18. Portré, emberábrázolás

Egervári Kitty Tuffley

A saját "stúdió" első próbája.

Megint kapunk egy furcsa címet Andrástól, az Egervári Kittyig értem. A leirat azt mondja, hogy a saját stúdió első próbája. Ha ilyesmiket tudunk mutatni ebből a stúdióból, akkor volt értelme ezt a stúdiót berendezni. Egyetlen egy problémám van csak a dologgal: a formák nem tudnak teljesen kibontakozni. Itt, mint egy körte formát látjuk az arcot, ez gyönyörű, és András mindent kipróbál. Kipróbálja, hogy kicsi a mélységélesség, azt, hogy a make-up is működjön, azt is, hogy mi az, amikor a tónusokat átalakítja, reklámgrafikában ez tökéletesen értelmezhető. Ide tudnék képzelni egy parfümöt is, mint reklámtárgy. Nagyon franciás, nagyon jó hangulatú a kép, de olyan vágások jönnek létre, amik számomra nem nagyon üdvözítőek. Gondolok itt például az állra. Ebben a formában bűn azt az ívet megrongálni. Vagy elindul egy nyak ív a képnek az egyik végén, de az csak egy kosz-csíknak mutatkozik. A hajnak az íve a kép bal fölső részén is elindul, de nincs befejezve. Ezek olyanok, mint amikor egy zongora-futamban némelyik hang a zongorahangoló munkája miatt nem lenne jól behangolva, és picit falsot fogunk. Ez, ami az észrevételem, miközben a szemek gyönyörűek. Azt elmondom, hogy nem tökéletesen értem, hogy miért nem éles mind a két szem. Engem most zavar az, hogy a kép jobb oldalán lévő hajrészen a szempillák nem ugyanazzal az élességgel szerepelnek, mint ahogy a másik oldalon szerepel. Úgy tűnik nekem, hogy ez egy utólagos beavatkozás, hogy ezt az életlenséget nem a fotómasina hozta létre. Nem rossz irány, kettő csillag, mert aki ilyen magas szintre teszi a lécet, hogy stúdióban vakukkal dolgozik, és világítja és sminkeli a modellt, és mindent megtesz annak érdekében, hogy tökéleteset tudjon mutatni, annál ezekre figyelni kell. Még arra is, hogy ha mondjuk ez egy váll a piercingnél, amit ott látunk, mert ez nem teljesen egyértelmű, akkor az a piercing erejét csökkenti. Vagy használom a piercinget, vagy azt mondom a modellnek, hogy vegye ki, mert engem az ott zavar, de jelen pillanatban ott is van, meg nem is. Olyan, mintha féltem volna fölvállalni, hogy én egy piercinges modellt fogok fotózni. Nincs ezzel semmi baj, csak akkor tessék azt ott meghagyni. Ezzel a takarással az a rész nem biztos, hogy olyan acélos. (hegyi)
értékelés:

édesanyám

Anya Prágában.

Egy nagyon vidám, és életerőt sugárzó portrét kapunk. Irigylem Vikit, hogy ilyen édesanyja van. Ez a kép azt sugallja, hogy nagyon is baráti viszony van közöttük, és nem egy szigorú, felülről kommunikáló asszonyt mutat a kép, hanem egy olyan csajt, aki barátnőszinten van a lányával. Ez szerintem nagyon fontos dolog. A képpel vitatkoznék: ez az elkapott pillanat egy fontos dolog, és nem minden ismételhető meg, ennek a képnek ez az ereje, és az a mosoly, a tekintet mindenért kárpótol. Kárpótol azért, hogy annak a Volvonak benne van a kereke, azért, hogy mell fölött sikerült vágnunk, pedig a has könyékig jó lett volna lejutni, legfőképp azért, hogy ne fuldokoljon a modell, mint egy vízbe eső alak. Van még két másik szereplőnk is, aki legalább a mélységélességgel ki lett küszöbölve, de a kép fölső részében üres tereink vannak. Annyit lehetett volna biccenteni a kamerán, hogy ez rendbe kerüljön. Én itt most szőrözök, miközben a pillanat megragadásában tökéletesen ott van Viki. Most már csak annyit kell dolgozni, ez nem olyan sok, csak gyakorlás kérdése, hogy a pillanat megragadása ugyanakkor történjen, mint a komponálás. Fontos, hogy ugyanaz a rutin jöjjön be az emberbe, hogy oké, a pillanat megvan, de már rutinból, tapasztalatból, akár éjjel 2-kor felkeltve is, odaállítom a kamerát ahova kell. Ez nem fog másképp menni, csak gyakorlással, úgyhogy Viki, hajrá, tessék édesanyádat is, meg mást is bombázni ezekkel a fotókkal, hogy megérezd azt, hogy hova kell őt rakni önkéntelenül is a keresőbe. A pillanat elkapásában megvan a három csillag, a kompozíció miatt visszaadnám ismétlésre, ezért kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Az Öreg

WoodElf és a Napfény

Nos, lerántom a leplet. WoodElf a lány beceneve, polgári nevén Gundel Ági, és 2010. jan. 7.-től az Estiskola tagja.

Végre. Kicsit most bizakodom, mert ezek szerint nem volt értelmetlen az, hogy én ennyit magyaráztam arról az András képeinél, hogy mi is a helyzet a sok színtorzítással, a sok fotosop vacakolással. Itt kaptunk most egy teljesen korrekt portrét, mármint egy technikailag jól kivitelezett ügyet, és nincsen benne semmi különösebb trükk. Mondhatná az ember. Aztán kiderül, hogy dehogynem: maga az a trükk, hogy András észrevette a parketta tükröződését, és ezt használja föl, ezzel vezeti a szemünket. Ennél a képnél azt mondom, hogy egyetlenegy pici kis problémám adódik csak, mert a világítás is tökéletesen jól elkapott: hogy a kép fölső részéből még egy negyed centit le lehetne vágni. Ott most van egy üres fekete rész, ami nem annyira fontos, és máris még jobban rabul ejtene a látvány, és az a tekintet, ami a modellnél látszik. Ágit is köszöntöm, az ő munkáit is várom. András, ez egy teljesen rendben lévő portré, köszönöm, látod, megy ez neked, azért nem múlt el nyomtalanul az a világítós tábor sem, úgyhogy újból visszazökkenek a bizakodó állapotba. (hegyi)
értékelés:

Sebi

WoodElf

András itt most használ valamit, régen a vidéki fotóműtermeknek szokott ilyesmi lenni az ablakában, mint reklámfotó arról, hogy mi fog bent történni. Látjuk a kisgyereket a vonattal, látjuk a szerelmespárt ködbe vesző háttérrel, stb, stb. Hasonló ez a megoldás is ehhez, őrületes módon szét van lágyítva az egész, és szinte a high key technikához is hasonlatos az, hogy ennyire elvesztettük a tónusterjedelemnek az alsó, sötét részét. Nem tudom miért. Miközben, ha ezt elfelejtem, és azt mondom, hogy ez egy játék, amit az ember kipróbál, hogy milyen lágyító előtétet használni, milyen a tónussal játszani, akkor ezzel van egy másik probléma is. Az, hogy a modell nem biztos, hogy komolyan vette Andrást. Ez nem a modell hibája. Ahogy én az arcon a gesztusokat próbálom megfejteni, a mosolyában meg a tekintetében látok némi ellentétet. Ez annak köszönhető, hogy nem tudta a fotós adott pillanatban meggyőzni arról, hogy őt fotózni szeretné, vagy nem biztos, hogy az optimális pillanatot kapta el. Portrézásánál van ilyen, hogy az ember túlcsúszik azon a határon, ameddig egy mosoly, vagy gesztus megtartható a modellnél, és utána vagy hagyni kell pihenni a modellt, vagy egy más beállítást kell keresni, vagy valahogy kizökkenteni abból az állapotból, amiben van. Én ennél a képnél úgy látom, hogy túlmentünk azon a pillanaton, amikor ez a portré optimálisan elkészíthető lett volna. A másik észrevételem az, hogy ha jól számolom, akkor van egy nyaklánc, van valami másik alkalmatosság, talán mobiltelefon-tartó, és van a ruha pántja, tehát kicsit sok minden van a hölgy nyakában. Ez a fotós dolga, hogy ezektől megszabadítsa. Ez azt jelenti, hogy ha már elindultam ebbe az irányba, hogy ennyire próbálom idealizálni a modellt, és mindenféle, szinte a mimikai ráncokat is kiretusálom az arcáról ezzel a világítással meg ezzel a technikával, akkor ennél a képnél maximum az az ezüst lánc elfogadható, ami a nyakában van. Az tónusban jól működik, minden más egyebet, még exponálás előtt azt kell mondani, hogy vegye le, tegyük félre. Nem kell ettől még a ruhát levenni, de ha a válláról lecsúsztatja a pántot, az tökéletesen elég ennél a fotónál. A szem sminkje is erős. Ha megnézzük, akkor az is kilóg ebből a rendszerből, amit itt most András mutat. Itt bukik le nekem a dolog: nem vagyok meggyőzve arról, hogy András tudatosan, amikor exponált, tudta, hogy ezt az effektet fogja használni. Nekem ez úgy tűnik, hogy elkészült egy portré, és utána a „boncasztalon” jött az ötlet, hogy mi lenne, ha elkezdenénk húzogatni a tónuscsúszkákat. Lehet ez egy kritikai hozzáállás is ehhez a fajta szépelgő, esztetizáló fotografálással szemben, de akkor azt tessék megtervezni előre. A világítás sem biztos, hogy száz százalékos. Ha ennyire túlvilágítom az egyik oldalt, akkor a másik oldalt nem lehet ennyire sötétben hagyni. Itt a hajról beszélek legfőképpen. Ismétlés. (hegyi)

WoodElf #7dac26

Szép lassan én beletörődök abba, hogy Andrásnak ilyen idióta címeket kell adnia. Nem tudom mi az, hogy Wood Elf, nem tudom mik azok a számok, betűk. Nem tudok mit kezdeni a címmel, ne haragudj, András. Vegyük úgy, hogy nincs címe a képnek, oké? Maga a portré talán hasonló helyzetben, hasonló pillanatban készülhetett mint a Vikiről készült portréd, és a problémám is nagyjából ugyanaz vele. Ezt azért kell részletesen elmondanom, nem azért, hogy cikizzem a modellt, hanem azért mert jó lenne tisztába jönni fogalmakkal. A vaku nagyon erősen elmeszel tónusokat, és ráadásul ráerősít olyan képi jelekre, amikre nem biztos, hogy szerencsés, ha ráerősítünk. Itt most, ha megfigyeljük, akkor még az objektív is egy nagy látószögű objektív lehet, és ettől groteszkké válnak az arányok. A fej mérete, és a fej torzulása groteszk jelleget kölcsönöz, mert az, összehasonlítva a testtel, a vállal, bábfigura hatást kelt. Én nem vagyok abban biztos, hogy ő a valós életben is így néz ki, és ezt kellene erősíteni. Ha megfigyeljük, az objektív torzítása miatt olyan, hogy a tekintet is furcsa lesz. Nagyon ráerősít arra, hogy a modell szemtengely-ferdüléssel rendelkezik, ami lehet, hogy a valóságban is igaz, de hát ezt az ember inkább próbálja meg segíteni, mint fotográfus, nem ráerősíteni. Aztán az orr vonala. Egészen furcsa vonalú orrnyerget kapunk ettől a világítástól. Valami, ami egy személyiség előtérbe nek bár jellemzője, de nem kötelezően a legfontosabb jellemzője, most itt kerül. Attól, hogy ilyen erősen van világítva a homlok, olyan, mintha ez egy sapka lenne a fején, és nem a haja. Ez nagyon nem szerencsés portrénak gondolom. Andrást én arra kérném, hogy egyszer beszélgessünk a portrézásról, mert én szeretném, ha ő elkezdene portrézni, de a portrézás szerintem a „királynője” a fotográfiának. Én abban hiszek, hogy az egyik legfontosabb műfaji helyzet, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor jó lenne, ha azokat, amiket akár a táborokban tanultunk, vagy amiket itt az évek alatt már elemzésben elmondtunk, már valamilyen szinten alkalmaznátok, legelőször magatokon, ezért is az az első három lecke, ami. Most úgy tűnik nekem, mintha Andrásról ezek leperegnének, és megy a maga útján előre csökönyösen, tökmindegy, hogy az ember mit mond. Lehet, hogy így van, és akkor én ezt elfogadom, hogy én mondom a magamét, András pedig csinálja a maga dolgát, és tulajdonképpen a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, Tanárúr kérem és készültem, Gimesi, add vissza a gumiguttit - csak akkor ezt azért tisztázzuk. Én kérném Andrást, hogy erre valamit reagáljon, mert így nekem sem könnyű. Én szeretnék neki segíteni, de ez csak akkor működik, ha ebben ő is partner, és vevő erre és kommunikálunk. Ismétlés. (hegyi)

Vikica

Szia Viki, nagy tisztelettel köszöntelek itt az Estiskolán abban az értelemben is, hogy ugye dolgoztunk mi együtt nem egyszer, és én annak örülök, hogy láthatóan azóta is „hagyod magad”, hogy gyakoroljanak rajtad. Akkor, amikor az akt táborban dolgoztunk, az elemzéseknél volt egy-két olyan helyzet, amikor egészen konkrétan az hangzott el, hogy a modellek nagyon segítőkészek, és segítenek minket, és nagy hála és köszönet nekik ezért, de akkor, amikor nem kapnak instrukciót a fotóstól, hogy mit várunk tőlük, akkor ők elkezdik a saját rutinjukból megoldani a feladatot helyettünk. Itt is ez történik. Viki egy rutinos modell, és tudja, hogy hogy kell nézni, tudja, hogy nem szorítom a szám, mindennel tisztában van azt illetően, amit az arcával kifejezni képes. Most itt megette vacsorára a fotóst ezzel a gesztusrendszerrel. Miközben a Viki figyelmét is elkerülte az, hogy az a mobiltelefon, amit a füléhez szorít, ennek az egésznek az erejét lényegesen csökkenti. A világítás a másik dolog. Voltunk világítós táborban is, pontosan tudjuk azt, hogy a világításnál mennyire nagy szerepe van annak, hogy mi van közel, és mi van távol, hiszen ami közelebb van hozzánk, ugyanazzal a fénymennyiséggel megvilágítva lényegesen világosabb tónust kapunk. Itt eldörrent egy vaku, és ez lemeszelte Vikinek mind a két kezét, meg egy kicsit a homlokát is. Ettől a két kéz lényegesen erősebben kommunikál velünk, mint az arc. Egyrészt az a problémám ezzel a képpel, hogy az arc egy felvett pózt mutat, nem a Vikiről beszél, hanem arról, amit a Viki képzel magáról egy fotografálási helyzetben, tehát az ő szakmaiságát mutatja - színház. Másrészt a két kéz elviszi a figyelmet az arcról, és elviszi a fókuszt róla, nem az arccal foglalkozunk, hanem azzal, hogy hogy tartja a poharat, meg hogy mi lehet a másik kezében. Ez egyrészt világítási probléma, másrészt az, hogy mennyi időt töltünk a modellel. Megint azt mondom, amit mondtam a Tündi esetében, hogy András dolgozzon a Vikivel, de most jó lenne, ha Vikiről egy olyan képet mutatnál, ami Viki maga. Nem egy könnyű eset, mert ő szakmailag magas szinten van, tehát egy sokat megélt modellről beszélünk, vagyis olyanról, aki sokat dolgozott már fotósokkal. Ebből a helyzetből kizökkenteni őt, és azt mondani, hogy most nem szakmázunk, hanem rád vagyunk kíváncsi, nehéz, mert ha nem vagyok elég szemfüles, és nem elég gyorsan dolgozom, vagy nem tudom őt határozottan kibillenteni a megszokott nyugalmából, akkor bizony úgy, hogy ő ezt nem akarja, beindulnak a megszokott reflexek. Ismétlés. (hegyi)

Tündi
Tündi
Tündi

Az előző képhez nagyon hasonlatos effektet használ András, nem igazán értem a szerepét ennek, nem látom azt, hogy mi az oka annak, hogy a modelljét bele akarja mindenféleképpen egy ilyen „1929, barcelonai pályaudvaron várom a szerelmemet” helyzetbe vonni. Ez szerintem önmagától is működik, nem kell ehhez ez a színtorzítás. Itt megint vitatkozom az alkotóval abban, hogy ez plusz értéket ad-e ez a színválasztás ezekhez a képekhez. Én nem érzem ezt. Három portrét látunk egy modellről. Ha egészen szigorú akarok lenni, akkor ebből az első portrén a műanyag pohár testidegen. Sem a hajhoz, sem az öltözékhez, sem a tekintethet nem illik. Valószínűsítem, hogy instruálva volt a modell, de az instrukciónál sok idő telhetett el az exponálás és a modell beállítása között, mert meg van a gesztus fagyva. Ez azért nehéz, mert az ivás egy elég dinamikus cselekvéssor, tehát ezt lehetett volna esetleg másképp provokálni, hogy közben mi rákészülünk arra, hogy exponálni fogunk. A második kép egy cigarettázós fotográfia. Attól, hogy ilyen erősen roncsolva van a tónus, ettől sokminden mást is gondolhatunk, hogy ez mi, amit a szájába vesz, de a gesztus maga, amit az ujjaival mutat, egy cigarettázós gesztus. Értem én, a modell megint nem a kamerával van kapcsolatban, hanem valaki mással, ettől van egy elidegenítő hatás. A kompozíciót rendben lévőnek találom, de kérdés az, hogy abban a pufikabátban ki ál a modell mögött, és az miért jó, hogy ott van. A harmadik képnél, ami szerintem a legjobban sikerült ezek közül a képek közül, egy személyes helyzetben figyeljük meg a modellt, aki valamilyen ülő alkalmatosságon, egészen a sarokba szorítva, elfoglalja magát, és valamilyen albumot nézeget. Ez az egyik legjobban elkapott pillanat, ha már képsorban gondolkodom, és portrémegoldás, akkor ez egy jó kiindulási alap lehet. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egyik képen sem néz a modell ránk, és azzal sem, hogy miért pont ez a három gesztus az, amit András jellemzőnek gondol a modellről. A kép címe az, hogy Tündi, ismerjük a modellt, mert szintén egy Estiskolába beiratkozott hölgyről van szó, találkozhattunk vele személyesen is, sok mindent tapasztalhattunk ezeknél a találkozásoknál. Kicsit visszahúzódónak ítélhetjük meg, sok mindent elmondhatunk róla, de hogy az András miért pont ezt a három cselekvéssort próbálja értelmezni, én nem teljesen látom át.
Az a helyzet a portréval, hogy akkor működik jól egy portré, ha van közünk a modellhez. Én úgy érzem, hogy ezzel nincs is probléma. Az inkább a baj – és ezzel saját magam is szembesültem már -, hogy ha nagyon sok időt eltöltünk valakivel, akkor egyszer csak bejön egyfajta gátlás, mert nagyon belül kerülünk egy körön, és onnantól kezdve nehezen tudjuk kívülről szemlélni. Az mellett, hogy kell a személyes kontaktus is, és kell ismerni a modellt, hátrány is lehet az, ha túl sokat tudunk a modellről. Én nem egy esetben próbáltam már portrét készíteni olyanokról, akik hozzám érzelmileg közel álltak, ismertem őket, és rendre kudarcot vallottam azért, mert nem tudtam azt a kellő távolságot felépíteni újból, ami ahhoz kell, hogy egy kicsit objektívebben is tudjam nézni a modellt. Ami meg nagyon szubjektív, ott az a kérdés, hogy abba belemegy-e a modell. Én el tudnám képzelni azt, hogy ilyesmit csinál az ember, de ehhez az kell, hogy a modell olyan szinten adja át magát a fotózásnál, amikor egy teljesen szubjektív, szürreálisnak is mondható álom-élményanyagból dolgozik a fotográfus. Ez is megint egy olyan helyet, ami nagyon ritkán esik meg, ráadásul nagyon vékony határmezsgye van itt, amikor az intimpistáskodás oldalára ne essünk át. Nem mondom, hogy könnyű helyzetben van András akkor, amikor Tündit akarja fotózni. Én nem akarom őt erről lebeszélni, de ha tudok abban segíteni, hogy itt mi lehet a megoldás iránya, akkor azt mondom, hogy vagy próbáljon meg elvonatkoztatni egy kicsit attól, amit ő már megismert, és egy kicsit megpróbálni idegenként tekinteni a modellre, vagy pedig olyan szintre kell menni egymással ebben a munkában, amihez nagyonis kell az együttműködése a modellnek. Akkor viszont nem működik az, hogy ellesett pillanatokat próbálok meg portré szintre emelni. Mert akárhogy is beállítjuk, vagy kérjük, hogy maradj így, mert ezt most le akarom fényképezni, de ezek mégiscsak az életből ellesett pillanatok. Visszaadom ismétlésre. Ha szeretnél még Tündiről portrét készíteni, akkor ezt még egy kicsit gyúrjad. (hegyi)

Mammucs

Köszöntöm Mammucsot, köszöntöm őt az internet-használók népes táborában. Ahogy látom, már rögtön a mély vízbe ugrott, és ebben a stílusban, mint a hajós, aki áthajózott a Horn-fokon, az már fölteheti a lábát az asztalra, szóval nagyon ütős. Az is tetszik, hogy látszik, hogy őt a házimunka körül ragadta ki az internetmanó, a kis kötényke még ott van, félek is, hogy odaég az a rántás. Nem tudom ilyenkor hogy van, hogy Ágnes átveszi tőle a melót, vagy mifene. De itt látszik, hogy Ágnes is humoránál van, meg Mammucs is, úgyhogy kedvelem, tetszik. Megvan a három csillag, legfőképp azért, mert Mammucs arcán rajta van az a kehe, amit Ágnesnél is megismerhettünk, úgyhogy egy vérből vagytok, ez nagyon látszik. Amúgy viszont felsorolása a hibáknak, amikre figyelj: élesség, lábfej vágása, modell tekintete. Úgyhogy a három csillagból kettőt Mammucsnak köszönhetsz. (hegyi)
értékelés:

blues sisters

Ez egy kettős portré, a hangulat abszolút adott. Itt valószínűleg valamilyen előadáshelyzet lehetett, vagy egy olyan instrukció, ami ezt a színpadi megjelenést erősíti a nézőben. Itt a kellékekre is gondolok, és a gesztusrendszerre. Azért is izgalmas ez a kettős portré, mert a két modell megválasztásával, bár hasonlatos felépítésű, hasonló ruhában lévő modelleket látunk, mégis létrejön egy hierarchia. Ez a kapcsolati helyzet érzékelhető abból, ahogy az egyik modell a másikat magához vonja, de abból is, hogy ez az egész fejtartás, ahogy ez a kommunikáció köztük létrejön, hogy egyik sem néz a másikra, de mégis van köztük valamilyen kapcsolat. Tulajdonképpen attól, hogy a kép bal oldalán lévő modell kifele és levele néz a képből, mindenféleképpen fölérendeltségi helyzetet mutat. Ezt erősíti az, hogy ő vonja magához ezt a másik figurát. A kép jobb oldalán lévő modellnél a kicsit szögletesebb karakter nagyon jól érvényesül. Ezek nagyon jó jelzések, nagyon finom utalások. Nagyon örülök annak, hogy Viki ebbe az irányba elindul, mert ezek megfigyelések, és ezek nagyon fontosak lesznek majd a későbbiekben neki, amikor ezen az úton továbbhalad, és a portrékkal fog dolgozni. Dinamikus a kép, viszonylag hosszabb expozíciót látunk, és annak külön örülök, hogy vannak éles pontok a képen, látszik, hogy nem a kamera mozgott be, hanem a modellek. Egyetlen dolog, ami nem teljesen tökéletes: a magasabbik modell karjának csonkolása, ami kilóg a képből nem igazán szerencsés. Nem tudom, hogy hozzá lehet-e ezt csapni, vagy itt a valóságban is megtörtént ez a vágás. De nagyon szeretem ezt. Nem tudom mennyire ellesett, megfigyelt pillanat, és mennyire irányított helyzet. Mindenesetre ezek a finomságok fontosak. Viki, köszönöm, és három csillag. Örülök ennek, hogy ebbe az irányba mozdulsz. (hegyi)
értékelés:

a HÉV-en

Sokat gondolkodtam ezen a képen. Ez egy jó fotó. De nem tudok elmenni amellett a gondolatom mellett, hogy nekem ez valamiért nem túl szimpatikus. Valószínű, hogy az expozíció pillanatában az arcvonások, vagy ez a beállítás nagyon katonás. Valami gátló tényező van köztem és a fotó között. Adok rá neked kettő csillagot, és megmondom, hogy miért nem hármat. Egyrészt a bindzsizés, amivel én nagyon nem értek egyet. Ne haragudj, de nálam a bindzsizés ha nem indokolható, és nem elkerülhetetlen, akkor a kedvemért legalább lehetne ezt kevésbé erőltetni. Kértem is tőled, hogy ha lehet, akkor ezt egy kicsit hanyagold. Ez a vignettálás itt ez borzalom, nem értem. Ennél a képnél lehet, hogy a kevesebb több lenne. Most így, ebben a formában az arc teljesen mást sugall, mint maga a kompozíció ezzel a sapkával együtt. Az arcon ott van az idő lenyomata. Ott van egy történet. De ehhez nem kerülünk közelebb. Gimesinek nem tudom, hogy volt-e köze ehhez a bácsihoz, az ő történetéhez, egyáltalán valmilyen szinten kapcsolódott-e ő ehhez hozzá, avagy utazott a HÉV-en, ott volt ez a bácsi, aztán lefotózta. Mert minden embernek megvan a maga története, és ezt el kell tudnunk vele meséltetni. Tudom, hogy most hülyeséget fogok mondani András szempontjából, de én lehet, hogy ezt a sapkát félbevágtam volna, és azt mondom, hogy oké, hogy ez egy ilyen jó kis formai játék, de én nem ebbe kell beleszeressek. Ha a képnek letakarom a felső egyharmadát, máris elkezd élni az arc. Most ezzel konkurál a sapka. Tudom, hogy ebben ez a "buli", hogy ez az őrület benne, hogy láttunk egy bácsit, milyen egy hülye sapka volt rajta a kis bőrkabátján és a kis kinyúlt pulóverjén kívül, de ez csak az első benyomás. Rögtön, még mielőtt beérne, leszüreteli a gyümölcsöt. Ez lehet, hogy túl elvont, amit mondok, de valahogy nekem ennél a képnél ez a bajom, hogy a sapkájával foglalkoztál, nem az emberrel. Emiatt nem tudok rá három csillagot adni. (hegyi)
értékelés:

Anita

Jó ez a kép, és benne van a helyzet spontaneitása. Egyetlen egy problémám van: hogy ott valaki más is szerepel ezen a képen a hátával, és az a forma folyamatosan elviszi a figyelmemet a tekintetről. Oda kifelé kezdek el kicsit figyelni, hogy ő mikor mozdul el befelé ebbe a képbe, vagy föl fog onnan állni, vagy visszafekszik, vagy mit csinál az ott a háttérben. Tehát zavart kelt, és ezt a zavar gyengíti ezt a nagyon is átható és szuggesztív nézést, amit a modell mutat. A spontaneitást kell tudnunk előidézni is. Tudom, hogy ez ellentétesnek hangzik. Ha megfigyelünk egyszer egy ilyen mozdulatot, akkor azt is tudjuk, hogy mitől és mikor jött létre. A fotografálás javarésze, 95 százaléka megfigyelés, és nem munka. Nem is kötelezően van nálunk fényképezőgép, csak figyeljük a történeteket, és raktározunk. Aztán a raktárosi munkából egyszer csak előhúzunk valamit adott pillanatban, és alkalmazzuk. Ha megfigyeled azt, hogy Anita hogyan fekszik ezen a hátizsákon, hogy hogyan mozog ő ott, hogy ő most fáradt, és az elkövetkező öt percben úgyis ott marad, akkor megfigyeled ezt a nézést, ezt a helyzetet, és ezt rekonstruálod úgy, hogy instruálod őt, hogy "figyelj, Anita, feküdj egy kicsit előrébb ezen a zsákon, mert így most nagyon belevág az orrodba". És akkor ő azt mondja, hogy "hagyjál már, nem akarok én ezzel foglalkozni". És akkor mondod neki, hogy te nem is azt akarod lefényképeni, ahogy ő most hogy téged néz, hanem a hajad és a fű viszonyát. Így megnyugtatjuk a modellt, hogy nem kell neki itt ebben szerepelnie, nem ő a központi figura, hanem a haja, a hátizsák és a fű. Ezen lehet, hogy az elején röhög egyet, de utána azt mondja, hogy jó, hát bolond vagy, aztán rádhagyja. De ezzel te elérted azt, hogy előrébb tette a fejét ezen a hátizsákon. Ugyanis most a hátizsák kis fülecskéje, meg zsinórocskája és a zsáknak a felpuposodása betakar az arcába, az orrába, szétvágja a szeménél, ezek mind-mind zavaró momentumok. Miközben zseniális meglátás a fű, ahogy ezek a zöld fűszálak az elején ezt az egészet kicsit bohókássá teszik. Életszerű, jó a tér dinamikája, szóval minden adottsága megvan a képnek, hogy ebből egy szuper portré kerekedjen, de ehhez az kell, hogy túl tudj azon a ponton lépni, amikor a pillanatot rögzíted. Ezek a pillanatrögzítések általában billegnek, és ezért kell tudnunk instruálni a modellt. Erre adok neked kettő csillagot, bátorításképp, de én szeretném, ha kicsit elkezdenéd komolyabban venni, hogy instruálni a modellt, még egy ilyen természetesnek tűnő helyzetben is. (hegyi)
értékelés:

Lilla még egyszer

Csakhogy GG is meg legyen elégedve. :)

Egészen biztos vagyok benne, hogy az előző kép az elemzése előtt készült ismétlése ennek a beállításnak, mert az elemzésben elmondott problémákból itt is találunk még. Ha összehasonlítom a két képet a kettő között van valahol az igazság. A lényegi különbség az, hogy a modell belenéz-e a kamerába vagy nem. Itt sikerült ez a kamerába nézés, ugyanakkor a nekünk bal oldali arcfélnél nem túl szerencsések az árnyékok, nagyon sötétbe került az arca. Így nagyon nagy különbség van a két arcfél között világításban. Ezen úgy lehetett volna segíteni, ha egy picit visszább mozdítok a fejen, és onnan néz ide a modell. Csak egy nagyon keveset kellett volna fordítani a fején, és akkor ezek az árnyék-problémák rendeződnek. A két feltartott kézzel még mindig ugyanaz a probléma: az árnyékok vágása a karon, és a hónaljnál nagyon érdekesen van ott egy vágás. A sállal ezeket ki lehetett volna javítani. Ha lehet, akkor ezt a leckét kellene ismételni, Viktória nézze meg az előző képnek az elemzését is, és a kettőből már valamit csak össze lehet rakni. Érdemes lenne ezzel foglalkozni, ne hagyjuk félbe a feladatokat. Ismétlés. (hegyi)

Lilla

Én úgy hiszem, hogy Lilla egy jó alany, és szerintem ő türelmes is veled. Én most mondok egy-két olyan dolgot, amit legfőképp azért mondok, mert ez a te dolgod egy portré esetén, hogy ezekre odafigyelj, nem a modellé, mert ő saját magát nem látja kívülről. Te vagy az, aki a kontroll vagy, a tükör, neked kell instruálni. Egy portrénál sok esetben instruállnunk kell a modellt. Ritka az a helyzet, amikor abban a helyzetben, abban a beállításban, amiben éppen van, anélkül, hogy egy szót szólnánk, elkattintható a kép. Felsorolom, hogy mivel van problémám. Lillának most a kép bal oldalán a karja kifut a kép szélére. A hónalja ebben a formában nagyon furcsán szerepel. A kéztartás jó, és szükséges is lehet, meg őt magát is dinamizálja, nem rossz ötlet, ha kizökkentünk valakit a megszokott tevékenységéből, mert a pózokból is kimozgatjuk, azokból a bevett rutinokból, amivel nem sokat lehet mit kezdeni a fotográfiában. De ilyenre oda kell figyelni. A kar ebben a vágásban furcsa, és esztétikailag probléma van most, ahogyan a hónaljánál a fény megjelenik. Látok itt Lilla nyakában sálat, oda lehet azt húzni, lehet takarásokat csinálni, akár a hajárt le lehetett volna engedni, mert viszonylag hosszabb haja van, és akár a haja is takarhat. A képnek a jobb oldalán jól látszik a könyök és a kéz is, a tartás jót tenne, de itt a fénnyel van probléma, hogy olyan furcsán kerül árnyékba a könyökénél. Ahogy látom, itt valamilyen napfényes, szembefényes történetről van szó, kicsit kijjebb mozdítjuk őt a faltól, nem muszáj nekitámaszkodnia ennek a falfelületnek, akkor fénybe kerül a könyöke is. Másik megoldás, hogy árnyékolunk, valamivel takarást hozunk létre, amivel a nagy szembefényt a karjáról letakarjuk. Ez a másik kezénél is igaz, ez is egy érvényes dolog lenne, hogy csak a feje kapjon ebből a mennyiségű fényből. A harmadik dolog az, hogy a képnek a tetejénél most a hajba is bele van vágva, nagyon szűkre van vágva. Dolgozz Lillával, ha nem baj, akkor ezt visszaadnám ismétlésre, mert érdemes ezzel többet foglalkoznod. Nem baj az, ha nem minden rögtön az elsőre lesz tíz pontos. (hegyi)