Egyszer egy másik képednél már elemeztem és mondtam, hogy az lenne a jó megoldás, ha nem egyszerre minden billentyűt nyomnánk ezen a zongorán, amin most zongorázunk, hanem próbálnánk valami dallamot játszani. Magyarán én most egy kicsit várnék ezekkel a csendéletekkel, tudom, hogy ez furcsa lesz az én számból, mert mindenkitől ezt várom, hogy előbb-utóbb kezdjen ebbe bele. De most még úgy érzem, hogy egyrészt kell barátkoznod a kamerával és a közlés mélységével; azzal, hogy egy viszonyrendszer kialakuljon benned. Ehhez most elindítottál egy másik folyamatot az önképeidnél, azzal foglalkozzunk. Ez a kép nem csendélet és ebben a formában esztétikailag is problematikus, uralkodik rajta a cserép, ami ronda és koszos, valamiért összeraktad egymáshoz a kaktuszt és ezt a másik csokrot - egyébként sem botanikailag, sem formailag, sem érzelmileg nem érzem a kapcsolatot a kettő között, azon kívül, hogy mind a kettőben van zöld -, és az egész olyan szinten túl van világítva (annyira a valóságot mutatod ezzel), hogy az a líra amit egy csendélet követel, nem tud elindulni. Most akkor kettő irány van. Vagy még jobban lírázunk ezzel a nagy fénnyel és túlvilágítjuk az egészet, vagy egy kicsit össze kellene mocskolni. Azt mondom, várjunk egy kicsit, megjönnek majd ezek a válaszok, dolgozzunk most az önmegismeréssel és az ott felvetődő kérdésekre adjunk válaszokat. (hegyi)

A kép elemzésénél tökéletesen egyetértek azzal, amit Sándor, mint korrekció mutatott, ugyanis tulajdonképpen három képelemről beszélhetünk: az egyik a könyv, a realitás, a másik az árnyék, a rajzolt világ, mint konstrukció, és a harmadik a környezet, a fal, ami megint a valóság, de a valóságnak egyfajta redukciója. Ebben a hármasban, miközben az árnyékvilág és az árnyékrajz tökéletesen érthető és jól dekódolható, aközben két szélsőséges elemet találunk: az egyik a nagyon sötétben tartott könyv, a másik a nagyon világosban tartott háttér. Ez azt jelenti, hogy ennyire szélsőségesek a fénytani viszonyok, hogy a nézőnek kéne ezzel valamilyen szinten kohéziót megtalálnia, de ez emiatt a szélsőség miatt nem tud létrejönni, mert a könyv nagyon nehezen értelmezhető, az azon megjelenő formák abszolút sötétben vannak tartva, és a háttér viszont a legvilágosabb pontjaival elviszi a figyelmet, még akár az árnyék rajzolatairól is. Ez a lecke akkor értelmezhető, ha ebben a viszonyrendszerben Ágnes megkeresi azt, hogy neki ehhez az egészhez mi a köze, és mit akar ezzel mesélni. Ez most egyelőre egy formai utalás akar lenni, mint formai megfejtés, de az érzelmekhez nem tudtam közel kerülni. Most Ágnes elindított két irányt is, az egyik az önképeknek az iránya, a másik a csendéleteké. Egyszerűsíteném most a dolgot, én azt gondolom, hogy foglalkozzunk talán az önképekkel, mert ha ott megtaláljuk a közlés őszinteségét, és azt, hogy valódi érzelmekről, valódi eszközökkel tudjunk mesélni, és azok hitelesek maradjanak a képi transzpozíció mellett is, akkor az ott felvetődött kérdésekre talált válaszai alkalmazhatóak lesznek az enteriőr, vagy csendélet képeinknél is. Ha mind a két irányba egyszerre akarunk elmozdulni, akkor lehet, hogy el fogjuk veszíteni a fókuszt. Ezt a leckét egy későbbi időben visszaadnám ismétlésre, addig gondolkodjunk rajta. (hegyi)

Nagyon örülök annak, hogy Ágnes elkezd a csendéletek felé kacsintgatni, és dolgozni vele. Itt egy nagyon jó viszonyrendszert alakít ki a fő motívumunk és a háttér között, van ennek az egésznek egy nagyon érdekes és jó hangulata, de volna még mit molyolni ezzel egyrészt világításban. Ha megfigyeljük, most a természetes fényt használtuk, valószínű, hogy a valóságban, azáltal, hogy térben körüljárható, el tudunk mozdulni jobbra-balra. Ennek már eleve megvan egy dinamikája, másrészt a szemünk teljesen más tónustartományban működik, mint amit a fényképezőgép át tud adni, ezért kell egy kicsit mindig erősíteni, dinamizálni a fotókon, mert kisebb az a tónustartomány, amit ők meg tudnak jeleníteni, mint amit mi a valóságban látunk. Sokkal több részlet, sokkal több fényjáték az, amit érzékelünk a szemünkkel, mint ami itt most megjelenik. Ennek az egyik megoldása az lehet, hogy egy kis zsebtükörrel, akár ebből a valós fényből valamennyit visszaverünk, és a kép előterére, arra a kis rózsára, meg a kis virágocskákra verünk egy kis fényt, ezzel elkezdene élni a virág. Arra figyeljünk oda, hogy mi történik a képen színekben és tónusokban, mert mindig a legvilágosabb rész lesz az, ami elviszi a figyelmet. Itt a legvilágosabb rész az ég, utána a tűzfal, aztán megint egy lépéssel ott van a párkány, és még mindig nem jutottunk el a csokorhoz, erre érdemes odafigyelni. Még egy dolog: a környezet. Itt van ez a párkány, nem tudom, hogy ez micsoda, ami ott van, valami csúszásgátló, vagy valami ragszalag, de érdemes lett volna valamit ide leteríteni, akár egy vörös lepel, de ebben nem akarok ötleteket adni, ez legyen Ágnesnek a megfejtése. Ugyanez igaz az oldalfalra is, ott is van valami függőleges csík, ezek zaklatottá és profánná teszik a képet, miközben a csendéletnek mindig az a lényege, hogy a valóságot ábrázolva bár, de kibillentsenek ebből a világból, de ez ide visszaránt, ráadásul nem is esztétikus amit ott látok. Ez a fajta tárgyiasság éppen elég, ha a háttéren jelen van. Ismétlés. (hegyi)

Nem vagyok meggyőzve, hogy ez egy csendélet. Nem érzem azt, hogy ez bármilyen üzenetet tudna képviselni, mint tárgyak harmonikus rendszere. Nagyon határozottak a formái ennek a virágnak, tehát elég nehezen szervezhető csendéletbe, az biztos, tárgy- vagy természetfotóként működne. Tehát én azt gondolom, hogy ez egy szépen megfogalmazott kép azzal együtt, hogy talán ott a háttérben lévő virággal végig kéne gondolni, pontosan mit akarunk kezdeni, mert most szürkében van. Nem kötelezően kell annak ugyanabban az erőben megjelenni, mint az előtérben lévő virágok, sőt utalhat ő érzelmileg sok mindenre, tehát ebben a viszonylatban el tudom képzelni azt, hogy fénymennyiségben kevesebbet kap, de akkor ezt határozottan kellene megjeleníteni. Önmagában a csendélethez kell az, hogy valamilyen ritmust, valamilyen kapcsolatot fejezzen ki a tárgyak egymáshoz fűződő viszonyáról. Tehát a csendélet ritkán áll meg a lábán úgy, hogy egyetlenegy darab tárgyunk van. Persze nem mondom azt, hogy ilyen nincsen, de kicsi az esélye, hogy ez egyetlenegy virággal megoldható. Egy virágkompozícióval már igen, vagy azzal, ahogy az a virág elfoglalja helyét a térben, ehhez viszont érzékeltetni kell a teret. Ettől függetlenül ez egy finom meglátás, és nagyon jó a háttérnek színmegválasztása is, tehát ez a kék jól ritmizál azzal amit az előtérben látok, mert egy dinamikus hátteret tud adni ennek, és mégis megmarad a finomsága az egésznek, nem lesz agresszív. Én erre megadom a három csillagot azzal együtt, hogy a leckemegoldással nem értek egyet és mondjuk azzal a háttérben lévő virággal akár azt is lehetne csinálni, hogy kontrasztosabbra vesszük az egészet, ez által még sötétebbre visszük annak a tónusát . Ettől a térbelisége erősebb lenne a képnek. (hegyi)
értékelés:

Hát, az a helyzet Ágnes, hogy kezdek most majd veled egy kicsit szigorúbb lenni. Érzem, hogy igényled, a képeidből érzem én ezt. Lehet, hogy te még nem is érzed, hogy ezt akarod. Ez a kép egy tökéletesen jó alapanyag, nagyon közhelyesen megcsinálva. Akkor most elmondom, hogyan is csináltam volna én. Van egy csillanásunk a képnek a jobb felső részénél, a csillanásnak pedig van egy függőleges iránya. Ott meghoztam volna a döntést, hogy vágjak. Tehát magyarán a fél csillanást le lehet vágni. Megyünk lefelé. Ezt a három nyomot úgy ahogy van, lehagynám. Tehát a három lábnyom fölött vágnék. Van egy bucka a kép sarkánál, ami árnyékba fordul. Azt is levágnám. Tehát ezt a három oldalt így vágnám körbe és akkor megmaradna a csillanás, a két fa, valamennyi kerítés és az előtérből a hó. Ez így egy tökéletesen értelmezhető és nagyon szép kép lenne. Ezzel, hogy te belekomponáltad ide ezeket a lábnyomokat és ezt te a talpleckébe beküldöd, egyrészt közhelyes maga az, hogy a hóban talpnyomokat veszünk, másrészt elkezdesz konkurálni a háttérrel. Igen ám, de a háttérben ez a két magányos fa olyan erős, hogy egy kézmozdulattal lesöpri a francba az előtérben lévő játékot, kidobja magából, nem igényli, nem kell. Tehát magyarán: ha látok valamit, akkor hagyjam azt érzelmileg magamon átszűrődni, nem kell egyből exponálni. Keresd meg hozzá az érzelmeidet. Ne félj attól, hogy „Ágnes lírai”, mert Ágnes lehet lírai. Azt is tudom, hogy ez nagy feladat. De én most azt mondom, hogy induljunk el a lírai Ágneshez, keressük meg. Nem érzelegni kell, nem szépelegni kell! Hozd fel magadból azokat az érzéseket, ami a líra, ami a költőiség, ami a mese és a primer dolgokat kezdjük elfelejteni. Megvoltak, köszönjük, következő fejezet, új lapot nyitunk. (hegyi)

Hát Ágnes, most azt kell mondjam, hogy azért nem a felrakásnál tettem át szorgalmiba, mert így most tudok róla mesélni. Én értem, hogy mit akartál ebből kihozni és látom is azt az angyalt a szárnyaival, ami az árnyékban összpontosul. Ugyanakkor olyan mértékű kopogás és rendetlenség van ezen a képen, annyira szét van zilálva, hogy az valami őrület. Ez baj. Hát azért erre érdemes odafigyelni. Mi az ami ebben téged érdekel? A fenyőág és az azon lévő aranyhaj, vagy a plafonon lévő árnyék? Mert ebben az arányrendszerben kell megtalálni akkor azt, hogy hova teszed a voksodat. Én azt mondom, hogy az árnyék izgalmasabb mint a valóság, jelen pillanatban. Tehát amit lehet, csökkenteni kell abból, hogy mit hozol itt létre magával a fenyővel meg a többiekkel. Lehet, hogy a Mammucs fejbe ver, de akkor is levágom ezt a négy ágat. Biztos nem örült volna neki, ha megcsonkítod a fáját. Ugyanakkor erre a négy ágra valóban semmi szükség. Mert az őrületet maga a csúcsdísz, meg az alulról megvilágítottsága és ezek által létrejövő árnyékok keltik életre. Viszont, ha nem akarsz barbárkodni, akkor megfogod azt a csúcsdíszt, ráteszed valami másra, berendezed ugyanezt, amit most itt megfigyeltél és elkészíted a fotót, mit árnyjáték. Tanulmánynak kitűnő, de egyébként megoldásban abszolút zavaros. Úgyhogy ezt most így szorgalmiba áttesszük, jó? És nem is azt mondom, hogy ismétlés, hanem hogy vegyük úgy, mint tanulmány, és a későbbiekben erre figyelj oda! (hegyi)

Ez egy jó ötlet megint, és egy jó megközelítés, de ezeknek az óráknak vannak ezek a kis sétálói, amik felfelé-lefelé mozognak, mint a lift, ebből egyet látunk most. Érdemes lett volna ezzel még játszani, hogy melyiket lehet még felhúzni. Aki nem ért ezekhez az órákhoz, azoknak elmondom, hogy itt azért van négy madzag, mert ebből egyik pár az órát húzza föl, a másik pedig a kakukkot. Itt a kakukkra is lehetett volna húzni valamennyit, és akkor nem ez a 3-1 arány jön csak létre. Javaslatom az lett volna, hogy itt a legelső zsinórból valamennyit adjunk úgy, hogy ebből a kis tobozból még kapjunk. Így most olyan szinten futunk ki a képből, hogy ettől válik az egész furcsává. Az is kérdés nekem, hogy biztos-e, hogy a lánc az, ami a legfontosabb üzenete egy ilyen órának? Ha ez tárgyfotó akar lenni, akkor miért a láncról beszélünk, miért az a fontos? Itt pont megfordítanám az élességet, és az órával foglalkoznék az élesség szintjén, és minden más egyéb manifesztum mehet már életlenbe. Ez szerintem fontos, úgyhogy visszaadom ismétlésre. (hegyi)