott a háttérbe nagyon beolvad, de valami ruhadarab, vagy bármi, ami jelzi azt a magárahagyottságot, segítene most. A másik a vetített kocka. Nekem most ez nagyon didaktikus, hogy a Csipkerózsika mese nyitóképének a kockáját látjuk, ahol a felirat látszik. Lehet, hogy egy belső kép, ami a történetből mesél annyiban izgalmasabb lenne, hogy az embernek ki kellene találnia azt, hogy mit lát. Itt rögtön a szájába adjuk, hogy ez a Csipkerózsika. Ezzel nem kötelezően kell egyetérteni, de lehet, hogy izgalmasabb lenne, ha nem egyből lepleznénk le, hogy mi a megoldás. Én erre most kettő csillagot adok, mert az irány jó, és mindezzel együtt mondom Juditnak, hogy az első leckéket készítse el. Ha efelé akar elmenni, akkor kicsit gondolkozzon, hogy hogyan tudná magát ebbe a történetmesélésbe beletenni. (hegyi)
értékelés:

Érdekes az a meglátás, ahogyan Ágnes a tükröződő felületekkel dolgozik, és így a teret nagyon furcsán hozza, tulajdonképpen a maga merőleges, elvágólagos formáival, mégis egy síkra a képen. Ha megfigyelitek, ami itt a képnek hibája lehetne, ha a tárgyilagos megközelítést vesszük alapul, a pespektívikus torzítás, ugyanis ezek azok, amiket ki szoktak küszöbölni azokkal a nagyméretű kamerákkal, ahol ez könnyedén megoldható. Ezeket a kamerákat nagyjából erre is találták ki, hogy építészeti fotográfiákat lehessen vele csinálni. Egy kisfilmes gépnél ez nehéz, mert vagy nem vagyunk elég távol, vagy nem tudunk elég távol menni attól az épülettől, vagy túl magas, tehát sok minden oka van annak, hogy ezek a torzulások fellépnek. Laborban ez úgy nézett ki, hogy a nagyítógép alá ferdén tettük be a papírt, a fotosopnál perspektívakorrekciót lehet alkalmazni. Ha ennél a képnél ezt megtennénk, akkor elrontanánk az egészet. Mert az a dinamikai játék, ami most létrejön, hogy a kép bal oldalától a jobb oldala felé van egy méretcsökkenés, és ez a mozgás élményét kelti, majd innen mintha visszapattanna erről a felületről, a folytatása ennek az épületnek visszavisz minket a kép közepe felé. Ez a fajta játékosság kevésbé lenne érvényes. A perspektívatorzulás érthető, de az objektív megválasztása egy fontos dolog, és itt nem csak a cserélhető objektíves gépeknél áll most fenn, hanem azoknál, amiknél zoomolni tudtok, tehát amiknél az exponálás előtt be lehet állítani azt, hogy milyen legyen a gyújtótávolsága a lencsének. Ennél a képnél ez ott jelentkezik, hogy a kép aljánál lehet érezni, hogy nem csak perspektívatorzulás van, hanem egy íves formát hoz létre a párkány, és ez a forma nem valós. Ha kicsit távolabb lehetett volna menni, akkor nem kell nagylátószögű objektívet használni, ez a torzítás nem lép föl. Nem tudom Ágnes gépén ez állítható-e, valószínűleg igen, kicsit kisebb zoommal, ha távolabb áll, akkor ez megoldható lenne. Persze kérdés, hogy lehet-e itt távolabb menni, de a jövőre nézvést egy tanács, hogy erre figyelni kell, hogy ne lépjen föl ez a fajta ívesedés a kép alján. Ez a hordótorzításnak hívott valami nem tesz annyira jót neki. Az időpont is kérdés, nyilvánvaló, hogy ebben a téli helyzetben ezt tudjuk létrehozni, megnézném én ezt a helyet akkor, amikor lombosak a fák. Ugyanis itt van egy érdekes belógás a képnél, és ez furcsa, olyan, mintha ott fejeződne be az épület, de ha sokáig nézünk, rájövünk, hogy az a fa törzse, ami belóg. Izgalmasan nézhetnének ki, ha ezeken levél is van, talán akkor a fényviszonyok is jobbak, mert most ez a szürkeség fátyolként van jelen. (hegyi)
értékelés:

Nincs mit hozzáfűzni...

Nagyon érdekes ez a kép. Én nem is tudom mi ez a fröccsönött szitakötő, én még ilyet nem láttam. Egészen fantasztikusan csodálatos giccs. Nagyon szeretem az ilyet, én kertitörpe mániás is vagyok, bár egy sincs a kertünkben, de szívem szerint ezeket a műkőfaragott angyalokat, meg kertitörpéket behoznám ide a környezetembe, mert annyira csúnyák, hogy mindenféleképpen térformáló erejük van. Egyébként nekem minden ilyen kert-építészeti dolog, ami ezzel ellenpontozódik azt a hatást is hozza, hogy számomra egy kertes ház díszlete is tud giccses lenni. Tehát önmagában az a sok fenyő, jaj de szép a pázsit, és még egy kis díszbabér is van a kertben, ez is valahol az a fajta túlpörgetett érzelmi helyzet, amikor az ember nagyon jót és szépet akar magának, aztán mindez a kompozíciót nehezíti. Ez egy izgalmas kérdés, és ahhoz is szerencse kell, hogy egy ilyenre rászálljon egy valós szitakötő. Nálunk is van a tavon, csak itt a méretkülönbségek nagyok, én fönt állok egy teraszon, és onnan lefelé fényképezni értelmetlen. Ezek olyan kis öntörvényű jószágok, az ember azt hiszi, hogy becserkésztem, mert ő elfoglalta magát, és éppen barátkozik ezzel a műanyag társsal, aztán egyszer csak meggondolja magát, és elrepül. Ez egy ritka pillanat, hogy egy ilyet meg tud nekünk mutatni Judit. Én egyébként, ha már humor, és itt a humorra tenném a hangsúlyt, akkor lehet, hogy a 6-os leckébe küldtem volna, a Házi kedvenc leckébe, de nem kötelező ezt elfogadni tőlem. Az biztos viszont, hogy én a Barátság leckébe picit mást gondolok. Miközben ez a kép egy három csillagos kép, mert tényleg ritka az a helyzet, amit megmutat, és ennek az értékét mindenféleképpen látnunk kell azzal együtt, hogy én a kép tetejéből azt az autót levágtam volna. A négyes leckén tessék elgondolkodni, én szeretném, ha Juditot kapnám meg, tehát, hogy Judit mit gondol a barátságról. El lehet ezen a filozófiai vonalon indulni, hogy a barátság tulajdonképpen egy műanyag szitakötő, de ez egy nagyon merész ugrás lenne, hogy innen próbáljunk meg elrugaszkodni. Judit a saját véleményét, ha képbe tudná formálni, az lenne a jó. Három csillag, de a lecke maga ismétlésre visszaadva. Az első három leckével próbáljon meg Judit még egy kicsit gyürkölőzni, főleg a második és a harmadik leckével. (hegyi)
értékelés:

Néha magam is meglepődöm, hányféle felhasználása lehet egy-egy gyerekjátéknak...

Ilyen szótáram nekem is van, bár nem volt sok értelme, mert olyan mélyen még nem tanultam meg azt, ami benne van. Nekem is így sorakozik a polcon, és vannak előtte mindenféle plüss állatok. Úgy látszik, hogy ez az embernek a lelkiismereti kérdéseit is megnyugtatja, hogy tereptárgyakkal teszi elérhetetlenné az egyébként mindennapi használatba vonható lexikonokat, szótárakat. Itt is ezt látjuk, nagyon személyes a helyzet. A döntést itt is meg kellett volna hozni, hogy mi az, ami itt ebben fontos. Fontos az, hogy megmutatkozzunk, és ennél a megmutatkozásnál a kettes lecke arról szól, hogy önportrét készítünk. Most kérdés, hogy a képalkotó elemek milyen szinten adnak hozzá a személyiség leírásához. Játékos vagyok? Gyerekem van? Tanulással vagy oktatással foglalkozom netán, amitől ez a kiválasztás, hogy erre a polcra így került ez föl? Kíváncsi vagyok, átnézek ezen az ablakon? Szóval mi az, ami felé el akarjuk ezt mozdítani, és ezt a kompozíció segíti, az a képkivágás, amit beállítunk, és azok a tárgyak amiket szerepeltetünk. Most kicsit olyan érzésem van, mintha egy orgonán túl sok gombot nyomnánk le egyszerre, és minden regiszter egy hangerővel akarna szólni. Én ezt a leckét visszaadnám ismétlésre, legfőképpen azért, mert ide azért picit konkrétabb megoldást várnék a kezdeteknél. Most a kezdeteken legfőképpen az estiskolás jelenlétet értem. Egy kicsit hagyományosabb bemutatkozó portrét kérnék, és utána elkezdhetünk ezzel játszani, hogy mi is az, ami a tükröződés létre tud hozni, főleg ebben a szürreális ufóban, ami egy ilyen teletabi figura, és hasában van a világ elrejtve, mint egy tükör. Maga a kis játék szenzációs, még az sem biztos, hogy teljesen értem, hogy mi az a műanyag fogózkodó a nyakában, dehát nem én vagyok a játék-tervező, nem nekem kell értelmezni. Szóval azért adom ezt vissza ismétlésre, mert egy kicsit konkrétabb megoldást várnék Judittól, de a babát sem kell elfelejteni, csak máshogy kéne esetleg használni. ismétlés. (hegyi)

Nagyon nehéz dolgom van, mikor magamat kell fotóznom. Amikor tizenévesen Gibson novelláit olvastam, el sem tudtam képzelni, hogy mennyit jelent majd az információ, a magán szféra, hogy összemosódik minden a globális információcserének köszönhetően. Egy fotó, gyermekkoromban, egy kézzelfogható tárgy volt. "Ez itt Ádámka" mondta a nagymamám és megmutatta a fényképet a barátnőinek - pedig nem volt igaza. Az ott nem 'Ádámka' volt, hanem 'egy fotó Ádámkáról'. A különbség rendkívül fontos.
   Mikor feltöltök egy fotót magamról az internetre - egyesek azt gondolhatják - ez Varga Ádám. De nem. Ez egy fotó Varga Ádámrol. Varga Ádám, mint személy hirtelen egy nagy kupac adattá alakul. Már nem lélegzik, nem gondolkozik és nem szeret, gyűlöl, köpköd az utcán ect. Amikor magamról készítek képet - és ezt megosztom olyan emberekkel, akik személyesen nem ismernek... talán lehetek akárki. Lehetek akármilyen. Hiszen az attribútumaim adottak. Az leszek, aminek látsz a képen. Miért ne lehetnék én a csődbiztos?

Egy izgalmas leiratot kapunk, és ez nagyjából akár még egy rádióműsort is megérne, tehát szívesen venném, ha esetleg Ádámnak van skype-ja, vagy van lehetősége arra, hogy készítsünk egy beszélgetést erről, én állok elébe. Nem is az elemzésnél próbálnám ezt kifejteni, bár adja magát a helyzet. Amennyiben Ádámnál ez visszhangot lel, szerintem álljunk neki, és csináljuk meg ezt a műsort, szívesen beszélgetek erről a kérdésről akár Sebestyén Laci társaságában is. Ami a képet illeti, nagyon jó a kompozíció, nagyon dinamikusak a térosztások. Többféle tagolás van ezen a képen, van egy hármas tagolás függőleges irányban, szinte még tekinthető akár egy ilyen hármasoltár jellegű kinyitott formának, ahol középen áll a modell. Ez térben is tagolva van, mégpedig azáltal, hogy van egy előterünk, ahol ezek a betonoszlopok húzódnak, van egy nagyjából középtérre komponált modellünk, és a háttér, azáltal, hogy a kerítés ilyen izgalmasan megtörik, külön értelmet tud nyerni. Ezek a formák nagyon izgalmasak, de nagyon zaklatottak is. Erre erősít rá az a nájlonzacskó szemétkupac, ami a modell háta mögött, és a modell mellett látható. A betonon lévő öntési hibák is ezt erősítik. Az, hogy a világítással és az utólagos laborálásnál ezt ő kihangsúlyozta, vagy meghagyta a képen ezeket a képhibának tekinthető foltokat, ez is a dinamikát növeli, erősíti a feszültséget a képen. Aztán látunk egy modellt, aki a kis öltönyében, azért látszik, hogy nem az érettségi öltönye, hanem egy modernebb darab, áll előttünk, a kezében egy táska, aki számítástechnikában jártas, az gondolhatná ezt akár egy notebook táskának is. A modell áll előttünk, de közben izgalmas helyzet bontakozik ki a fejénél, mert hát az öltöny mellett egy vadnyugati hős formáját idéző sálat tekert a nyaka köré. Ez látszik, hogy nem csak attól védi őt, hogy megfázzon a torka, hanem itt egy olyan jelenlétet képvisel ez, ami tulajdonképpen a tekintet útját megosztja. A kéz egy nagyon erős jel, ami markolja a táskát, és ez a nyaksál is. Aztán erre a fejre fölkerült még egy sapka is. Ez egy érdekes kérdés, nem tudom teljesen biztosra mondani, hogy jól dekódolható a néző szempontjából, hogy miért pont ezek az eszközök kerültek erre a képre. Biztos, hogy van ennek egy technikai oka is. A géztekerés az arcon hivatott az arctalanságot, ezt a kafkai ügyet erősíteni, hogy benne vagyunk egy rendszerben, ahol az ügyintézés módja miatt személytelenné válnak az emberi kommunikációk, és ebben a helyzetben, mivel elkészült ez a takarás a gézzel, gondolom a nyaknál kellett valamit kezdeni vele. Ott azt be kellett tudni fejezni, és ezért került rá először ez a takarás, aztán ez fölkerült a szájhoz. Mást üzenne akkor, ha egy bohém sál, egy újgazdag mágnásnak a nyaksálja lenne a képen, és más most, ezzel a vadnyugati megoldással. Ennek megint ellentmond a sapka, mert az egy francia parasztsapka, egy kicsit zsokésapkaszerű valami. Én ezt francia filmeknek a vidéki kisboltosainál látom ezeket a sapkákat feltűnni. Ez megint egy másik íz, ami ellentmond mindannak, amit az öltöny képvisel, és mindaz, amit a képcím. Érdekes, de nem biztos, hogy teljesen azonosulni tudok vele. Mintha túl sok lenne ez a jelzés, tehát elvisznek ezek a szimbólumok, miközben a kép üzenete eleve erős. Ha egy színpadi helyzetet akarok berendezni, akkor, ahogy a sminknél is, a jelmezhasználatnál is az embernek tudnia kell mondani azt, hogy na akkor most ebből egy picit elég, visszább veszek, mert a lelkesedés túlpörgetett a határon. Nekem ez kicsit soknak tűnik. Ha elfogadom magát azt, ami a fejen történt, akkor az öltöny az, ami lehetne valamilyen szinten mókásabb, vagy olyan helyzetbe hozva, ami egy kicsit a viccesebb helyzetet hozza. Nem akarok itt ötleteket adni, nyilván mindenki máshogy épít föl egy ilyen játékot, de nekem itt az egésznek a koherenciája sérült. Hogy ez hármas leckére működik-e, itt a leirat az, amivel vitatkoznom kellene, amit szívesen megteszek rádióban például. Maradjunk annyiban, hogy ezt most azért nem tudom elfogadni hármas leckére, inkább tegyük ezt az egyesbe, mert én értem azt a játékot, hogy tulajdonképpen tökéletesen mindegy az, hogy milyen képet mutatunk magunkról, mert minden egy színház, és minden csak egy pillanat kivetülése, és a fotográfia eleve imitáció, de mégis azt mondom, hogy ha azt a fajta közösségi játékot vesszük figyelembe, amit mi itt folytatunk, akkor ebben a közösségi játékban annak van szerepe, hogy próbálunk a portréval meztelenre vetkőzni egymás előtt, megmutatjuk magunkat, hogy ím, így nézek én most ki, ez vagyok én. Helyzetjelentés, kicsit leltárszerű is lehet. Többféle megoldás is érkezett, ami érdekes. Furcsa, hogy az első lecke fölkelti az érdeklődéseteket, és abban nagyon kreatívak tudtok lenni, aztán a második leckére általában szokványosabb megoldások jönnek, kicsit a személyigazolvány portré felé mozdulunk el, és a harmadik lecke ritkábban készül el. Ha arányaiban nézem, akkor lényegesen kevesebb megoldás jön az első leckére, mint az első kettőre. Ezt izgalmas végiggondolni, hogy vajon miért van így, de ezt én áttenném az első leckébe. Oda ez egy három csillagos megoldás. Ha azt vettük, hogy újból kezdtünk egy játékot, és újból kezdtünk egy helyzetet az új leckékkel és az osztályba sorolással, akkor a végén kimondhatom azt, hogy az első osztály első leckéjét Ádám teljesítette, és ezzel megvan a három csillagja. (hegyi)
értékelés:    

Dani képzőművészeti szempontból közelíti meg ezt a leckét, és egyből meg is rendezi nekünk a kiállítást, ami egy jó dolog. Saját magának hoz olyan döntést, hogy nem könnyíti meg a dolgát. Nyilván ez beküldhető lenne úgy is, hogy minden kép a hagyományos klasszikus 4-3-as formára van vágva, de ő azt mondja, hogy szabadon kezeli ezt a médiumot, és nem hajlandó beletörődni abba, hogy milyen érzékelő van az ő fényképező masináján, hanem a lényegre összpontosít, arra, hogy a számára dinamikus helyzet képileg is megvalósuljon. Nekem a második kép lóg ebből ki a fölső sorban. Bár fontos a jelzés, de ha ebben a sárgás őrületben tartjuk ezt az egészet, akkor ott nekem az ott fölfelé lyukas. Ott olyan, mintha ebből a fogsorból hiányozna egy darab, vagy lecsorbult volna a széle. Talán ennyi, ami kritika lehet, egyébként ezzel a hullámzással, ezzel a lüktető ritmussal jól tudja mutatni nekünk azt a fajta élményt is, ami egy ilyen baráti kártyaparti közben van. Megtudtuk a leiratból, hogy ez egy póker játszma. Én magam nem értek hozzá, csak a klasszikus pókerhez, amiben szintén ki szoktam kapni. Ezt meséltem a rádióműsorban, amikor verték a kezemet, és kaptam a körmösöket. Magát a játékot nem tudom megállapítani, hogy mennyire ábrázolja helyesen ez a képsor, de szerintem nem is ez volt a cél, hanem az, hogy egy hangulatot, egy hangulati hullámzást, egy dinamikát mutasson meg, ami ennél a játéknál a nézőben jelen van. Párhuzam még az is, hogy arra az egy tét-képre, amire fölrakja ezeket a függőlegeseket, is lehetne azt mondani, hogy ábrázolja azt, hogy itt mi valamilyen játékot folytatunk. A fölső képcsíkok nélkül az alsó kép önmagában nem lenne számomra érdekes, és szerintem Dani sem elégedne meg vele, nem véletlenül készítette ezt el így. Ezt én elfogadom, mint egy ilyen Juhász-féle fotóetűd. Kedvelem, és nem is tudok mást mondani, mint Dani, ezt így kell, körülbelül ez a fotóetűd: bemutat egy helyzetet, ezt szubjektív szempontból mutatja be, érzelmi helyzetet mutat be, benne van a fotós véleménye. Dani, a kedvemért csináld meg az első három leckét, légy szíves. (hegyi)
értékelés: