18. Portré, emberábrázolás

Erről a képről a Kék lagúna című ha jól emlékszem ifjúsági szerelmes film jut eszembe, valahogy korban is oda húz ez a tónusvilág. Érzékeny megfigyelés, de amit már mondtam, bátortalannak érzem a vágást. Az egy dolog, hogy így ebben a formában is zavaró nekem a fürdőruha pántja, és korántsem arra gondolok, hogy ezt aktban kellene megcsinálni, mert nagyon kényes korú a szereplő, már nem gyerek, hogy elmenjen a meztelenség, mint természetes életforma, viszont nem elég felnőtt, hogy saját maga dönthessen efelől. Viszont egy tágabb vágásnál épp ez a picit félreérthető irány lenne egyértelműen helyre téve, és ha a környezet is klappol, akkor ezzel a tónussal igen finom, érzékeny egész alakos, vagy ehhez közeli képeket lehetne készíteni. Ha ilyen szűk a vágás, akkor kifejezőbbnek kell lennie az arcnak. (hegyi)
értékelés:

Újra egy édesített portré :) (Zsolt kérte, hogy ne a saját gyerekeimről küldjek képet)

Ami erénye ennek a képnek, hogy nagyon jók, határozottak a tónusai, ami azért fontos, mert erősíti a hölgy jelenlétét, ad egy hangulati pluszt, hogy nem valami régi korba akarunk visszamenni, hanem erős jelenlétet adsz a tónusok által. Érdekes a haj takarása, spontán, de mégis jól megfigyelt személyiségjegy. Amit én másképp csináltam volna, egyrészt a kép alján ha már a pulcsi ujja így vágja a kezet, akkor lefelé egy picit több jobb lenne, de ami a fontosabb kérdés, hogy stílusban maradjunk. A nyalóka. Ehhez a hajhoz, ez stílusidegen elem, és miközben az tökéletesen helyénvaló, hogy valamit csináltatsz a kezével, és ez lehet édesség, de egy hagyományos fagyinál messzebb nem mennék. Ez gyerekkorom kedvenc nyalókája, és például jó ellenpont lehet egy színes portrénál mondjuk egy ilyen mogorva mackónál, mint én, de ennél a modellnél nem érzem a kapcsolódást, ettől civil lesz a sztori, mintha forgatási szünetben lested volna meg. (hegyi)
értékelés:

Szeretném bebizonyítani, hogy a high-key nem kell, hogy boszorkányüldözés tárgya legyen, és azt is, hogy a high-key nem egyenlő a cukormázzal...

Olvastam a leiratot, hogy ez egy bizonyító erejű kép a high key technikát illetően, biztos van, akinek igen, azt el tudom fogadni, de szerintem zsákutca gyerekeknél használni ezt a technikát, ez egy olyan irány, ami tényleg a Mosolyalbum Fotószövetkezetnek a termékpalettáján lehet egy ilyen vonal, de én ezt, mint képzőművészeti irány, nem nagyon tartom erősnek. Azt is gondolom, hogy ha eltekintek attól, hogy itt most mi történt és mennyire vasaltad ki még a mimikai ráncokat is az arcról, mindehhez képest, az a tekintet, amit kapunk - bocsánatot kérek - rémisztő, ijesztő. Az a baj, hogy zavarba hozol, mint nézőt, mert van egy cukormázas porcelánvilág, és közben van egy nagyon konkrét és nagyon érdekesen vádló tekintet. Akkor ezzel nekem mit kellene kezdeni, ezt én most hova tegyem? A harmadik probléma pedig a kiságy. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez egy olyan optimális helyzet, amit le kell fényképezni. Ebből is lehet mit továbblépni, és én ezt tartanám inkább annak az iránynak, ami vállalható, attól még, hogy ott van az a kiságy deszka, ezt lehet ábrázolni és kapaszkodhat bele a kisgyerek, ettől még az, hogy ő ezt éppen rágja, ez egy szükséges rossz. Ezen mi jól tudunk szórakozni, hogy milyen aranyos, mert nincs nekünk tétje, neki viszont igen, mert fáj a foga. Nem tudom, hogy érthető-e, hogy mi ezzel a bajom, hogy valami olyat ábrázolunk, ami a valóságban egészen mást jelent, mint amit mi most képileg létrehoztunk. A képaláírásra csak annyit, hogy a high key valóban nem azonos a cukormázzal, de az ilyetén használata a kép tárgya okán válik negédessé. (hegyi)

Nagyon jók a modelljeid, azzal nem tudok nagyon mit kezdeni, hogy most ennél a képnél miért innen fotóztál ahonnan. Nem eldöntött az, hogy ez egy teljesen oldalirányból készített portré akar lenni, vagy pedig egy olyan irányt kerestél, ami némi elforgatásból mutatja ezt a hölgyet. Én azt gondolom, hogy erre utal az is, hogy a haj hátrafésülődött a váll mögé, ez már eleve valamennyit nyit ezen a téren, elfordít a modellen, erre lehet, hogy érdemes lett volna még ráerősíteni, és talán a másik arcfélből is valamennyit adni. Ha az előretekintés lenne a fontos, és az, hogy ez egy teljesen oldalirányból készített profil legyen, akkor a másik oldali hajjal is valaminek kellett volna történni ahhoz, hogy az arcnak az éle a háttérrel egy jó ritmust tudjon adni. De ez a kisebbik problémám. A nagyobbik abban leledzik, hogy valamiért most a kép fölső részéhez hozzáadtál majdnem egy ujjnyit, ami viszont a kép aljából hiányzik. Ha még döntesz ezen a kamerán, akkor ez megoldódik, de akkor még erősebb lesz a fentről lefelé kommunikálás. A szemsík, ahonnan mi ezt az egészet nézzük így is feljebb van, mint a modell szemsíkja, tehát így is megvan egy leheletnyi ebből az alávetett helyzetből, de még egyszer mondom: nem nagyon tudom értelmezni a térelosztást a fej körül. Érdemes lenne azon gondolkodni (ez sokszor fordul elő hibaként), hogy a gyereket, a kiskutyát, az alacsonyabb embereket milyen magasságból fényképezünk. Erre azt tudom mondani, hogy ezt régen megoldotta a tüköraknás fényképezőgép, mert azt eleve lejjebb tettük, és ezért, ha megfigyelitek azokat a képeket, amiket ezekkel készítettünk, Rolleiflexszel vagy akár Hasselbladnak a tüköraknás verzióival, ez a probléma kevésbé van jelen. Személyesebbek is azok a képek, sokkal belsőségesebbek. Amióta a szemünkhöz emeljük a kamerát, azóta van ez problémaként, hogy függ a fotós magasságától az, hogy hova helyeződik ez a dolog. Én erre azt tudom mondani, hogy akkor roggyantani kell, nagyobb terpeszbe kell állni, szóval mindenképpen valamilyen megoldást kell keresni arra, hogy a szemmagasságunk ne vigyen túlságosan fölfelé minket. Kettő csillagot adok, de az irány tetszik, nagyon jó, hogy végre egyszerűsítünk. (hegyi)
értékelés:

A Sexepil Hegyi Zolis eredeti formációja néhány koncert erejéig összeállt újra, a kép az A38-on készült. Mobillal, persze.

A kép láthatóan mobillal készült, azonban az így létrejött retrós tónus és színvilág tökéletesen illik a kép készítése közben vélhetően szóló újhullámos zenéhez, ami feltételezésem szerint egyben a címét is adja a képnek. Ezzel az eszköztárral is jól kifejezi azt az életérzést, ami ezeknek a zenekaroknak a rajongóiban él(t). A tudatosan használt technikai roncsolás ellenére rögtön érzi az ember, hogy a fotós nem először nyúlt fényképezőgéphez. Ugyan egy ilyen koncerthelyzetben mindig esetlegesek, kaotikusak a körülmények, a fényviszonyok is szélsőségesek, mégis ebből a helyzetből ki tudta hozni a lehető legtöbbet. A picit alsó nézőpontból fotózott kép miatt úgy látjuk az énekest, mint a rajongói a színpadon, így sokkal könnyebb belehelyezkednünk a koncerthangulatba. Ezt erősíti a vakító reflektorfény is. A fej közel az aranymetszés helyén, a mikrofonállvány pici ferdesége inkább bevisz a képbe, és pont függőlegesen már túl direkt és életszerűtlen lenne. Mindeközben egyébként milliméter pontosan arányosan osztja fel a képet - no meg az alkarok által alkotott háromszöget is, tehát nagyon tudatosan került elhelyezésre.

Az előtérben a kis tábla a lámpával is erős része a képi egyensúlynak, sőt segíti a képszél lezárását: szépen takarja a láb és a mikrofonállvány, bal szélen levő dobozok elvágását, így megszünteti az éles elvágások által okozott hiányérzet kialakulását. Ugyanakkor a lámpa iránya és formája miatt visszatereli a nézőt a képbe, hiszen a lámpabúra - jobb derék - jobb alkar lendületes íve éppen az arcra visz minket. A háttér is rafinált, és beszédes. A jobb alsó képsarokban jól megfér a modern cuccon (kék fény!) a retrósabb kinézetű technika (zöld fény!). Egyensúlyi szempontból is fontos, visszabillenti a képet a bal képfélen levő alak súlyától. A háttérben a dob szintén képi aranymetszésben, azaz képileg is szól a háttérben a ritmus, a zene, míg az előtérben az ének teszi ezt. Precízen komponált a reflektorok fénye is, hiszen az énekes és a jobb képszél közötti terület arányos helyéről jön az egyik fénye, a másik reflektor pedig egyfajta dicsfényt varázsol az előadó köré. A fénykévék legyezője is befelé koncentrálja a tekintetet. Az énekes bal alkarjának (rendezői jobbon) vonala szépen arányosan elosztja a képet: bal felén a múlt retróslámpabúrája, jobbra a fény és a technika uralja a hátteret. De a háttér más viszonylatban is szépen összhangban dolgozik az előtérrel. Az arc (ének) a dob (zene) és a reflektor (csillogás) is egy szép, lefelé mutató háromszög-formát alkot a képen, ami a kép legvilágosabb részét képező beégett fényháromszögben is visszaköszön (arányosan kisebben). A háromszögben pedig megtaláljuk a helyszínjelölést, ahol mindez otthonra lel: megtudjuk hogy az A38 hajón vagyunk.
   Amíg a 80-as években ezek az alternatív zenei stílusok a Fekete Lyukból szóltak hozzánk, addig a mai világban mennyivel másabb, mennyivel finomabb közegben is elfogadottá váltak. Változik a világ, de a zene örök. Zöld. A fény meg kék. (A Szabó Lászlóig vezető asszociációimat, mag az onnan jövő aktuális áthallásaimat már nem írom ide... :)
   Mellékes személyes megjegyzés: Ha jól sejtem a kompromisszum a jobb szélen levő doboz volt, ami teljesen mellékes, és minimális tényező, de a képról való kihelyezkedése esetén ha jól sejtem a fejbeli térrekonstrukcióm alapján) felborul a fent részletezett precíz kompozíciós rend. Max. a bal képfélen levő zöld pöttyöt venném ki, bár némileg rímel a címre, de inkább zavaró mint hangsúlyos.
   A kép tökéletesen hozza a zene lecke lényegét. Kivitele, kompozíciója is nagyon el van találva, pontosan kimért alkotás. Mindenképp jár hát rá a 3 csillag szerintem. (Nagy Zoltán A.)
értékelés:

Hát, ugye, khmm, szembesítő erejű a kép, én se leszek már fiatalabb, de dolgozom az ügyön, hogy legalább kevésbé legyek fejhús. Jó a megfigyelés és jó a geg, és a szerencse is a kezedre dolgozott, mert olyan ez az egész, mintha azon a füstkarikán ott átnéznék. Kis problémám a dologgal annyi, hogy az élesség alapvetően a kezemen van, miközben az a legkevésbé izgalmas ebben a játékban. Valahova oda raktam volna a mélységélességet, ahol a füst van, és egy kicsit nagyobb mélységélességgel dolgozva, a fejem is talán éles lenne. (hegyi)
értékelés: