A fekvő kép egészen letisztított jegyekkel, leegyszerűsített képletekkel dolgozik, két irányban is, az egyik a tér, mivel egészen dekomponáltan, szuperközeliben a bal alsó sarokban van egy valósnak tűnő tárgy, maga a krizantémvirág feje, nyilván a gyertyafényektől egy olyan alsó megvilágításban, amitől eleve már a hozzánk nagyon közelálló tér is álomszerűvé, szürreálissá válik; és van a háttér, amely az előtér élessége miatt csak egy jelzés, amiben sejthetjük, hogy egy temetőben, éjszakai területen pici fényeket láthatunk. Ezek lehetnek egy messzi város kis fényei, lehetnek a hegyoldalban a temető gyertyái, akár egy épület neonvilágítása, de az biztos, hogy a kép szinte egy háromsoros versként csak arra koncentrál, hogy a legfontosabb vizuális jegyek maradjanak meg abban az üzenetben, amit szeretne az alkotó közvetíteni. A bal alsó sarokra dekomponált, egészen közeli virágforma nagyon jól ritmizál a jobb felső részbe a háttérben lévő, életlenben tartott ragyogó fényekkel. Talán valami abba a térbe ami az előtér és az egészen messzi háttér közötti utat jelenti, esetleg valami bekerülhetett volna a képbe, hogy a kettő közötti távolságot jelezze. De nagyon jó úton halad az alkotó, egyre tisztább nyelven beszél, kezdi lerakni azokat a szőlőkacsokat, oldalmotívumokat, amelyek a korábbi munkáira jellemzőek. (szőke)
értékelés:

Mintha egy szellem suhant volna el mellettem... :-)

Érkezett már néhány izgalmas megoldás a hosszú expozíciós éjszakai felvétel kategóriában, melyeknek jellegzetességei ezek az elhúzott, ritmikus színes fénycsíkok megjelenése - mozgalmas és jelen képnél erősen perspektivikus hatást keltve. Nem könnyű előre tervezni ezeknél a képeknél, hiszen csak saccolható, hogy adott fényviszonyok mellett adott expozíciós idővel milyen utat járnak be ezek a fénycsíkok, milyen intenzitásúak és hosszúak. Ennél a képnél ezt a hatást még az is bonyolítja, hogy a kamera láthatóan kézből készítette a felvételt, vagyis nem csak az elhaladó autók fényei festik és csíkozzák a felületet, de a kéz mozgása, rezdülései is érdekes jelenségeket hoz létre. Egy előző értékelésnél beszéltünk már róla, hogy fontos, mennyi reális információ marad meg a néző számára ahhoz, hogy az absztrakt, szürreális világ mellett be tudja azonosítani a szituációt, és itt a bal oldalon látható szürkés forma sejthetően egy elhaladó autó formája, tehát ez az, ami a valósághoz tud minket kötni. Természetesen elfogadható kép ez a mozgás leckére is, bár épp azon gondolkodtam, hogy nekem néha a vasárnap hajnalok ilyenek, amikor Dörögdről hazafelé mentem, mondjuk a filmforgatás után, és örültem, hogy már az autópályára értem, mert ott nem jönnek a macikák... szóval én ezt jó képnek gondolom, és arra kérem Nórát, hogy ha van kedve, játsszon még ezzel a technikával, mert itt azt fontos elsajátítani, hogy a csíkok, mozgások között felsejlő valós információ milyen hangulatokat hoz, mennyiben marad felismerhető, tehát a szubjektív nézőpont (kézmozgások, a kiválasztás szubjektivitása) miképp alakulhat a nézőben objektívvé. (hegyi)
értékelés:

Verbálfotó ON
Amikor az ember egy buli után hajnalban megy hazafelé, a világ összezsugorodik, és csak egy hangosan villogó fénypontként jelentkezik a fájó tudatalattiban, míg a környezet mély kussban lapít, hogy ne zavarja az amúgy is zavart, és így potenciálisan agresszív Őrült Elmét - a normalitást itt csak a természet drasztikussága tudja visszaadni, amikoris nekimegyünk a faágnak, ami kijózanít.
Verbálfotó OFF

Csak vicceltem. A vasánap hajnalt egyszerűen nem tudom komolyan venni, mint fotótémát. :-)

A Nóra itt adott egy egészen hosszú leiratot és utána persze látunk egy képet is, én most azt mondom, hogy egy kicsit rosszalkodni fogok, és nem a képpel fogok foglalkozni, függetlenül attól, hogy tetszik is, és egy jó ötlet, és ráadásul nagyon szabadon kezeli a teret, tehát ebből a szempontból is egy jó megközelítés, és nagyon tetszik ez a monokrómra redukált színrendszer is; de én most a leirattal foglalkoznék, ami a VerbálfotóON és a VerbálfotóOFF között van, ami azért fontos, merthogy itt a Nóra ad magának egy nagyon jó leiratot, egy szkriptet arra, hogy mit is kellene megfotózni. Én tudom, hogy ennél felmerülhet, hogy ez egy kitalált történet, nem az én történetem, csak a Hegyi orrára akartam fricskázni ezzel a történettel, hogy ilyen hülye leckéket adtok fel, akkor én most akkor írok egy történetet, hogy mire is gondolhattok, ugyanakkor én meg azt mondom, hogy miért ne lehetne ezt a történetet megfotózni? Miért ne lehetne az, hogy az ember megy haza egy buli után, és összezsugorodik a világ... miért ne lehetne ezt képileg is leírni? Tehát én azt mondom, hogy valamilyen szinten, a humor szintje fölött, ezek a mondatok azért íródnak le, mert gondolati szinten megjelentek az alkotóban. És ha a gondolati szinten ez ilyen rendezetten és korrektül meg tud jelenni, akkor lehet arról szó, hogy ezt a viccet, ezt a fricskát megfogalmazom fotóban. Tehát én azt mondom a Nórának, hogy akkor ezt a leckét, és az összes leckét is meg lehet úgy is közelíteni, hogy játszunk, mert ez egy nagyon fontos dolog, szerepjátékot is játszhatunk, és akkor az a megoldás, és ebben a szerepjátékban is fel lehet oldódni, ezek éppúgy segíthetnek az önmegismerésben. Másképp fogalmazok. Én is szeretném ezeket a leckéket fotóban vagy filmen megoldani, mivelhogy nekem pl. a vasárnap hajnal, szintén nem egy általános helyzet, mert nincsenek nagyon vasárnap hajnali élményeim. De azt meg tudom, hogy az élet hordalékából – nagy szavak, tudom - viszont összegyűlik tapasztalatként annyi, hogy pontosan lehet tudni azt, hogy miről akarunk beszélni. Még akkor is, ha ezek nem biztos, hogy könnyen előhívható élmények, töredékek, emlékek. És én ezt a munkát azért tartom fontosnak, mert valami olyanhoz segíthet hozzá, ami a későbbiekben, amikor már egyszer megcsináltuk, vissza tudunk nyúlni. A fotográfiában mindig is van egy olyan ellentétpár, ami lehet, hogy kibékíthetetlen ellentétpár, ugyanis azt mondja az egyik csoport, hogy a fotográfia az dokumentálás, a valóság bemutatása, míg a másik csoport szerint a fotográfia az egy szabadon kezelhető eszköztár, mint a festmény vagy az írás vagy a film. És éppúgy létrehozható benne bármilyen szürreális történet, aminek nem a valósághoz, hanem a gondolatvilágunkhoz van köze, az élményeinkhez, ami akárcsak egy vágyként funkcionál, akár valós és megélt élmény. Ha el tudnánk fogadni ezt a második csoportot, hogy a fotónak nem csak a dokumentálás a feladata, vagy a lehetősége, akkor el lehetne indulni azon az úton, hogy előhívunk magunkból akár megélt, akár csak vágyott élményeket, és ezekből próbálunk mesélni. A vágy lecke nem csak arról szól, ami a vágykeltésnek a primér formája, vágyni elképzelt történetek megvalósulására is lehet. Vágyni ki nem mondott helyzetekre is lehet, és ezeket néha még könnyebb áttételesen megfogalmazni képi eszközökkel, mint leírni. Úgyhogy én azt tudom mondani a Nórának, hogy ennek a képnek a kapcsán ezt elmondhattam, hogy vegyük észre és merjünk játszani, és vegyük észre, hogy egy játék eszköze van a kezünkbe adva, mert ez az egész estiskolás dolog akkor jó, ha nem egy megfelelési kényszer vezeti, még akkor sem, ha itt házi feladatok vannak, hanem a játékosság, és a közös játékkeresés élménye. És ha ezt el tudja a Nóra fogadni, ha mind el tudjátok fogadni, akkor máris a kezetekbe kerül egy kulcs, és ez a saját szabadságotok kulcsa. Én erre a képre most adok három disznót, és nem is nagyon vitatkozok ezen, hogy miért három, talán ebből az egész leiratból érthető, hogy miért, és talán a Nóra is megérti a leiratból, hogy bizony, ahogyan más alkotóknál is lehet látni azt, hogy nagyon kínlódik, nem tudja vagy nem akarja megoldani, vagy kikerüli, és ennél a leckénél ez ugyanúgy érthető, ha ezeket a vágyainkat nem olyan könnyű felfedni. Csak egy példát mondok a saját életemből. Sokszor szembesültem azzal a helyzettel, ami ’a pesti csávó’ helyzete, ami ráadásul nem is biztos, hogy egy jól megélt helyzet, mert belül én nem egy nagyvárosi fickó vagyok, csak egy nagyvárosi környezetben élek. És azt is tapasztalom, hogy ez a helyzet, ez a fajta életperiódus ez most nem arról szól, hogy megéljem a vasárnap hajnalt. De ez nem azt jelenti, hogy nincs bennem a vágy, vagy nincs bennem egy elképzelt kép, ahogy nekem ez jó lenne, ha megtörténhetne. (hegyi)

Dóczy Ferenc Repülés c. képének a témájára az én verzióm.

Ugye itt a Dóczy Ferinek a repülés című képére érkezett egy újabb verzió. Ugye engem könnyen be lehet csapni, és lehet, hogy ez itt egy elektronikus megoldás, arra tippelek, hogy ez mechanikus megoldás, és a zoommal keletkezett, szóval ennek a képnek számomra ott van a többlete a beidézett másikhoz képest, hogy megjelenik rajta az ember, hogy volt valaki, aki összeszedegette azokat a leveleket, összerendezgette a kezében, megszorította ott, létrehozott ebből egy formát, és aztán ezt lefényképezte. És ráadásul még ezt a trükköt is rátette. Mert nekem ezekkel a trükkökkel az a bajom, hogy ezeknek a trükköknek az élettartama nagyon rövid. Tehát elkészítünk egy ilyen trükköt, ezt megcsinálni jó, az első öt percben jó, a második öt percben elfogadom, és a harmadikban meg már visítva menekülök ki a szobából. Legalábbis én. Én azért vagyok ezekkel hadilábon, mert felülírnak valamilyen ötletet, és technikává soványítják azt a helyzetet, ami egyébként létrehozható azzal is, hogy én bemozdítom a kezem, és nemcsak azzal, hogy a fotoshoppal hozzányúlok, vagy a zoomon rántok egyet – tehát ez nekem már manipulatív. Ezek kilágyítják a történeteket, ez olyan, mint a filmezésnél a zoom a vágás helyett, az is így kilágyítja a történetet. Ezt nem kell elfogadni tőlem, mert ez nagyon szubjektív, úgyhogy én erre a képre a három disznót megadom – illetve nem. Kettőt, mert a Nórától is elvárom azt, hogy ha egy ilyen nagyon szép csokrot tud összegyűjteni, amit a kezében fog, ennek a csokornak a színeivel-formáival bizony konkurál az alkar. És ez igenis megoldható lenne, akár úgy, hogy nem ebben a pózban tartom, akár úgy, hogy lehúzom a pulóveremet, hogy ne világítson ennyire a karom, mert az a világos flekk az zavar ott, és ezért egy disznót levonok. (hegyi)
értékelés:

Gimesi Andrásnak volt a táborban egy képe, a Tükör által homályosan; na, az jutott eszembe, amikor megláttam ezt a kis tükröt a falon. Ennyire gagyi-ócska-foltos-homályos tükröt rég láttam, de akkor, ott érdekes volt benne magamat látnom.

Erről a képről első pillanatra rögtön az Alice csodaországban jut eszembe, az a fajta akár még gyermekinek is mondható világ, amit ezek a mesék hoznak bennünk elő, miközben a képen jól láthatóan a szereplő nem egy gyermek és nem gyermeki helyzetet mutat, és mégis, az a fajta világ, az a fajta képi megformáltság ezt a hatást erősíti. Talán ez annak is köszönhető, ami a tükrön lévő foltokból is adódik, hogy nem egy letisztított, nem egy szépítkező vagy borotválkozótükröt látunk. Az is hozzáad ehhez az érzéshez, hogy a szereplő háta mögött egy nagy fényesség látható, és ez az egész így együtt a tükörfelületen belül egy mesei, szürreális, álomszerű élményt mutat nekünk. A kép kettőssége pont abban rejlik – és ez az erőssége is ennek a képnek – hogy a tükör felületen kívüli rész, a keret ezekkel a havannabarna ragasztószalagokkal, a falfelület, a nem túl pontosan lefestett fa ajtókeret, ez mind-mind a realitást mutatja. És mégis van az egészben egy időutazás-jelleg is, abból adódóan, hogy ez a keret a maga sérüléseivel, a cukorspárgával javított felrögzítésével ezt a fajta régies vagy retró-érzetet erősíti. Ezt nagyon jól erősíti a tükörfelület foltossága is, maszatjai, azaz ez egy jól megfogalmazott és koncentrált üzenet. A kommentekből lehet tudni, hogy nem volt mód ennél nagyobb képkivágást alkalmazni, bár a kép alján látok egy fehéres csíkot, és jobb alsó sarokban is van egy kis rontás, tehát mintha itt valamilyen technikai ismétlés elkezdődött, ami nem lett befejezve – talán ezt nem ártott volna végigvinni. A portré kategóriára került beküldésre ez a kép, bár én el tudnám képzelni a gyermekkorban is, mégis egy szemlélődés, egy szemlélődő állapotot próbál az alkotó felénk közvetíteni, és ha ezt a Nóra vállalja, akkor ez az ő személyiségének egy része – ilyenténképpen abszolút elfogadható önportrénak is. Szerintem ez egy háromdisznós kép, pontosan azért, mert a személyesség jelen van a képen, és nem csak azért, mert az alkotót látjuk. (hegyi)
értékelés:

Tegnap bepótoltam valamit gyerekkoromból; megnéztem a Vitéz Jánost, igazi vásári bábszínházban, és esküszöm a gyerekekkel együtt élveztem, kacagtam és kiabáltam, hogy ott van, előjött, stb... csak az elején fotóztam, aztán elragadott a mese és táncba vitt. :-)

Egy nagyon fontos eseményt mutat nekünk Nóra, a bábszínházat, azt a dolgot, ami a gyermekkorban az egyik legfontosabb, a szerepjátékot, a mesét. A kép ereje abban rejlik, hogy mindezt az alkotó úgy ábrázolja, hogy közben maga a varázslat is látszik, de le is bukik, hiszen a nap úgy süt át a vásznon, hogy a két bábos is árnyjátékosként feltűnik a képen. Az is fontos, hogy ironikusan láthatjuk a környezetet is, azt a falusi környezetet, amiben ezeknek a meséknek talán a mai napig ereje és értelme lehet, hiszen épp ez az a világ, amit a tévé által már nem lehet megismerni, amivel már csak ritkán, Kemény Henrik által vagy az ő nyomába lépő megszállottak által találkozhatnak a gyerekek. Talán annyit lehetett volna kipróbálni, hogy ansnittben egy-egy néző gyerekfej akár vágva, csak mint térábrázolás és mint kapcsolódási pont megjelenhetne a kép alsó részén. (szőke-hegyi)
értékelés: