A kép titka abban van, hogy a mélységélesség úgy lett megválasztva, hogy elég keskeny sávban, a hinta láncánál legyen éles, és ehhez jön az hozzá, hogy a láncoknak nincs felfüggesztése, a semmiből lógnak a képbe, ráadásul enyhén széttartó vonalban lóg a lét lánc, ez adja a nagyon fura térérzetet, mintha mozogna a hinta. Jól sikerült megoldás, ráadásul szépen csillannak is a láncszemek, a mesefigurák pedig ebben az életlen világban maradva a havas környezetben szintén arra várnak, hogy megmozduljanak. És végül az is emeli a mesei szürrealitását a képnek, hogy mindez mellett a hinta nem havas. Tehát mintha épp most szálltak volna ki belőle valami koboldok. Így egyszerre jelennek meg a képen a gyerekkor félelmei, az elhagyatottság, elszigeteltség félelme, valamint a felnőttkori visszaemlékezés reflexiója is. Kevés eszköz, jó munka, megvan a lecke. (hegyi)
értékelés:    

Köszönet-kép, a hónapképe ajánlásért cserébe Dobos Sándor úrnak!
[Eredeti 'képvágat' még a 2000-s évek elejéről..]

Érdekes kép, mindenképp felhívja magára a figyelmet, részben a fura formákkal, részben a színeivel. Amit nem egészen értek, az a ferdesége. Szeretném a figyelmet felhívni Féner Tamásra. Érdemes elmenni a Mai Manóba, vagy más olyan helyre, ahol lehet könyveit lapozgatni, ugyanis Tamás az, aki jelentős munkáiban, városképeiben rúgta fel a szabályokat és használta a képmezőt úgy, hogy abban a horizontot önkényesen jelölte ki úgymond, és ezzel új rendet épített fel képen belül, újrafogalmazta a formákat és a térélményt, a valós és ismert helyzetet megbolondítva egy új világot tudott kinyitni. Azért mondom őt példának, mert nem kőbe vésett dolog az, hogy a horizont csak vízszintes lehet, ugyanakkor annak indokának kell lennie, hogy miért mozdítom ki a rendet ebből a megszokott mederből és miért ferdítek-fordítok. Az így felálló új kontextusnak éppúgy rendben kell lennie, azaz fontos, hogy azáltal, hogy megbillentem az egyensúlyt, megtaláljam azt a helyzetet, amiben egy új egyensúlyi rend tud kialakulni. Van egy másik érvrendszer, a szubjektív realizmusé, amikor olyan élményt szeretnék átadni, ami épp az élményszerűsége okán indokolja a néző számára elsőre találomra elrontott dolgokat, hibákat és ami épp ezáltal a merevséget elutasítva hozza közelebb a történést, a lírát vagy a szociografikus élményt, hogy vállalja, hogy akkor és ott nem az volt a legfontosabb, hogy minden stimmeljen, hanem hogy az érzést nyakon tudjuk csípni. Bármelyiket is válasszuk, fontos, hogy következetesek legyünk. És bevallom, itt most nem vagyok biztos abban, hogy a kettőből melyik lenne a kiválasztott irány, avagy esetleg egy harmadik, ami arról szól - és ebben hasonlatos a szubjektív naplós, azaz második mesélési módhoz - hogy ebben a formai szigort tagadó rendetlenségben véljük megtalálni a magunk egyéni modorát, azaz minden mozog, a szabályok nem fontosak, az impulzus kell és az igazol mindent. Bevallom, én magam e harmadik csoportba sorolható jelenséggel nem sokat tudok kezdeni, mert nem érzem azt az indokot, ami ezt így és csak így engedi megoldani. Ha pedig nincs ilyen feszítő, kényszerítő indok, akár formailag, akár érzelmileg, akár a történet okán, akkor annyi marad, hogy dől a horizont. Dől, de miért? A kép struktúrája, fényvilága szimpatikus, de épp itt, az épített környezetnél szükségem volna segítségre, miért ez a formabontó (el)borulás? (hegyi)

[Családi fotó, Szekszárd, rég]

Elsőre is a címre kell mondjak valamit, mert értem én, hogy ott a vöröskereszt jel vagy mifene, és ezért a plusz jel, de valahogy nem tudok mit kezdeni ezekkel a címadásokkal, nem csak Dávidnál, de másnál se. Amikor képforma adja a címet, T, O, + és a többi, az nekem megúszós. Lehet hogy az a baj, hogy túl sok képpel volt dolgom már és amikor katalogizál, kiállítást csinál az ember, akkor jön rá, hogy visszanyal a fagyi. Ha jól látom, a falon egy (szülői) pár, és talán a kép előtti két ember azonos lehet azokkal, akik a képen vannak, és talán az ő fiuk az, aki a kamerát kezeli, talán. De lehet hogy a fali kép és a két ember nem azonos, hanem szintén valami rokoni kapcsolat, talán akkor nagyszülők vannak a falon. Talán. és talán az a bajom, hogy egyrészt sok a talán, másrészt ehhez még az is hozzájárul, hogy van is benne szoció meg nincs is, mert ugye a szocióban azért ennél több a tényszerűség, miközben a dőlő perspektíva nem nagyon értelmezhető, hiszen csak nem vagyunk épp részegek, hiszen ez nem egy esküvő, vagy nem is tudom. Talán. Szóval Dávid, ezt én a korai zsengék közé teszem és jó lenne, ha a mai Dávid mint tanulmányt kezelné ezt, és újra nekifutna. Merthogy a Horus archívum azért abban más projekt, hogy ott ritka a művészieskedés, azok úgy rosszak, hogy közben épp emiatt szépek is, úgy hibásak, hogy közben a totális amatőrség mellett kordokumentumok is, szóval én ebben érzek egy kis csináltságot. (hegyi)

(Hommage á Heinrich Hertz)

Elnézést, de ezt beemelem a rezonancia leckébe, ha valami, hát ez akkor oda való! Egyetlen dolog, ami miatt azt kérem, hogy Dávid ismételje ezt a képet meg, és akkor a leckemegoldás is meglesz, az pedig az, hogy nagyon szűk ez most oldalirányban, miközben fent nagyvonalúak vagyunk a térrel. Mind az árnyékokból, mind a csavart ágakból több kéne oldalra hagyni, hogy legyen tere és levegője ennek, hogy a rezgés, ahogy a hang is, el tudjon ülni, csillapodni és elenyészni a semmiben. Kérlek, ismételd meg, mert jó az ötlet és jó lehet a rajzosság, a fénycsíkok, szóval minden szuper, csak a kivágás nem. (hegyi)

Vidám Farsangolást (nem csak a Bálint-napozóknak)!

Nos, amikor először láttam a képet, gondoltam a hiba leckébe küldte Dávid, de aztán láttam a leckebesorolást, és elvesztettem a fonalat. Aztán elolvastam a kommentárokat, és bevallom, nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Az a helyzet, hogy ha sok asszociációs kapun kell átjutni az alkotó elképzeléséhez, akkor egyszer csak elveszítjük a nézőt. Ez a kép egy lyukkamerával készült fotó, valószínű, hogy vagy bejutott valami nem tervezett fény is, vagy lejárt lehetett a hordozó, nem tudom, de érdekes színek és foltok bonyolítják a helyzetet, viszont ha az alap képet nézem, egy nő néz velem szembe, és tart a kezében vagy virágot vagy tortát, nem tudom, viszont így most, ebben a végeredményben leckebesorolás nélkül is azt érzem, hogy az alkotó játszott egy technikai játékkal, lett valami eredménye, de bármi lett volna az eredmény, annak is örülünk, és aztán miután meglett az eredmény, elkezdett gondolkodni, mi is lehet a dolog üzenete, került köré ideológia is, hogy mi miért van úgy, de maga a folyamat esetleges és nem volt kézben tartva, vagyis a véletlen komponálta készre a képet és nem az alkotó. Vannak divatok, amiknél például feldobunk gépet a magasba, közben az szegény exponál egyet kínjában, aztán lesz ami lesz alapon, utólag eldöntjük, hogy kép ami kép vagy sem. Én ezt nem gondolom (kevés tudatos kivételtől eltekintve) alkotói folyamatnak. Számomra az alkotás bentről jön kifelé, persze van impulzus, ami visszhangot ver az emberben, de alapvetően a főnök én vagyok, az alkotó, és nem a gép, és nem a jósiten, és nem is a véletlen. Ezek mind lehetnek segítőtársak, de ha a gyeplőt átadom nekik, akkor ott vagyunk, hogy mi is van akkor, ha mondjuk egy robot vagy a macskám nyomja meg a gombot - filozófiailag érdekes kérdés, de alkotói értelemben számomra gyorsan romló matéria lesz a végeredmény. Azért mondom ezt így most ennél a képnél el, mert láttam már azt, amikor a belső feszítő közlési vágy és a sok felgyűlt élmény, tudás és információ kereste a formáját, és azért nem találhatta meg, mert az alkotó türelmetlen volt, és nem adott időt, hogy a tartalom behívja a formát is a képbe. Egyszerűbben fogalmazva: amikor felugrasz a magasba a tüllszoknyában, ott van tartalom, ötlet és forma egyensúlyban és mégis benne tud maradni a véletlen fűszere, de az irányítás nálad marad, ezért határozott az üzenet, amit a néződ meg akar fejteni. Itt a néző ránéz, ha tud azonosulni az esztétikai végeredménnyel, akkor gratulál, ha nem, akkor kritizál, ötletel, mit lehetne másképp, de egy dolog szinte biztos: nem fogja falra tenni, nem fogja nézegetni, mert nincsenek ritmusban a tudatos és véletlen rétegei. Nem tudom, hogy ez így mennyire lett értelmes, én azt mondom, hogy ne engedj a külcsín és a forma csábításának, az archaikus technikák fontosak, de csak ha helyén kezeli őket az ember, amúgy csak egy szerep marad, amibe iszonyatosan könnyen lehet beleragadni, és baromi nehéz belőle időben kikászálódni. (hegyi)