Az ötletet abszolút értékelem, jó meglátás, mint portré is jól működik, de a formákat, be kell fejezni. A könyök hiányzik a képről, fontos lenne, hogy meglegyen, és nekem most nagyon szélre van a modell téve. Lehet, ha a könyök benne van a képben, akkor ez a probléma megoldódik. A hajnál is szűk a vágás, most ez túl lett ollózva. Ez a két rész, ahol nekem nagyon-nagyon szoros. A másik dolog az, hogy ez a pulcsi, a maga csíkjaival teljesen jól dolgozik együtt a kanapénak a csíkjaival, de valahogy a bal vállnál furcsa redőket ad az egész, és a kivágás is a bal vállnál megtörik. Ez akkor lenne szép, ha az is egyenes lenne, mint a másik oldali része a pulcsinak. A V-formát, amit a gombtól a nyakig ad a ruhadarab, meg kellene hagyni, és lényegesen kevésbé szűkebbre vágni. (hegyi)
értékelés:

A Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Két képet látunk, mind a két kép másról mesél, nem is teljesen értem, hogy miért kerültek egy kompozícióra, ráadásul teljesen elválaszthatatlanul összeraggatva, egymáshoz szíjazva. Az első kép egy melankolikusnak mondható helyzet, amelyben egy térjátékot figyelt meg Viktória, és ez a térjáték viszonylag jól is van megfogva. Ennél a képnél a nyitott ablakot, ha 5-10 fokkal beljebb hajtja, akkor az a nagy flekk, ami ott létrejön, az is mozgalmasabb lesz. Ez még kellene oda, de a dolog rendben van. Kicsit távolságtartó ugyan, de jó az irány. A második kép, ami számomra izgalmasabb, olyan, mintha a pokol bugyraiba szállnánk le, és ott megfigyeljük azt, hogy itt vannak azok a kamrák, amiben majd ki tudja, milyen szörnyűségekkel találkozik az utazó. Olyan, mintha egy soha be nem járható folyosó végén egyszer csak azt mondjuk, hogy lejutottunk egy olyan szintre, ahova nem merünk lemenni, csak lekukucskálni. Van feszültsége ennek az egésznek, ez is jó megfigyelés. A kettővel együtt nem nagyon tudok mit kezdeni, nem értem, hogy mi az összefüggés a kettőben, hogy ezt együtt kell nekem most néznem. Értem az ellenpontot a két kép között, de mégsem. Ezek nem komplementerei egymásnak. Mind a két kép önmagában izgalmas, a kettővel együtt nem tudok mit kezdeni. Erre én most adok kettő csillagot, mert mind a kettőben van izgalmas rész, és azért nem hármat, mert nem értem, ezt nézd el nekem, Viki, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. (hegyi)
értékelés:

Ugyanaz a darab, ugyanazok a szereplők, csak éppen egy másik jelenet.

Az előző képet is szerettem ebből a darabból, és ez egy még inkább dinamikus kompozíció. Miközben az előzőnél a karok, a lábak, a feliratok vitték a prímet, itt most a textilek, a húzások, a fogások, a mozdulatok, az egymásba hajlások azok, amik ezt az egészet uralják. Kitűnő képi megoldás, és jó pillanatban exponált Viki. Leheletnyit talán a bal oldali szereplőnek a karja nagyon sötétben van a hajától, de ez nem a Viki hibája, lehet, hogy ez a színpadi bevilágítás problematikája, lehet, hogy egy tizedmásodperccel hamarabb kellett volna exponálni, de a kép tökéletesen rendben van, és formailag is egy jó megoldás. Megvan a Tánc lecke, de kérném azt, hogy még ezzel dolgozz, ne elégedjünk meg azzal, hogy beküldtünk 2-3 képet a Tánc leckébe, aztán kész. Fontos lenne, hogy ezeket jól begyakorold. (hegyi)
értékelés:    

Szeretnék egy sorozatot ilyen képekből, lehet nem sok értelme van, de nekem tetszik.

Oscar Wilde-tól az idézet, ő a kedvenc íróm.

A kép címe utal egy idézetre, amit a szoba falára írva látunk. Ez egy hitvallás is, amit fontosnak tart közölni velünk az alkotó. René Magritte-t tudom itt idézni. Ő volt az, aki hasonló betűtípussal, hasonló képi üzeneteket közölt, amiben az volt a szürrealitás, hogy egy jól érzékelhető tárgyi világot jellemzett azzal, hogy a létezését magát kétségbe vonta. Emlékszünk a pipás képére, amin van egy pipa, és az van odaírva, hogy „ez nem egy pipa”, és létrehozott ő ezzel egy vitahelyzetet is, mert a néző azt mondja, hogy: „de hát ez egy pipa”, „Nem, ez nem egy pipa”, és akkor az ember megpróbál ezzel a dacolással valamit kezdeni. Itt most nem egészen ez történik, de vizuálisan ez a fajta megközelítés az, ami nekem erről eszembe jut. Ez egy életfilozófia megfogalmazása, ami tetszetős az alkotónak, és ezért úgy gondolta, hogy ő ezzel egyetért, tehát szeretne a mindennapjaiban ezzel találkozni, mint egy ilyen intelem. Én ezt elfogadhatónak gondolom. A kompozíció nagyon izgalmas, nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik Viktória, és innen már csak egy lépés, hogy a csendélettel is elkezdjen dolgozni, mert a formák lehelyezése szemmel láthatóan jól megy neki. Van egy nagy fehér felületünk, az ablak, van egy másik fehér felületünk erre rímelve: a radiátor, és ennek az egésznek a játékára ez a libbenő függöny válaszol a vörös háttérrel, és minden egyes elem ezt a libbenő függönyt erősíti. A szövegelhelyezés is tulajdonképpen mindehhez képest jó helyen van, jól értelmezhető. Van egy nagyon pici problémám a térrendezéssel: ha megnézzük, akkor a fehér függöny és a sötétítő kicsit egymásba gabalyodik, egy sarok belóg, azt én eligazítottam volna. A kép jobb oldalánál a függöny után elkezd folytatódni a háttér, ezt nem tartom jó ötletnek, a függöny szélénél meghoztam volna a döntést, és ott vágtam volna, már nem indítom el újra azt a formát, ami a háttér, tömegben helyesebb lenne. Én elfogadom, hogy Vikinek ez a vasárnap hajnal, úgyhogy megvan a három csillag a képre, de az alkotói jelenlétet hiányolom a Viki előző képeihez viszonyítva. (hegyi)
értékelés:

Igen, itt a második része ennek a naplóbejegyzésnek: anya, miközben már készül a munkába, keni a kisfiának az uzsonnakenyeret, készíti neki a reggelit, és annyira siet, hogy, ha három keze lenne, akkor sem biztos, hogy időben kész lenne, és ezért azt a paprikát, amit majd beletesz a szendvicsbe, készenlétben tartja a szájában. Amit eddig elmondtam, nem humorizálás akar lenni, hanem valami olyan üzenetrész, ami pont attól izgalmas számomra, hogy ilyet az ember csinál a valós életben, de nem biztos, hogy észreveszi saját maga, hogy éppen mit csinál. Velem már többször előfordult, hogy olyan dolgot tettem be a hűtőszekrénybe, ami nem oda való, így került be például a varrósdoboz, mert el voltam gondolkodva, és nem oda figyeltem. Erre ez a kép egy jó példa. A nagy reggeli sürgés-forgásban az ember olyat csinál, amiben nincs logika. Nem is biztos, hogy ha nem egyedül lenne, akkor ezt megcsinálná, mert nyilvánvalóan rászólnak, hogy figyelj, abból a paprikából én még ettem volna, te meg a szádba rakod. A kép címe nem biztos, hogy ezt az üzenet-vonalat erősíti, mert ebben benne van az is, hogy annyira kívánom már azt a paprikát, hogy nincs türelmem megvárni, hogy kész legyek a vajas kenyér megkenésével, de nekem most ez a kép inkább arról szól, a környezettel együtt, és abban a figyelmi állapotban, ahogy a modell a kenyérkenésre koncentrál, hogy nem ez a vágy vonal erősödik nekem. Ha ezt akartam volna közölni, akkor a modellt arra kérem, hogy kommunikáljon a kamerával. Én örülök is, hogy nem ez az irány lett mérvadó ezen a képen. Ismét egy jó kompozíciót kapunk. Ha jól megfigyeljük a képet, van egy fő motívum: maga a szereplő, aki nagyjából a kép közepén helyezkedik el, és minden egyes tárgy hozzá képest nyer értelmet. Tömegelhelyezésre figyeljünk: nagyon nagy flekk és jelentős az ablak, és a beáramló fény, ez egy hangulati elem is, és érdekes, hogy ennek az egésznek az egyensúlyát mégis megadja az a doboz, ami az asztalon van. Ha magát az asztali részt nézzük, akkor ennek a doboznak megint ott egy ellenpontja: a sajttál, amin a felvágott, a sajt rajta van. A kézmozdulat, és a gesztusrendszer is egy jól ritmizáló helyzet. Én ezt abszolút jónak tartom. Tudunk szemlélődni a háttéren, a kis kancsón a sarokban a mikró tetején, a kenyérpirítón, a grillsütőn, tehát ez egy működő konyha, miközben mindig vissza-visszatérünk a fő motívumra: a kenyeret kenő nőre. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Ez a kép az „Üzenetek a fürdőszobából” sorozat második része. Nem titok, hogy az elemzéseket nagyobb adagokban készítjük el, és közben érkeznek fotográfiák. Én azt érzem, hogy itt Viki elindított egy olyan sorozatot, egy olyan üzenetformát talált magának, ami egy új irány. Talált egy szerepet, és ezt meséli el nekünk. Nem biztos, hogy ez száz százalékig a most érettségiző Bach Viki szerepe, nekem úgy tűnik, hogy ez már mintha egy kísérlet lenne a jövőre nézvést. Hogy ne legyek ennyire szürreális, másképp is elmagyarázom: amikor a gyerek játszik, abba nagyon sok imitáció van, például amikor papás-mamást játszik, vagy orvososat játszik, vagy eljátszik olyan szituációkat, amiket a felnőttektől lát. Ennél a képnél is ezt érzem, és az ezek után következő üzeneteknél is, hogy Viki ezeken a képeken nem a 18 éves lány, aki suliba jár, és a maga iskolás világáról küld üzeneteket, hanem egy családban létező felnőtt nő, akinek, miközben fürdik, gyorsan meg kell csinálnia még a mosást is, arra már nincs ideje, hogy uborkapakolást tegyen az arcára, de nyugtatja a szemét. Ez egy napló, egy nő naplója. Persze lehet mondani azt, hogy de hát nem tudom kitolni a fürdőszobából a mosógépet, hogy ne legyen ennyire hangsúlyos, de azzal nincs is semmi baj, ez egy nagyon jól komponált üzenet. Tessék megfigyelni azt, hogy a tömegelhelyezésre is ügyelt Viki. Arra, hogy az ajtó flekkje és a mosógép formája tulajdonképpen két hasonló tónusban lévő forma, főképp összehasonlítva a háttér feketéjével. Ezeket jól helyezi el a képen, ráadásul ezt a két formát köti össze a fürdőkád és a benne lévő szereplő. Én ezt egy nagyon jól elkészített képnek látom, és nagyon örülök annak, hogy Viki elkezd egy másfajta stílusban kommunikálni, ugyanis abban látom az előrelépést, hogy az eddigi képeknél valamit ábrázolt, ami tőle független megfigyelés, de ezek a képek azért erősek számomra, mert mint napló-bejegyzések, nagyon is személyesek. Emellett nem elégszik meg ezzel a személyességgel, hanem rátesz még plusz egy lapáttal abban is, hogy mindezt esztétikai és kompozíciós rendben tárja a néző elé. (hegyi)
értékelés: