Önkéntesként dolgozni Kőbányán nem kis kihívás. Szombati koránkelés és szeptemberi kánikula. Eléggé kényelmetlenül hangzik, és tulajdonképpen az is, de jó társasággal, bulival még akár kellemesen is eltölthető. Kollegákkal zakatolunk végig a nyócker egyik szakaszán, majd a villamosról való leszállás után rögtön Kőbánya és a sörgyár fogad. Egy más, különleges világ mutatkozik előttünk Budapest kellős közepén kétezer-tizenkettőben.
   Szombat délelőtt van, süt a nap, nekünk kezdődik a munka, a sörgyári dolgozóknak pedig a gyár által szervezett családi nap. Akár úgy is mondhatnánk, hogy a gyár által szervezett ingyenes eszem-iszom ajándéknap. Nekem érdekes volt részt vennem ezen a napon, még akkor is, ha csak kívülállóként láthattam. Dolgoznom kellett, a helyemen kellett lennem, ami nem zárta ki azt, hogy viszonylag szoros interakcióba ne kerüljek a gyári munkásokkal, gyerekekkel, családokkal. És természetesen részt vettem passzívan a programjaikon is.
   Szóval kezdődik a sörgyári családi nap. Az első programpont a szó szerinti bemelegítés, ugyanis a szervezők aerobic órára hívják arra hajlandóakat. Egy női hang mikrofonba kiabálja a lépéseket, sőt, egy idő után énekelni is próbál, csakhogy nehezen kap ehhez levegőt a tornázás közben, ezért inkább úgy dönt, hogy ezután inkább playbackről megy majd az ének is, és a zene is. Ez amolyan Pap Rita Hápi Kacsájának stílusában előadott performance, elvégre családi tornaórán vesz részt a nagyérdemű.
   Aztán telik-múlik az idő, a gyermekek részt vehetnek az ilyenkor szokásos arcfestésen, különböző kézműves foglalkozásokon, felfújhatós várban-ugráláson, miközben a kedves szüleik a csapataikkal benevezhetnek focibajnokságra, csoportvetélkedőkre, és az elmaradhatatlan sörfogyasztásra. A családok és a látogatók száma nő, a hangulat fokozódik, elérkezik az ebédidő. Minden családfő a bejáratnál megkapja a napi családi bonját, avagy kis cetliket, amin különböző feliratok vannak. Ezek szolgálnak majd megfelelő tájékozódásként az ajándékok átvételéhez. Ajándék a családi gulyásleves, a pohár üdítő, a tálcán kínált sajtos pogácsa és a doboz alkohol mentes sör. A családfő odaadja a bonokat a gulyást kavargató kollegájának, cserébe kapja kis családja részére az ebédet, majd paprikától piros szájjal és tele hassal áll be a másik sorba, ahol odaadja a csaposnak a pénzt, cserébe kapja a jól megérdemelt korsó alkoholos sörét.
   Ebéd utáni sziesztaként kihirdetik a csapatjátékok győzteseit, akiket emléklapos közös fotó elkészítésére invitálnak a színpadra. Tombolahúzás is van, gyerekhang mondja be a számokat, általában gyerekek rohannak átvenni a nyeremény csokoládét vagy dobozos társasjátékot. Ez is megvolt, sokan nyernek, örül a nép, még egy ajándékot kapott a gyártól.
   A bemondó felkonferál egy együttest, amely elviszi a nagyérdeműt a 67-es úton lefelé, ahol várnak rá majd dideregve, közben még sáros lesz az új cipőjük is, ugyebár a pocsolya miatt, de mindenki fellélegzik, mert jön a nyolc óra munka után a nyolc óra pihenés és a szórakozás. Andalognak és dalolnak a családok a slágerekre, majd jön a hűtlen nehéz fejjel, de nem, nem, nem, nem mennek ők innen el amíg a gyárnak van programja. De már lassan beesteledik, minden programpont kipipálva, étel elfogyasztva, pénz elköltve. Elégedett mindenki, rendben lezajlott a gyár családi napja, a hétköznapok után végre együtt tölthettek el egy pihenőnapot is a családdal, a kollegákkal és a főnökökkel.
   Mi is elvégeztük a feladatunkat, most már az utolsó sörünket iszogatjuk a kollegákkal. Nekem eszembe jutnak a felcsíki rózsaszín nájlonruhás falunapok, a trombitáló gyerekek, a templomtorony fölötti tűzijáték. Lassan elköszönök mindettől: a csíki falutól, a kőbányai sörgyártól, a kollegáktól, hazavillamosozok a két kerülettel odébb lévő Ferencvárosba.

Hazafelé kicsit sétáltam a körúton. A padokon hajléktalanok aludtak. Az egyik úgy horkolt, hogy zengett a körút, a másik szép pedánsan levette a cipőjét, a pad alá tette, és úgy feküdt. Ő nem aludt. Sok csövest lehet látni esténként. Meg szoktam nézni őket. Olyan érzés nézni őket, mint kb. a horrorfilmeket, hogy amíg nézed folyton arra gondolsz, hogy többet nem nézed, és kapkodod el a szemed, de mégis visszatérsz a látványra. Vagy mint a kórházban a csont és bőrre soványodott beteg látványa: tudod, hogy jobb, ha nem nézel rá, jobb neked is, meg neki is, de mégis mindig odatéved a tekinteted, vonz, és nem ereszt. Ahányszor rápillantasz, annyiszor kapod a pofot, hogy te is ilyen leszel egyszer, és mindenki ilyen lesz, nem kerülheti el senki ezt az állomást.
   Éppen elgondoltam az este, hogy még soha nem adtam semmit a hajléktalanoknak, és nem is tudom, hogy mit és hogyan is adhatnék. Szokott állni itt a Mester utca elején egy bácsi, nem kéreget, nem zaklat, csak csendesen áll a bank eresze alatt egy papírpohárral, és tartja. De nem ül, nem fekszik, nem tart semmilyen táblát, csak áll a pohárral. A múltkor volt valami régi kifli nálam, gondoltam odaadom, de végülis nem, mert azt a kiflit, amit én nem eszek meg, azt hogyan adjam neki? Ha már adnék, akkor normális ételt adnék, vagy pénzt, de pénzt sem pár forintot, hanem akkor jó összeget, hogy tudjon vele valamit csinálni. Csak így érné meg adni, gondolom, de hogyan adjak? Mit mondjak? Hogy nézzek rá? Már az is megalázó, hogy odamenj hozzá, és adj bármit is, vagy két szót válts vele, vagy nem is megalázó, hanem szégyen, szégyelled magad, hogy ő nem szégyellheti magát, mert nincs joga már a szégyenhez sem, mint ahogy semmihez.
   Nem tudom, hogy emiatt-e, vagy amiatt, hogy a tegnap a barátnőmmel emlegettük Annát s a tesóját, hogy érdekes, hogy senki nem tud semmit róluk, az éjjel Annával álmodtam. Csöves volt, olyan volt, mint egy vadember, szakadt, koszos, csapzott, egy parkban találkoztunk, egy asztalnál, padon, és ott kérdeztem tőle, hogy hol volt eddig, hol bujkált, hogy senki nem tudott semmit róla. Azt mondta, hogy itt volt a városban. Jöttek oda különböző emberek, és mindenkitől félt, összerezzent mindenkitől, én kellett mondjam neki, hogy ne féljen, ő nem rossz ember. Rossz álom volt, egyszer csak felriadtam, de lehet, hogy felköltöttem magam, hogy „ébredj, hogy legyen vége, mert ez csak egy álom”, aztán nagyon örültem, hogy ez tényleg csak egy álom. Anna volt az, akiről egy ilyen életutat mindig is el tudtam volna képzelni, már gimnáziumban teljesen szét volt esve, hetekig nem járt iskolába, mert otthon balhé volt. Mindkét szülője pszichológus volt, az anyja suliban pszicho tanárnő, az apja pedig a sofőrteszteket végezte a leendő sofőrökön. Amikor én „vizsgáztam” nála akkor éppen egy hideg pincehelyiségben (a pszicho labor) bűzölgött az alkoholtól. Aztán egyszer csak jött a hír, hogy meghalt gázmérgezésben otthon a lakásban. Nagy híre volt. Vera, Anna tesója nagy, magas, vörös lány volt, színésznő lett belőle, állítólag, vagyis én láttam egy magyar filmet, amiben szerepelt. Nem volt nagy szám se a film, se Vera alakítása. Azóta semmit nem tudok Annáékról, de nem csak én, hanem senki a régiek közül. Az osztálytalálkozó szervezői is nyomoztak utána, de semmi. Nem tudom mi lehet velük, azért remélem még élnek, és azt is, hogy nem valamelyik körúti padon fekszenek esténként.