Elemzés

Tamással már valamelyik kép alatt már egyszer a fotosopról volt egy beszélgetésünk, ő nem volt teljesen egy véleményen abban a tekintetben, hogy az egy javaslat, hogy ameddig csak lehet, toljuk ki annak az idejét, amikor elkezdünk az utómunkával foglalkozni. Ezt azért mondom, mert a valós kép készítéshez képest az utómunka nagyon drasztikus tud lenni, nagyon erős eszköz. Itt most ilyen szolarizált helyzetet próbál imitálni ez a kópia, és ebben helyezkedik el maga a modell. A Tamás beszédmódja, ahogyan a képekkel beszél, finomabb annál, mintsem amit itt most létre tudott hozni. Tehát az eszközhasználattal van problémám, az utómunkával, hogy olyan eszközhöz nyúl, ami valószínű, ha labormunkában készül is, egy nehéz eszköz, és elég sok kópiát az ember elront, amíg azt hozza ki, amit ebből ki akar hozni. Ebben a gondolatban több van, mint amit most ez a fajta technikai megoldás megenged. Egyébként, ha már itt van ez a varázsszőnyeg, és ugye a leghangsúlyosabb tónusjáték a varázsszőnyegen történik, a többi minden csak alig felismerhető, roncsolódássá redukálódik. A varázsszőnyeg és a modell az, ami működik, akkor érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. Nem akarok én itt ötleteket adni, de ha ezzel a szőnyeggel más környezetben, más utómunkálatokkal erős képet létre lehetne hozni. A másik dolog az, hogy a depressziónak nagyon sokféle stádiuma és stációja van, eléggé végső stáció az, amikor ennyire fekete lesz a környezet, ahhoz meg nem biztos, hogy ez a fajta félig buddhista, nyugalmat árasztó, ülő pozíció lesz a megfelelő kellék. Én szeretném, hogy ha lelki kérdésekről bővebben tudnánk beszélni Tamással, és nem elsősorban szóban, hanem képekben. Én úgy látom, hogy nagyon nagyon nagy az a csomag, amit ő cipel a hátán, és ezt a csomagot érdemes lenne elkezdeni kibontani. Ez akkor fog tudni menni, ha nem kapkodjuk el ezt az egészet, és minden egyes helyzetben tudunk egy picit kommunikálni majd egymással elemzések szintjén, és akkor ha kellő türelem és segítőkészség van a többiekben is ehhez. Tamásban is kell legyen ehhez türelem, hogy nem kötelező azt várni mindig, hogy én most beküldök valamit, és milyen jó lenne, hogy minden három csillagos lenne. Nem. Az is tökéletesen jó, ha beszélgetünk valamiről, és akár egy csillagot se kap. Ezt most átgondolásra adnám vissza, beszélünk róla, és meglátjuk, hogy milyen irányba haladunk. (hegyi)

Ha már újból felvettük a fonalat, és elkezdtünk dolgozni, akkor adnék egy tanácsot Anitának ezzel a képpel kapcsolatban: nem baj, ha egy modellnek látjuk a szemét. Az alvó kisgyerek mindig nehéz téma, hogy egyértelmű legyen, és ne lehessen félreérteni azt, hogy mit lát a néző. Ez akkor történik meg, ha az arcon lévő gesztusok, amik alvás közben is megjelennek, erősítik ezt az élményt, azt, hogy itt nem egy babáról van szó, hanem egy élő emberről, aki most éppen alszik. A másik problémám a csonkolt végtagok. Valaki ezt a kisgyereket tartja az ölében, látok is két felnőtt kar-darabot, de ezek a darabok furcsák. Valamilyen forma most keretezi ezt az egészet, de nem biztos, hogy ez optimális. Fentről nem fényképezzük a kisgyereket, mert ettől a koponya rész, a fejtető lényegesen hangsúlyossá válik, mint az arc, vagy az áll helyzete. Egy picit így groteszk hatást kelt. Ezekre érdemes odafigyelni. Ismétlés. (hegyi)

Megint egy olyan kép, aminél azt bizonyítja András, hogy túlságosan sok utómunka nem szükséges ahhoz, hogy izgalmas megoldást mutasson. Ez valószínű egy valamilyen vízben, pocsolyában tükröződő felület, és ennél látunk egy geometriai elrendezést. Izgalmasnak gondolom, egy konstruktivista megközelítés. Bachman Gábornak hívják azt az úriembert, aki ilyen konstruktivista megoldásokat mutatott. Én nagyon kedvelem ezt, egy jó meglátásnak gondolom. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a kép fölső részénél tökéletesen jó helyen vannak a képhatárok, de meggyőzhető vagyok, én megadom erre a három csillagot. (hegyi)
értékelés:

Ahogy a Mártinál elragadtattam magam, és örültem annak, hogy Mártit újra látjuk, mondhatom, hogy ugyanez az érzés van jelen abban, hogy Anita visszatért közénk, és ráadásul egy olyan képpel, ami ott veszi föl az elejtett fonalat, ahol abbahagyta a munkát nálunk, és onnan folytatja ugyanazon a szinten, ugyanabból a gondolati válogatásból merít. Én nagyon jónak tartom azt a meglátást, amit Anita ezzel az egyetlen egy darab levéllel, és a fűszálak rá rajzolt árnyékával megmutat. Teljesen jó a címadás, én ezt abszolút jól értelmezhető képnek tartom, nekem megvan rá a három csillag. (hegyi)
értékelés:

Mintha el lennék maradva a leckékre készült képeim feldolgozásával. Kissé.

Én most vitatkozni fogok Gáborral több okból. Azért mert nekem ezzel a képpel azért van bajom, mert valami olyan helyzet, amit párhuzamosan ezzel a történettel kutyáknál, macskáknál szoktunk megfigyelni, amikor a gazda valami cukiságot akar elkövetni. Akkor mondjuk a kismacskát beleteszi egy nagy lábosba, és az milyen aranyos. Vagy a kiskutyára kis béna pulóvert ad, és ettől az egésznek lesz egy túlrajzoltsága. Ennél a képnél most az a helyzet, hogy a gyerek mindig ad témát, de azt ne felejtsük el, hogy az egész attól működik, azért tudunk nevetni, mert a felnőtt önmagunkkal hasonlítjuk össze, és tulajdonképpen nem vele nevetünk, hanem rajta. Ez nem biztos, hogy jót tesz. Ez a kicsi ember épp annyira szuverén személyiség, mint az alkotó. Az, hogy ő nem tudja azt mondani, hogy menj a francba, mert én most eszek, és hagyjál békén, ne fényképezz, ez nem jelenti azt, hogy minden képet el kell kattintani. Ha pedig amellett döntünk, hogy ezt a képet szeretném megcsinálni, akkor a tisztelet egy fontos kiindulási alap. Részletesebben mondom: az a része tökéletesen igaz, és elfogadható a képnek, hogy a kép előterét használja Gábor a dinnyékkel, amik megadják az egésznek a terét, én ennek nagyon örülök, hogy ilyenre odafigyel. Ezeket a dinnyéket lehetett volna használni takarásként. Azon a helyen a pelenka jól, és elfogadható módon van jelen, viszont egy fotón megörökítve már „befagy” annyira, hogy túlságosan jellemzővé válik. Ezt ki lehetett volna nagyon egyszerűen takarni a dinnyékkel. Kicsit mozdulok, és máris takarja a pelenkát. Az arc gesztusa, a kéz rendben van, nincs vele semmi bajom. Engem viszont irritál az, ha valaki leeszi magát. Felnőtt embernél ezt nem is szoktuk megörökíteni szívesen, de ha nála nem örökítjük meg ahogy például a Jókai bableves zsírja folyik végig a szakállán, és eszi le a szép fehér ünnepi ingjét, akkor ezt egy gyereknél sem kell megtenni. Attól még, hogy ő gyerek, az, hogy a hasán folyik végig a dinnyelé nem biztos, hogy jó. Ez mindenképpen megért volna egy végiggondolást, fog az ember egy papírtörlőt, áttörli. A kisgyerek biztosan ette volna a dinnyét tovább akkor is. Lehet, hogy ebben velem sokan nem fognak egyetérteni, de az ilyenfajta gyerekekről készített portrékat nem nagyon kedvelem. Nem tudom mitévő legyek, mert a dinnyék miatt, meg az előtér-használat miatt én megadnám az egy csillagot, nem kérem, hogy ezt ismételje Gábor, hanem azt kérem, hogy erről beszélgessük egy kicsit itt a kommentekben. Kíváncsi vagyok a többiek véleményére is ebben a kérdéskörben, hogy mikor exponáljunk. Nem mondom azt, hogy teljesen nekem van igazam, várnám a ti meglátásotokat is. (hegyi)
értékelés:

A súlyos Csönd...

Azért érdekes ez a kép, mert a csend úgymond színházi csend a képen. Valószínű, hogy ha ott lettünk volna, akkor éppen halljuk, ahogy az úriemberek ezeket a halakat boncolgatják, még megbeszélik a sporthíreket, vagy éppen készülnek elő a következő fogáshoz, és zörögnek az edények. Mégis ezek a tárgyak ebben a környezetben, ebben a képkivágásban jól tudják érzékeltetni azt a csendet, ami egy befejezett folyamatnak a végén érzékelhető csend. Arra szeretném felhívni Camillának a figyelmét, és ezért egy csillagot levonnék, hogy a képnek a fölső részénél a vágás most elég slendrián. Adja magát az a dolog, hogy hol van a hal, hogy hol van a vágódeszka a késekkel, és a vágódeszka végénél ez a történet véget ér. Ami ott utána van, nem is tudom értelmezni, hogy micsoda, valószínű, hogy ott még volt valami az asztalon, de arra nincsen szükség. Miközben egy kicsit szűknek érzem a képet, főleg a jobb oldalát, mert ott megint van valami, egy forma elindul a képhatárnál, és az nincs befejezve. Ha azt is levágom, akkor túl szűk, meg kellett volna találni azt a megoldást, hogy ez a képkivágás így lezárt formákat eredményezzen. Ennyit tudok csak hozzátenni, egyébként a kép tetszik, és az ötlet is nagyon jó, ezért kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Beszéltünk az előző képnél arról, hogy az ilyen gesztusrendszerekben mennyire fontos az, hogy mindig legyen valamilyen viszonyítási alap, amitől nem csak bemondásra hisszük el azt, amit a szerző mutatni akar, hanem a kép önmagáért kell, hogy beszéljen. Ez itt már jó irány, hogy a fák, a háttérben lévő házak megjelennek, és mérhetően összehasonlíthatóak az alkotóval. Azért én még mindig azt mondom, hogy ez nem rossz, nem rossz, de még mindig van mit javítani rajta. Itt a világításra hívom föl Ágnesnek a figyelmét. Az a fényviszony, amit itt most megtalált, ez valószínű, hogy ebben a téli időszakban valami késő délután felé közelítő idő lehet, amikor már lefele megy a napsugár, ezek a súrlófények nem nagyon szerencsések az arcon. Ha jól megnézzük, akkor most a szeme helyén két fekete lyuk van, a tekintet nem jól látható, amihez képest viszont az arc túl van világítva. Biztos nem könnyű ezt úgy megtalálni, hogy én magam is jól mutassak a képen, meg a háttérben is ott legyen a kis falu, meg még ráadásul fény is legyen rajtam, de ezen azért volna mit csiszolni. A másik része a dolognak az, hogy valahogy ezt az egész játékot az buktatja le, hogy ez az előrehajoló, kicsit tornász-lányos beállás nem egészen az óriásokra jellemző. Persze be kell férni a képbe, de amikor az ember, túl magas, itt tudnám hozni példaképpen Diane Arbus egyik képét, aki konkrétan lefényképezett egy óriást, aki a szüleivel találkozik. Ez egy nagyon magasra nőtt fiatalember, és a szülei normálméretűek, 160-170 cm körüliek, és élik a maguk kis világát. Ez egy enteriőr, ahol a kis bútorok között, a normál méretek között ott van egy fiatalember, aki csak úgy fér be, hogy meghajlik, mert különben beverné a plafonba a fejét. Ezt a meghajlást, amit azon a képen látunk, tanulmányként nem lenne rossz, ha Ágnes megnézné, azért, hogy lássa, hogy ha valaki valahol nem fér be, akkor nem derékból kezd el először hajlani, hanem nyakból, fejből. Biztos látott ilyet a metrón, buszon, amikor ilyen kosaras fiatalemberek fölszállnak, hogy ők is úgy próbálnak elférni, hogy hosszú távon nem egy könnyű dolog, hogy derékból próbáljuk magunkat megtartani, hanem a fejét biccenti először, ha az nem elég, akkor egészen behúzza a vállához. Szóval a gesztuson, magán még lehet egy kicsit változtatni, mert ez most olyan, mintha Ágnes elvesztette volna a kontaktlencséjét, és keresné a fűben. Tudom, hogy ez már az ismétlés ismétlése lesz, de a kérdés érdekes, én szeretném, ha Ágnessel a végállomásig el tudnánk jutni ezzel az ötlettel, ha már egyszer ezt ő fölvetette magának. Ezen még lehetne dolgozni, visszaadom ismétlésre. (hegyi)