18. Portré, emberábrázolás

Van remény?

Az András által beküldött portrékép mind beállításában, mind mondanivalójában, abban a gesztusrendszerben, amit az arc közöl felénk, egy teljesen elfogadható és jó fotográfia. Ami számomra kérdéses az arcon megcsillanó fény, és annak a tónusrendje. Most így ez a kép azt a hatás kelti, mintha az alany bőrét bekentük volna valami olajjal, és ez csillogna nagyon erősen. Szerintem ha ebből a képből indulunk ki, akkor a kéz, az ujjak tónusrendje lenne az, amit követni kellene az arcnál is. Túlságosan kontrasztosra van emelve ez a kópia, ennél szerintem egy kevésbé kopogós kép hatásosabb lenne. Mert így most ezzel a túlerősítéssel, túlélesítéssel azok a finomságok vesznek el, és válnak nagyon is grafikussá, amik pont ezt az érzelmi többletet tudnák a néző felé közvetíteni. Egyszóval: hatásvadász. Enné kevésbé kell erőteljesen fogalmazni, mert azok a jelek, amik az arcon megjelennek, nem ennyire egyértelműen markánsak. A kép címe egy kérdés: Van remény?, és az arc ad választ erre, de ha ennyire élesre, határozottra vesszük a kontrasztot, akkor mindez ellentmondásba keveredik saját magával. Szebb, nyugalmasabb, nyugtatóbb lenne azt a tónusrendet tartani, ami a kézfejen van. (hegyi)
értékelés:

piercing rulez

Kapunk egy kép-hármast, amit portré kategóriába küld András. Ezek még nincsenek készen. A srác zseniális, csak reménykedni tudok abban, hogy összefutsz még vele valamikor, és tudsz még vele dolgozni. Ezek az extrém mennyiségű piercingek, amiket ő visel, nagyon jó kiindulási alap. Az első képnél egy picit szűkre van az egész véve. Van egy mozdulat, ami azáltal nem fejeződhet be, hogy kifutott a képből. Nem tudjuk, hogy ott mi történt. Elkapott pillanat, de túl szűkre van komponálva. A második képen tulajdonképpen a főszerep a szőke hölgyé, akinél szintén lóg valami az orrából, de látszik, hogy kommunikáció folyik a nézővel. Ez egy kicsit olyan, mintha egy 70-es évek beli olasz filmből lenne kivágva, itt csak a testékszerek azok, amik a mai korba hoznak minket, de a gesztusrendszer, a témaválasztás, az időzítés mind-mind ezt a kort idézi. Az a baj, hogy ez nincs teljesen eldöntve, hogy ténylegesen ő-e a főszereplő. Ha igen, akkor vagy azt csinálom, hogy a másik szemét is átrakom azon a karikán, ami a fiú fülében látszik, vagy a karika másik oldalára teszem, de egy szem itt kevés. Van egy harmadik kép is, amin valószínű ugyanez a fiú áll. Itt a képkivágással nem teljesen értek egyet, ott vágjunk ahol a póló véget ér, ha már levágtuk azt a kezét. Másik dolog az, hogy számomra nem csak a főszereplő fontos, hanem a mögötte lévő szereplők is lényegesek. Most ezzel a helyzettel, hogy ő van csak élesre hozva, a mögötte lévő szereplők hatását veszed el. Önmagában a fiú nem viszi el a hátán ezt a kompozíciót. Az is látszik, hogy ezt a vignettálós sötétítést használod, akkor használja ezt az ember, amikor saját maga sincs megelégedve azzal a kompozícióval, amit csinált. Portrénak ezt nem tudom elfogadni, még nincs Történetmesélés leckénk, riportnak kevés lenne, mert nem tudunk meg túl sokat, hogy ő most egy halász, horgász, vagy lányokat futtat, vagy mit csinál. Jelen pillanatban lebeg a kategóriák között. Egyetlen egy csillagot adok neked erre most András, azért mert már várnám azt, hogy kidolgozottabb eredményeket hozz nekünk ide. (hegyi)
értékelés:

a Zene a tiéd...

"A világ néha megpróbálja megrendíteni a hitemet. De én még mindig hiszek a zenében, ahogy néhányan a tündérmesékben hisznek." (August Rush c. film)

Nem teljesen értem az utalást a leiratban, úgyhogy azzal nem is kezdenék túl sokat. Volt valamelyik tehetségkutatóban egy hölgy, az hordott ilyen érdekes sityakokat, hasonlít rá amit most itt látunk. Olyan mintha ez valami varázssapka lenne, úgy is van fotózva. Ez annak is köszönhető, hogy nyilván ez a fehér felület borzalmasan túlvilágítja a környezetetét, és ha készítünk egy felvételt, akár vakuval, akár a belső világítást használva, ami ilyen erős visszaverődést ad, akkor már ilyen fény-udvarok is keletkeznek körülötte. Részben ez annak is köszönhető, hogy ez itt viszonylag hosszabb expozíciós időnél történt valami kis bemozdulás. Nem tudom, lehet, hogy ezt nem látom pontosan. Kedvelem a képet, bár van egy-két dolog, amivel nem teljesen értek egyet. Egyrészt a kép fölső jobb oldali részéből, ott a polc fölötti részt, a polccal együtt, levágnám. Ha ott most hozunk egy döntést, és ezt a vágást megtesszük, akkor erősebb lesz a kompozíció, a hölgy feje fölött erre a térre nincsen túl sok szükség. Ugynakkor jót tett volna, ha ugyanennyit lent meghagyunk, mert az a kéz, ami itt játszik ezen a csodálatos hangszeren, fontos lenne. Személyes, szubjektív dolog az a tekintet és az a mosoly, amit kapunk, bár nem nekünk szánta a modell, valószínűleg ő ott valakivel kommunikál. Nem olyan nagyon nagy baj, ha nem mindig minden a nézőknek szánt produkció, mondjuk még ezt is el tudom fogadni, de a kompozíció nem teljesen százas. (hegyi)
értékelés:

szőke Sadako

András, itt az a helyzet, hogy ha mint portrét kellene ezt értelmeznem, akkor ugye valószínűsítem, hogy ennek a - talán hölgynek - neve az, hogy Sadako. És ő ugye szőke, és ezért lett ez a képnek a címe, meg hogy portréra küldted. Ha jól sejtem - és itt most kicsit csalok, mert erről a képről beszéltünk mi már -, akkor azt is tudom, hogy ez megint egy filmes utalás akar lenni, amivel már találkoztunk az Estiskolán. Azt se tudtam megfejteni, ezt se. Úgyhogy ez most beáll abba a sorba, mint a Daninak a képe, hogy megfejtés hiányában nem tudom értelmezni a címet. A képpel az a helyzet, hogy nem biztos, hogy annyira előnyös ez a fotográfia, mint portré. Most vegyük azt, hogy nem tudok arról, hogy ez itt valami filmes játék akarna lenni, nem tudom, hogy ez a Kör c. film japán verziója, semmit nem tudok (egyébként sem ismerem), tehát csak mint portrét nézem. Hoztál néhány olyan döntést, amivel nem értek egyet. Egyrészt a hölgy, ahogy így előrehullajtja a haját, hogy ezt a kvázi sejtelmes tekintetet létre tudja hozni, ebben a formában azért nehézkes, mert az a tónusrend, ami az arcán létrejön néhol, az utána a kiégetett hajrésszel zárójelbe kerül. Tehát ez nem is egészen hajnak értelmezhető, hanem olyan, mintha valami sérülés lenne a hordozón, zsilettpengével hasolóakat lehet kapargatni. A másik problémám az, hogy ha csak folthatásában nézem, akkor azt az ívet, ami a fejtetőnél most vágva van, érdemes lett volna befejezni. Aztán a rövidebbik része a hajnak izgalmas, ahogy befejeződik az orrnál. De a másik oldalon ezek a vonalak nem így futnak ki. Lehet, hogy ennek a hölgynek 80 cm hosszú haja van, és ezt nem lehet belekomponálni, ez igaz, ugyanakkor az arc is egészen furcsán világítódik ettől meg, és ez nem biztos, hogy annyira jót tesz most a modellnek. Mert neki van szája, és ha nem is kell azt ugyanolyan fényben hozni (mert ugye a világításnak az az értelme, hogy a térbeliséget erősíthessük vele), de itt most nem erősítetted a térbeliséget, hanem két fő irányvonalat hagytál: az egyik egy viszonylag laposra világított frontális rész, a másik a sötétben hagyott, árnyékba kerülő rész. Mint portré ezért én nem nagyon tudom elfogadni, visszaadom ismétlésre, tessék a portrét komolyan venni. Elsősorban azt szeretném, ha a portrénál azokat a lépcsőket végigjárnánk, amik a tradicionális, a nézők és a modellek által elvárt lépcsők. Zárójelben mondom, és akárki is a modell, mivel az Estiskola is iskola, elnézés kérek, de a tanulság szempontjából mondom: ha ez a fénykép a pályájára visszatérő Boy George-ról készül, akkor azt mondom, hogy lehet benne értelme, bár akkor azt az érdekes kis sityakot, amit néha hordott, föl kell tenni a fejére, mert az emblematikus. A másik dolog az, hogy nem tudom, hogy mennyire jellemző a modellre ez a helyzet. Ha ő belement abba a játékba, hogy illusztrációja lesz egy Gimesi-féle gondolatnak, ám legyen, csak akkor azt ne hívjuk portrénak. Ismétlés. (hegyi)

WoodElf

El tudom fogadni, hogy ez egy monokróm kép, csak nem fekete-fehér, hanem bordós-lilás-fekete. Ezzel olyan nagy bajom nincsen. Ami itt nekem a probléma az az, hogy a képkivágás és ez az ábrázolás elindítana egy történetet, de olyan erős a hatása ennek a fölülről fényképezésnek, ami igényelne valami magyarázatot is a képen. Ez a magyarázat nem születik meg. Nekem itt úgy tűnik, hogy azon kívül, hogy megtetszett ez a formai játék, hogy egy arcból teljesen mást is létre lehet hozni csak fények és a nézőpont megválasztásával, ezzel András megelégedett, és nagyjából itt véget is ért az, amit ő elindított. Ez lehetne egy mese nyitóképe. Másrészt a tekintetbe nem árt, ha még valamennyi megmarad. Ez a két kis pont, ami a fényt visszatükrözi, kevés. Kellene hozzá a szembogárból több. Az is biztos, hogy az alsó megvilágítás nem egyértelműen pozitív élményeket hoz. Lehet, hogy ez cél, de akkor ezt a célt tessék kibeszélni, kifejteni. Ezt visszaadnám ismétlésre Andrásnak. (hegyi)

WoodElf #7da819-8902

Szerintem Andrásnak valaki segítsen a címadással, aki irodalmi vénával rendelkezik, Aureliano, vagy valaki, mert ez borzalom. Nem tudom mi ez a WoodElf #7da819-8902, és ha nem tudom, akkor mi a francnak van ott. Képcímet pedig kell adni, de tessék megtanulni. Ez dekódolhatatlan. Lehet, hogy valamilyen '73-as amatőr sci-fi filmnek a címe, én nem tudom, nem tudok vele mit kezdeni. A kép viszont jó. Sajnálom ezt a képcímadást, szívem szerint levonnék erre most egy csillagot, mert András, ha egyszer megtaláltál valamit akkor próbáld meg nem elökörködni. Jó ez a portré, azzal együtt, hogy torzít az objektív, azzal, hogy kicsit ki van lágyítva, de mégis megvan az egésznek egy olyan hangulata, ami arra is hasonlít, mint mondjuk egy filmforgatás szünetében a főszereplő megkegyelmezett volna a rajongóknak, és belemosolyog a kamerába, hogy "na szia, itt vagyok, én vagyok az általad óhajtott nő, de már megyek is vissza dolgozni". Jó a kép, erre megadom a három csillagot, de András, próbáld meg légyszíves ezt a címadás mizériát valahogy megoldani, mert ez így nem jó. (hegyi)
értékelés:

Nyár

Valamilyen tükröződésből néz vissza a modell. Nekem úgy tűnik, hogy van egy kettős tükröződéses játék, mintha egy kirakati üvegen át nézné a fotografáló személyt. Trükkös Bara, mert a kislány szemüvege lehetne segítség, de nem fordult ő annyira vissza, hogy ez a tükröződés létrejöjjön, nem látjuk, hogy hol készült a fotó, pedig a szemüveg ebben esetleg segíthetne. És ez jó is, hogy nem buktatja ezt le. Nagyon finomak azok a kis jelzések, amik a sapkán, az arcon, a hajnál létrejönnek, amik mutatják ezt a dupla tükröződést. Az élmény is abszolút nyári, a fények, a színek, bár egy picit a kompozíció szűkre lett komponálva. A szemüveg egy jó gesztus, de figyeljünk arra, hogy csökkenti a kommunikációs lehetőséget a modell és a néző között. Most az arcon lévő gesztusok erősítik a helyzetet, tehát itt ez kevésbé problematikus. A jövőre nézvést mondom, hogy az idegesítő, amikor a modellnél nem tudunk mit kezdeni a szemüvegével, miközben a tükröződés, meg az, hogy nem látjuk a tekintetet, nehezebb helyzetbe hoz minket, mert ezeket utána a kompozícióval kell helyrehozni, a kompozíció lesz az, ami érvényessé teheti ezt a döntést. Nem mondom azt, hogy ez egy nem jól megoldott kép, csak azt mondom, hogy a szűk képhatárolással, és ezzel a szemüveges megjelenéssel csökkentette most Bara azt az élményszintet, ami a nyárhoz köthető. (hegyi)
értékelés:

András

Gyakorol.

Gáborom, megint azt mondom, hogy egy nagyon jó portrét készítettél Andrásról. Ez a hangszer egészen fantasztikus egyébként, én mindig becsültem azokat, akik ekkora méretű hangszeren játszanak. Ez nagy fizikai teljesítmény is, és az a jó, hogy látszik a modell szemén, hogy ő abszolút ebben az elvarázsolt világban van ezzel a csodahangszerrel. Talán segíthetene az, hogy ha még több fényt sikerülne csillogtatni ezen a hangszeren ott a kezénél. Mert a szeménél nagyon jól látszik ez a történet, nagyon jól jön az az élmény, amit ő átél, dehát a gyakorláshoz azért a kéz is kell. Egy kis tükörrel vagy alufóliával valahogy jó lett volna oda egy picit több fényt vinni. Ez azért is lenne jó, mert a háttérben ezt a belső nagy fényt valamivel kompenzálni kellene az előtérben is. De a három csillag megvan, bár a világításra tessék egy kicsit jobban odafigyelni, ott tetszett lenni a világítós táborban, azokat tessék felidézni, mint élményt. Ezért már lassan kezdek számonkérni, főleg azoktól, akik ott voltak. (hegyi)
értékelés:

Evy

Van olyan fotográfiai eszköz, amitől engem a hideg kiráz: a lágyító előtét, a lágyító lencse, a lágyítás az ilyen. Ráadásul egy fiatal hölgyről beszélünk, indokolatlannak is érzem ezt az eszközt. Akkor például el tudom képzelni, amikor egy hiúságában erősebben megélt középkorú hölgyet fotózunk, akkor talán még indokoltabb is, hogy a lágyító lencsével, vagy a fotosop eszközzel ezt létrehozzuk, de itt most ez számomra nem teljesen érthető. Ahogy a tónusvesztés sem. Most vagy azt csinálom, hogy csinálok egy fekete-fehér képet erről a hölgyről, és akkor csókolom, vagy csinálok egy színeset, de azt, hogy vörösre meghagyom, a többit kigyengítem, nem látom indokoltnak. Gime, ha mindenre ezt a tónusjátékot használod, az modorossá tesz. A gesztus: én most nem tudom, hogy Evy, a modell tulajdonképpen mit csinál. Valószínűleg nem mobiltelefonál, mert ilyen kicsi telefon nincs, de valami történt a fülével, amiért odatette a kezét. Valamit néz, lehet, hogy egy kirakat, de ezt se tudom. Lehet, hogy elvesztette a másik fülbevalóját is, mert az látszik, hogy ebből a füléből hiányzik egy fülbevaló. Nem tudom mi történt. Nem elviccelni akarom, de ha én, mint néző, nem tudom, akkor abból eredhet, hogy a fotós se tudta biztosan, hogy mit akart közölni. Van olyan, hogy az ember meglát egy helyzetet, és úristen ez rám eszméletlen hatással van, és elkészíti a képet. De ilyenkor kell utána a szerkesztésnél újból átgondolni, hogy még mindig megvan-e ez a hatás. Ez olyan mint a gonzo újságírás, aminek az az alapja, hogy vagy írjál betépve, és szerkesszél józanul, vagy írjál józanul, és szerkesszél betépve, de valamilyen kontrollt az ember meghagy magának. Itt is ez a kontroll kell, hogy tudjam azt, hogy ez nem lett száz százalékosan kész. Utána már bindzsizhetek a fotosoppal, amennyit akarok, ettől még nem fogja meghozni azt, hogy miért is, és miért akkor, és miért ebben a pózban készült ez a kép. Az embernek mindig ode kell figyelnie arra, hogy a modellnek van-e bármi olyan sajátossága, amit érdemes kiemelni, avagy van-e olyan helyzet, amit ápol és eltakar, amit érdemes korrigálni. Itt most ennél a képnél az orr az, amit ez a fényforma, amit itt most Gime alkalmaz, méginkább kiemel. Ha ez egy szemből készített portré lenne, akkor kevésbé lenne hangsúlyos az orr formája. Gime, én értem, de visszaadnám ismétlésre. Szeretném, ha Evyről készítenél egy olyan portrét, amin ezek a kérdések el vannak döntve, amik itt fölmerültek. (hegyi)

Ágnes

ül a verandán.

Ez egy jó portré Ágnesről. Azon kívül, hogy GG is most saját magának a dugájába dől: Ollókezű Edvárd, akinek elveszett az ollója. A kép fölső részéből nyugodtan lehetne vágni egy centit, semmi nem indokolja azt, hogy minek az a levegőrész ott. És exponálás előtt talán ha azt a tejfölös bödönt onnan a korlátról leveszem, akkor lehet, hogy jobb lett volna. Én ismerem Ágnest annyira, hogy tudom, hogy nem egy egyszerű dolog őt lefotózni, mert ficereg mindig, meg mocorog, nem veszi komolyan a fotóst. Tehát ebben a tekintetben hasonlít egy kicsit a GG-hez, úgyhogy itt emberükre találtak egymással, talán lehet, hogy ezért is sikerült a kép, mert lehet, hogy a két icergő ficergő végülis rájött, hogy két dudás egy csárdában nem fér el. Még egyszer mondom, hogy ez egy nagyon jó kép Ágnesről, azért mert ritka pillanat, amikor őt ennyire nyugodt helyzetben lehet látni. Ha leválasztom a képről Ágnes személyiségét, azt, hogy pokoli nehéz lefotózni, akkor egy pici derítés lehet, hogy nem ártott volna szemből, vagyis Ágnes testvonalának merőlegesen, mert most a nyak és a fül részről elég sok fény verődik be, valamennyi onnan valamiről vagy valakiről visszaverődik, ez látszik, de abból egy picit több kéne, ami kiegyensúlyozza ezt a sok fényt ami a nyakánál bejön. Ezt egyébként utólag lehet, hogy maszkolással vissza lehetne hozni ott a nyaknál. De a három csillag megvan, maximális tiszteletem Gáboré, én nem tudok Ágnesről portrét csinálni, mert nem hagyja. (hegyi)
értékelés:

A MÁV bohóc

Egy kedves figura

Szeretem azokat a helyzeteket, amikor észreveszünk olyan párhuzamokat, amik nyilvánvaló a szerkesztő, az alkotó, a készítő szempontjából nem voltak akkor egyértelműen magyarra fordítva valószínű, hogy az a bakter, aki fölcsavarozta ezt a táblát ezekkel az anyacsavarokkal, nem tudta, nem gondolta, hogy ezzel ő létrehoz egy ilyen formát, ami ténylegesen hasonlíthat akár egy bohóchoz, de mondhatnánk pingvint is. Aranyosak ezek a megfejtések. Amit hiányolok, egyrészt az, hogy azért kompozícióban nekem egy picit billeg, a vágásokkal nem vagyok egyértelműen tisztában, hogy mi miért és hogyan történt. Lehet, hogy semmi érdekes nincs a felső meg az alsó háromszögben, de lehet, hogy ezt a ritmust is ki lehetett volna használni. Nekem most ilyen szempontból egy elkattintott képnek tűnik, hogy gyorsan legyen meg, mielőtt elmegy az onnan, vagy mielőtt nekem haza kell mennem. Ezt érvényesnek tartom, és elfogadható magyarázatnak, mégis azt mondom, hogy ha ez nem egy olyan elvetemült helyen van, lehet, hogy érdemes lenne ismételni. Egyrészt ezért, másrészt pedig a fényviszonyok sem teljesen optimálisak. Teljesen másról beszélne ez a kép akkor, hogy ha a háttérben is látható lenne valami vicces, vagy színtónusaiban is élénkebb helyzet. Én azt mondom Tamásnak, hogy a meglátás mindenféleképpen ér egy csillagot, a megoldással nem teljesen értek egyet. Úgyhogy én ezzel az egy csillagnál maradnék, azzal, hogy ha van kedve, akkor érdemes lenne erre egy kicsit több időt fordítani. (hegyi)
értékelés:

Olcsibaba

Kedvenc képeim egyike.

Első nekifutásra azt is mondhatnánk, hogy ez egy röhögős gyerekportré, miközben én azt mondom, hogy pont attól válik izgalmassá, ami az a fényjáték, ami ennél a képnél létrejön. Hogy ebben van-e utólagos manipuláció, vagy nincs, ezt most nem akarom firtatni, vagy eldönteni, mert nem lényeges. Itt a lényeges az, hogy akár utólag, akár ott a helyszínen ezt a fajta fénybeállítást használta Rozi. Ettől plasztikus, ettől lesz tere, és "húsa" ennak a képnek amit látunk. Nagyon szugesszív a portré, és nagyon jó, hogy a kisfiú szemeiben megcsillan az a világítóeszköz, amit Rozi használt. Szóval, még egyszer mondom, nagyon szeretem ezt a fotográfiát. (hegyi)
értékelés:

Rejtett mosoly

Olyan egy picit nekem ez a fotó, mint amikor a suliban szünetben egy picit unatkozik az ember és előkapja a kis fényképezőgépét, és galád módon elkezdi ezzel szekírozni a másikat, aki áldozatául esik egy ilyen fotós játéknak. Persze ezeket mind erősen idézőjelbe teszem, mert ezek viccesek, és nagyonis jó hangulatú történetek lehetnek. Mint hogy ha itt ennek egy darabját látnánk. Maga a helyzet a keresetlenségével válik erőssé, ugyanis itt nem sokat lacafacázott Tímea, hogy a fiúnak a tarkójából kinő egy kis növény, az orra belefúródik egy vaslemezbe, vagy hogy hogy van elvágva a karóra a kezén, hanem elkészítette ezt a fotográfiát, mert neki maga a gesztus volt a fontos. Mint gesztus, én ezt értékelem, abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy azt a mélységet tudja hordozni, amit a portré, mint műfaj, megkíván. Tehát hangulatképnek, eseménynek én ezt abszolút el tudom fogadni, a portré másról szól egy picit nekem. Nem akarom ezt itt én túlkomolykodni, de a portrénál törekedni kell arra, hogy az ismeretlenek számára is egy embernek a habitusát feltárjuk. Nem vagyok száz százalékig meggyőzve, hogy itt most erről van szó. Látszik a fiú szemén, hogy ő mosolyog ezen a helyzeten, de nem túl együttműködő a fotográfussal. Odafordul ő a kamerához, de nem biztos, hogy komolyan veszi ezt a helyzetet. Nem azt mondom, hogy mindig véresen komolyra kell feszíteni egy ilyen történetet. Viszont azt is gondolom, hogy ezek az ellesett pillanatok akkor igazán erősek, hogy ha vagy olyan tevékenység közben lesünk meg valakit, ami rá nagyon is jellemző, és jól lefordítható a néző számára, vagy olyan mimikát, olyan gesztust hordoz, ami arról a szereplőnek a lelkivilágáról, az érzelmi világágól tud üzenetet hordozni számunkra. Itt most emiatt a zártság miatt nem biztos, hogy olyan nagyon előjön, mert lehet, hogy a fiú közben a nyelvét nyújtogatja ott a tenyerénél, nem tudhatjuk. Szóval én azt mondom, hogy ez így oké, a Portré leckébe. Magát a képet nem ismétlésre adom vissza, hanem magát a leckét. Mert szeretném, ha Tímea egy picit jobban elmélyítené magában. És még egy dolog: vannak itt lényegesen kisebb sorszámú leckék, gondolok itt az első háromra. Én azt szeretném kérni Tímeától, hogy az első három leckével próbálkozzon, az önportréval, mert az önportrén keresztül tudunk olyan megfigyeléseket magunkévá tenni, amik aztán később a portrés munkánál visszaidézhetőek. Elfogadom magát ezt a leckét, de erre most csillagot sem tudok adni, az értelmezési problémák miatt, és azt kérném, hogy ha lehet, hogy először próbáljuk meg saját magunkat a kamera elé hívni, és saját magunkon kísérletezni, mert ezek a tapasztalatok fogják megmondani, hogy mit várhatunk el a modelltől, milyen szituációban mit fog reagálni, meddig bír egy pózt, melyik gesztus mit jelent. Ezeket saját magunkon tudjuk jól kigyakorolni. Ismétlés. (hegyi)

Csoda

Olvastam itt a gyér számú hozzászólásnál azt, hogy esetleg ez nem is biztos, hogy Portré leckébe való. Nem értek egyet. Ez egy nagyon jó megfigyelés, nagyon jó helyzet, és abszolút elvonatkoztathatunk attól, hogy ez milyen helyen történt. Aki ült már repülőn, az tudja, hogy ez egy repülőgép belseje, felismerhetően jellegzetes az ablak, de mégis azt mondom, hogy itt nem ez a fontos. A fontos az, hogy egy olyan intim, megfigyelői pontból tudta a fotográfus ezt elkészíteni, aminél azt mondom, hogy azért ritkaság, mert ha részesei lennénk ennek a történetnek, és nem valami elbújt helyzetből készítenénk a képet, akkor valószínű, hogy rögtön létrejönne egy viszonylag gyors és dinamikus tempós kommunikáció: hogy "nézd anya, ott lent van a tehén, hú most milyen kicsi, most már alig látom, jaj nézd, most megyünk át a felhőkön" - tehát valószínűleg valamilyen folyamatos kommentár-helyzet lenne. Most csak maga a csodálkozás, az ámulat az, ami nagyon erősen jelen van ezen a képen, és az a fajta intenzív élmény elraktározási helyzet, ami jószerével a gyerekek sajátja, mert őket érik a legtöbb új impulzusok, dehát azért mi felnőttek is fel tudunk idézni ilyen helyzeteket bőven. Formában is stabil ez a háromszögforma, ami itt most a képen létrejön: ez egy talpára állított háromszög, tehát a kép mondanivalójával ellentétpárt tud alkotni, tehát stabilizálja, nyugalommal telíti azt az egyébként izgalmas és feszült helyzetet, ami a megfigyelői helyzet, akár a kisgyerek, akár a fotós szempontjából. Nagyon jól alkalmazza az eszközeit a fotográfus. Én még egyszer mondom, abszolút egyetértek azzal, hogy itt nem történt valami nagyon elvont leckekeresés, hanem a Portréba tette ezt Ágnes, még akkor is, ha ez a kis modell valószínű nem egy szokványos sztenderd portré-beállítási helyzetben található. Nekem ez megér három csillagot. (hegyi)
értékelés:

ars poetica

Gyula portréja

Kedvelem ezt a képet. Tetszik az elrendezés és a kompozíció is, csak abban nem vagyok 100%-ig biztos, hogy a modell most olyan pózban van, ami hozzáad ehhez a történethez. Merthogy azt kell mondjam, hogy ez a csípőre tett kéz nekem most olyan rövidülést, olyan formai megoldást ad, ami nem válik előnyére ennek a képnek. Minden mással egyetértek. Ez a egyetlen kérdésem van, ami miatt ez nekem kevésbé működik. Valami gesztust lehetett volna még tenni, akár felemeltetni a kezét. Kompozícióban meg lehet ezt oldani, hogy mi lett volna erre az üdvözítő. El tudnám képzelni, hogy ha feltette volna ő a kezét, széttárja a karjait, akkor a kép jobb felső sarka felé mutatva dinamikában létrehozunk megint egy izgalmas formát. Tehát kell instruálni a modellt. Ez a titka. (hegyi)
értékelés: