Munkák | Page 63 | Látszótér

Szűrés

sárkány

Kettő kép, az egyik egy sárkány, viszonylag rosszabb minőségű ábrázolásban, lehet, hogy ez telefonnal készült, nem tudom, és aztán maga a sárkányeregetés pillanata. Itt az a baj, Viki, hogy ha az ember elég ideig figyeli ezt a képet, rájön, hogy itt kettő szereplő van: az egyik a fa törzsében áll benne, és a kisfiú, aki eregeti a sárkányt, tulajdonképpen őt is kettévágja a horizont úgy, hogy pontosan az a jellegzetesség, ami a sárkányeregetésből adódik, a keze, a mozdulat kecsessége, dinamikája nem tud érvényesülni. Ezt mondom az alsó képre. Közelebb lehet menni, mert a képnek a fele nem hordoz információt, és a kompozícióhoz sem járul hozzá sem a kép fölső része, sem az alsó. Kicsit összébb kell rendezni a két szereplőt, ki kell emelni őket a háttérből úgy, hogy közelebb megyünk, és leguggolunk a földre, és ebbe belekomponálni valahogy a sárkányt. Nem mondom, hogy egyszerű feladat, de ez a kép akkor élne. Így most talált képnek tűnik a családi fotóalbumban. Az első képpel nem tudok mit kezdeni, ezt el lehetne adni UFO érzékelésnek is, hogy Békéscsaba fölött UFO megfigyelés volt, jönnek a kis sárga emberkék. Ne haragudj, hogy azt mondom, hogy a fölső kép az alsó viszonylatában értelmezhetetlen, még akkor is, ha tudom, hogy a sárkányt akartad megmutatni. Akkor tessék a sárkányt egy közös portréban megmutatni az eregető kisfiúval, és akkor ott esetleg látszik valamiféle érzelmi plusz is. Visszaadom ismétlésre, Viki, mert maga az ismétlés az, ami neked segít abban, hogy ezeket a megfogalmazásaidat pontosítsd. (hegyi)

Bernarda Alba háza

Frederico García Lorca-nak ez a műve számomra az egyik legfontosabb és legkedvesebb drámája. Én nagyon szeretem, Sütz Ilával láttam a Madách Kamarában. Ahogy itt látom, ez valószínűleg egy balettelőadás lehet. A Tánc lecke nem egy túl régi leckénk, de korábban is érkeztek táncelőadásoknak a képei az Estiskolára. Többször elmondtuk már, hogy ezeknél a képeknél, akár színházi előadásról van szó, akár koncertről, vagy balettről, vagy bármi más, koreografált előadásról, azt kell tudnunk, hogy attól tűnik könnyűnek a megoldás, hogy tálcán kínálja a koreográfus a látványt, mert a nézőnek el kell tudnia az előadást adni. Pont ez a tálcán kínálás az, amitől nehézzé válik a tánc, és bármi más előadásnak a fotografálása, hiszen, ha nem teszünk mást, mint ezeket a díszletelemeket, mozgássorozatokat ábrázoljuk, akkor tulajdonképpen csak dokumentálunk, ami fontos feladat, de a személyesség ennél a műfajnál sem megkerülhető kérdés. Jól föllelhetőek azok a koreográfusi elemek, amik jellemezhették ezt az előadást: az, hogy fekete ruhában szerepelteti a táncosokat, és csak a karok, a lábak, a fejek azok, amik mozognak, és jelzésértékkel bírnak, a sötét háttér előtt, mégis sikerült egy olyan pillanatot elkapnia Viktóriának, amikor a kommunikáció létrejön az alkotók és a nézők között, és ami szuggeszív hatást tud elérni a nézőben. Lehet azt mondani, hogy nem ártott volna, ha a lábfejek megmaradnak, egy kicsit kevésbé szűkre vágva talán ez létrejött volna. Erre tanácsként azt tudom mondani, hogy egy ilyen előadásnál az ember szemmel követi az eseményeket, behatárolja azt, hogy mekkora mozgásintervallumok vannak az adott jelenetben, és ezeket utána már a képhatáron belül tudja tartani, ha leköveti a főszereplők mozgását. Ezt az előzetes megfigyelést nem árt megtenni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy több előadást kell megnézni. Ez azért sem árt, mert, ha ismerjük az előadást, tudjuk, hogy hol vannak azok a drámai csúcspontok, amik vizuálisan is jellemzik az egész történetet, és akkor az exponálás pillanatában már felkészültek vagyunk arra, hogy ezt a történést rögzítsük. Ennél a képnél a helyzet rendben van, amit ábrázol Viktória, egy picit szűkre van komponálva, de nem egy könnyű helyzet. Ahogy nézem, viszonylag kevés fényben dolgozik, a kereső sem biztos, hogy megfelelő képet tud mutatni, ez szerencse kérdése is, és gyakorlásé is. Vannak nagy elődök, érdemes megfigyelni például Koncz Zsuzsának a fotográfusi munkásságát (aki nem azonos az énekesnő Koncz Zsuzsával), neki nagyon is jellegzetes képei vannak a színházi fotografálásban. Tudnám még mondani Keleti Évát, mint a szakma doyenjét. Azért mondom őket, mert attól lettek ők tulajdonképpen nagyon szerethetőek és híresek, mert az volt a fontos náluk, hogy megtalálják az adott alkotás mögött, a színész mögött az embert, azt az embert, aki az adott előadást létrehozza, annak a küzdelmeit, kínlódását. Ennél a képnél is ez az, ami erős, ez a jelenlét, ami itt létrejön, a küzdelem. Köszönöm ezt a munkát, szeretném, ha Viktória figyelne ezekre a kompozíciós dolgokra, de a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Andor

Andorról már nagyon sok mindent tudunk, rádió-főszereplő is lett, az ő viselt dolgairól is vannak információink, ezek főleg a lakásban, a családi környezetben elkövetett kis bakik. Ennél a képnél egy abszolút felszabadult helyzetet mutat az alkotó, Andor élvezi azt, hogy kiszabadulhatott a négy fal közül, és rohangálhat. Nagyon jó gesztus ez a leffegő fülekkel, a fölcsapott farokkal, a tátott szájjal, még a nyelve is, mint a füle, hasonlatosan lobog a nagy tempótól és a nagy igyekezettől. Varázslatos az, amikor a velünk élő háziállatok lehetőséget kapnak arra, hogy a saját, habitusukhoz illő környezetben felszabadultan tudjanak mozogni, játszani. Pontosan az ebben az izgalmas, hogy ők nagyon is ragaszkodnak hozzánk, és a kedvünkért sok mindent eltűrnek abból, ahogy mi az életünket éljük, de azért mégis csak ők szabadban élő állatok leszármazottai. Minden egyes lakásban fölvett képhez képest a szabadságot jobban tükröző üzenetek tudnak készülni külső térben. Ezért most nem vonok le csillagot, de itt is nagyon fontos az exponálás ideje. Ha Muybridge-t megfigyeljük, akkor ő sorozatfelvételekkel próbálta elemezni az ilyen mozgásfázisokat. Nem kell nekünk már megcsinálni ezeket a sorozatfelvételeket, mert ő már megcsinálta, pontosan lehet tudni, hogy melyik láb melyik után hogyan mozdul. Ha ezt az ember tudja, az exponálásnál figyelembe lehet ezt venni. Lett volna egy anatómiailag még inkább jellemzőbb pillanat, amikor a futáshoz előrefelé kinyújtva van a láb. Most mind a két láb a has alatt van, ebből kifolyólag a forma maga nem biztos, hogy annyira jellemző. Itt az is kérdés, hogy igen, de ha előre nyújtja a lábát, lehet, hogy már nem így fog a füle mutatni, de ha figyelem ezt az állatot, akkor rájövök, hogy melyik alkatrésze hogy mozog. Persze itt kell egy jó adag szerencse is ahhoz, hogy az a technikai eszköz, ami rendelkezésünkre áll, akkor és úgy exponáljon, ahogy mi akarjuk. Ha automatikák is be vannak ebbe vonva, akkor ez még inkább nehéz lesz. Ha kicsit Viktória még lejjebb guggol, akkor ez a rövidülés, ami most a képre jellemző, ez nincs annyira jelen. Ebben az is kérdés, hogy mi volt a háttérben, volt-e bármi, amit ki kellett hagyni, és azért komponált így, el tudom ezt fogadni, de kevésbé torzul a tárgy (jelen esetben a kutya) formája, akkor, ha az ő magasságába kerülünk. De a három csillag megvan, nagyon örülök ennek a képnek. (hegyi)
értékelés:

költészet az asztalon

Mert Peti azt mondta, egy jó kép olyan, mint egy jó vers, líra van benne.

Azt mondja Viktória, hogy Peti azt mondta neki, hogy egy jó kép olyan, mint egy jó vers, van benne líra, és ebben Petivel tökéletesen egyetértek. Itt most ez a líra inkább a szabad vers kategóriájába tudna elférni, akkor, ha eldöntött lenne az, hogy ezt én akartam, tehát szabad verset akarok mondani a magam képi lírájával. Mitől lenne ez szabad vers? Attól, hogy úgy rendezem a hátteret, és úgy komponálom ezt az egész történetet, hogy az egyes elemek önmagukban értelmezhetően jelen legyenek valami művészi rendetlenségben, de mégis rendezve, és kifejezetten jelzés- és jelképértékkel bírjanak a színek megjelenése. Ha most ezt a csendéletet megfigyeljük, akkor a színek miatt nehezebb helyzet van, lehet, hogy a fekete-fehér könnyebb megoldás lenne. Azért javaslom első körben a fekete-fehéret, mert ha a színekkel kezdünk el a csendélet esetében foglalkozni, akkor saját magának nehezíti meg a dolgot az alkotó, mert akkor ott a színek egymáshoz való kapcsolatát is, és azoknak az arányát és súlyát is mérni kell, nemcsak a formákét és tónusokét. Bár a Tárgyfotó leckébe került ez a kép, de mégiscsak azt mondom, hogy ha értelmezzük, hogy mi a tárgyfotó és csendélet közötti különbség, akkor azt mondom, hogy a lényegi különbség az, hogy a tárgyfotó valamit tárgyiasan, a maga funkcionalitásában kíván ábrázolni. Itt most ez azért nem szerencsés, mert nem eldöntött számomra az, hogy melyik tárgy is az, amelyet Viktória akart nekünk mutatni, feltételezhetően a rózsacsokrot ezzel a geometriai mintákkal díszített vázával. Valószínű, hogy ő lenne a főszereplő, de annyira esetleges és talált a háttér, hogy ez elbizonytalanít egy picit. A középre szerkesztés és az élesség megválasztása egyértelműen arra utal, hogy ők a történet főszereplői, de a tárgyfotó ennél sokkal ridegebb, pontosabban az érzelmeket nagyon a háttérből szabad csak szerepeltetni. Pont itt van a fontos helyzet a csendéletnél, hogy az abszolút megengedi, kívánja is, hogy érzelmi bevonódása legyen az alkotónak. Ha a tárgyfotó témakörében figyelem ezt a csokrot, akkor a tárgyiasságát csökkenti a világítás, a zavaros háttér, és az is, hogy nem biztos, hogy optimális időpontban lett ez lefotózva. Ha én tudom azt, hogy én száraz virágot akarok fotózni, akkor én nem a vázában hagyom megszáradni, hanem föllógatom valahova fejjel lefelé, hogy ne görnyedjenek le ezek a kis fejecskék, mert ez nehezen kibogozható, hogy melyik alkatrész micsoda. Ha, mint csendélet kezdem el ezt elemezni, akkor a rendezettség hiánya az, ami szembetűnő. Az egy nagyon jó irány, hogy a mélységélességgel játszik Viktória, az is jó, hogy a világítással is játszik, de azért ezek a ceruza-formák túl határozottak, ráadásul ebből a vázából fölfelé kinő valami drót, van valami szőnyeg is föltekerve a háttérben, ami szintén egy értelmezhetetlen forma, van egy polcrendszer - az egész olyan, mint egy thrillerben, hogy hirtelen benyitunk a lomtárba, és azt várjuk, hogy most előbújik-e valaki a szekrény mögül, és ahogy fölgyújtottuk a villanyt, megtaláljuk ezt a magára hagyott tárgycsoportot. Az idő múlása jut eszembe, az, hogy lehet szerepe annak, hogy valami talált, de az olyan, hogy arra is készülni kell. Kevésbé rendes családoknál előfordul pókháló, és ha ez tényleg ott van hagyva egy-két hónapig, úgy, hogy beszője a pókháló, akkor egy másik élményről beszélünk. Máris ott van az élmény, hogy emlékezünk valakire vagy valamire. Ez most ebben az – egyébként korrektül takarított környezetben - nem tud elindulni. Az egyetlen számomra érvényes ellentmondás azzal, hogy preparáljuk a száraz virágot akkor van, ha a találtságát ennek a helyzetnek erősítjük valami külső formai játékkal. Ebben a képben, ami igazán izgalmas, azok a gyönyörű tónusok, amik a virág szirmai, fejei és levelei között létrejönnek. Ez tényleg gyönyörű, csak ehhez meg kell találni azt a fajta, szinte akvarellbe illő párhuzamot a háttérnél, a vázánál. Itt a váza geometriai formái ellentmondanak ennek, ami nem biztos, hogy baj akkor, ha még valahol a háttérben is ezt ennyire letisztultan tudjuk szerepeltetni. Ha tudatosan megrendezzük a környezetet, hátteret, akkor már más irányt vesz az egész téma. Visszaadom ismétlésre, mert voltál a világítós műterem beszélgetésen, tehát szerintem ott, ha a megfigyeléssel is, de csak magadba tudtál szívni valami információt arról, hogy hogyan is kell a világítást rendezni. Fontos lenne, hogy ezzel elkezdj dolgozni. Ha találsz egy ilyen helyzetet egy elhagyott virágcsokorral, akkor azt javaslom, hogy a főszereplőt hagyjuk az asztalon, minden mást pakoljunk le, és kezdjünk el úgy visszapakolni, hogy figyeljük azt, hogy mi az, ami még hozzáad a képhez, mi az, ami ellenpontozza a fő motívumot, és mi az a pont, ahol a rendezetlenség kezd uralkodni, és akkor ott álljunk meg. Ismétlés, de tényleg kérem, hogy ismételd meg. (hegyi)

buszon

Föladtad a leckét, Viki, mert nem tudom, hogy az eltűnő világhoz hogyan tudok kapcsolódni. Esetleg úgy, hogy a mozgó buszon minden világ eltűnő, mert haladunk egyik helyről a másikra, és amit elhagytunk, az már mögöttünk van. Ez lehet egy filozófiai megközelítés. Ami a képet illeti, ez egy jó háttér, ezt már sokszor elmondtam, önmagában viszont nem eléggé jellegzetes. Ez lehet Körösladánynál, Pécsváradon, Szekszárd felé, bárhol, sem a hely nem jellegzetes, az időpont is olyan, hogy lehet ez egy téli délelőtt, vagy kora tavaszi, de rossz idő, szóval nem igazán látom, hogy miről akarsz mesélni a nézőidnek. Egy hangulat, mint egy dallam, de ahhoz ez nem elegendő, hogy a dalnak szövege is legyen. Ami a kompozíciót illeti: nagyon szépek ezek a lágyított vonalak, amiket létrehoz a busz ablaka, amin keresztül a fotó elkészült, de ez olyan, mintha egy mozgó képből tetszőlegesen kiragadtunk volna egy képkockát. Miért épp ez a képkocka? Mi indokolja, hogy pont ez merevítődik ki? Nem látok a képen erre utalást, hogy ez a négy darab fatörzs lenne, vagy az ágaknak a ritmusa az, ami izgalmas? Vagy keresnem kellene valamit itt is, hogy mi tükröződik az ablakban, amit esetleg nem veszek észre? Visszaadom ismétlésre, annál is inkább, mert a 37.-es lecke másról, leletmentésről szól. Lírai megközelítésekhez is van már épp elég leckénk, első körben jó lenne, ha az alapmegoldásokat próbálnánk átszűrni magunkon. A 37-es lecke, Eltűnő világ arról szól, hogy keressünk olyan dolgokat, amik még ma fellelhetőek a környezetünkben, de lehet, hogy holnapra már hírmondónak sem marad belőlük. Ezek lehetnek tárgyi megoldások is, lehetnek cselekvéssorozatok, sok minden elképzelhető, színes a paletta, de én most ezt a képet ebben a leckében nem tudom értelmezni. Ismétlés. (hegyi)

Nem tudok, és nem is akarok elvonatkoztatni attól a beszélgetéstől, ami a kommentároknál folyik erről a beküldésről. Itt fölmerült kérdésként az, hogy ezek vetített képek, vagy diaporáma, vagy film, vagy micsoda. Ezen érdemes elgondolkodni, de a beküldést illetően talán kevésbé lényeges. Elkezdhetjük szétcincálni ezt a dolgot, és azt mondjuk, hogy nézzük meg képenként, elkezdhetjük egyben értelmezni, és azt mondjuk, hogy Viki nem véletlenül dolgozott ezzel ebben a formában. Én mégis azt mondom, hogy talán a kettő között van valahol az igazság. Első nekifutásban azzal foglalkoznék most, hogy ez egy kész forma, az alkotó így szeretett volna nekünk üzenni, úgyhogy akkor így próbáljuk meg ezt elfogadni. A bevezető képsor a címet mutatja, és utána áttűnésekkel, egymásba úszásokkal, azonos ütemre váltakoznak a képek. Ha a hangulatát tekintem ennek a munkának, akkor viszonylag egységes képet kapunk egy erőműről, de nem tudok elmenni amellett a gondom mellett, hogy ezek között a képek között a sorrend lenne az, ami tulajdonképpen az összekapcsolást jelenti, és nem tudom, hogy minden kép tökéletesen teljesít-e ebben a rendszerben. Riport leckében, ha képsoronként veszem, és elfeledkezem arról, hogy itt most van egy ritmus, ami didaktikusan végigvisz ezen a rendszeren minket, akkor azt mondom, hogy a bevezető kép tökéletesen rendben van, távolról látjuk egy ködös tájban az erőművet. Ez egy nagyon lírai és jó megfogalmazás ezzel a bottal és fa maradvánnyal és a lovacskával, kompozícióban is rendben van a dolog, kedvelem ezt a képet. A következő kép egy szubjektív meglátás, talán egy busz belsejéből. Itt már az utazás során vagyunk. Aztán látunk egy női szereplőt, előző munkákból tudjuk, hogy ez Viki édesanyja. Itt egy viszonyítás jön létre az erőmű és a modell között, ami érdekes képi megoldás, és egyet is tudnék érteni vele, de kilóg a sorból. Ha azt veszem, hogy egy történetet mesélek el, hogy hogyan kerülök én az erőműhöz, akkor nem értem ennek a szereplőnek a bekapcsolását, mert ezt később se magyarázza semmi. Utána hirtelen éjszaka lesz, aztán megint nappal, még mindig nem vagyok az erőműnél. Akkor én napokig utaztam, hogy odajussak, ezért van ez a váltás? Aztán megint éjszaka lesz, megint nappal, már viszonylag közelebb kerültünk, bent vagyunk az erőmű területén, rácsodálkozunk a csőcsordákra és a kéményekre, némelyik képnél bennem fölmerül a kérdés, hogy rendben van-e a kompozíció, de ha képsorként tekintjük, akkor ez viszonylag elfogadható. Elég bőbeszédűen kapunk bemutatást a kéményekről, és aztán a képsor egy lírai képpel zár, ahogy ezt a füst tömeget kiköpi magából a kémény. Egyrészt azt a rendezőelvet hiányolom a képsorból, hogy mi után mi következik. Izgalmasak az éjszakai képek, de most itt fölmerül bennem a kérdés, hogy történetet mesélek, vagy dokumentáltam. Ha történetet mesélek, márpedig a vetített képes előadás az mese, akkor időben és térben is föl kell tudnom ezt a történetet osztanom, tehát a legkézenfekvőbb megközelítés az, hogy távolról indulunk, közelbe érünk, reggel indulunk, este ér véget a folyamat. Valahogy itt most bizonytalan, hogy miért épp így készült. A másik kérdés az, hogy ha dokumentarista szempontból akarom ezt nézni, akkor nagyon sokat időzünk a kéményekkel, kevesebb is elég lenne. Itt a tényszerű közlés és a művészi megközelítés keveredik egymással arányaiban is, és közben vannak olyan helyzetek, amik nem kerültek bemutatásra. Ha bemegyek egy erőműbe, akkor valami történik. Most ki lehet zárni teljesen az ott dolgozókat, de az egyetlen utalás az a kép, amelyiken egy teherautó látszik, a többi képen nincsen nyoma az embernek. A másik megközelítés az lehetne, hogy nem akarok történetet mesélni, engem csak a formák és a struktúrák érdekelnek. Akkor szigorúbbnak kell lenni magamhoz, és azokat a képeket, amik formailag rajzosságukban kevésbé jelentősek, azokat ki kell hagyni. Ezt a döntést kellett volna meghozni, hogy történetet mesélek, vagy a formai játékkal foglalkozom. Kakukktojás a képsor elhelyezésében Viki édesanyja. Volt már ilyen, érdekes, hogy valamiért ő mindig becsempéződik ezekbe a képsorokba, ami alapvetően egy jó dolog lehetne, de az időzítéssel van nekem problémám most is. Hozzám nem áll nagyon közel a diaporáma, mint műfaj, idejétmúltnak is gondolom, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy a diaporámánál a megközelítés arról szól, hogy valamit, ami nem éri el a száz százalékos sűrítettséget, azáltal emeljük művészi magasságokba, hogy áttűnésekkel és zenével húzzuk össze a történetet. Ha ezeket a képeket, amiket a diaporámánál látunk, falon látnánk kiállítva, valószínű, hogy jó pár képnél fölmerülne a kérdés, hogy miért készült el. Ez nem csak most Viki diaporámájára igaz, hanem a diaporámák 99 százalékára, hogy számomra olyan, mint az ostya, amivel a keserű pirulát bevesszük, elveszi a dolognak az ízét, összemossa a dolgokat. Ennek megvan egy történelmi hagyománya, hogy miért és hogyan készült, a 70-es években, amikor ez reneszánszát élte lényegesen kevésbé volt elérhető az alkotók számára a filmes technika, miközben két diavetítővel egy performance létrehozható volt, könnyebb megoldás volt, mint filmet forgatni, és álló képekből összehozni valamilyen filmes elgondolást. Manapság viszonylag könnyedén hozzáférhető a filmes eszközpark, és szerintem ha filmes eszközökkel szeretnénk mesélni, akkor fogjunk egy videokamerát, és kezdjünk el filmre dolgozni, ha fotózni szeretnénk, akkor fotózzunk. Ennek a kettőnek az ilyen vetített képes összemosása ritka eset, hogy előrevivő lenne. Szerintem, ha Viki végiggondolja ezt a helyzetet, és egymás mellé rakja ezeket a képeket, akkor lehet, hogy érdemes lenne foglalkozni ezzel a képsorral azért, mert sajnálom azt, hogy ebben a formában, bár jelen van az összes kép, de egyiket se tudjuk konkrétan szemlélni, csak akkor, ha végigtipegünk ezen a lépcsősoron, amit most elénk tár ez a videó lejátszó. Ha lehet, akkor ezt a sorozatot kérném Vikitől az elemzés értelmezésével együtt, hogy készüljön el, és kerüljön beküldésre, mint riport, mindenféle filmes vacakolás nélkül. Akkor majd tudunk erről részleteiben beszélni, megfontolásra érdemesnek tartanám azt, amiket elmondtam a döntési helyzetekkel kapcsolatban. Ismétlés. (hegyi

bizonyíték a szomszéd cica létezésére

Történetmesélős cím, történetmesélős kép, áldokumentarista megközelítés. Ha jól látom, itt van egy ágyrész, talán az esti lefekvéskor szétdobált ruhákkal, melltartóval, egyéb fehérneműkkel, valami drót is keresztülfut, látom az alkotó harisnyás lábát is, és látjuk a cicát. A cica nagyon szuggeszív, tényleg őrületesen kommunikál velünk, figyel ide, hogy most mi történt, előbújt a kis rejtekéből. Még egy porszívó-fejet is látok, itt lesz takarítás is, nem kell félni, most kicsit úgy látszik, hogy ez elhalasztódott. A kompozícióval nincsen túl nagy bajom, jó ez a művészi rendetlenség, de ez is egy kicsit szerkeszthető. Nem biztos, hogy minden tárgy a helyén van. Azt a fehér melltartót én biztos, hogy kihagytam volna (az is lehet, hogy az valamilyen úszósapka). A másik az, hogy értem, hogy itt most valami nyomozás folyt, és hirtelen tárgyi bizonyítékokat kellett keresni, és mint ilyen, nem minden állt rendelkezésre ahhoz, hogy korrekt expozíció történjen, de sajnálom én ezt a bemozdulást. Azért, mert nem lenne ezzel túl nagy baj, lehet bemozdult képeket csinálni, de akkor a kompozíciónak kell erősnek lenni, vagy a színeknek, a formáknak és a kompozíciónak együttesen, ahhoz, hogy fölülírja azt, hogy egyébként bemozdult ez az egész. Itt most a szegény kis macskának a hátán kellene elvinnie az egész balhét, mint talált kép tökéletes. Ha még ez a cica megmarad, és barátságba tudtok keveredni, akkor érdemes lenne vele még dolgozni. Nem tudom, persze, hogy Andor hogy viszonyul ehhez. (hegyi)
értékelés:

Tavalyi felvételem, ráadásul mobillal készült, de én így is szeretem.

Azt írja Viki, hogy ez egy tavalyi felvétel, és mobillal készült. Ezt látom, le se tagadhatná. Izgalmas a dolog, csak sajnos, ami ebben izgalmas lenne, azok a ritmusokat, amiket látunk, amik nagyon jó megfigyelések, összeborítja a technika. Itt most a személyes élmény belül marad, neked megmaradt, de ez a film most csak arra jó, hogy mint tanulmány megőrizd, és valami normálisabb videokamerával ezt megismételd és összeszerkeszd. A technika miatt az a gyönyörűség, ami a sínek, amikor átmegy egy váltón, amikor szétválik, összefonódik, ezek a játékok nem tudnak most érvényesülni. Amennyire kivehető, egy jó ritmusú dolog lenne ez, a gesztust értem, de a technika nem túlhaladható az érzékelés szempontjából. Egy csillagot adok az ötletre, és biztatásként, hogy ezt tessék ismételni. (hegyi) értékelés:

hát

Ahhoz kellene egy picit segítség, hogy ez miért a Tökéletesség leckébe lett beküldve. A kép rendben van, a kompozíció is, a modell beállítása nem nagyon van rendben. Azért, mert olyan bevágásokat hoz létre ez a ruha, amik nem túl szerencsések. A kar, a lapocka nincs tónusban, ezért nagyon furcsa felületet ad. A test ábrázolásánál az fontos, hogy anatómiailag milyen üzenetet mutatunk. Ahhoz a határozott vonalhoz, ami ez az X a háton a két vállpánttal, ahhoz mindenféleképpen társulnia kellene valamilyen izomtónusnak a szerkezetet megmutatni. A másik, amit észrevettem az, hogy a modellen föntmaradt a karóra, ami ebben az esetben nem egy szerencsés dolog, rontja az összképet. Világításban is egy kicsit felemás a dolog. A kép bal oldala az igazabb, ott legalább valamilyen forma elkezd a vállnál kialakulni, amihez képest a hát és a jobb oldali lapocka rész nagyon laposra van világítva, de gondolom ma már, hogy voltál a világítós műteremmunkán, másképp világítanád ezt. Ez a köröm, ami itt világít, gondolom ez valami műkörmös balhé lehet, nekem az is zavaró momentum. Lehet, hogy ezt a minimális elfordulást, ami a törzsnél észlelhető, nem biztos, hogy én alkalmaztam volna. Ha már tökéletesség, akkor tessék úgy beállítani azt a modellt, hogy a lehetőségekhez képest szimmetrikus legyen a két oldal. Keresném a megoldásokat ebben a képben, de nem nagyon látom, hogy miért is tökéletesség, és a megoldások nem teljesen azok. Ráadásul itt van egy gyönyörű drapéria háttér, de ebben a tónusban, amiben ez most szerepel, ez csak sejthető, inkább olyan, mintha valami hívási hiba lenne, miközben ez valószínűleg a mintázata ennek az anyagnak. Az jót tett volna, ha abból egy picit többet kapunk, azért is, mert jobban elvált volna egymástól a test formája, a ruha formája, és a háttér. Azt is lehet, hogy ha még sötétebbre van az egész hívva, hogy elimináljuk a ruhát és a hajat is, és összemossuk a háttérrel, és akkor, mint egy torzó szerepel ez a kép, de akkor abba az irányba kellett volna elmozdulni. Most valahogy itt billegünk a határon. Ismétlés. (hegyi)

Orchidea

Lomóval készült.

Lomóval készült, kapjuk a leiratot. Majd egyszer valaki nekem is megmutatja ezt a lomót, mert nagyon be vannak indulva rá az emberek. Itt kérnék egy kicsi segítséget. Azt látom, hogy az első képen van egy kis állatka, amely próbálna velünk kommunikálni, a második képen pedig látom, hogy az egy virág, de nem tudom, hogy ott most mi történt, hogy megette az állatka a virágot, vagy fordítva, vagy most mi van. Nekem ez a kép most kicsit idegen nyelvül van leírva, biztos értelmezhető, csak nekem nem sikerült. Viktória, segítséget kérek, addig nem tudok továbbmenni ebben az elemzésben. (hegyi)

árnyékom

A százhalombattai erőmű udvarán védősisakban.

Olyan ez az árnyék nekem, mintha Bronxban sétálnék, és ott látnék egy afro-amerikai hölgyet a maga hajkoronájával, aki nagy öntudattal megy a munkájába reggel, szóval izgalmas kép. Ezek a raszteres falfelületek is jót tesznek ennek a képnek. Most egy kicsit abban vagyok bizonytalan, amiben szerintem a szerző is, hogy elég-e ez, vagy ehhez kell még valamit tenni a valóságból. Én azt látom, hogy a döntés bizonytalansága is a képen van: a képnek a bal alsó sarkán van egy kis háromszögként a valóság. Lehet, hogy nem lett volna rossz, ha még valamit kapunk, nem csak ezt a kimetszett falfelületet. Ha ezzel a falfelülettel játszunk, akkor valami grafikai kiegészítés még jót tett volna, bár gondolom nem egyszerű egy erőműnél ezt kivitelezni. Olyan, mint egy képregénykocka, csak nincs nekem ez teljesen kész. Az irány jó, de tessék ezzel még egy kicsit játszani. (hegyi)
értékelés:

kezem

Quimby szöveggel.

Nagyon izgalmas ez a festmény, nagyon tetszik az, hogy itt utalást kapunk arra, hogy az irodalommal, a zenével, a művészetekkel is foglalkozik az alkotó. Kicsit olyan, mintha egy régi térkép lenne, még amikor a fölrészek kicsit másképp helyezkedtek el, és ezt ábrázoltuk. Vagy olyan, mint amikor még nem fedezték fel Amerikát, és csak sejtették, hogy van valami a nagy vízen túl is. Szóval érdekes maga a háttér, a körvonal is, a szöveggel, a kéz helye, de én ezt most egy lépcsőnek gondolom ahhoz, hogy igenis ezzel kellett volna valami kezdenünk. Persze, tiszteletben kell tartani egy alkotást, ha azt mondom, hogy ez így kész, és ez maga egy akvarell. Én azt gondolom, hogy ez a Quimby szöveg, bár nagyon is személyes üzenet a preferenciánkról, de mint alkotás nem biztos, hogy olyan nagyon időtálló, és az akvarell kicsit le is veti magáról ezt a kéziratot. Én most nem az akvarellt akarnám elemezni, hanem azt, hogy a nyoma ott van Vikinek, de valamilyen kontextusba kellett volna ezt a tárgyat hozni. Ez most egy objektum, és azért, hogy ez fotográfiává váljon, valaminek kellett volna történni. Ha már ez egy színes kép, akkor fessem ki a kezemet is ugyanezekkel az akvarell-festékekkel, és ha egy kicsit nagyobb távolságot tartva rajzolom magamat körbe, akkor a szöveg is értelmes marad, odateszem a kezem, összefestékezem, belefestem a képbe, de mégis ott a kezem. Tehát valaminek történnie kell, ami fotográfiává emeli ezt a képet, mert ez most nem egy fotó. Viki, ezt most visszaadom ismétlésre, tessék azon elgondolkodni, hogy milyen módon tudod az akvarellbe beemelni a kezed, vagy bármi más testrészedet, úgy, hogy fotográfia legyen. Ismétlés. (hegyi)

piszkos pohár

Szeretem ezt a megoldást, és végre valaki elkezdi újra ezeket a péntek, vasárnap és hétfő leckéket, mert nekem meggyőződésem az, hogy ezek a leckék ajtót nyithatnak az elvontabb megfogalmazások felé, az érzelmi megközelítések, és az intuíció felé. Mindenkinek a saját története tud itt létrejönni, mindenki saját maga tud mesélni. Olyan ez kicsit, mint egy blog, ahol az ember képekkel mesél az életéről, és ez a három lecke erre próbál segítséget nyújtani, hogy képzeljük el ezeket a felütéseket: milyen egy hétfő délután, hogyan zajlik? Ez nem konkrétan arra szolgál, hogy a hétfő délutánomat mutassam meg, bár ez is lehet megoldás. Ennél a képnél egy olyan enteriőrt látunk, egy viszonylag egyszerű környezeti hátteret, egy ablakkal, egy pohárral, egy hamutartónak kinevezett kiscsészével, mobiltelefonnal, ami már önmagában is ebben a megvilágításban egy meditatívabb, az ellenfényesség okán, rajzosabb, elvontabb érzelmi kötődést mutat. Ehhez jön egy nagyon is konkrét helyzet: a cigaretta, és a cigarettázó emberből egy részlet. Az is sejthető itt a finom vonalakból, hogy ez egy női kéz. Ha jól látom, valami újság is előkerült. Hangulatában nekem ez a kép Jim Jarmusch Kávé és cigaretta c. filmjét juttatja eszembe. Ebben a filmben nekem az volt az izgalmas (azon kívül, hogy egy óriási szereplő-gárdát vonultatott fel, akik ma már ikonikus képviselői az adott művészeti területnek, zenészeket, filmeseket, színészeket, írókat), hogy olyan kis szkeccseket kaptunk, amiknek mégis volt egy közös vonala. Azt is merem mondani, hogy nem elsősorban a kávé és cigaretta élvezete, ami kézenfekvőnek tűnne, hanem egy emberi hozzáállás, egy érzelmi megközelítés volt ez a közös szál. Itt is, miközben a cím is, és a tárgyak is nagyon konkrét helyzetet mutatnak, az az érzelmi attitűd az erős, amit a megfigyelő ebben a helyzetben nekünk, a nézőknek továbbítani tudott. Érdekes, hogy ezt a Hétfő délután leckére küldte el Viktória, mert ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy magány. Minden erre utal. Nincs másik tányér, pohár, nincs a másik széken senki, várakozás van. Aki dohányzik, tudja, hogy mit jelent ez a kiszakított 5-10 perc az időfolyamból, egy meditatívabb, befele forduló helyzetet. A várakozásra utal a mobiltelefon is. Mindenképpen erős érzelmi hatása van a képnek. A kompozícióval is nagyjából egyetértek. Talán annyi, hogy nem tartom indokoltnak azt, hogy ez az egész felület most dől. Talán 1-2 foknyival elforgatódott jobbra, ezt lehet, hogy én korrigáltam volna. De a megoldás nagyon jó, megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés:

kiskipak

Premomén volt kipakolásunk, és lefotóztam a kipakolásom. Így nézett ki.
A szöveg Moholy-Nagy László bácsiról szól, a képek meg különböző házikra készültek. Van riport, fotónapló, önarckép, Munkácsi-reflektálás, képpár és térkép. Hát ennyi.

édesanyám

Anya Prágában.

Egy nagyon vidám, és életerőt sugárzó portrét kapunk. Irigylem Vikit, hogy ilyen édesanyja van. Ez a kép azt sugallja, hogy nagyon is baráti viszony van közöttük, és nem egy szigorú, felülről kommunikáló asszonyt mutat a kép, hanem egy olyan csajt, aki barátnőszinten van a lányával. Ez szerintem nagyon fontos dolog. A képpel vitatkoznék: ez az elkapott pillanat egy fontos dolog, és nem minden ismételhető meg, ennek a képnek ez az ereje, és az a mosoly, a tekintet mindenért kárpótol. Kárpótol azért, hogy annak a Volvonak benne van a kereke, azért, hogy mell fölött sikerült vágnunk, pedig a has könyékig jó lett volna lejutni, legfőképp azért, hogy ne fuldokoljon a modell, mint egy vízbe eső alak. Van még két másik szereplőnk is, aki legalább a mélységélességgel ki lett küszöbölve, de a kép fölső részében üres tereink vannak. Annyit lehetett volna biccenteni a kamerán, hogy ez rendbe kerüljön. Én itt most szőrözök, miközben a pillanat megragadásában tökéletesen ott van Viki. Most már csak annyit kell dolgozni, ez nem olyan sok, csak gyakorlás kérdése, hogy a pillanat megragadása ugyanakkor történjen, mint a komponálás. Fontos, hogy ugyanaz a rutin jöjjön be az emberbe, hogy oké, a pillanat megvan, de már rutinból, tapasztalatból, akár éjjel 2-kor felkeltve is, odaállítom a kamerát ahova kell. Ez nem fog másképp menni, csak gyakorlással, úgyhogy Viki, hajrá, tessék édesanyádat is, meg mást is bombázni ezekkel a fotókkal, hogy megérezd azt, hogy hova kell őt rakni önkéntelenül is a keresőbe. A pillanat elkapásában megvan a három csillag, a kompozíció miatt visszaadnám ismétlésre, ezért kettő csillag. (hegyi)
értékelés: