18. Portré, emberábrázolás

Vezerke

Nagyon szépek a fényviszonyok, nyugalmas helyzetet látunk, erénye a képnek, hogy ezt át tudja adni. Ami viszont több odafigyelést igényel, az az, hogy az arcon most olyan erős, határozott árnyék jelenik meg a bal oldalon, ami kemény és szétvágja a fejet. A barnítás borzalmát már eleget írtam, jó lenne száműzni, mert geil, ráadásul félre is visz, hiszen ad egy olyan érzetet is, ami nem az életről, nem a vitalitásról üzen, hanem egy dekadens, még azt is mondhatom, "halálosan" múltidéző hatás, vagyis a néző kétségek között van, hogy vajon ez a kisember meghalt, azért ez a barna világ? Ha van mód, dolgozz még a modelleddel, mert az alap meglátás jó. Ismétlés. (hegyi)

Üvegfúvó mester portréja

Egy üvegfúvó mester tartott bemutatót itt Révfülöpön.

Attila, ez egy jó zsánerkép, nagyon jó a férfi karaktere, érdemes lenne kérni tőle névjegyet és meglátogatni a műhelyében, egyrészt valódi zsánereket készíteni vele, de akár portrézni is jó lenne. Nyilván a helyzet és a helyszín erősen behatárolta, mit lehet és hogyan lehet, ezért írom, hogy ha van mód, érdemes lenne vele dolgoznod még rendezett, rendezhető körülmények között. (hegyi)
értékelés:

Crystallize

Erről a képről a Kék lagúna című ha jól emlékszem ifjúsági szerelmes film jut eszembe, valahogy korban is oda húz ez a tónusvilág. Érzékeny megfigyelés, de amit már mondtam, bátortalannak érzem a vágást. Az egy dolog, hogy így ebben a formában is zavaró nekem a fürdőruha pántja, és korántsem arra gondolok, hogy ezt aktban kellene megcsinálni, mert nagyon kényes korú a szereplő, már nem gyerek, hogy elmenjen a meztelenség, mint természetes életforma, viszont nem elég felnőtt, hogy saját maga dönthessen efelől. Viszont egy tágabb vágásnál épp ez a picit félreérthető irány lenne egyértelműen helyre téve, és ha a környezet is klappol, akkor ezzel a tónussal igen finom, érzékeny egész alakos, vagy ehhez közeli képeket lehetne készíteni. Ha ilyen szűk a vágás, akkor kifejezőbbnek kell lennie az arcnak. (hegyi)
értékelés:

Angelo magyaráz

Egy fotós találkozón készült kép Balatonfüreden.

Jó a gesztus, amit elkaptál, nem ismerem a szereplőt, de mégis átjön, hogy hatással van a környezetére. Szerencsésebb lett volna ha már ennyi szereplő veszi körül, több teret hagyni, hogy a mélységélesség "válassza ki" őt az emberek közül, de ne legyen ennyi félbevágott fej, mert így ez most olyan hatású, mintha mondjuk az első űrhajóst fotóztad volna lesből, mielőtt a nagy kavarodás elsodorná. Ha tágabb a kép, a szituáció is értelmezhetőbb lehetne. (hegyi)
értékelés:

Agnette

Újra egy édesített portré :) (Zsolt kérte, hogy ne a saját gyerekeimről küldjek képet)

Ami erénye ennek a képnek, hogy nagyon jók, határozottak a tónusai, ami azért fontos, mert erősíti a hölgy jelenlétét, ad egy hangulati pluszt, hogy nem valami régi korba akarunk visszamenni, hanem erős jelenlétet adsz a tónusok által. Érdekes a haj takarása, spontán, de mégis jól megfigyelt személyiségjegy. Amit én másképp csináltam volna, egyrészt a kép alján ha már a pulcsi ujja így vágja a kezet, akkor lefelé egy picit több jobb lenne, de ami a fontosabb kérdés, hogy stílusban maradjunk. A nyalóka. Ehhez a hajhoz, ez stílusidegen elem, és miközben az tökéletesen helyénvaló, hogy valamit csináltatsz a kezével, és ez lehet édesség, de egy hagyományos fagyinál messzebb nem mennék. Ez gyerekkorom kedvenc nyalókája, és például jó ellenpont lehet egy színes portrénál mondjuk egy ilyen mogorva mackónál, mint én, de ennél a modellnél nem érzem a kapcsolódást, ettől civil lesz a sztori, mintha forgatási szünetben lested volna meg. (hegyi)
értékelés:

Szuggesszió

A fiatal JEANNE D'ARC

Beszélgettünk a kommentároknál a képről, és itt most nem is akarnék arra visszatérni, csak a kérdésre, mi van ezzel a képpel, ami miatt nem az működik, amit szeretnél. Minden kép a valóság imitációja. Konvertált dimenziók, befagyott idő, torzuló perspektívák, redukált színek, azaz a valóság tükröztetése. Jobb-rosszabb tükrök által. Ha kigyengítjük az üzenetet, ha a formának alárendeljük, akkor érzelmek helyett érzelgés, mélység helyett a smink, a maszk rétegeit kapjuk. Azt írtad, hogy te a képet más célközönségnek lőtted eddig be. Szerintem, és ez erősen szubjektív meglátás, a közönséggel egyetlen esetben kell foglalkozni, akkor, ha alkalmazott fotót csinálunk, azaz reklámot, divatot. De még akkor is fennáll a veszélye, hogy ha nagyon erősen rágondolunk a közönségre, a "célcsoportra", akkor csak itt, belterjes piacon lesz eladható a termék, úgymond vidékre, kis szódával. Ennél a képnél adva van egy gesztus. Alapvetően az, hogy mit gondolunk egy lánygyerek ilyen arckifejezéséről, mondjuk úgy, nagy szórásban határozható csak meg, van akinek egy szuggesztív lesz, van, akinek szomorú, van, akinek csinált, nem sorolom. Ahhoz, hogy a néző azzal azonosuljon, amit mondani akarok, nekem kell megtalálni a formai megfelelőjét a gondolatnak. Itt most adva van egy fekvő kép egy szoros, szűk portréval, színes, szélesvásznú történet - csak a háttérben nem történik semmi, úgymond a végtelen feketébe oldódik a haj, tehát az, ami a lázadó, a zaklatott nő képe, az kimosódik, semmivé foszlik. Mi marad? Egy kislány, aki apa kedvéért szigorúan néz. Színház. Ebben a formában a 4:3 vagy a négyzetes közeli szűk vágás segíthet, mert levágod a semmit a háttérből, azaz felhangosítod azt a kifejezést, amit felfedezni véltél, amire Jeanne d'Arc jött példának a leiratban. Ennyit a vágásról. Egyébiránt Attila, nem hiszek neked. Ez egy kislány, aki maximum rosszkedvű, mert nem mentek délután moziba, ennyi és nem több, ahhoz, hogy több lehessen, neked kéne többet vállalnod abból, hogy elvonatkoztatsz a saját gyereked élménytől, és azoktól a sztereotípiáktól, amik azt mondatják veled, hogy mit szabad és mit nem szabad egy gyerekkel. (hegyi)

Meg kell zabálni!

Szeretném bebizonyítani, hogy a high-key nem kell, hogy boszorkányüldözés tárgya legyen, és azt is, hogy a high-key nem egyenlő a cukormázzal...

Olvastam a leiratot, hogy ez egy bizonyító erejű kép a high key technikát illetően, biztos van, akinek igen, azt el tudom fogadni, de szerintem zsákutca gyerekeknél használni ezt a technikát, ez egy olyan irány, ami tényleg a Mosolyalbum Fotószövetkezetnek a termékpalettáján lehet egy ilyen vonal, de én ezt, mint képzőművészeti irány, nem nagyon tartom erősnek. Azt is gondolom, hogy ha eltekintek attól, hogy itt most mi történt és mennyire vasaltad ki még a mimikai ráncokat is az arcról, mindehhez képest, az a tekintet, amit kapunk - bocsánatot kérek - rémisztő, ijesztő. Az a baj, hogy zavarba hozol, mint nézőt, mert van egy cukormázas porcelánvilág, és közben van egy nagyon konkrét és nagyon érdekesen vádló tekintet. Akkor ezzel nekem mit kellene kezdeni, ezt én most hova tegyem? A harmadik probléma pedig a kiságy. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez egy olyan optimális helyzet, amit le kell fényképezni. Ebből is lehet mit továbblépni, és én ezt tartanám inkább annak az iránynak, ami vállalható, attól még, hogy ott van az a kiságy deszka, ezt lehet ábrázolni és kapaszkodhat bele a kisgyerek, ettől még az, hogy ő ezt éppen rágja, ez egy szükséges rossz. Ezen mi jól tudunk szórakozni, hogy milyen aranyos, mert nincs nekünk tétje, neki viszont igen, mert fáj a foga. Nem tudom, hogy érthető-e, hogy mi ezzel a bajom, hogy valami olyat ábrázolunk, ami a valóságban egészen mást jelent, mint amit mi most képileg létrehoztunk. A képaláírásra csak annyit, hogy a high key valóban nem azonos a cukormázzal, de az ilyetén használata a kép tárgya okán válik negédessé. (hegyi)

Korlátozott szabadság

Érdekes ez az irány ezzel a képpel, mert most két dolog vitatkozik bennem: az egyik a haj játéka a szélben, ami nagyon szép és izgalmas, a másik pedig az arc. Most lehet, hogy egy nagyon drasztikus dolgot mondok: ez a kép számomra akkor lenne érdekes, ha félbevágnánk az arcot az orrnál, és csak az arc egyik felét mutatnánk, és elvállalnánk azt, hogy minket itt a haj érdekelt. Titokzatosabb is lenne az egész, jót is tenne a képnek, mert azon kívül, hogy most részedről nem eldöntött, hogy mire figyeljek, mert a szemet nem vezeted, ettől a néződ is bizonytalan, de ez egy dolog. A másik dolog az, hogy annyi forma van bekapcsolva: a haj, az arc, a sál, a kis kabát, ezért nekem ez egy kicsit "zajos", miközben, ha megfigyeled, ebben a képben az egyediség és a megismételhetetlen az inkább a haj. Én arra tenném a voksomat, hogy érdemes lenne ezzel még dolgozni úgy, hogy ezt végiggondolod, mert a világítás kettéviszi a figyelmet a kompozícióban, egyrészt figyelnék az arcra, de ahhoz túl izgalmas az, ami a hajnál történik, miközben az arc gesztusai is jók. Ha én lennék te, akkor én ezt az arcot kettévágnám, a hajnál lényegesen nagyobb teret hagynék, és akkor valóban egy olyan kép jöhetne létre, ami a nézőnek is emlékezetes marad, és egyértelmű lesz számára, hogy miért. Azért mondtam neked néhány képpel ezelőtt, hogy jó lenne elgondolkodnod azon, hogy valóban a saját gyerekeidet akarod-e fotózni, mert jelen pillanatban úgy érzem, hogy befolyásol az apai büszkeség, az apai érzelem, az az attitűd, hogy a lányaidról van szó, ezért lényegesen kevésbé mersz kritikus, őszinte vagy keresetlen lenni a képeiden. Ezek fontosak lennének. Miközben gyönyörű a haj, szívem szerint én ezt visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Tengernyi gondolat III.

Nagyon jók a modelljeid, azzal nem tudok nagyon mit kezdeni, hogy most ennél a képnél miért innen fotóztál ahonnan. Nem eldöntött az, hogy ez egy teljesen oldalirányból készített portré akar lenni, vagy pedig egy olyan irányt kerestél, ami némi elforgatásból mutatja ezt a hölgyet. Én azt gondolom, hogy erre utal az is, hogy a haj hátrafésülődött a váll mögé, ez már eleve valamennyit nyit ezen a téren, elfordít a modellen, erre lehet, hogy érdemes lett volna még ráerősíteni, és talán a másik arcfélből is valamennyit adni. Ha az előretekintés lenne a fontos, és az, hogy ez egy teljesen oldalirányból készített profil legyen, akkor a másik oldali hajjal is valaminek kellett volna történni ahhoz, hogy az arcnak az éle a háttérrel egy jó ritmust tudjon adni. De ez a kisebbik problémám. A nagyobbik abban leledzik, hogy valamiért most a kép fölső részéhez hozzáadtál majdnem egy ujjnyit, ami viszont a kép aljából hiányzik. Ha még döntesz ezen a kamerán, akkor ez megoldódik, de akkor még erősebb lesz a fentről lefelé kommunikálás. A szemsík, ahonnan mi ezt az egészet nézzük így is feljebb van, mint a modell szemsíkja, tehát így is megvan egy leheletnyi ebből az alávetett helyzetből, de még egyszer mondom: nem nagyon tudom értelmezni a térelosztást a fej körül. Érdemes lenne azon gondolkodni (ez sokszor fordul elő hibaként), hogy a gyereket, a kiskutyát, az alacsonyabb embereket milyen magasságból fényképezünk. Erre azt tudom mondani, hogy ezt régen megoldotta a tüköraknás fényképezőgép, mert azt eleve lejjebb tettük, és ezért, ha megfigyelitek azokat a képeket, amiket ezekkel készítettünk, Rolleiflexszel vagy akár Hasselbladnak a tüköraknás verzióival, ez a probléma kevésbé van jelen. Személyesebbek is azok a képek, sokkal belsőségesebbek. Amióta a szemünkhöz emeljük a kamerát, azóta van ez problémaként, hogy függ a fotós magasságától az, hogy hova helyeződik ez a dolog. Én erre azt tudom mondani, hogy akkor roggyantani kell, nagyobb terpeszbe kell állni, szóval mindenképpen valamilyen megoldást kell keresni arra, hogy a szemmagasságunk ne vigyen túlságosan fölfelé minket. Kettő csillagot adok, de az irány tetszik, nagyon jó, hogy végre egyszerűsítünk. (hegyi)
értékelés:

Tengernyi gondolat II.

Nagyon örülök, hogy érződik a hatása annak, hogy beszélgetünk a képeidről, már végre nem a színezett fotókat kapjuk, de van egy kis problémám, mégpedig az, hogy megint mintha bátortalan lennél abban, hogy egy gondolati irányt végigvigyél addig a határig, ahol az érvényesülni tud. Tónusrendjében, kompozíciójában ennek az egész képnek van egy olyan hatása, ami egy kicsit szomorkás, visszafogott, egy kicsit érzelmesebb, de nem biztos, hogy minden tekintetben vidámnak mondható kép, miközben egy kicsattanó kis gerberát mutatsz itt nekünk. Ez a virág nekem behoz olyan gyerekkori élményeket is, amikkel emlékszem, hogy játszottak a lányok, hogy „szeret, nem szeret szívből igazán”, és tépkedték egyre vadabbul ezeket a virágszirmokat, hogy mi jön ki vajon a végeredménynek. Nyilván ez azért is lehet érdekes ennél a képnél, mert a szereplő is ebben a korban van nagyjából. Itt most ez egy tökéletes virág mindenféle sérülés vagy hiány nélkül, és ez az, ami nekem ezt az egészet valahol olyan furcsán oldja meg, mert hiányolom belőle azt, ami az esendősége a dolognak. A másik megjegyzésem: nem tudom, hogy ez a ruhához tartozhat-e, vagy mi ez a csillogó valami, ami a válltól a mellrészig húzódó ív, valami ott van, de nem tudom, hogy mi. Szóval, miközben a gesztus abszolút arról beszél, amit én itt üzenetként látnék, tehát a szereplő is ezt a virágot nézi, viszont ez most túl tökéletes a virág szempontjából. Annak örülök, hogy nem a szereplőn van az élesség, ezekkel mind egyetértek, talán a rendezői jobb profil a fülnél és a járomívnél egy kicsit sok fényt kapott, abból, ha visszavennénk, már koncentráltabb lenne az üzenet. Azért tartom fontosnak ezt elmondani, mert a világítással lehet nyitni és csukni a téren, azon a képtéren, amit kijelölünk magunknak. Most itt, miközben a kommunikációnak koncentráltan a virág és a szereplő arca, szeme és tekintete között kellene mozognia, ezzel, hogy kinyitottuk mind a két irányba a képet, mert a másik vállnál is egy lényegesen világosabb fényfolt van, ezért az az erő tud gyengülni, amit ez a kép képviselhetne. (hegyi)
értékelés:

Igazi zöld és igazi kék

A Sexepil Hegyi Zolis eredeti formációja néhány koncert erejéig összeállt újra, a kép az A38-on készült. Mobillal, persze.

A kép láthatóan mobillal készült, azonban az így létrejött retrós tónus és színvilág tökéletesen illik a kép készítése közben vélhetően szóló újhullámos zenéhez, ami feltételezésem szerint egyben a címét is adja a képnek. Ezzel az eszköztárral is jól kifejezi azt az életérzést, ami ezeknek a zenekaroknak a rajongóiban él(t). A tudatosan használt technikai roncsolás ellenére rögtön érzi az ember, hogy a fotós nem először nyúlt fényképezőgéphez. Ugyan egy ilyen koncerthelyzetben mindig esetlegesek, kaotikusak a körülmények, a fényviszonyok is szélsőségesek, mégis ebből a helyzetből ki tudta hozni a lehető legtöbbet. A picit alsó nézőpontból fotózott kép miatt úgy látjuk az énekest, mint a rajongói a színpadon, így sokkal könnyebb belehelyezkednünk a koncerthangulatba. Ezt erősíti a vakító reflektorfény is. A fej közel az aranymetszés helyén, a mikrofonállvány pici ferdesége inkább bevisz a képbe, és pont függőlegesen már túl direkt és életszerűtlen lenne. Mindeközben egyébként milliméter pontosan arányosan osztja fel a képet - no meg az alkarok által alkotott háromszöget is, tehát nagyon tudatosan került elhelyezésre.

Az előtérben a kis tábla a lámpával is erős része a képi egyensúlynak, sőt segíti a képszél lezárását: szépen takarja a láb és a mikrofonállvány, bal szélen levő dobozok elvágását, így megszünteti az éles elvágások által okozott hiányérzet kialakulását. Ugyanakkor a lámpa iránya és formája miatt visszatereli a nézőt a képbe, hiszen a lámpabúra - jobb derék - jobb alkar lendületes íve éppen az arcra visz minket. A háttér is rafinált, és beszédes. A jobb alsó képsarokban jól megfér a modern cuccon (kék fény!) a retrósabb kinézetű technika (zöld fény!). Egyensúlyi szempontból is fontos, visszabillenti a képet a bal képfélen levő alak súlyától. A háttérben a dob szintén képi aranymetszésben, azaz képileg is szól a háttérben a ritmus, a zene, míg az előtérben az ének teszi ezt. Precízen komponált a reflektorok fénye is, hiszen az énekes és a jobb képszél közötti terület arányos helyéről jön az egyik fénye, a másik reflektor pedig egyfajta dicsfényt varázsol az előadó köré. A fénykévék legyezője is befelé koncentrálja a tekintetet. Az énekes bal alkarjának (rendezői jobbon) vonala szépen arányosan elosztja a képet: bal felén a múlt retróslámpabúrája, jobbra a fény és a technika uralja a hátteret. De a háttér más viszonylatban is szépen összhangban dolgozik az előtérrel. Az arc (ének) a dob (zene) és a reflektor (csillogás) is egy szép, lefelé mutató háromszög-formát alkot a képen, ami a kép legvilágosabb részét képező beégett fényháromszögben is visszaköszön (arányosan kisebben). A háromszögben pedig megtaláljuk a helyszínjelölést, ahol mindez otthonra lel: megtudjuk hogy az A38 hajón vagyunk.
   Amíg a 80-as években ezek az alternatív zenei stílusok a Fekete Lyukból szóltak hozzánk, addig a mai világban mennyivel másabb, mennyivel finomabb közegben is elfogadottá váltak. Változik a világ, de a zene örök. Zöld. A fény meg kék. (A Szabó Lászlóig vezető asszociációimat, mag az onnan jövő aktuális áthallásaimat már nem írom ide... :)
   Mellékes személyes megjegyzés: Ha jól sejtem a kompromisszum a jobb szélen levő doboz volt, ami teljesen mellékes, és minimális tényező, de a képról való kihelyezkedése esetén ha jól sejtem a fejbeli térrekonstrukcióm alapján) felborul a fent részletezett precíz kompozíciós rend. Max. a bal képfélen levő zöld pöttyöt venném ki, bár némileg rímel a címre, de inkább zavaró mint hangsúlyos.
   A kép tökéletesen hozza a zene lecke lényegét. Kivitele, kompozíciója is nagyon el van találva, pontosan kimért alkotás. Mindenképp jár hát rá a 3 csillag szerintem. (Nagy Zoltán A.)
értékelés:

Kockás rádióz

Zsolt a vágással nem vagyok igazán kibékülve. Legalábbis nem szerencsés szerintem a homlok és a haj találkozásához ilyen közel vágni. Lent sem érzem jónak a kézfejek vágását. Igazából fentről vennék el egy kicsit és legalább ennyit adnék hozzá alul. Ezenkívül, nekem fontos egy portrénál a pontos élesség a szemen. Itt úgy érzem, kicsit elcsúszott a fókusz. Nem látom az exif adatokat, de úgy érzem kicsit közel voltál, picit kisebb látószög esetén párhuzamosabban állnak a szemtengelyek. Sajnos a modelled nem ismerem, épp ezért talán erősebben is figyelem, keresem az érzéseket, de nem hat rám igazán... Abban sem vagyok biztos, hogy rajta akar e Ő lenni ezen a képen. (Zámbó Attila)

Zsolt füstbe burkolódzott Szent Iván éjjelén

Hát, ugye, khmm, szembesítő erejű a kép, én se leszek már fiatalabb, de dolgozom az ügyön, hogy legalább kevésbé legyek fejhús. Jó a megfigyelés és jó a geg, és a szerencse is a kezedre dolgozott, mert olyan ez az egész, mintha azon a füstkarikán ott átnéznék. Kis problémám a dologgal annyi, hogy az élesség alapvetően a kezemen van, miközben az a legkevésbé izgalmas ebben a játékban. Valahova oda raktam volna a mélységélességet, ahol a füst van, és egy kicsit nagyobb mélységélességgel dolgozva, a fejem is talán éles lenne. (hegyi)
értékelés:

Eszti

Túlélő típus

Neked is mondom, Gábor, amíg a Portré lecke és az első kb. 20 lecke nincs meg, addig ne menjünk az ismétlő leckékre, hagyjuk azokat meg intakt módon, ezt visszatesszük a portréba. Én most kérdéseket fogok föltenni: vajon a hölgynek a hajával van-e valami probléma, amiért lehagytuk ennyire erősen? Esztétikailag neked gondot jelent-e a nyakláncnak a medálja, vagy sem? Mindezzel együtt ő most kivel kommunikál, mert mellénk néz, és ez olyan, mintha beállítottuk volna egy pózba, ő már ezt nem bírta, ezért elmosolyodta magát, de még mindig nem mer ide nézni, mert fél, hogy az unokája megszidja, hogy „de hát nagyi, megkértelek, hogy fél órát egy távolba néző, merengő pózt próbálj csinálni”. Ezek a kérdések vannak, Gábor, ezekre kellene választ adni. Ismétlés. (hegyi)

Izgalmas és érdekes, amit Attila kipróbált, de nem eldöntött az iránya és aránya annak, amit látunk. Az egyik irány, amit high key-nek nevezünk, ez a túlvilágított, fehér a fehérben, és nagyon minimális tónussal dolgozó képi világ, finom, nagyon sejtelmes és könnyed dolog. Ha ezt a világot akarom hozni a gyermeki ártatlansággal, ahhoz ez a ruha és a haj nagyon jól ritmizál. A másik irány, ami valamilyen drámát, még ha a gyerek életében, az ő viszonyrendszerében működő drámát is, de mindenféleképpen valami feszültséggel teli helyzetet akar hozni. A cím, a modell gesztusa és a kompozíció és a szem erre a drámaibb vonalra utal. Ha megnézzük, ki van billentve a középpontból az egész, tehát ez már magában hordozza a feszültséget, hogy várjuk a visszabillenést. A beharapott száj, a nagy, tágra nyílt szemek, az, hogy fentről lefelé fotózunk, amivel a kicsiséget erősítjük, és a cím is ezt az irányt hozza. Attila azonban meghozott egy döntést azzal, hogy a két szemet kivette abból a tónusrendből, amiben a kép egésze van. High key hatást kétféleképpen lehet létrehozni. Világítással, és/vagy utólagos manipulációval. Itt sejtésem szerint ez utóbbi történt. Ugyanakkor Attila nem elégedett meg azzal, amit a képen szereplő modell gesztusa sugároz, hanem ráerősített a tekintetre, és ez két dologra utalhat: az egyik, hogy nem bízunk a nézőben, hogy észreveszi-e azt, amit üzenni akarunk, a másik, hogy nem bízunk magunkban vagy a modellben, hogy elég erősre sikerült-e a beállításunk. Ezt nevezhetjük hatásvadásznak is, mert a kép manipulálásával a nézőt, annak érzelmeit primer módon próbálja úgymond erőszakkal befolyásolni avagy kiszolgálni. Azt szeretném kérni Attilától, hogy mielőtt exponál, tisztázza magában azt, hogy mi is az a gondolat, üzenet, amit közvetíteni akar, és utána ehhez ragaszkodjon. A kevesebb olykor több. Ne féljen, hogy attól, hogy a modellje egy kisgyerek, csak túlfinomított eszközöket szabad használnia. Ha ez netán abból adódik, hogy saját csemetéjét fotózza, akkor lehet, hogy az érzelmi kötődés okán egyelőre más gyerekmodelleket keresnék a helyében. Még valamit: a 43-as lecke már ismétlése a leckéknek, tartsuk meg ezt arra az időre, amikor már az első körön túl vagyunk, amikor az első huszonegynéhány leckét megoldottuk, akkor térjünk vissza, mert ezek az ismétlő leckék arra lettek kitalálva, hogy új megközelítéseit keressük az előzőeknek. Átteszem a sima portré leckébe, és kérem Attilát, hogy gondolja végig az elmondottakat és ha megvan az eredeti, manipulációtól mentes képfile, akkor ossza azt meg velünk. (hegyi)