Azt nem tudom, hogy most a teljes kockát kapjuk-e, vagy pedig valami vágás történt, mert ha van még ebből oldal irányban egy kicsi, akkor érdemes lenne függőlegesbe forgatni ezt az egészet, mert most kicsit elfordultunk az óra mutató járásával megegyezően, tehát ellenkező irányba ezt vissza kellene forgatni. Azért lenne ez fontos, mert maga a tömegelhelyezés, és az a ritmusjáték, ami itt létrejön, az egy jó irány lenne. Azokkal a színekkel és formákkal, amit ennél a tornyos épületnél látunk, jó az a ritmus, amit a hó létrehoz a tetőszerkezeten. Talán arányaiban ebből a kéményből, ami a képnek a jobb oldalára került, lehet, hogy egy kicsit kevesebb is elég lenne, úgy egy acélkéménnyi rész is elég lenne, a másikat talán én levágnám. Mégpedig azért, mert ennek a szerepe a távolság és a tömeg szerepeltetése lenne, de a főszereplő a háttérben van, még akkor is, hogy ha életlennek van hagyva. Meg kell adnunk a térnek az élményét, és ez meg is történik, de hogyha ez ekkora tömegben visszahúzódik erre az oldalra, akkor elbizonytalanodik a néző abban, hogy most akkor mi, vagy ki is a főszereplő. Márpedig egyértelmű, hogy a főszereplő a hátsó épület. Ez most nekem egy 2 csillagos ügy, úgy, hogy nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy 3 csillagos megoldás legyen. Talán annyi még hiányzik hozzá, hogy nem vagyok arról 100%-ig meggyőzve, hogy ebben a szomorú időszakban kell őt fotózni. Esetleg úgy, hogy még megvan a hó, és egy naposabb időszakban kerül ez exponálásra, akkor egyből robbannának ezek a téglavörös színek, és vitalitással telne meg a kép. Mert ez a szürke az előtérben akkor is vissza fogja hozni a valóságba, de nagyobb lenne a kontraszt hangulatilag is, nem csak formailag. Úgyhogy 2 csillag, és ha van kedved, akkor ezzel még tessék dolgozni. (hegyi)
értékelés:

Annak örülök, hogy Ágnes meghozta azt a döntést, hogy fekete-fehérben dolgozik, ez egy fontos dolog, mert egyrészt a fekete-fehér abban segít, hogy közelebb jussunk kompozícióban ahhoz, ami az üzenet átadásához a legjobban szükséges, másrészt pedig annak is örülök, hogy nagyon úgy tűnik, hogy valamit mintha megérzett volna Ágnes abból, hogy mi az, ami ezeknél a képeknél hitelessé teszi az üzenetet. Itt 3 leckecsoportról beszélnék: az egyik az önarcképek csoportja, a másik az akt, a harmadik pedig a Vágy lecke. Mind a háromnál, bár más-más szinten, de az a fontos, hogy ezek a képek őszinték legyenek és valóban megélt élményeket hordozzanak.
   Többször volt már beszélgetésünk az oldalon a glamourról, és talán ez az az irány, aminél a legkönnyebben meg tudom fogalmazni azt, hogy mi is a helyzet ezzel. A glamour mindig valami mesterséges, elképzelt, maximum instrukciók szintjén meglévő érzelmet próbál közvetíteni, ráadásul erősen kordában tartott keretek között. A glamour nem őszinte. Persze az egy nagyon jó kérdés, hogy vajon a néző akar-e szembesülni, akar-e egyáltalán ezzel az őszinteséggel találkozni. Én azt gondolom, hogy minden egyes alkotási folyamatnak az a lényege, hogy az irányítást a kezünkben tartsuk. Lehet, hogy a néző nem úgy kelt fel reggel, hogy na most én szembesülni szeretnék, de ha meglát egy ilyen képet, akkor, ha ez egy erős üzenet, akkor megragadja és bent tartja a saját világában.
   Az önportrénál se nagyon lehet mellébeszélni, mert az gyorsan lebukik, az akt talán abban szabadabb, hogy más, elvontabb üzeneteket is megenged, viszont itt van ez a 29-es lecke, és ennél a leckénél – bár többféle megközelítési irány létezik -, de ha a vágy nyers, keresetlen formáit próbáljuk képileg megfogalmazni, akkor talán a legegyszerűbb az, ha felidézzük magunkban, vagy átéljük ezt a helyzetet, és nem csak eljátszunk egy szituációt, hanem a valóságban is megtörténnek azok az élmények, amik a vágy témakörébe tartoznak. Ezt azért mondom, mert ez a kép egy útkeresés egyik állomása, és azért fontos, mert elkezdett Ágnes használni egy olyan technikát, ami abban segít, hogy ezt a valós, nyers közlést áttételessé tegye, és ez a tükör, és a törött tükör által közölt információ. A zaklatottságával, a töredezettségével pont ebből a nyers megfogalmazásból képes egy emelkedettebb közlést létrehozni. Szerintem minden fontos dolog megtörténik ezen a képen, és arra bátorítanám Ágnest, hogy ezt az irányt ne engedje el.
   Ahogy azt már több képnél az akt leckéknél is, és az önportéknál is mondtam, nagyon fontos lehet az, hogy egy kicsit eleresszük a fotográfiai megközelítést az információgyűjtésben, és csatoljunk vissza régebbi korokhoz a festészetben vagy a szobrászatban. Mindenkinek tudnám ezt javasolni, nem csak Ágnesnek, hogy érdemes körülnézni, és kitekinteni a fotográfiából, és a társművészetekkel is közelebbi barátságba kerülni, mert én azt hiszem, hogy az esztétikai élménynek, az esztétikai megfogalmazásnak akkor lesz erős szerepe, ha minél több gépet nézünk. Nyugodtan egyszerűsíthetünk úgy, hogy ezt kilóra kell csinálni, tehát nem az az elsődleges kérdés, hogy kiknek a műveit nézzük (persze minőségre kell itt is törekedni), de itt a lényeg inkább azon van, hogy eredetiben minél nagyobb mennyiségben lássunk műtárgyakat. Azért teszem itt a hangsúlyt az eredetire, mert az interneten nagyon sok minden föllelhető, de annak nincs tere, és nincs húsa. Ezért mondom azt, hogy amikor módunk van, nagyon szép gyűjteménye van a Szépművészeti Múzeumnak is, menjünk el, és csodálkozzunk ezekre rá, úgy, hogy nem ítélkezünk, úgy, hogy nem hozunk döntéseket, hanem egyszerűen csak megállunk egy-egy kép előtt, szentelünk rá időt, és hagyjuk, hogy az az impulzus, ami a képből árad felénk, az hatni tudjon ránk, és ezeket el tudjuk raktározni. Ez lenne a következő feladat. Én most ezt egy három csillagos képnek gondolom azzal együtt, hogy ezt az utat még járni kell tovább, nem jelenti ez azt, hogy valaminek most a végállomására értünk volna. (hegyi)
értékelés:

A leirattal én nem nagyon foglalkozom, megnéztem ezt a NU projektet, én nem tartom annyira fontosnak, hogy ezzel foglalkozzak, már ezzel az utalással, mert annyira nem érzem erősnek azokat a képeket, mindig vannak ilyen divatirányzatok, amikor nekiállnak ilyenekkel foglalkozni emberek, ettől még ezt érdemes csinálni, ki lehet próbálni, csak számomra nem hordoz akkora erőt.
   Amit viszont a képhez tennék hozzá, nagyon jó az, hogy ezzel a párásodással, ezzel az egészen érdekes lágyító hatással dolgozol, de most azért arról nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy miért a fényképezőgép meg a kezed, meg a fali szárító az, ami ebből kimarad. Nem nagyon értem, hogy ezek miért maradtak élesek. Egy olyan helyzetet lenne érdemes ebből létrehozni, amikor maga az üvegfelület párás, és utána tudatosan valahol letisztítani a kezeddel, de arra oda kell figyelni, hogy hol tisztítom ezt le, hol nem engedem a párásságot, hol akarok a konkrétságról beszélni, hol akarom az üzenetet élesíteni. Most nem nagyon értem, hogy miért ez a helyzet. A fényképezőgép ebben a helyzetben egy szükséges rossz, most a gép kár, hogy ott van. Ezt azért mondom, mert fontosak ezek az önelemzések, de ez az első lépcső, amikor kényszerűségből az ember ábrázolja a gépet is. Majd érdemes lenne valahogy úgy dolgozni ezzel, tükrökkel, hogy a gép ne szerepeljen a képen. Most az, hogy ezt ide föltetted az arcodhoz, a szemérmességét túlerősíti ennek a dolognak, bujkálunk, miközben az üzenet nagyon erős lenne. A melleiddel kapcsolódó ív is jó, de én erről is lemondanék, mert a karoknak és a melleknek a ritmusa is fantasztikusan jó lenne és elég lenne. Ezen érdemes lenne gondolkodni, hogy hogyan tudunk majd ebből egy következő lépcsőre lépni. Szép lassan itt lenne az ideje egyrészt a világítással, másrészt a formákkal, foltokkal foglalkozni, és minél inkább kizárni azokat a dolgokat, amik nem oda valóak. Belekezdtél te a Csendélet leckébe, aztán félbemaradt az a dolog. Kicsit úgy érzem, hogy elkezdesz dolgokat, és mintha elmenne tőlük a kedved, és belekezdesz valami másba. Lehet, hogy az lenne a jó, ha nem ennyi hangot akarnál egyszerre lenyomni az orgonán, hanem megpróbálni előbb dallamokat kitalálni hozzá. Jó lenne ha ezt a lépcsőt meg tudnád lépni, mert azt gondolom, hogy kész vagy már rá. Most a technika viszonylag ott van a kezedben, gyakorlással ez erősíthető, viszont az egész üzenetnek az esztétikai megjelenésén és erősségein jó lenne, ha tudnál egy kicsit hangolni. Jó az a piros folt, nincs vele problémám, ha folthatásban lenne meg, akkor jó az a lila is a másik irányban. Ezek pont azáltal válnak elfogadhatóvá, hogy ez az életlenítés a pára által létrejön. Most én úgy gondolom, hogy van egy olyan része ennek a képnek, a kép fölső régiójában, ami szintén megérdemelte volna ezt a lágyítást.
   A kérdés az, hogy akt-e ez a kép. Én azt gondolom, hogy igen. Nem csak az az akt, amin a szőrszálak megszámolhatóak. Akkor is aktról beszélhetünk, amikor az egész csak egy ritmikai, vagy fénytani, vagy formai játék. Az aktnak a lényege nem a valóságnak az ábrázolása, talán ez különbözteti meg az erotikától, vagy az egyéb szexuális tartalmaktól, hogy nem a valóság húsbavágó realitásáról akar mesélni, nem az a fő kérdés, hogy hány centis mellem van, vagy milyen derekam, meg hogy feszül a fenekem vagy a combom, és ez mennyire és hogyan hat primer módon a nézőre, hanem itt az az elsődleges kérdés, hogy ezekből milyen ritmusok állnak elő. Ehhez képest ez a kép tökéletesen rendben van. Ez egy kettő csillagos kép, és szeretném, ha Ágnes reagálna. Nem csak egy jóval vagy egy igennel, hanem hosszabb gondolatokkal, és az én felvetésemre az övét is megkaphatnánk. (hegyi)
értékelés:

A helyzet ugyanaz, Ágnes amit már az előzőeknél elmondtam. Keress olyan világítási helyzetet, aminél nem ennyire erősek az árnyékok, mert itt most ez konkurál egyrészt, másrészt jó lenne ha instruálnád a modelledet abban, hogy milyen érzelmeket éljen át. Ebben neked kell segíteni, hogy ezek az érzelmek megszülessenek a modellben, mert most a póz és az arc gesztusa között óriási különbséget látok és ettől nem nagyon értem, hogy mit akarsz mondani ezzel a képpel, miközben a test gesztusa önmagában tökéletes. Tehát még azt is mondom, ha nagyon extrém akarok lenni, hogy ez egy torzóban tökéletesen jól működne, ahhoz viszont az alsó régiókat is be kellene kapcsolni és akkor akár a fej lehagyható is lenne. Most ez így nekem nem nagyon működik – ráadásul tegyük azt hozzá, ami az előzőekre is igaz, hogy ez a borostás megoldás nekem olyan, mintha valami statiszta ugrott volna be a főszereplő helyett. Ebben is kell a modellnek segíteni - sminkben, korrekcióban - mert engem most ez kivisz ebből a történetből. (hegyi)

Néhány képelemzésnél és beszélgetésben említettem már, hogy nagy szerepet gondolok annak, hogy az ember nagy elődöknek a munkáit megfigyelje és beépítse a saját világába és azt is mondtam már, hogy nem szégyen ismételni, nem szégyen lemásolni másnak a munkáját akkor, amikor tanulunk. Nyilvánvaló, hogy ez majd a későbbiekben kerülendő dolog, amikor az ember már megtalálta a saját útját és saját hangját. Igaz, hogy amikor erről beszélek, a fotográfiára gondolok elsősorban és azt tartom a legszerencsésebbnek, mert hogy ott technikákat, beállításokat, világítási helyzeteket is meg lehet ez által tanulni. Kétféle irány létezik, ezt fontosnak tartom elmondani, még mielőtt a kép elemzésébe belemennék. Az egyik irány, az aki úgymond ösztönös alkotó és előbb van meg a gondolat és a közlés mindent átható és mindent felülíró vágya, és születnek a nagyon jó gondolatokat tartalmazó képek és később, ahogy az idő halad, sajátítódik el maga a technika. A másik irány az, aki azt mondja, hogy ő előbb a technikát szeretné megtanulni és amikor már birtokában van ez és biztonsággal kezeli, akkor keres úgymond mondanivalót, vagy akkor kezdi el a saját belső világát vagy élményeit feldolgozni. Elhangzott már kérdésként, hogy én melyiket tartom a jobbnak vagy üdvözítőbbnek. Én azt gondolom, hogy ezek nagyjából egyformák a cél tekintetében, tehát egyik sem jobb a másiknál. Ott szokott lenni probléma, amikor az ösztönös alkotók a kezdeti sikereken felbuzdulva azt gondolják, hogy nem szükséges elsajátítani ezt a szakmát és megmaradnak úgymond ösztönös szinten. Itt van egy olyan problematika, hogy egy-egy találat után, pont a technikai hiányosságuk miatt, nem megismételhető, nem újra járható utak keletkeznek – vagyis mindig vannak ilyen felcsillanások, aztán megint jönnek a technikailag rontott képek, aztán megint van egy felcsillanás, tehát nem lesz stabil és biztonságos az a beszédmód, amit alkalmazni akar. Tehát talán ennek az iránynak ez lehet a buktatója.
   Az, amit most itt a képen látunk, nem titkolt reakció, utalás, másolatkészítés és ezt jó ötletnek tartom. A továbblépés ott lehet, hogy egy viszonyrendszert kell kialakítani, mert ez a viszonyrendszer fogja megadni azt, hogy milyen technikai megoldás fog hatásosan működni. Ez a viszonyrendszer először magamban kell hogy kialakuljon, magam kell, hogy valamit gondoljak arról esztétikában, mondanivalóban, érzelmi kötésben, amit Egon Schiele munkái jelentenek. Ha magamnak ez egy jól behatárolt és érthető gondolati sémává áll össze, akkor ezt majd képes leszek majd a modell felé is közvetíteni. Egy biztos, portrénál vagy aktnál nem lehet szabadon engedni a modell, nem lehet elengedni a modell kezét hogy ő majd gondol valamit, ő majd csinál valamit és én meg majd erre reagálok. Aki azt gondolja, hogy egy portrénál működik az, hogy egy modell megoldja és én majd erre reakciókat adok és jó időben lekapom az adott pillanatot, az tévedésben van. A portré alanya (és itt is most tulajdonképpen erről beszélünk mert Egon Schiele munkái nagyon mély önportrék) mindig igényli azt, hogy legyen valami gondolatom, legyen valami instrukcióm hozzá. Ennél a képnél ez viszonylag jól működik, de nem vagyok 100%-ig meggyőződve arról, hogy ez mennyire tudatos. Jó a gesztus és az arc gesztusa is tulajdonképpen jó. Amivel problémám van, az a világítás – nyilvánvaló itt a helyet is meg kell találni ahhoz, hogy ne legyen ennyire határozott ez a fénymennyiség, ennek valahogy az elhelyezésével kéne még valamit játszani, mert nagyon erősek, túl karakteresek az árnyékok. Összefoglalva az egészet úgy érzem, egy jó irányt látok, érdemes ezzel foglalkozni – legfőképp egyébként belül önmagammal – és utána el kell kezdeni instruálni a modell, el kell vele hitetni, hogy ő erre alkalmas és azt is meg kell tudni neki mondani, hogy milyen élményeket hozzon fel magából, milyen érzésekkel kezdjen el dolgozni, mert ez lesz az az irány, ami majd a képen utána meg tud jelenni. Én most azt gondolom, hogy ez egy 2 csillagos megoldás és arra szeretném felhívni Ágnes figyelmét, hogy ugyanúgy, ahogyan az önportréinál a vágy témakörében, ennél a képnél is az lesz majd a megoldás és arrafelé keressen, hogy a világítással, a fénnyel rendezzen be egy hangulatot, mert ez fogja az egészet helyrerántani. Én azt gondolom, hogy Ágnesnek nem célja a szociografikus ábrázolás, nem ebbe az irányba akar elmozdulni – márpedig ha ez így van, akkor ehhez a megfelelő eszközt is meg kell találni. (hegyi)
értékelés:

Ez egy nagyon jó irány, amit látok, Egon Schiele munkáit, önaktjait tudnám hozni példának, mint lehetséges esztétikai és kifejezésbeli vonalat. Megint elindul valami a háttérben az árnyékkal és az előtérben is van kapcsolódás (itt most kevésbé érzem problémásnak, mint a vágy képednél), jó ez a dekomponáltság, az hogy ellentétesen komponáltad a teret, mint ahogy az a klasszikus megoldásoknál szerepelne. Minden rendben volna, akkor, ha kezdtél volna valamit a modelled kezével. Így most a kezek furcsák. Olyan, mintha valami marionettbábu lenne, aminek leszakadtak a zsinórjai. Nem tudom, nekem ez így most nem jön össze, tehát így ne vágjunk. Valamilyen funkciója a karoknak mindig van. Mit csinál ő most ott a két kezével? Valami történik, de nem látom, hogy micsoda. Valamiért levágtad azt, hogy ő most ott kapaszkodik valamibe vagy fog valamit kezébe, vagy nem tudom… de ezt most valamiért lehagytad. Ez az egyik. A másik, hogy arra figyeljünk oda, hogy - lehet ez most napozástól is, bármi mástól - más színtónust hoz itt az arc, mint a test. Lehet, hogy ez most a világítás differenciájától van, de ezt itt érdemes utómunkában valamelyest rendbe hozni. Ott voltál az utómunka táborban, láttad - tessék alkalmazni azt, amit ott tanultunk! Ne csak nyersen küldjünk el egy képet, hanem tessék az utómunkával segíteni ezen! Most egy kicsit olyan, mintha külön életet élne a fej és a test. Szóval a gesztus jó, de a miért az akkor derül ki, amikor már valamilyen sztori is elindul, és itt most nem a szájbarágás a lényeg. Elég lehet csak a melle előtt karba tenni a kezét, vagy a feje mögé tenni, vagy elég a képhatárhoz közelíteni a karokkal, mintha tartanának egy képkeretet, kifeszíteni ezt a két kart - tehát sok minden lehet az irány, nem akarok neked ebben konkrét tanácsot adni. Neked kell ezt megtalálni, valamilyen közlést, információt át kell tudni adni és ehhez kellenek a karok. Ugyanis az aktnál, az emberábrázolásnál az a vágás szempontja, vagyis hogy vághatok-e és ha igen, hogyan, hogy mi a közlsé fő iránya. Ha a test tömege, akkor lehet torzó, akkor vágható kar vagy láb, mert a fő "mutatnivaló" az a test. Ha arányaiban összemérhető a test és a végtagok, ha elindul valami gesztus, akkor azt be kell fejezni, nem lehet csonkolni. Vagyis a test bármely része akkor hagyható le, ha nem vesz részt a közlésben. Még valamit a végére: a test is képes beszélni, ahogy az arc is, a testnek is vannak gesztusai, ahogy az arcnak is, ezek egymással ellen- vagy kölcsönhatásban vannak, de nem elválaszthatóak. Ezt én most visszaadom ismétlésre. (hegyi)