Villamosban , Villamosban , Villamosban , Villamosban

Villamosban
Villamosban
Villamosban
Villamosban

Az ünnepi villamos belülről.

Érdekes ez a képsor, hoz egy jó hangulatot, nekem inkább a villamosra rácsodálkozás élményét adja, amikor az ember egy már forgalomban nem látható darabon tud utazni, és a régi táblák, üzenetek visszahoznak valami múltbeli érzést - az ünnep nem érződik, mivel az ablaknál látható fényfüzér maszek odadrótozásánál sok minden más elvonja a figyelmet erről, és minden más esetben is nagyon visszafogott ez a része az üzenetnek. A másik, amit érzek, hogy mintha késő jutott volna eszedbe, hogy fotózni akarsz, és korán hagytad volna abba, azaz a képsornak nekem hiányos az eleje és a vége. Ettől még vissza tudsz vinni vele egy régi korba, ez erény, de mint mese, inkább olyan, mint amikor akár villamoson utazva az ember fülel és elkap egy történetet véletlenül, amit két másik utastárs mesél egymásnak. (hegyi)
értékelés:

Metró

Metró

Ez a kép attól jó, hogy a fiatalember észrevett és felénk néz. Érdemes lenne majd ezzel még kísérletezned esetleg állvánnyal vagy valami jó rögzítéssel, hogy hosszabbat tudj exponálni a gép bemozdítása nélkül, egy olyan időpontban, aminél sok ember mozog, száll ki és be, esetleg pár beavatott embert megkérni, hogy ők ne mozogjanak, szóval ezt úgy kéne ismételni, hogy mint filmrendező, megrendezed a történetet. (hegyi)

Szilveszteri lovi

Szilveszteri lovi
Szilveszteri lovi
Szilveszteri lovi
Szilveszteri lovi
Szilveszteri lovi
Szilveszteri lovi
Szilveszteri lovi

Örülök neki, hogy egy riportsorozattal búcsúztatja az évet Ágnes, ami egy picit lehetne pontosabb is, de hát az év vége mindig kiszámíthatatlan, forralt borok és ki tudja, mi minden nem történik ilyenkor, úgyhogy eltekinthetünk a függőlegesektől és a vízszintesektől, hiszen a szilveszter ünnepe a fotósra is hatással lehet. A sorból a második képpel nem nagyon tudok mit kezdeni, a tömeg nem különleges, a pályán nem történik épp semmi, van egy olyan kép is a sorban, ami nagyon hasonló ehhez, de ott futnak a lovak, tehát a kettőből egyértelmű, hogy azt választanám. Ami hiányzik, az a személyesség, mintha csak szemlélője lenne a fotós az eseményeknek, de nem átélője. Tárgyilagos tudósítás, de kellene bele az a plusz, ami Ágnes újabb képeinek sajátja, mindezt úgy, hogy a tárgyilagosság és a tudósítás jelleg se sérüljön. Talán ha portrék szabdalnák a sort, izgalmak, örömök és kudarcok, akkor a néző is átélné, ami történt, hiszen ezek a mikrotörténetek adják ki a hétköznapokat, az életet, azt, ami miatt mindannyiunknak kedves lehet egy-egy ilyen esemény. Kettő csillag, hiszen korrekt a dolog, de a korrektség mellett kellene a pontosság is és a személyesség is. (hegyi)
értékelés:

Szilveszteri arcok, Szilveszteri arcok, Szilveszteri arcok

Szilveszteri arcok
Szilveszteri arcok
Szilveszteri arcok

Ágnes, ezt a hármast az menti meg, hogy ismerjük a modelljeid. Merthogy az első modellnek fáj a feje, a második elrontotta a gyomrát, a harmadik idétlenkedik, de hogy mi köti őket össze, azt nem lehet tudni. Igen, látszóteresek, igen, Kriszta, Bandi és Tama, de aki ezt nem tudja, annak ez a képsor nem értelmezhető. Ha egyesével nézem, akkor is az a gondom, hogy a pillanat, amit megragadtál, megmarad a primer közlésnél, talán-talán jellemző lehet, de nem győz meg a kép, hogy átgondolt lenne a döntés, mikor exponálsz. Ha az első képet veszem, zavaros a háttér, a fél autó, a nézők, miközben a szereplő ezzel a játékos fejdísszel érdekes lenne, de nem tud megélni, mert a mögüle kilógó dolgok elvonják a figyelmet. Kisebb mélységélességgel ezt el lehet választani egymástól. A második kép egy kettős portré, engem zavar, ha egy felnőtt azt gondolja, hogy a gyerekkel őrültként kell kommunikálni, ezért ez a nyelvnyújtós dolog nekem idegen, olyan gesztus, ami nem megörökítendő. Persze jellemző lehet a zavar is, hogy nem tudjuk, mi a szerep, de akkor ezt kell a központivá emelni azzal, hogy ki a főszereplő. A harmadik kép üzenete szemmel láthatóan neked szól, személyes, szintén arról van szó, hogy a modell nem vett téged komolyan, és egy gesztussal elintézte a fotózást. Egyébként ezt a három helyzetet - nem ezzel a három képpel - én beemeltem volna a lóversenyes sorozatodba. (hegyi)

Kapcsolat

Kapcsolat

Volt már egy macskás-piacos történeted, hasonló beállítással. Nagyon szuggesztív a macskád, ő jelen van a képen, jelen van a helyzetben, kommunikál is velünk, de így most a két láb mintha egy szárítózsinóron száradó ruha része lenne, nem kapcsolódik a történethez, mesterséges az, ahogy ez most ide kerül. Hogy a valóságban volt-e kommunikáció, nem tudom, de most olyan, hogy hiányérzetem van, hogy most akkor mi történt ezzel a macskával? Hol a kapcsolat? Mi a vége? Happy end, vagy elmentetek egymás mellett, vagy mi lett? Erre nem ad választ a kép. (hegyi)

Lépcsőn

Lépcsőn

Érdekes ellenfényes produkció, de azt kell mondjam, hogy azon kívül, hogy tetszetős, nem nagyon értem az okát, hogy miért készült el a kép. Az lenne izgalmas, hogy a falon az árnyékok is a kompozíció részei legyenek, most ezekbe belevágsz, a fa és az egyik szereplő is takarásban van, ez így nagyon esetleges. Mint tanulmány elfogadható, de az ellenfény játékait pontos fogalmazásban kell megmutatni. Ismétlés. (hegyi)

Kezem

Kezem

Azért érdekes ez a kép, mert, hogy ez egy barátságról szól-e, vagy egy belső üzenetről, én ezt nem tudom első körben megmondani, de az biztos, hogy erős hatása van a nézőre annak, hogy nem csak, hogy szuggesztíven belenéz a kamerába a modell, hanem a kezével, azzal, hogy nyúl a kamera felé, tulajdonképpen a személyes terünkbe nyúl be. Ez mindenkiből más érzéseket vált ki, van, aki idegenkedik attól, hogy túl közel engedjen magához egy másik embert, és ha nyúlkálnak felé, akkor inkább hátralép egy lépést, van, aki viszonozza ezt, és ő maga is nyújtja a kezét esetleg, vagy odabújik, szóval több féle irány elképzelhető. A tekintet az, ami próbál ebben segíteni, bár ez sem teljesen egyértelmű, hogy itt egy hívás, egy megértő gesztusról van szó, vagy pedig valami vádló kommunikációs helyzetről. Nyilvánvaló, hogy ez az ellentmondás az, ami a feszültségét is hozza ennek a képnek, és ez nagyon jó, hogy Ágnes ezt észrevette. Ami ebből nekem kifelé dolgozik, az az, hogy valószínűsítem, hogy a másik kezével végezte az exponálást, ettől, bár nincs a képen, de a váll formáiból arra lehet következtetni, és azt az érzést kelti, hogy már a másik kezével is nyúlkál felém, és próbál ebbe a helyzetbe behúzni, ami – lássuk be - sok emberből valóban az ellenállást váltaná ki, hogy két kézzel kapnak utána. Talán visszabillentené ezt az egyensúlyt az, hogy ha egy állványon, vagy valami fix helyen időzítővel készül ez a kép, akkor nem kell a másik kezemmel ugyanebbe a térbe belenyúlnom. Jó próbálkozásnak gondolom. Tulajdonképpen azon hezitálok, hogy vajon a barátság az ilyen-e. De ilyen is lehet, biztos van olyan szituáció, amikor erre van szükség, úgyhogy el tudom én ezt fogadni. Megvan a három csillag, de a leckemegoldás az előző képnél erősebb, határozottabb. (hegyi)
értékelés:

Fókusz

Fókusz

Részben ez a kép is abba a sorba illeszthető, ami úgymond az újkori Ágnes képi világa, és elismerésem annak, hogy Ágnes azáltal, hogy visszafogja magát és fekete-fehérben dolgozik, láthatóan kezdi egyre jobban érezni a tónusokat. Amivel problémám van, az úgymond az objektív fókusztávolságának megválasztása. Ez a kép, ha mondjuk 135-ös teleobjektívvel készül, akkor kevésbé lesz hangsúlyos a kéz, méretben és formában jobban belesimul a környezetébe, azaz a kéz és fej aránya nem válik groteszkké. Most azzal, hogy viszonylag közelről, kis gyújtótávolságú objektívvel fotóztad ezt a képet, olyan arányok alakultak ki, mintha a kezed nem is a te kezed lenne, hanem valami felnőtt férfi tartaná az orrod. Ezt azért mondom el, mert minden emberábrázolásnál fontos az a kérdés, hogy a leképezésnél milyen eszközöket használunk. A nagylátószögű objektív torzít. A klasszikus portréobjektív 100-130 mm közötti úgy is mondhatjuk teleobjektív, és ennek az egyik fő tulajdonsága, hogy a közeli és távolabbi képrészeket egy síkra hozza, ezért az ezzel készült portré orra nem lesz nagy, a füle nem veszik el, nem lesz gnóm a fejforma. Amikor ilyen szubjektív, igen erősen a mikro jelzésekre, gesztusokra koncentráló képet készítesz, akkor érdemes erre figyelni, mert a kívánt hatás ellen dolgozik a technikád, és a meditatív élmény helyett a humor lesz az erősebb, és ez disszonáns érzetet kelt a nézőben is. Kérnék ismétlést. (hegyi)

Barátság

Barátság

Ágnes egy új minőséget kezd magánál létrehozni az önportré viszonylatában. Eddig megismertük Ágnest, aki idétlenkedik, aki viccelődik, aki a jelenlétével tüntet néhány helyzetnél, és akár egy karácsonyi gömbbe is belekomponálja magát, meg a vonaton van, biciklizik, és már egy csomó mindent megismertünk az ő életéből, de eddig nem sokat mutatott a belső világából. Lehet, hogy furán hangzik, mert hosszú évek óta ismerjük Ágnest, és régóta rádiózik is, de ezek mind olyan megoldások voltak, amikor Ágnest úgymond jó passzban találtuk, tehát olyan helyzetben, amikor van tartalék abban, hogy az ember pozitívan szemlélhesse a világot. Most ez a kép egy esendő embert mutat. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy az ember meri elengedni a saját gesztusait, mimikáját, arcizmait, kezét, itt most nem úgy értem, hogy belebambul a kamerába, hanem azt a kontrollt, ami a társadalmi viszonyaink között elvárt kontroll, hogy kifelé mindig pozitív képet mutassunk magunkról, ezzel a kontrollal szembe mer menni. Én ennek nagyon örülök. Az egy másik kérdés, hogy túl van egy kicsit világítva a kéz az archoz képest, és ettől elviszi a figyelmet a szemről, erre érdemes odafigyelni, de ezért vagyunk itt, hogy ezeket gyakoroljuk. Nagyon örülök ennek a leckének, három csillagos leckemegoldás. (hegyi)
értékelés:

Barátság

Jobb kéz

Nagyon érdekes ez a kép, az nagyon tetszik, hogy Ágnes elkezdett üzenetekben gondolkodni, és nem csak üzenetekben gondolkodik, hanem esztétikában is. Olyan ez az egész, mintha egy háromszöget fogalmazna meg, hogy van egy vélt vagy valós félelem, egy szellemvilág, ahonnan ez az árnyékkéz benyúl, és mintha ő megakadályozná azt, hogy a másik két kéz összeérhessen. Érdekes üzenet, és a barátságról is egy érdekes kérdés, hogy mi van akkor, ha ez a barátság valamilyen külső megfigyelő által lesz szemlélve, vagy valamilyen külső, harmadik személy ebbe bekerül. Filozófiailag is érdekes kérdés, és képileg is egy jó megoldás. (hegyi)
értékelés:    

Díszek

Nagyon izgalmas az, amit Ágnes észrevett, kettő csillag a képre, a videóban bővebben elmondom, hogy miért csak kettő. Azért, mert itt most a formákkal van némi problémám, nagyon nyitott lett a kompozíció azáltal, hogy belevágtál ezekbe a gömbökbe. Nézzük meg a filmet is! (hegyi) értékelés:

Én mindig csak Pestről álmodom

Én mindig csak Pestről álmodom

Én mindig csak Pestről álmodom
Énnékem csak Pest a Párizsom
És az sem okozhat nagy zavart
Hogy kéklő Dunánk nem Szajnapart
Miért is lenne az...

Itt egy kicsi csalás nem ártott volna. Körülbelül 1-2 fokot az óramutató járásának megegyezően kellett volna forgatni ezen a képen, és akkor a híd ritmusa erősebbé válik, most mintha a horizont nem lenne teljesen vízszintes, lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy nem szemből készült, hanem kicsit oldalról, de az épület valamennyire mutatja, és kívánná ezt az elforgatást. Még akkor is, ha most a rakpart rész tökéletesen vízszintes, de a tömeg az, ami kívánná azt, hogy ennek az épületnek ez a híd kicsit ferdébben legyen ellenpontja. Érdekes meglátás, nagyon szépek a színek, talán ha sikerült volna 10-15 perccel korábban odaérni, akkor lehet, hogy a hídból is többet látunk, és nem csak egy nagy fekete tömeget. Az esti fotóknál erre oda kell figyelni, hogy a fényképezőgép mit tud, másrészt pedig arra, hogy az esti fotókat nem kötelezően sötétedéskor csinálják. Ez a 10-15 perc hiányzik erről a képről. (hegyi)
értékelés:

Hajnali...

Hajnali...

Reakció Berecz István Hajnali meredek c. fotójára.

A leiratból próbálok következtetni, amiben azt írja Ágnes, hogy ez a Pistának a Hajnali meredek fotójára egy reakció. Nagyon örülök annak, hogy ilyen kölcsönös kereszthivatkozások vannak, de a hivatkozott képet értem, ezt viszont nem. Nyilvánvaló, valamilyen pajzán utalás akar ez lenni, próbálom itt a formákat értelmezni, hogy ez valamilyen testrész akar lenni, vagy valami átvittebb értelmű üzenet, de azon kívül, hogy látok egy kört, meg egy valamilyen szögletes formát a képnek az ellentétes oldalán, ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Ez itt valami, régen volt Játék a betűkkel, Egri István vetélkedő, és annak volt egy paródiája, amiben azt írták, hogy a megfejtés a Dalai láma lúdtalpbetétje. Szóval ez is bármi lehet, így most ebben a formában nem tudok mit kezdeni vele. (hegyi)

A folyó

A folyó

Ami a nézőt első sorban meghökkenti ennél a képnél az, hogy azzal a perspektivikus ábrázolással, ami a képen létrejön, tulajdonképpen a fent és a lent fogalma cserélődik föl, és ha az ember nagyon akarja, akkor ez a lépcső vezethet lefelé is, bele a vizekbe, de fölfelé is, akár az égbe is. Nagyon érdekes ez a ritmus, ami itt a kép alján létrejön, és ez a kép csak abban a formában értékelhető, hogy a kép tetejénél ott van a túlsó part. Ha ezt a partot levágnám, akkor érdektelenné válna az egész, nem lenne erős a bravúr sem. Valamilyen viszonyítási rendszert mindig ki kell alakítani, amikor az ember képekben gondolkodik, hogy mihez képest ábrázolja azt a valamit. Önmagáért valóan ez a lépcső nem lenne túl sok, vezet bele a vízbe, és kész. A túlsó part az, ami tömegében is, ezzel a fölső vonallal, rendbe hozza ezt az egész kompozíciót. Azon lehet vitatkozni, hogy kell-e a fölső parthoz az autók ábrázolása, én azt gondolom, hogy igen, sőt még egy ujjnyit talán kellett volna esetleg odarakni, és akkor ez az egész ritmus még erősebb lenne. Így most ezek az autók a másik oldalon tényleg elég nehezen érzékelhetőek, de annyit engedjünk mindig meg, hogy ez nyomtatásban, egy nagyobb méretben biztos, hogy mást mutatna, mint így a képernyőn, ebben a méretben. A vízszintesekkel nem árt, ha megbarátkozol, Ágnes, elég lett volna, ha egy 5 centivel elmozdulsz balra, és akkor ez az egész helyzet rendbejön. Itt most az az állapot állt elő, hogy nem teljesen középen álltál a lépcsőnél, és ebből kifolyólag ez a pespektívikus helyzet elmozdult, a tengelyéből kifordult egy picit, és ettől bizonytalanodik el az, hogy mi vízszintes és mi függőleges, miközben a valóságban a vízszintesek vízszintesek, ha megnézzük a lépcsőt, de a korlátnak a vonala a kép határánál nem ugyanazon a magasságon megy ki. Erre érdemes lenne odafigyelni. Én most azért adok erre kettő csillagot, mert ezek azok a ritmikai ügyek, amik érvényessé tesznek egy kompozíciót. Ha ez nincs rendben, akkor az kérdéses, hogy miért nem figyeltünk erre oda. Pontosítás, pontosítás, ez a jelszó. (hegyi)
értékelés: