Azt kell, hogy mondjam, hogy a szociográfia–szociofotó kicsit azért más terület. Ez mondhatóan egy jó hangulatfotó, de azért a szociografikus megközelítéshez azért ennél azt hiszem, hogy konkrétabb üzenetre van szükség. Amit itt látok, hogy két férfi beszélget egymással viszonylag jó hangulatban, nagy gesztusokkal. Főként a kockás inges férfiről beszélek, aki erőteljes testbeszéddel fordul a másik felé, aki tulajdonképpen el is hajlik ettől – mintha őt ez jobban zavarná. A szituáció talán valami fesztivál lehet, bár alkohol fogyasztásra nem nagyon utalhatnak a poharak, nem nagyon látunk az asztalon semmit. A helyzet nem lenne rossz, de ahhoz hogy ez egy szociografikus megközelítés lehessen, ahhoz közelebb kell menni. Valószínű nem akartad megzavarni ezt a szituációt, lehet hogy tartottál is tőle, hogy mit szólnak ahhoz, ha odatolod a kamerádat. Az a helyzet, ami nem megoldható közelebbről, az a lesifotó kategóriáját súrolja. Ezzel azért kell óvatosan bánni, mert egy nagy teleobjektívvel sok mindenre képes az ember, de ez a paparazzi kategória, amikor kifigyelek valakit, aki nem tud arról, hogy én fényképezem, kiszolgáltatott helyzetbe is kerül azáltal, hogy számára nem világos az, hogy itt egy fényképezési szituációba került. Én azt gondolom, hogy a jó szociofotó csak úgy tud működni, hogy az adott ember tisztában van azzal, hogy megörökítésre kerül. Ehhez türelem kell és idő, amit ráfordítasz, hogy elfogadjon téged az az adott ember, hogy az adott helyzetben úgy tudj létezni, hogy nem zavar a jelenléted és ezzel lehet utána létrehozni olyan ábrázolást, ami az adott kort, helyzetet dokumentálva időtállóvá válik. Tehát most itt egy gesztus megörökítése történik, de ez a gesztus annyira nem erős, másrészt annyira nem egyértelmű. Ha az ivócimborák baráti, haveri együttlétét akarjuk megörökíteni, akkor ahhoz meg kell várni, míg az a hangulat létrejön – ne adj Isten föl kell magunkat áldozni egy-két pohár sör erejéig, hogy mi magunk is belekerüljünk ebbe, és utána már elfogadtatva magunkat úgy tudunk dolgozni, hogy valóban érvényes képek készüljenek. Én most ezt nem gondolom a lecke megoldásához jó képnek. Ugyanakkor azt mondom, hogy maga a gesztus megvan, tehát 1 csillagot megér a dolog, hogy elindultál ezen az úton, de azt nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy sem a városfotóban, sem a szociofotóban a távolságtartó megközelítés nem működik. (hegyi)
értékelés:

Az az érdekes, hogy ebből a képből, miközben nyilvánvaló és egyértelmű, hogy ezek az autók haladnak és mozognak, mert hát nem véletlenül állnak ott ezen a betonúton és valószínűleg nem ott parkoltak le, hanem versenyeznek egymással, aközben olyan nagyon sokat nem kapok most meg ebből az élményből. Ha elmennék egy ilyen versenyre, akkor engem érdekelne az, hogy érezzem azt, hogy ebben sebesség van, ebben lóerők vannak, ebben kihívás van, ebben izgalom van és versenyhelyzet van. Ez most egy nagyon szép, élére vasalt ügy, csak hát ez meg nagyon nem erről szól. Nekem fontos lenne azt látni, hogy akkor itt most ez a két Volkswagen valamilyen időbeni elmozdulást végez. Mert ez a mozgás leckének a lényege. Nem kötelezően a bemozdulással lehet elérni, mert ezt a perspektívával és a térábrázolással is lehet érzékeltetni. Viszont ez most itt, ebből a fentről fotózott, távolságtartó megközelítésből megint Robert Capát igazolja, ha nem jó a képed, akkor nem voltál elég közel. Most is ezt tudom mondani, közel kell menni. Miért vagyunk ilyen távol? Az egy másik kérdés, hogy kapunk-e jegyet oda ahova kell, beengednek-e, van-e erre egyáltalán módunk. Ha nincsen akkor a kép nem lesz meg. Én most ezt nem érzem megoldottnak ezt a leckét. (hegyi)

Ez egy határozott kézmozdulatokkal felrajzolt megoldás, a vörös és a sárga nagyon jól ritmizál egymással. Azt most nem nagyon tudom, hogy mi okozta ezt a színváltást, mi az, ami miatt ez létrejött, de jelen pillanatban én ezt nem is nagyon kutatom. Asszociációjában olyan ez a kép, mint hogyha egy szemet látnánk, az írisszel párhuzamba vonható a porzórésze ennek a képnek, van egy ilyen utalása is és ez jó. Ez a kép ennyit tud, de ezt tulajdonképpen jól valósítja meg. Egyetértek azzal, amit látok. Talán a kivitelezésben érzek némi problematikát. Nem tudom, hogy Tamás milyen fényképezőgéppel dolgozik, de ez lehetne élesebb is, el vannak mosva a tónushatárok is, meg a képelemek határai is. Ez az egésznek a professzionalitásából levon. Várjuk a folytatást. Tamás, az első három leckét azt kezdjük el újból feldolgozni, ne az íróasztalfiókból, hanem mostani képekkel. Főképp a második és a harmadik leckét. (hegyi)
értékelés:

Ezzel a képpel az a helyzet, hogy maga az elosztás egy jó ritmusú elosztása a tárgyaknak, de hogy miért ebben a képarányban van ez megjelenítve, nem nagyon értem. Sőt tovább megyek, maga a képarány az, ami elrontja ezt az egészet, azért mert nem hagytál elég teret annak, hogy ez az egész kimozogja magát. Olyan szinten szűkre van ez fönt és lent vágva, mintha egy emlékkönyvbe akarnánk beleragasztani egy képet, hogy minél kevesebb helyet foglaljon. Megvan a fő motívum, a többi az nem érdekes. Holott pedig pontosan a főmotívum maga csak a téma felvetése és úgymond a kivitelezés az, hogy ezt a főmotívumot hogyan helyezzük el az adott térben. Tehát a teret mindenféleképpen meg kell rajzolni és itt most nem érzem azt,hogy ez határozott döntés lenne. Azt is hozzáteszem, hogy az is izgalmas lenne, ha az előterünk lenne kiemelve, az is ha a háttér, de valamivel el kellene kezdeni foglalkozni. Ami a tárgyi világot illeti, a jobb oldali mécses az, ami nekem ebből kilóg, a többi egyszerű és puritán dolog, az túl van díszítve ezekkel a vonalakkal. Én most azt gondolom, hogy ő az, aki a kakukktojás. Azt javasolnám, hogy a klasszikus csendélet megközelítést próbálgassuk. (hegyi)
értékelés:

Nekem ez inkább szól a gyerekkorról mint a mozgásról. De persze, ez is egy fontos irány lehet, hogy máshogy mozog a nagypapa mint a kisgyerek, és gurítják a kereket, de ez azért nekem kicsit primér, de persze fontos. Ugyanakkor ha ezt küldöd gyerekkorba, akkor jobban értem. Tökéletesen elfogadom azt, hogy egy beköszönésnél az ember feltúrja az íróasztalfiókot és előveszi azt amit ott talál, mert szeretné a jelenlétét erősíteni és ezt abszolút megértem. Azért azt mondom, hogy lassan majd, az első kör után, el lehet kezdeni azon is gondolkodni, hogy milyen képeket készítenél ma ezekre a leckékre. Szóval visszatérve a képre én azt mondom, hogy ez egy jó geg – ha már döntöttél a horizonton, akkor lehet, hogy egy kicsit nagyobbat dönthettünk volna, ez most még nekem azon a határon van, ami a képhiba és a döntés között van. Elfogadom mozgás leckére, mondjuk 2 csillaggal, és várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

A vidámparknak, a vurstlinak mindenki életében van szerepe. Akkor is, ha egy falusi környezetben nőtt fel, ahol szociografikusabb és egyszerűbb verzióval találkozhatott, és akkor is, ha nagyvárosi gyerekről beszélünk és a vidámpark volt a gyerekkor Kánaánja. Nem tudom, hogy itt most melyikről van szó, valószínűsítem a környezetből, hogy ez inkább valami kihelyezett tagozata lehet ennek a szórakoztatási formának. Nagyon jó a tónusrend, amit használsz. Nagyon jók ezek a feketék és nagyon jók a középszürkéid is, a fehér azért még mindig úgy érzem, hogy egy kicsit kiégettre sikerült itt a középponti lovacskánál. Ellenben nyilvánvaló, hogy ő a főszereplő és ezt, ha valamivel lehetett jelezni, akkor lehetett akár ezzel az abszolút kontrasztos formával is. Azért azt hadd tegyem hozzá, hogy maga a megközelítés az viszont nekem távolságtartó. Így most ebben a formában inkább színpad. Közelebb kellene menni. Bele kell tudni bújni egy élménybe. Arra szeretnélek téged ösztönözni, hogy ezt tedd meg. Most olyan, mint hogyha elment volna a srác gyerekkorának a helyszínére és ott toporogna és rugdosná a cipőjével a követ. Nem merné felvállalni azt, hogy a múltidézéssel együtt az érzelmek is visszajöttek és hatással vannak rá. Mintha a haverokkal visszamentem volna, és nem merném vállalni előttük azt, hogy elérzékenyültem a gyerekkorom felidézése okán. Ez jön le ebből a távolságtartásból. Szóval menjünk közelebb ehhez az élményhez. Azt gondolom, hogy ez most egy egycsillagos kép, azért mert, maga a kép korrekt, de a leckéhez nem nagyon kerülünk közelebb. (hegyi)
értékelés:

Anno, amikor létrehoztuk a barátság leckét, akkor jöttek a kutyás-macskás képek, főként a kutyásak, mert hát az egyik legnagyobb ilyen közhelyüzenet az, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Én most az mondom, neked, hogy ez házi kedvenc. Azért, mert pont erről szól a kérdés, ami a különbség a házi kedvenc és a barátság lecke között. Arról, hogy akkor tud megállni bármilyen állatos kép a barátság leckében, ha túl tud mutatni a primer üzeneten. Itt most legfőképpen a kutyáról kapunk képet, a gazdáról semennyit. Tehát abban sem lehetünk biztosak, hogy ő a gazdájához dörgölőzik hozzá. Magyarán a kutya gesztusa erős, de a gazda gesztusa nem létezik, nincs a képen jelen. Ez azért fontos, mert a barátság nem egy egyirányú utca. A másik, amit hozzá szeretnék tenni, hogy a barátság lecke mindig arról szól, hogy magunkat próbáljuk meghatározni. Tehát én arra lennék azért kíváncsi, hogy Tamásnak a saját viszonya micsoda a barátsághoz és, hogy ezt próbálja meg megfogalmazni képileg és nem azt, hogy egy elvont kérdéskörben mit gondol a barátságról. Én azt gondolom, hogy ez lenne a cél az első megközelítésnél. Tehát most egy olyan döntés fog születni, hogy ezt a képet áttesszük a házi kedvenc kategóriába, a barátságról pedig szeretném, ha egy ismétlést kaphatnék. A házi kedvenc kategóriájában ez a kép tulajdonképpen minden sutasága és szervezetlensége mellett egy három csillagos megoldás, pontosan azért, mert megpróbál lebontani valami sztereotípiát, ami az adott kutyafajtához köthető és ez egy fontos feladat. Mindenkinek megvannak a maga gondolatai a terrierekről. A híradások és a média nagyon sokat beszélt egy időben erről. Én most azt gondolom, hogy ez egy jó irány lehet, de akkor ezt tessék tudatosan végigvinni. (hegyi)
értékelés: