18. Portré, emberábrázolás

Bandi.

Azt gondoltam és erről beszéltem a rádióadásban is, hogy a kép fekve készült, csak trükkösen meg lett fordítva. Bandinak egy olyan arcát mutatja, amit azok, akik csak a bulin találkoznak fele, nem láthatnak, hiszen Bandi életvidám, jókat és sokat beszélő társaság motorja típus, ez az elgondolkodós, merengős forma meg is lepheti azokat, akik találkoztak már vele. Ami formailag nekem szúrja a szemem, az Bandi könyöke, az az éles kiszögellés így agresszívvé teszi, tehát ellene dolgozik a merengésnek, miközben persze értem, hogy a hajába túr, de lehet hogy ezt valahogy úgy is meg lehetett volna oldani, hogy vagy más kéztartással, vagy más szögből legyen ez ábrázolva, kevésbé határozottan és elkülönülően. Amit nem értek és ami viszont magyarázatra szorul, hogy miért lett az állából ennyi vágva, mert a keze szépen meg van tartva formailag, és ha így van, akkor nem érzem indokoltnak, hogy a szakáll, az áll ne kerüljön ide. Ugyanez igaz a másik szemre is, vagyis vagy profilt adunk, és akkor nem indítjuk el a szemöldökkel a másik formát, vagy félprofilt, vagy lentebbről úgy, hogy az orr takarjon, most az ott egy nyitott forma lett. Mivel tudom, hogy megoldható, mert a modell nem szalad el (remélem), így kérnék ismétlést. (hegyi)

Nem a környezet, nem a kutya, nem a mimika vagy a gesztus kérdéses nekem ebben a képben, mert ez mind következmény, mégpedig annak következménye, hogy hova teszem a kamerát. A képen ott van a kulcs, de most nem abba a zárba illesztettük, amit nyitna, magyarán, a két egymáson pihenő kéz a csúcspontja ennek a képnek, de most nem ez a lényeges, hanem a száj, a kimerevedett kutyus, a terítő és a háttér - azaz minden ez elé a gesztus elé tolakodik. Ha a két kézfej felől közelítek a szereplőhöz, máris értelmet nyer hogy mit keres ott a kutya, hogy mi a kapcsolat köztük, hogy mindaz, ami KÖZBEN történik, az csak a pillanat, mert az örök kötés az a két kéznél érezhető. Nem azt mondom, hogy csak a két kezet kellett volna exponálni, de azt gondolom, hogy ha nem a szokványos szemmagasságból (a modell tekintetében kicsit a szemmagasság felett) kattan el a gép, hanem mindaközben, hogy Vali mesél, megfigyelem, megkeresem azt a nyugalmi pontot (két kézfej), amihez képest felépítem a viszonyrendszerem, akkor ez már önmagában meg fogja szinte "ingyér" határozni azt, hogy hova állok, guggolok, honnan nézem, mit figyelek, és ehhez képest majd hova kerül a fej, mi lesz a háttérben, mi történik a képpel, és akkor egyértelművé lesz az üzenet is. Ismétlést kérek. (hegyi)

Nagyon zárt világ, amit itt látok. Nagyon zárt, bensőséges, de csak két irányba működő világ a kamera és a modell között, de nem tudom behelyettesíteni magam a kamerába, mint néző. Ez nem baj, csak mondom, mint tényt. Hogy ez a gesztus miatt van, vagy az instrukciók miatt, vagy a helyzet hozta ezt, nem tudom, de az az érzésem van, hogy mintha valahonnan, a hátatok mögül megfigyelném ezt az egész szituációt, ahogy anya és lánya járja a várost, és szavak nélkül kommunikálva, mint egy képregény, jönnek a naplóüzenetek, és ebben a világban nincs nagyon befogadás a külsőségekkel szemben. Itt vagyunk, sétáltunk, és ez kettőtökről szól. Ez nem baj, nagyon izgalmas, érdekes, kicsit hideg, kicsit furcsán érzi a néző magát ettől, hogy nem befogadva van, hanem mintha az asztalon felejtettek volna egy képeskönyvet, és belelapoztam volna, utána az ember gyorsan becsukja, mert érzi, hogy ez nem neki szólt, nem azért hagyták ott, hogy engem bevonjanak ebbe a történetbe. Ezt érzem ennél a képnél. Megvan a három csillag, nincs ezzel semmi probléma, csak megint a Bara segítségét kérném, hogy rosszul látom, jól látom? Most egy kicsit én vagyok bizonytalan, ebben kellene segítség. (hegyi)
értékelés:

Érdekesek ezek a többszörös expozíciók. Ha jól látom, itt két képről van szó, és az egyiken van kalap, a másikon nincs, és ettől olyan sejtelmessé válik ez az egész. Egyetlen egy problémám van ezzel a képpel: a kéznek ez a felénk mutató gesztus most ebből a ritmusból kiszakít. Kicsit lágy is ez a ritmus, nem eléggé feszes az a gesztus, olyan csajosan úgy csinálok, mintha pisztoly lenne a kezem, de mégsem, rád is mutatok, de azért kicsit ernyedtek az ujjaim, tehát nem elég feszes maga az izomtónus. Ez problémám, egyébként az ötlet maga jó. A háttérben lévő fény megint olyan kérdés, hogy érdemes lett volna kiegyensúlyozni, vagy pedig valami ellenpontját kreálni annak a bal oldalon lévő sötét folttal megjelenő árnyékképnek, vagy pedig továbbvinni ezt a gondolatot, és bal oldal felé nyitni a képet, és meghagyni az árnyékot, mint egy harmadik szereplő. Ez az egyetlen indok, ami elfogadható lenne, hogy ott valamilyen árnyjátékban egy szellem kimászna ebből a képből, érdekes lenne. Dolgozz ezzel még Viki. (hegyi)
értékelés:

Az egyik megjegyzésem az, hogy a kép fölső részénél egy fél ujjnyival most többet kapunk, mint amennyit kellene. Nem tudom, hogy az a levegő rész mihez kell, miért kell tudnom nekem a modell feje fölött ellátnom. Erre nem látom a magyarázatot, mert ez gyengíti azt a belső dinamikát, ami a képhatáron belül létrejön. Kedves kép, tartózkodó, felénk fordul, tehát a kíváncsisága megvan, de van némi bizalmatlanság ebben a kartartásban, és a támasztott fejben is. A mosoly is egy kicsit olyan „előmelegített”, inkább a szem az, ami kiváncsibb és őszintébb velünk, mint a száj. Megint az a régi dumám jön elő, hogy ha letakarjuk a szemet mit látunk, ha letakarjuk a szájat, mit látunk. Nagyon érdekes megfejtést ad ez. Talán a világítás az, amivel nem nagyon tudok egyetérteni, én a hajra, a homlokra lényegesen kevesebb fényt adtam volna, ez még maszkolással utólag is megoldható. Ha a rétegeket figyeljük, akkor nagyon érdekes anatómiát hoz ez ki, mintha a homlok közelebb kerülne attól, hogy világosabb, mint ahol egyébként van. Erre érdemes lenne odafigyelni, egy kicsi utómunkát ez megérne. Ugyanez igaz erre a horgolt kardigánra is, hogy talán egy picit sok rajta a fény. Ezeket, ha 1-2 tónusértékkel hátrébb visszük, egyből jobban elkezd élni a fej, ha a kezeddel elkezded takarni ezt a fehér foltot a kép elején, már rögtön közelebb kerülünk a modellhez. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes ez a portré, ugyanis a kép beállítása egy kettős portrénak a térábrázolása. Kettős portrénál lehet ekkora teret hagyni. Itt egy személy szerepel. Ezt én üzenet-jellegűnek veszem, aztán majd Hajnalka legfeljebb megerősít vagy cáfol, hogy erről a képről valaki hiányzik. Erre utal nekem az a gesztus is, ahogy a főszereplőnk nem a kamerába figyel, hanem oldalra, ráadásul visszafelé, ha elfogadjuk azt az irányultságot, amire akár Stephen Hawkingnak a munkáiban is találunk utalást nem egyszer, hogy a valós idő egy időtengelyként képzelhető el, ami balról jobb fele működik, bal oldalon van a múlt, jobb oldalon van a jövő, és ezen a tengelyen mozgunk előrefelé. Ennél a képnél is ezt az időtengelyt megfigyelhetjük, ami azt jelenti, hogy ebben a fordításban a modellünk a múltba néz. Ő a jövőben vagy a jelenben van, és ehhez képest a múltat figyeli, és ott van egy hiány, ott van valaminek vagy valakinek a hiánya. Nekem erről szól ez a kép. Egyébként egy nagyon érzékeny megfigyelés, én legalábbis így tudom ezt dekódolni, számomra a képi elemek ezt az üzenetet hozzák. Az élességgel van kérdésem, ahogy látom, édesanyád hajánál van most az élesség, talán jó lett volna, ha a tekinteténél van, ott mintha már a mélységélességet elvesztettük volna. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, hogy te mozdultál el, vagy a kamerád, de mintha egy kicsit hanyatt mozdultál volna, és ettől bizonytalan az élesség. Ez most ennél a képnél kivételesen nem nagy baj, mert a portrénál volt egy olyan kor, amikor nagyon hosszú expozíciókat alkalmaztak, és ebben a korban nem volt ritka az egy-két perces exponálási idő sem. Ezt úgy oldották meg, hogy különböző állványzatokat alkalmaztak, és ezek tartották a modellnek a nyakát, a fejet is, a gép is állványon volt, amivel elérték azt, hogy nagy elmozdulások nem voltak, de azért mikro mozgások, izommozgások igen. Amikor megnézünk egy ilyen régi korokból megtalált portréképet, akkor attól olyan időtlen, olyan meseszerű, finom, puha, hogy ezek a mikro mozgások a redőket, a nagyon éles vonalakat kisimították. Tulajdonképpen retusálás helyett lehetett ezt alkalmazni, mert ebben az állapotban nem kellett utólag semmit manipulálni, mert megtette az idő. Itt jön a képbe az, hogy nagyon nem mindegy az exponálási idő, nem mindegy az, hogy mikor fényképezünk, mert ezek visszavihetnek minket korban, és erre látok jeleket ennél a képnél. Megvan a három csillag, és várom Hajnalka reakcióját. (hegyi)
értékelés:

Igazolványkép.

Ez egy kedves fotó, egy kedves, csálé kép, ferde haj, ferde fej, ferde vállak, de mégis egységes, jó, és talán furcsa szó: méltányos. Egy megjegyzés: picit távolabb kell állítani a faltól a modellt ahhoz, ha ki akarod a szociografikus hatást kerülni, hogy ne vessen a test árnyékot rá és ne lássuk a tapéta anyagmintázatát. Valószínű kevés hely volt, hiszen nem csak ez a kérdés, hanem hogy a rövid gyújtótávolság picit torzít is a modellen, de ebben az esetben ez azért jó, mert kiemeli a szemeket. Hogy igazolványképnek jó-e... nem tudom, megteszi annak is, bár a torzítás miatt talán ez azért kérdéses, hiszen az igazolványképnél fontos szempont az is, hogy a testarányok megmaradjanak. Nem mintha nem lenne javítható, de a három csillag azért van meg rá, mert benne van az odafigyelés a modellre, és ez fontos szempont. (hegyi)
értékelés: