Egyre közelebb kerülsz ehhez az ablakhoz úgy érzem, egyre belsőbb megfigyeléseket teszel, ami azért jó, mert így lehet eljutni, kitartással ahhoz, hogy egyszer csak a kép belőled kezdjen el mesélni, bentről kifelé. Amit most látunk, olyan, mint egy sztereo képnéző alkalmatosság képe, két fél, és valahol fejben kéne összeállnia, de ha a két felet megnézed, egyértelmű, hogy melyik az erős és melyik a bágyadt, ezért ebből az egyik oldal az, ami használható, akár úgy, hogy a fakeretnél vágsz, akár úgy, hogy a keret mellett, meghagyva a kilincsből még, de az egészen biztos, hogy így most ez a forma olyan, mintha két expozíció készült volna, az egyik oldala kioltja a másik hatását. Ismétlést kérek. (hegyi)

Idén is megrendeztük a Szent Iván-éji Maratont a Rádióban. Most is megörökítettem a hajnalt, ezúttal más volt a helyszín, de az élmény ugyanolyan csodás volt. Köszönöm mindenkinek. (Az előzmények: 2009, 2010, 2011)

A rádiós Szent Iván éji maratonunk embert próbáló, és tartalmassága mellett is kihívást jelent maga a hajnalig tartó fennlét, és ennek kapjuk egy lenyomatát ezekkel a képekkel. Mind a három kép izgalmas lehet, mondjuk legkevésbé az első az, ami mint fotó értékelhető, mert ez inkább a hangulatot hozza, semmint fotográfiailag időtálló üzenet lenne. A második kép már izgalmasabb az ablakban megcsillanó eresszel, de a leginkább izgalmas a harmadik kép. Ágnesnek szép lassan el kellene kezdenie azon dolgozni, hogy saját maga kezdje el a saját munkáit kicsit kritikusabban szemlélni, és attól még, hogy a társaságunk oszlopos tagjáról van szó, aki végigcsinálta végig a maratont, nem aludt el és finiselt velünk, ettől függetlenül ennek a munkának akkor van létjogosultsága, ha fotográfusi szempontból is megáll a lábán. Ágnes a maga fotós munkásságában most már tart ott, hogy akármi ne kerülhessen ki a kezei közül. Ha a három képet nézem, akkor elég nagy a szórás minőségben. A harmadik kép megkapja a maga csillagát, de a másik kettő miatt ez csak egy egy csillagos meló. (hegyi)
értékelés:

Ez egy jó ritmus, egy jó meglátás, tetszik az, hogy valami, ami ennyire felkapott, és ennyire emblematikus ünnepi helyzet, azt Ágnes ebből a nagyon szubjektív kameraállásból ábrázolja. Ez eddig jó, jó, hogy a nagyon jellegzetes fenyők megjelennek, a domb megjelenik, az egész szituáció jó, megmutatkozik a sok ember, tényleg mintha egy virágos mező lenne, miközben azok mind-mind emberek. Aminél még egy kicsit gondolkodtam volna ott, hogy biztos-e, hogy ez a kopaszodó bácsi az, aki itt a kicsit kihízott öltönykabátjával a fő alakként megáll a lábán. Nem lehet, hogy valaki olyat találtunk volna, aki esetleg érzelmileg közelebb áll ehhez a történethez? Mert ott lett volna az igazi geg lehetősége, hogy mondjuk a fűben elhever az egyik legény, aki ezekbe a műnépi dolgokba beöltözik, és onnantól kezdve megvan az egésznek a húzása. Vagy ha már néző, akkor valami egészen extrémet keresni, és akkor az egésznek megvan a humora. Ha szociografikusra akarjuk venni a figurát, akkor a jellegzetesség fontos, tehát ennek a humora maximum a kopaszságnál van, de annyira nem jellegzetesek az egyéb vonások. Ez az egy billeg nekem egy kicsit, miközben minden más rendben van. Megadom a három csillagot erre, azzal együtt, hogy szeretném, ha a jövőben ezekre a nüanszokra is kezdenénk egy kicsit figyelni. (hegyi)
értékelés:

Ehhez az épülethez is ellátogathatnánk többen, mint az 56-os emlékműhöz, és ki-ki elkészíthetné a saját képsorát. Emlékeztem, hogy Gerlei itt járt, gondoltam én is megnézem magamnak.

Annak örülök, hogy egymás munkáira reagáltok, egymás dolgait figyelitek, mert ez szerintem egy fontos dolog, fontos helyzet, hogy kialakulhasson a Látszótéren belül kis csoportok, akik közös munkákat csinálnak, vagy elmennek fotós sétákra, és ez nagyon jó, ha alulról szerveződik, és nem arra vár, hogy majd ezt a kisfőnök, vagy a nagyfőnök szervezze. Ezt azért mondom, mert ez a sorozat egy reflexió Gerleinek a munkájára. Amit én ennél a sorozatnál látok az, hogy olyan, mintha a négy kép négy teljesen különböző irányt nyitna ki, mintha négy teljesen különböző irányba jutnánk el. Az első kép egy nagyon szép, részleteket tartalmazó, elvont, ebben a formában a festészethez jobban hasonlító irányt mutat. A második kép inkább szociografikus, de ennek a vonalnak szintén a líraibb megközelítése, de az előző képhez képest lényegesen tárgyszerűbb. A harmadik kép kifejezetten szociófotó, a 80-as évek végén, 90-es évek elején gyárakról volt szokás ilyen képeket készíteni, amik ilyen elhagyott üzemek voltak, és a pusztulást mutatták be. Az utolsó kép az, ami hozzám legközelebb áll, egy teljesen más, áttételes megfigyelés. Akik dolgoztak ilyen munkahelyen, azok pontosan tudják, hogy az öltözőszekrények falán, vagy akár a műhelyek falán is a Fabulonlány vagy a Sugárlány ott volt, és figyelt ránk, adott egy plusz érzelmi töltést. Én a 80-as évek végén, a legelső munkahelyemen találkoztam ezzel először. Visszatérve a képekre, az a problémám, hogy ez nem riport, nem fotóetűd, ez egyik irányt sem mutatja jól azért mert a riportnál lehet leirat, és mondhatjuk, hogy az valamilyen szövegnek az illusztrációja és kiegészítése lehet, de egy fotóetűdnél duma nélkül kell működnie egy sorozatnak, és egy történetet kell tudni elmesélni. Itt most nem látom a történetet. Attól, hogy minden irányba egy kicsit belecsípünk, nincs eldöntve, hogy most mit akarunk megmutatni. Én azt kérném Ágnestől, hogy próbáljon meg valamilyen döntésre jutni saját magával abban, hogy őt ebből mi izgatja, melyik irány az, amit keres, és akkor arra rezonálni, arra saját magában megkeresni a párhuzamokat, elmélyedni abban, és szigorúnak kell lennünk, nem szabad csaponganunk egy témafeldolgozásnál. Ha engem a talált tárgyak, és az ahhoz fűződő üzenetek, a múltidézés a fontos, mint a negyedik képnél, akkor ilyeneket keressek. Ha az emberi sorsok érdekelnek és a szociográfia, akkor a harmadik irány a jó, ha lírai képi felvetéseket keresek a pusztulás gyönyörűségével, akkor az elsőt. Azért nem jó, ha ezek keverődnek, mert akkor érzelmileg nem tudunk egy szintet beállítani a nézőnél, hanem őt is kitesszük annak, hogy ebbe a csapongásba belevonódjon, és nem biztos, hogy ezt akarja. Ismétlés. (hegyi)

Kirakat az aluljáróban.

Ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni, „festett mintájú lámpaernyők”. Van szürrealitása annak, hogy az aluljáróban a Kálvin téren, ha jól sejtem, egy ilyen kis otthon van berendezve a lámpákkal, fene tudja, hogy ki az, aki venne ilyet ma, ilyesmi égő égett ki innen a kislámpánkból, de ez most képileg nem erős. Nagyon zavaros a kompozíció, a második képen nézel bűntudattal ránk, de nem tudom, hogy miért, nem nagyon értem. Ágnes, azt kell mondjam, hogy te már túl vagy azon, amikor be kell állnod a képre igazolni a személyességet, ennél mélyebbre kéne evezni. Az a nem mindegy, hogy mennyit hagysz a néző emlékezetére, mert aki járt itt, az ismerősként üdvözli a képed, akkor is, ha képileg nem lett erős, aki nem járt itt, az meg zavarban van, hogy kéne érezzen valamit, de túl korán engedted el a kezét. (hegyi)

Hát, ezt most annyira szemérmesre vetted, hogy nem lehet eldönteni, hogy valami bábjáték van, vagy flashmob, vagy csak haverok bolondoznak. Jelentősek az árnyékok, fontosak, de önmagukban épp a hátterük, azaz a kockás tér miatt nem elegendőek, kellene hozzá hogy érzékeljük, mi történik. (hegyi)
értékelés: