Figyellek!

Sejtésem szerint Jancsi ez a cica, aki balra néz, és igazából egy jobból komponált, szinte porcelánmacskának látszik itt a képen, és ennek ellentételezéseként látszik itt a képen a baloldali részen a kis gyalogjárda része, és a sziklanövény valami pozsgás növény. Ezek a kis pirosak próbálják ellentételezni a Jancsi jelenlétét a jobb oldalon. Ha a fényképész megtette volna – bár nagyon nyomja a jobb oldalon a fotós hasát a mészkő, ha arrább helyezkedik – tehát ha arrább feküdt volna, és belefeküdt volna a pozsgás növényekbe, amik itt a képkeret alatt is lehetnek, akkor Jancsi még ugyanígy fotózható lett volna ezzel a szfinxformájával, de a kövirózsa vagy mi pirosai, vörösei, mivel a horizont máshová került volna úgy, ha a fényképész mélyebbre kerül, ellentételezhetnék a Jancsi tekintetét. Jancsi most a távolba mered, messze elszaladó kisegeret les, de a mi kompozíciónkban az a fehér mészkő ami Jancsi tekintetével egy szinten van, nem ellensúlyozza most a jobboldali üzenetrendszert. Egyértelműen a kép bal oldala felé irányul a kép rendezettsége, de a baloldali kompozíciós rend kaotikus, nem egyértelmű, ezért a kép jobbra billen. (szőke)
értékelés:

A kép dokumentum kategóriába próbál tartozni, hiszen a vurstli – és ennek a képnek a kapcsán esetleg felvetődhet a Circus Maximus című film, Radványi Géza alkotása, az utolsó filmje halála előtt – tehát a cirkusz világát idézi, sőt akár az LGT zenei világát is, nekik volt egy ilyen szakaszuk, elsősorban Sándor Pál vizualitása segített ebben, ez a múltat idéző, de mégis modern vurstlihangulat látszik a képen. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, ezekre a dokumentumhelyzetekre ugyanúgy érvényes a kompozíciós rend. Az emberi figura kitekint a képből, egy tükröt tart a jobb kezében, vagy megsimogat egy gyermeket, látszik, hogy valamivel nagyon kommunikál. Egy úgynevezett háromszögforma létre is jön a bal kéz gesztusrendszerével együtt. Egyértelmű, hogy ez a háromszög ez egy zárt rendszer, ha csak a képen megnézzük, még egy légtornászkötél is látszik halványan a háttérben, azaz minden azt mutatja, hogy a képen kívül valami történik, a kereten kívül, az alkotó pedig ezt elvágta. Ugyanúgy, ahogyan a bal vállat. Ugyanakkor értelmezhetetlen, hogy miért hagy akkora levegőt a szép kalap feletti részen. Magyarul szerintem ez a kép fekvő formátumban jobban beszélne arról a viszonyról, ami Klausz tekintete és a képen nem látható esemény között történik. Miért? A négyes lecke, barátom kategóriára érkezett, nyilván az alkotó szerette volna bemutatni, hogy Klausz lelkében, élethelyzetében ott éppen mi zajlik. És éppen ez van félbevágva, így kevesebbet tudunk meg Klauszról, inkább azt tudjuk meg, hogy nincs rajta póló, hogy kicsit rendezetlen a haja, de igazából hozzá nem tudunk közelebb kerülni, mert a háttérben a cirkusz felirat darabjai az túl kevés ehhez, a festett mókusok vagy mik a sátron, minden morzsalékosan, töredékesen jelenik meg itt. Sejtésem szerint ez azért van, mert itt igazából spontán módon történt egy exponálás, nagyon jó irányban, nagyon jó, hogy a Dezső mutatja, hogy egy ilyen világban is mozog, de rendezetlenül van a kép exponálva, elhelyezve benne a tárgyi környezet. Több alázat, ha szabad kérnem és több türelem, a dokumentumképekben. (szőke)
értékelés:

A Metropolitan Museum of Art tetőteraszán egy kínai (azóta a nevét sajnos elfelejtettem) művész szabadtéri kiállításán készült kép

A kép egy látszólag dekomponált kép, ugyanakkor mégiscsak a kép két oldalára két nagyon fontos információ a kivágással elhelyeződik. Elsősorban én azt érzem problematikusnak ebben a fekete-fehér alkotásban – miközben nagyon szeretem a képet – hogy a kép előterében lévő kirándulókorlát, nyírottbokor-sövény, amely párhuzamosan halad, de egyáltalán a horizont ezzel a várossal kapcsolatban, ami a felhőkarcolók függőleges tengelyeiből érződik, buktatva van, maga a kompozíció balra bukik, ferde, sőt, a házak is ferdék. Ugyanakkor a kép bal alsó sarkában van elhelyezve a két modell, és a jobboldalon ellensúlyként egy ilyen szürreális szörnyeteg, krokodil, szintén ott van, ami húzná vissza a képet jobbra. De mivel formájában is bizonytalan, a tónusa miatt is, meg kiállnak belőle ilyen nem meghatározható formák, talán villa vagy kések, de foltértékében nem az a világos felület van ott jelen, mint a bal alsó sarokban ezekkel a fehéres-csontszínű pólókkal, nem rántja a képet vissza semmi. Mivel a tengelyek és az előtérben ez a korlát, és minden, ami a horizonttal kapcsolatos és a házaspár gesztusa, balra kitekintése is balra húzza a képet – ez a kép folyamatosan balra süllyed. Azt el tudom fogadni, hogy azt szeretné az alkotó elérni, hogy a néző attól legyen feszült, hogy ezt a képet balra buktatom – de ezt a döntést nem érzem határozottnak, inkább úgy tűnik, hogy éppen két állomás között áll ez a new yorki metrószerelvény, és már elhagyta az egyik állomást, de még nem ért oda a másikra. Ez pedig szerintem a döntés bizonytalansága miatt van; meglátok egy élményt, egy szituációt, és hamarabb kattintok, minthogy ez az egész sűrűsödne bennem. A képen két fontos szereplő van, a házaspár és a szörny. A kettejük viszonya a kép fő motívuma. Egyik irány, hogy az ember szempontjából nézem a szörnyet és ahhoz arányítok, a másik, hogy a szörny ül rá a képre és tornyosul a történetre, de itt most ebben is a két irány között állunk félúton, a szörny nem elég nagy, hogy tornyosuljon, a házaspár nem elég nagy, hogy humorossá tegye a szörnyet, tehát ebben is dönteni kell a kép készítésekor, hogy mi az, ami számomra alkotóként ebben a helyzetben fontos. (szőke)
értékelés:

Te is csak kirakat bábu vagy!

Egy kirakatot látunk, lehet, hogy külföld, de itthon is lehet, nem tudom így értelmezni, de egy kirakat valamilyen szöveggel, és mögötte egy bolt látható, annak a belseje, és feltehetően fiatalok is, akik nekem úgy tűnik, hogy nem kirakati babák, hanem hús-vér emberek, és ennek a képnek talán ebben is rejlik a humora vagy iróniája – írja is itt a Feri, hogy te is csak kirakati bábu vagy. Tehát ez a fajta kettősség az izgalmas a képen, és ez egy picit akkor lett volna izgalmasabb, ha egy olyan szöget keres a Feri, ahonnan többet láthatnánk magából a termékből, amiből a kép bal szélén láthatunk is, hogy jobban összekapcsolja ezt a valós bábu-helyzetet ezekkel a fiatalokkal, és akkor talán elsőre jobban lejön az a poén. Ráadásul így a középső figura szemét a betűvel kitakarta, és ha ez a szem tud velünk kommunikálni, akkor sokkal jobban él a kép – noha tudom, hogy valószínűleg direkt komponálta így a képet, de ezzel pont ezt a játékosságot fékezte le. (hegyi)

Álló formátumú kép, egy lépcsőt látuk rajta, amin egy roller van félredobva. A cím is arra utal, hogy itt Bartát az érdekelte, ami a lépcső vízszinteseiből, a fal függőlegeseiből áll, és amit ez a roller megbont, mint rendszert. De ahhoz, hogy ez valóban működjön, ez a kivágás túl szűk, Tehát ha engem az izgat, ami ebben a formai rendszerben megtörténik, akkor ez a képkivágás igazából nem tudja megbontani a formát, ill. nem látom ezeknek a vonalaknak a folytatását, tehát ez a roller pl. ennek van egy szára, egy talpa, amit tudna egy új ritmut hozni, de ez most nem történik meg. Ráadásul ebben a képkivágásban gondolkodva ha csak egy kicsit elfordul a kormánya, máris egy izgalmasabb formai helyzetet tudna hozni. Lényegesen nagyobb távolság kellett volna a tárgytól, és akkor létrejöhetett volna ez a fajta kompozíciós játék.

A Tisza tónál készült fotó egy séta alkalmával.

Emlékszem, Erika ebből a képből többféle kivágást mutatott már, és ezeknél a képeknél külön kell választani azt a helyzetet, ami nekünk személyesen fontos és egy emléket hív elő, mert ehhez éppen elég lehet egy olyan kép, ami mondjuk egy lemenő napot ábrázol és egy helyet felidéz, valamire hasonlít, valamire emlékeztet; és azt a helyzetet, amikor valami egyetemes érzést szeretnénk létrehozni és nem saját magunkban felidézni, hanem a nézőben létrehozni, ami valami közös élmény megélését segíti elő. Ennél a képnél a kép 90 %-a egy viszonylag homogén felület, a vízen egy viszonylag nyugodt felületet látunk, amin visszatükröződik a nap, aztán látunk egy tájrészletet, ami szintén eléggé homogén, nincsenek kiugrások vagy hegyek benne; és egy felhőt, égrészletet, szintén viszonylag homogén fény-, és felhőfoltokkal. És a naplementés képeknél megszokott módon láthatjuk azokat a fénypászmákat, amiket a felhőkön átsütő fény létrehoz. Tehát az a plusz hiányzik erről a képről, ami túlmutatna azon, hogy ez az Erika egy élménye. Tehát pl. én elmegyek a Balatonhoz, és ott volt egy jó program, egy nyári este, beszélgetés, és tábortűz, és pl. ennek az élménynek az előhívására ez a kép tökéletesen alkalmas. De a néző a saját emlékét sajátos módon rögzíti, és nem fogja mondjuk ez a kép előhívni az ő pl. velencei tónál vagy máshol. Ezeknél a képeknél mindig egy kicsit túl kell játszani azt a helyzetet, ami az alap történet, tehát pl. drámaibb víznek, fodrozódó felhőknek, csillogó napsugárnak kell lennie – mint a színházban, ahol a normál beszédhez képest pl. szélesebb gesztusokat használnak. Nagyon nehéz feladat egy naplemente képnél mondjuk újat mutatni, merthogy szerintem naponta tízezernyi ember fényképez naplementét a világon, és ebből legalább egy-kettő extra; és még ezekre is azt mondjuk, hogy jó, jó, de hol van az a különlegesség, ami túlmutat azon, amit már láttunk festményen vagy fotográfián. Én nagyon köszönöm ezt a képet – ha gondolod, akkor a továbblépés itt az lehetne, ha a képen megjelenik a személyesség, akár az alkotó, akár a baráti köre, akár egy történet, ami a naplementét átemeli abba a kategóriába, amhol már elfogadható üzenetként a többiek számára. (hegyi)

Nagyon jók a színei a képnek, nagyon filmszerű, erős a gesztus is, de az zavaró, hogy épp a csók, az ihlet csókja az, ami félig takarásban marad, és ez a szégyenlősség nem tesz jót az üzenetnek, mert most akkor vagy elbújok a csókommal, vagy megmutatom, vagy szégyenlős vagyok, vagy büszke. Tehát ha Judit nem akar dolgozni ezzel, akkor megvan rá mondjuk két disznó is akár, viszont ha a Judit egy kicsit is szeret minket, akkor megismétli ezt a gesztust, ezt a szerető ölelést és megmutatja, hogy jobban érezhessük. (szőke)
értékelés: