18. Portré, emberábrázolás

Az András által beküldött portrékép mind beállításában, mind mondanivalójában, abban a gesztusrendszerben, amit az arc közöl felénk, egy teljesen elfogadható és jó fotográfia. Ami számomra kérdéses az arcon megcsillanó fény, és annak a tónusrendje. Most így ez a kép azt a hatás kelti, mintha az alany bőrét bekentük volna valami olajjal, és ez csillogna nagyon erősen. Szerintem ha ebből a képből indulunk ki, akkor a kéz, az ujjak tónusrendje lenne az, amit követni kellene az arcnál is. Túlságosan kontrasztosra van emelve ez a kópia, ennél szerintem egy kevésbé kopogós kép hatásosabb lenne. Mert így most ezzel a túlerősítéssel, túlélesítéssel azok a finomságok vesznek el, és válnak nagyon is grafikussá, amik pont ezt az érzelmi többletet tudnák a néző felé közvetíteni. Egyszóval: hatásvadász. Enné kevésbé kell erőteljesen fogalmazni, mert azok a jelek, amik az arcon megjelennek, nem ennyire egyértelműen markánsak. A kép címe egy kérdés: Van remény?, és az arc ad választ erre, de ha ennyire élesre, határozottra vesszük a kontrasztot, akkor mindez ellentmondásba keveredik saját magával. Szebb, nyugalmasabb, nyugtatóbb lenne azt a tónusrendet tartani, ami a kézfejen van. (hegyi)
értékelés:

"A világ néha megpróbálja megrendíteni a hitemet. De én még mindig hiszek a zenében, ahogy néhányan a tündérmesékben hisznek." (August Rush c. film)

Nem teljesen értem az utalást a leiratban, úgyhogy azzal nem is kezdenék túl sokat. Volt valamelyik tehetségkutatóban egy hölgy, az hordott ilyen érdekes sityakokat, hasonlít rá amit most itt látunk. Olyan mintha ez valami varázssapka lenne, úgy is van fotózva. Ez annak is köszönhető, hogy nyilván ez a fehér felület borzalmasan túlvilágítja a környezetetét, és ha készítünk egy felvételt, akár vakuval, akár a belső világítást használva, ami ilyen erős visszaverődést ad, akkor már ilyen fény-udvarok is keletkeznek körülötte. Részben ez annak is köszönhető, hogy ez itt viszonylag hosszabb expozíciós időnél történt valami kis bemozdulás. Nem tudom, lehet, hogy ezt nem látom pontosan. Kedvelem a képet, bár van egy-két dolog, amivel nem teljesen értek egyet. Egyrészt a kép fölső jobb oldali részéből, ott a polc fölötti részt, a polccal együtt, levágnám. Ha ott most hozunk egy döntést, és ezt a vágást megtesszük, akkor erősebb lesz a kompozíció, a hölgy feje fölött erre a térre nincsen túl sok szükség. Ugynakkor jót tett volna, ha ugyanennyit lent meghagyunk, mert az a kéz, ami itt játszik ezen a csodálatos hangszeren, fontos lenne. Személyes, szubjektív dolog az a tekintet és az a mosoly, amit kapunk, bár nem nekünk szánta a modell, valószínűleg ő ott valakivel kommunikál. Nem olyan nagyon nagy baj, ha nem mindig minden a nézőknek szánt produkció, mondjuk még ezt is el tudom fogadni, de a kompozíció nem teljesen százas. (hegyi)
értékelés:

El tudom fogadni, hogy ez egy monokróm kép, csak nem fekete-fehér, hanem bordós-lilás-fekete. Ezzel olyan nagy bajom nincsen. Ami itt nekem a probléma az az, hogy a képkivágás és ez az ábrázolás elindítana egy történetet, de olyan erős a hatása ennek a fölülről fényképezésnek, ami igényelne valami magyarázatot is a képen. Ez a magyarázat nem születik meg. Nekem itt úgy tűnik, hogy azon kívül, hogy megtetszett ez a formai játék, hogy egy arcból teljesen mást is létre lehet hozni csak fények és a nézőpont megválasztásával, ezzel András megelégedett, és nagyjából itt véget is ért az, amit ő elindított. Ez lehetne egy mese nyitóképe. Másrészt a tekintetbe nem árt, ha még valamennyi megmarad. Ez a két kis pont, ami a fényt visszatükrözi, kevés. Kellene hozzá a szembogárból több. Az is biztos, hogy az alsó megvilágítás nem egyértelműen pozitív élményeket hoz. Lehet, hogy ez cél, de akkor ezt a célt tessék kibeszélni, kifejteni. Ezt visszaadnám ismétlésre Andrásnak. (hegyi)

Valamilyen tükröződésből néz vissza a modell. Nekem úgy tűnik, hogy van egy kettős tükröződéses játék, mintha egy kirakati üvegen át nézné a fotografáló személyt. Trükkös Bara, mert a kislány szemüvege lehetne segítség, de nem fordult ő annyira vissza, hogy ez a tükröződés létrejöjjön, nem látjuk, hogy hol készült a fotó, pedig a szemüveg ebben esetleg segíthetne. És ez jó is, hogy nem buktatja ezt le. Nagyon finomak azok a kis jelzések, amik a sapkán, az arcon, a hajnál létrejönnek, amik mutatják ezt a dupla tükröződést. Az élmény is abszolút nyári, a fények, a színek, bár egy picit a kompozíció szűkre lett komponálva. A szemüveg egy jó gesztus, de figyeljünk arra, hogy csökkenti a kommunikációs lehetőséget a modell és a néző között. Most az arcon lévő gesztusok erősítik a helyzetet, tehát itt ez kevésbé problematikus. A jövőre nézvést mondom, hogy az idegesítő, amikor a modellnél nem tudunk mit kezdeni a szemüvegével, miközben a tükröződés, meg az, hogy nem látjuk a tekintetet, nehezebb helyzetbe hoz minket, mert ezeket utána a kompozícióval kell helyrehozni, a kompozíció lesz az, ami érvényessé teheti ezt a döntést. Nem mondom azt, hogy ez egy nem jól megoldott kép, csak azt mondom, hogy a szűk képhatárolással, és ezzel a szemüveges megjelenéssel csökkentette most Bara azt az élményszintet, ami a nyárhoz köthető. (hegyi)
értékelés:

Van olyan fotográfiai eszköz, amitől engem a hideg kiráz: a lágyító előtét, a lágyító lencse, a lágyítás az ilyen. Ráadásul egy fiatal hölgyről beszélünk, indokolatlannak is érzem ezt az eszközt. Akkor például el tudom képzelni, amikor egy hiúságában erősebben megélt középkorú hölgyet fotózunk, akkor talán még indokoltabb is, hogy a lágyító lencsével, vagy a fotosop eszközzel ezt létrehozzuk, de itt most ez számomra nem teljesen érthető. Ahogy a tónusvesztés sem. Most vagy azt csinálom, hogy csinálok egy fekete-fehér képet erről a hölgyről, és akkor csókolom, vagy csinálok egy színeset, de azt, hogy vörösre meghagyom, a többit kigyengítem, nem látom indokoltnak. Gime, ha mindenre ezt a tónusjátékot használod, az modorossá tesz. A gesztus: én most nem tudom, hogy Evy, a modell tulajdonképpen mit csinál. Valószínűleg nem mobiltelefonál, mert ilyen kicsi telefon nincs, de valami történt a fülével, amiért odatette a kezét. Valamit néz, lehet, hogy egy kirakat, de ezt se tudom. Lehet, hogy elvesztette a másik fülbevalóját is, mert az látszik, hogy ebből a füléből hiányzik egy fülbevaló. Nem tudom mi történt. Nem elviccelni akarom, de ha én, mint néző, nem tudom, akkor abból eredhet, hogy a fotós se tudta biztosan, hogy mit akart közölni. Van olyan, hogy az ember meglát egy helyzetet, és úristen ez rám eszméletlen hatással van, és elkészíti a képet. De ilyenkor kell utána a szerkesztésnél újból átgondolni, hogy még mindig megvan-e ez a hatás. Ez olyan mint a gonzo újságírás, aminek az az alapja, hogy vagy írjál betépve, és szerkesszél józanul, vagy írjál józanul, és szerkesszél betépve, de valamilyen kontrollt az ember meghagy magának. Itt is ez a kontroll kell, hogy tudjam azt, hogy ez nem lett száz százalékosan kész. Utána már bindzsizhetek a fotosoppal, amennyit akarok, ettől még nem fogja meghozni azt, hogy miért is, és miért akkor, és miért ebben a pózban készült ez a kép. Az embernek mindig ode kell figyelnie arra, hogy a modellnek van-e bármi olyan sajátossága, amit érdemes kiemelni, avagy van-e olyan helyzet, amit ápol és eltakar, amit érdemes korrigálni. Itt most ennél a képnél az orr az, amit ez a fényforma, amit itt most Gime alkalmaz, méginkább kiemel. Ha ez egy szemből készített portré lenne, akkor kevésbé lenne hangsúlyos az orr formája. Gime, én értem, de visszaadnám ismétlésre. Szeretném, ha Evyről készítenél egy olyan portrét, amin ezek a kérdések el vannak döntve, amik itt fölmerültek. (hegyi)

Egy kedves figura

Szeretem azokat a helyzeteket, amikor észreveszünk olyan párhuzamokat, amik nyilvánvaló a szerkesztő, az alkotó, a készítő szempontjából nem voltak akkor egyértelműen magyarra fordítva valószínű, hogy az a bakter, aki fölcsavarozta ezt a táblát ezekkel az anyacsavarokkal, nem tudta, nem gondolta, hogy ezzel ő létrehoz egy ilyen formát, ami ténylegesen hasonlíthat akár egy bohóchoz, de mondhatnánk pingvint is. Aranyosak ezek a megfejtések. Amit hiányolok, egyrészt az, hogy azért kompozícióban nekem egy picit billeg, a vágásokkal nem vagyok egyértelműen tisztában, hogy mi miért és hogyan történt. Lehet, hogy semmi érdekes nincs a felső meg az alsó háromszögben, de lehet, hogy ezt a ritmust is ki lehetett volna használni. Nekem most ilyen szempontból egy elkattintott képnek tűnik, hogy gyorsan legyen meg, mielőtt elmegy az onnan, vagy mielőtt nekem haza kell mennem. Ezt érvényesnek tartom, és elfogadható magyarázatnak, mégis azt mondom, hogy ha ez nem egy olyan elvetemült helyen van, lehet, hogy érdemes lenne ismételni. Egyrészt ezért, másrészt pedig a fényviszonyok sem teljesen optimálisak. Teljesen másról beszélne ez a kép akkor, hogy ha a háttérben is látható lenne valami vicces, vagy színtónusaiban is élénkebb helyzet. Én azt mondom Tamásnak, hogy a meglátás mindenféleképpen ér egy csillagot, a megoldással nem teljesen értek egyet. Úgyhogy én ezzel az egy csillagnál maradnék, azzal, hogy ha van kedve, akkor érdemes lenne erre egy kicsit több időt fordítani. (hegyi)
értékelés:

Olyan egy picit nekem ez a fotó, mint amikor a suliban szünetben egy picit unatkozik az ember és előkapja a kis fényképezőgépét, és galád módon elkezdi ezzel szekírozni a másikat, aki áldozatául esik egy ilyen fotós játéknak. Persze ezeket mind erősen idézőjelbe teszem, mert ezek viccesek, és nagyonis jó hangulatú történetek lehetnek. Mint hogy ha itt ennek egy darabját látnánk. Maga a helyzet a keresetlenségével válik erőssé, ugyanis itt nem sokat lacafacázott Tímea, hogy a fiúnak a tarkójából kinő egy kis növény, az orra belefúródik egy vaslemezbe, vagy hogy hogy van elvágva a karóra a kezén, hanem elkészítette ezt a fotográfiát, mert neki maga a gesztus volt a fontos. Mint gesztus, én ezt értékelem, abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy azt a mélységet tudja hordozni, amit a portré, mint műfaj, megkíván. Tehát hangulatképnek, eseménynek én ezt abszolút el tudom fogadni, a portré másról szól egy picit nekem. Nem akarom ezt itt én túlkomolykodni, de a portrénál törekedni kell arra, hogy az ismeretlenek számára is egy embernek a habitusát feltárjuk. Nem vagyok száz százalékig meggyőzve, hogy itt most erről van szó. Látszik a fiú szemén, hogy ő mosolyog ezen a helyzeten, de nem túl együttműködő a fotográfussal. Odafordul ő a kamerához, de nem biztos, hogy komolyan veszi ezt a helyzetet. Nem azt mondom, hogy mindig véresen komolyra kell feszíteni egy ilyen történetet. Viszont azt is gondolom, hogy ezek az ellesett pillanatok akkor igazán erősek, hogy ha vagy olyan tevékenység közben lesünk meg valakit, ami rá nagyon is jellemző, és jól lefordítható a néző számára, vagy olyan mimikát, olyan gesztust hordoz, ami arról a szereplőnek a lelkivilágáról, az érzelmi világágól tud üzenetet hordozni számunkra. Itt most emiatt a zártság miatt nem biztos, hogy olyan nagyon előjön, mert lehet, hogy a fiú közben a nyelvét nyújtogatja ott a tenyerénél, nem tudhatjuk. Szóval én azt mondom, hogy ez így oké, a Portré leckébe. Magát a képet nem ismétlésre adom vissza, hanem magát a leckét. Mert szeretném, ha Tímea egy picit jobban elmélyítené magában. És még egy dolog: vannak itt lényegesen kisebb sorszámú leckék, gondolok itt az első háromra. Én azt szeretném kérni Tímeától, hogy az első három leckével próbálkozzon, az önportréval, mert az önportrén keresztül tudunk olyan megfigyeléseket magunkévá tenni, amik aztán később a portrés munkánál visszaidézhetőek. Elfogadom magát ezt a leckét, de erre most csillagot sem tudok adni, az értelmezési problémák miatt, és azt kérném, hogy ha lehet, hogy először próbáljuk meg saját magunkat a kamera elé hívni, és saját magunkon kísérletezni, mert ezek a tapasztalatok fogják megmondani, hogy mit várhatunk el a modelltől, milyen szituációban mit fog reagálni, meddig bír egy pózt, melyik gesztus mit jelent. Ezeket saját magunkon tudjuk jól kigyakorolni. Ismétlés. (hegyi)