18. Portré, emberábrázolás

A saját "stúdió" első próbája.

Megint kapunk egy furcsa címet Andrástól, az Egervári Kittyig értem. A leirat azt mondja, hogy a saját stúdió első próbája. Ha ilyesmiket tudunk mutatni ebből a stúdióból, akkor volt értelme ezt a stúdiót berendezni. Egyetlen egy problémám van csak a dologgal: a formák nem tudnak teljesen kibontakozni. Itt, mint egy körte formát látjuk az arcot, ez gyönyörű, és András mindent kipróbál. Kipróbálja, hogy kicsi a mélységélesség, azt, hogy a make-up is működjön, azt is, hogy mi az, amikor a tónusokat átalakítja, reklámgrafikában ez tökéletesen értelmezhető. Ide tudnék képzelni egy parfümöt is, mint reklámtárgy. Nagyon franciás, nagyon jó hangulatú a kép, de olyan vágások jönnek létre, amik számomra nem nagyon üdvözítőek. Gondolok itt például az állra. Ebben a formában bűn azt az ívet megrongálni. Vagy elindul egy nyak ív a képnek az egyik végén, de az csak egy kosz-csíknak mutatkozik. A hajnak az íve a kép bal fölső részén is elindul, de nincs befejezve. Ezek olyanok, mint amikor egy zongora-futamban némelyik hang a zongorahangoló munkája miatt nem lenne jól behangolva, és picit falsot fogunk. Ez, ami az észrevételem, miközben a szemek gyönyörűek. Azt elmondom, hogy nem tökéletesen értem, hogy miért nem éles mind a két szem. Engem most zavar az, hogy a kép jobb oldalán lévő hajrészen a szempillák nem ugyanazzal az élességgel szerepelnek, mint ahogy a másik oldalon szerepel. Úgy tűnik nekem, hogy ez egy utólagos beavatkozás, hogy ezt az életlenséget nem a fotómasina hozta létre. Nem rossz irány, kettő csillag, mert aki ilyen magas szintre teszi a lécet, hogy stúdióban vakukkal dolgozik, és világítja és sminkeli a modellt, és mindent megtesz annak érdekében, hogy tökéleteset tudjon mutatni, annál ezekre figyelni kell. Még arra is, hogy ha mondjuk ez egy váll a piercingnél, amit ott látunk, mert ez nem teljesen egyértelmű, akkor az a piercing erejét csökkenti. Vagy használom a piercinget, vagy azt mondom a modellnek, hogy vegye ki, mert engem az ott zavar, de jelen pillanatban ott is van, meg nem is. Olyan, mintha féltem volna fölvállalni, hogy én egy piercinges modellt fogok fotózni. Nincs ezzel semmi baj, csak akkor tessék azt ott meghagyni. Ezzel a takarással az a rész nem biztos, hogy olyan acélos. (hegyi)
értékelés:

Szép lassan én beletörődök abba, hogy Andrásnak ilyen idióta címeket kell adnia. Nem tudom mi az, hogy Wood Elf, nem tudom mik azok a számok, betűk. Nem tudok mit kezdeni a címmel, ne haragudj, András. Vegyük úgy, hogy nincs címe a képnek, oké? Maga a portré talán hasonló helyzetben, hasonló pillanatban készülhetett mint a Vikiről készült portréd, és a problémám is nagyjából ugyanaz vele. Ezt azért kell részletesen elmondanom, nem azért, hogy cikizzem a modellt, hanem azért mert jó lenne tisztába jönni fogalmakkal. A vaku nagyon erősen elmeszel tónusokat, és ráadásul ráerősít olyan képi jelekre, amikre nem biztos, hogy szerencsés, ha ráerősítünk. Itt most, ha megfigyeljük, akkor még az objektív is egy nagy látószögű objektív lehet, és ettől groteszkké válnak az arányok. A fej mérete, és a fej torzulása groteszk jelleget kölcsönöz, mert az, összehasonlítva a testtel, a vállal, bábfigura hatást kelt. Én nem vagyok abban biztos, hogy ő a valós életben is így néz ki, és ezt kellene erősíteni. Ha megfigyeljük, az objektív torzítása miatt olyan, hogy a tekintet is furcsa lesz. Nagyon ráerősít arra, hogy a modell szemtengely-ferdüléssel rendelkezik, ami lehet, hogy a valóságban is igaz, de hát ezt az ember inkább próbálja meg segíteni, mint fotográfus, nem ráerősíteni. Aztán az orr vonala. Egészen furcsa vonalú orrnyerget kapunk ettől a világítástól. Valami, ami egy személyiség előtérbe nek bár jellemzője, de nem kötelezően a legfontosabb jellemzője, most itt kerül. Attól, hogy ilyen erősen van világítva a homlok, olyan, mintha ez egy sapka lenne a fején, és nem a haja. Ez nagyon nem szerencsés portrénak gondolom. Andrást én arra kérném, hogy egyszer beszélgessünk a portrézásról, mert én szeretném, ha ő elkezdene portrézni, de a portrézás szerintem a „királynője” a fotográfiának. Én abban hiszek, hogy az egyik legfontosabb műfaji helyzet, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor jó lenne, ha azokat, amiket akár a táborokban tanultunk, vagy amiket itt az évek alatt már elemzésben elmondtunk, már valamilyen szinten alkalmaznátok, legelőször magatokon, ezért is az az első három lecke, ami. Most úgy tűnik nekem, mintha Andrásról ezek leperegnének, és megy a maga útján előre csökönyösen, tökmindegy, hogy az ember mit mond. Lehet, hogy így van, és akkor én ezt elfogadom, hogy én mondom a magamét, András pedig csinálja a maga dolgát, és tulajdonképpen a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, Tanárúr kérem és készültem, Gimesi, add vissza a gumiguttit - csak akkor ezt azért tisztázzuk. Én kérném Andrást, hogy erre valamit reagáljon, mert így nekem sem könnyű. Én szeretnék neki segíteni, de ez csak akkor működik, ha ebben ő is partner, és vevő erre és kommunikálunk. Ismétlés. (hegyi)

Az előző képhez nagyon hasonlatos effektet használ András, nem igazán értem a szerepét ennek, nem látom azt, hogy mi az oka annak, hogy a modelljét bele akarja mindenféleképpen egy ilyen „1929, barcelonai pályaudvaron várom a szerelmemet” helyzetbe vonni. Ez szerintem önmagától is működik, nem kell ehhez ez a színtorzítás. Itt megint vitatkozom az alkotóval abban, hogy ez plusz értéket ad-e ez a színválasztás ezekhez a képekhez. Én nem érzem ezt. Három portrét látunk egy modellről. Ha egészen szigorú akarok lenni, akkor ebből az első portrén a műanyag pohár testidegen. Sem a hajhoz, sem az öltözékhez, sem a tekintethet nem illik. Valószínűsítem, hogy instruálva volt a modell, de az instrukciónál sok idő telhetett el az exponálás és a modell beállítása között, mert meg van a gesztus fagyva. Ez azért nehéz, mert az ivás egy elég dinamikus cselekvéssor, tehát ezt lehetett volna esetleg másképp provokálni, hogy közben mi rákészülünk arra, hogy exponálni fogunk. A második kép egy cigarettázós fotográfia. Attól, hogy ilyen erősen roncsolva van a tónus, ettől sokminden mást is gondolhatunk, hogy ez mi, amit a szájába vesz, de a gesztus maga, amit az ujjaival mutat, egy cigarettázós gesztus. Értem én, a modell megint nem a kamerával van kapcsolatban, hanem valaki mással, ettől van egy elidegenítő hatás. A kompozíciót rendben lévőnek találom, de kérdés az, hogy abban a pufikabátban ki ál a modell mögött, és az miért jó, hogy ott van. A harmadik képnél, ami szerintem a legjobban sikerült ezek közül a képek közül, egy személyes helyzetben figyeljük meg a modellt, aki valamilyen ülő alkalmatosságon, egészen a sarokba szorítva, elfoglalja magát, és valamilyen albumot nézeget. Ez az egyik legjobban elkapott pillanat, ha már képsorban gondolkodom, és portrémegoldás, akkor ez egy jó kiindulási alap lehet. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egyik képen sem néz a modell ránk, és azzal sem, hogy miért pont ez a három gesztus az, amit András jellemzőnek gondol a modellről. A kép címe az, hogy Tündi, ismerjük a modellt, mert szintén egy Estiskolába beiratkozott hölgyről van szó, találkozhattunk vele személyesen is, sok mindent tapasztalhattunk ezeknél a találkozásoknál. Kicsit visszahúzódónak ítélhetjük meg, sok mindent elmondhatunk róla, de hogy az András miért pont ezt a három cselekvéssort próbálja értelmezni, én nem teljesen látom át.
   Az a helyzet a portréval, hogy akkor működik jól egy portré, ha van közünk a modellhez. Én úgy érzem, hogy ezzel nincs is probléma. Az inkább a baj – és ezzel saját magam is szembesültem már -, hogy ha nagyon sok időt eltöltünk valakivel, akkor egyszer csak bejön egyfajta gátlás, mert nagyon belül kerülünk egy körön, és onnantól kezdve nehezen tudjuk kívülről szemlélni. Az mellett, hogy kell a személyes kontaktus is, és kell ismerni a modellt, hátrány is lehet az, ha túl sokat tudunk a modellről. Én nem egy esetben próbáltam már portrét készíteni olyanokról, akik hozzám érzelmileg közel álltak, ismertem őket, és rendre kudarcot vallottam azért, mert nem tudtam azt a kellő távolságot felépíteni újból, ami ahhoz kell, hogy egy kicsit objektívebben is tudjam nézni a modellt. Ami meg nagyon szubjektív, ott az a kérdés, hogy abba belemegy-e a modell. Én el tudnám képzelni azt, hogy ilyesmit csinál az ember, de ehhez az kell, hogy a modell olyan szinten adja át magát a fotózásnál, amikor egy teljesen szubjektív, szürreálisnak is mondható álom-élményanyagból dolgozik a fotográfus. Ez is megint egy olyan helyet, ami nagyon ritkán esik meg, ráadásul nagyon vékony határmezsgye van itt, amikor az intimpistáskodás oldalára ne essünk át. Nem mondom, hogy könnyű helyzetben van András akkor, amikor Tündit akarja fotózni. Én nem akarom őt erről lebeszélni, de ha tudok abban segíteni, hogy itt mi lehet a megoldás iránya, akkor azt mondom, hogy vagy próbáljon meg elvonatkoztatni egy kicsit attól, amit ő már megismert, és egy kicsit megpróbálni idegenként tekinteni a modellre, vagy pedig olyan szintre kell menni egymással ebben a munkában, amihez nagyonis kell az együttműködése a modellnek. Akkor viszont nem működik az, hogy ellesett pillanatokat próbálok meg portré szintre emelni. Mert akárhogy is beállítjuk, vagy kérjük, hogy maradj így, mert ezt most le akarom fényképezni, de ezek mégiscsak az életből ellesett pillanatok. Visszaadom ismétlésre. Ha szeretnél még Tündiről portrét készíteni, akkor ezt még egy kicsit gyúrjad. (hegyi)

Ez egy kettős portré, a hangulat abszolút adott. Itt valószínűleg valamilyen előadáshelyzet lehetett, vagy egy olyan instrukció, ami ezt a színpadi megjelenést erősíti a nézőben. Itt a kellékekre is gondolok, és a gesztusrendszerre. Azért is izgalmas ez a kettős portré, mert a két modell megválasztásával, bár hasonlatos felépítésű, hasonló ruhában lévő modelleket látunk, mégis létrejön egy hierarchia. Ez a kapcsolati helyzet érzékelhető abból, ahogy az egyik modell a másikat magához vonja, de abból is, hogy ez az egész fejtartás, ahogy ez a kommunikáció köztük létrejön, hogy egyik sem néz a másikra, de mégis van köztük valamilyen kapcsolat. Tulajdonképpen attól, hogy a kép bal oldalán lévő modell kifele és levele néz a képből, mindenféleképpen fölérendeltségi helyzetet mutat. Ezt erősíti az, hogy ő vonja magához ezt a másik figurát. A kép jobb oldalán lévő modellnél a kicsit szögletesebb karakter nagyon jól érvényesül. Ezek nagyon jó jelzések, nagyon finom utalások. Nagyon örülök annak, hogy Viki ebbe az irányba elindul, mert ezek megfigyelések, és ezek nagyon fontosak lesznek majd a későbbiekben neki, amikor ezen az úton továbbhalad, és a portrékkal fog dolgozni. Dinamikus a kép, viszonylag hosszabb expozíciót látunk, és annak külön örülök, hogy vannak éles pontok a képen, látszik, hogy nem a kamera mozgott be, hanem a modellek. Egyetlen dolog, ami nem teljesen tökéletes: a magasabbik modell karjának csonkolása, ami kilóg a képből nem igazán szerencsés. Nem tudom, hogy hozzá lehet-e ezt csapni, vagy itt a valóságban is megtörtént ez a vágás. De nagyon szeretem ezt. Nem tudom mennyire ellesett, megfigyelt pillanat, és mennyire irányított helyzet. Mindenesetre ezek a finomságok fontosak. Viki, köszönöm, és három csillag. Örülök ennek, hogy ebbe az irányba mozdulsz. (hegyi)
értékelés:

Jó ez a kép, és benne van a helyzet spontaneitása. Egyetlen egy problémám van: hogy ott valaki más is szerepel ezen a képen a hátával, és az a forma folyamatosan elviszi a figyelmemet a tekintetről. Oda kifelé kezdek el kicsit figyelni, hogy ő mikor mozdul el befelé ebbe a képbe, vagy föl fog onnan állni, vagy visszafekszik, vagy mit csinál az ott a háttérben. Tehát zavart kelt, és ezt a zavar gyengíti ezt a nagyon is átható és szuggesztív nézést, amit a modell mutat. A spontaneitást kell tudnunk előidézni is. Tudom, hogy ez ellentétesnek hangzik. Ha megfigyelünk egyszer egy ilyen mozdulatot, akkor azt is tudjuk, hogy mitől és mikor jött létre. A fotografálás javarésze, 95 százaléka megfigyelés, és nem munka. Nem is kötelezően van nálunk fényképezőgép, csak figyeljük a történeteket, és raktározunk. Aztán a raktárosi munkából egyszer csak előhúzunk valamit adott pillanatban, és alkalmazzuk. Ha megfigyeled azt, hogy Anita hogyan fekszik ezen a hátizsákon, hogy hogyan mozog ő ott, hogy ő most fáradt, és az elkövetkező öt percben úgyis ott marad, akkor megfigyeled ezt a nézést, ezt a helyzetet, és ezt rekonstruálod úgy, hogy instruálod őt, hogy "figyelj, Anita, feküdj egy kicsit előrébb ezen a zsákon, mert így most nagyon belevág az orrodba". És akkor ő azt mondja, hogy "hagyjál már, nem akarok én ezzel foglalkozni". És akkor mondod neki, hogy te nem is azt akarod lefényképeni, ahogy ő most hogy téged néz, hanem a hajad és a fű viszonyát. Így megnyugtatjuk a modellt, hogy nem kell neki itt ebben szerepelnie, nem ő a központi figura, hanem a haja, a hátizsák és a fű. Ezen lehet, hogy az elején röhög egyet, de utána azt mondja, hogy jó, hát bolond vagy, aztán rádhagyja. De ezzel te elérted azt, hogy előrébb tette a fejét ezen a hátizsákon. Ugyanis most a hátizsák kis fülecskéje, meg zsinórocskája és a zsáknak a felpuposodása betakar az arcába, az orrába, szétvágja a szeménél, ezek mind-mind zavaró momentumok. Miközben zseniális meglátás a fű, ahogy ezek a zöld fűszálak az elején ezt az egészet kicsit bohókássá teszik. Életszerű, jó a tér dinamikája, szóval minden adottsága megvan a képnek, hogy ebből egy szuper portré kerekedjen, de ehhez az kell, hogy túl tudj azon a ponton lépni, amikor a pillanatot rögzíted. Ezek a pillanatrögzítések általában billegnek, és ezért kell tudnunk instruálni a modellt. Erre adok neked kettő csillagot, bátorításképp, de én szeretném, ha kicsit elkezdenéd komolyabban venni, hogy instruálni a modellt, még egy ilyen természetesnek tűnő helyzetben is. (hegyi)
értékelés: