Elemzés

Szia Viki, nagy tisztelettel köszöntelek itt az Estiskolán abban az értelemben is, hogy ugye dolgoztunk mi együtt nem egyszer, és én annak örülök, hogy láthatóan azóta is „hagyod magad”, hogy gyakoroljanak rajtad. Akkor, amikor az akt táborban dolgoztunk, az elemzéseknél volt egy-két olyan helyzet, amikor egészen konkrétan az hangzott el, hogy a modellek nagyon segítőkészek, és segítenek minket, és nagy hála és köszönet nekik ezért, de akkor, amikor nem kapnak instrukciót a fotóstól, hogy mit várunk tőlük, akkor ők elkezdik a saját rutinjukból megoldani a feladatot helyettünk. Itt is ez történik. Viki egy rutinos modell, és tudja, hogy hogy kell nézni, tudja, hogy nem szorítom a szám, mindennel tisztában van azt illetően, amit az arcával kifejezni képes. Most itt megette vacsorára a fotóst ezzel a gesztusrendszerrel. Miközben a Viki figyelmét is elkerülte az, hogy az a mobiltelefon, amit a füléhez szorít, ennek az egésznek az erejét lényegesen csökkenti. A világítás a másik dolog. Voltunk világítós táborban is, pontosan tudjuk azt, hogy a világításnál mennyire nagy szerepe van annak, hogy mi van közel, és mi van távol, hiszen ami közelebb van hozzánk, ugyanazzal a fénymennyiséggel megvilágítva lényegesen világosabb tónust kapunk. Itt eldörrent egy vaku, és ez lemeszelte Vikinek mind a két kezét, meg egy kicsit a homlokát is. Ettől a két kéz lényegesen erősebben kommunikál velünk, mint az arc. Egyrészt az a problémám ezzel a képpel, hogy az arc egy felvett pózt mutat, nem a Vikiről beszél, hanem arról, amit a Viki képzel magáról egy fotografálási helyzetben, tehát az ő szakmaiságát mutatja - színház. Másrészt a két kéz elviszi a figyelmet az arcról, és elviszi a fókuszt róla, nem az arccal foglalkozunk, hanem azzal, hogy hogy tartja a poharat, meg hogy mi lehet a másik kezében. Ez egyrészt világítási probléma, másrészt az, hogy mennyi időt töltünk a modellel. Megint azt mondom, amit mondtam a Tündi esetében, hogy András dolgozzon a Vikivel, de most jó lenne, ha Vikiről egy olyan képet mutatnál, ami Viki maga. Nem egy könnyű eset, mert ő szakmailag magas szinten van, tehát egy sokat megélt modellről beszélünk, vagyis olyanról, aki sokat dolgozott már fotósokkal. Ebből a helyzetből kizökkenteni őt, és azt mondani, hogy most nem szakmázunk, hanem rád vagyunk kíváncsi, nehéz, mert ha nem vagyok elég szemfüles, és nem elég gyorsan dolgozom, vagy nem tudom őt határozottan kibillenteni a megszokott nyugalmából, akkor bizony úgy, hogy ő ezt nem akarja, beindulnak a megszokott reflexek. Ismétlés. (hegyi)

Kellemes Telet Mindenkinek!

Köszönjük ezt az üdvözletet, nagyon örülök neki. Az a problémám ezzel a képpel, hogy három jól érzékelhető, és jól elkülöníthető képösszetevőből áll. Az egyik a modell. A modellnél valami árnyékot vet. Hogy ez a saját válla, vagy valami más tárgy, ezt nem tudom, de ez az árnyék elég csúnyán vágja szét az arcot, de nagyon személyes és jó az, ahogy a kamerába tekint. Van egy hátterünk, ami behatárolja időben és térben azt, hogy hol készül ez a kép. A kettő között van ez a rács, ezek a farönkből épített valamik. Ahhoz, hogy értelmezni lehessen, hogy ez micsoda és miért kerül oda, túlságosan szűk a vágás. Abban sem vagyok biztos, hogy ez nem lett volna megoldható enélkül, hogy Ágnes úgymond a világ tetején üdvözöl minket. Most azáltal, hogy ide bekucorodtunk, és ez így készül, ahogy, ez a két függőleges, és egy vízszintes valami szétdarabolja a képet. Az árnyék az arcon, és ez a darabolás kettő együtt sok. Ágnest össze tudom kötni a háttérrel érzelmileg is, és értelmileg is, de nem tudom ezt a közbülső helyzetet hova tenni. Ismétlés.

Fotó vagy grafika?

Fotó vagy grafika, teszi föl a kérdést Tamás, és én azt gondolom, hogy ennél a képnél ez tökéletesen lényegtelen kérdés. Nekem egyébként fotó, és a kép gyönyörű. Tamás, ha ezt valamilyen módon reakcióként küldted arra, hogy sokat beszélgetünk itt a fotosopról, és annak az érvényességéről, vagy arról, hogy mikor szabad és mikor nem használni, ennél a képnél akármi is a bindzsi lényege, én elfogadhatónak gondolom, sőt nagyon szép megoldást adtál. Ami egy nagyon hajszálnyi megjegyzés, akkor az, hogy ha megnézed, akkor a képnek viszonylag átlósan, van egy tónuskülönbsége, a képnek a jobb alsó sarka és a bal felső sarka között lényeges a tónuskülönbség. Akkor, amikor ennyire grafikus ábrázolást használunk, akkor erre nem árt ügyelni, és ezt kiegyenlíteni, mert itt a világítás helye, az, hogy most a kukoricasorok közé mennyire jutott be a napfény, nem jelentős, nincsen szerepe. Itt nem tényeket közlünk, ez nem tényfeltáró fotográfia, hanem egy esztétikai megközelítés. Erre nem árt egy picit még utólag valamennyit rásegíteni, ha megvan a kép eredetije. De megadom erre a három csillagot, nagyon szeretem, és ha ez az irány, akkor nekem ezzel semmi bajom nincs. (hegyi)
értékelés:

Egy régi leckém ismétlése.

A képet nagyon kedvelem, de nem tudom a Tisztelet-búcsúzás-gyász kategóriába elfogadni, mert teljesen másról szól ez a lecke. Akár a Természetfotó leckébe, vagy bármi másba szívesen áttenném. Én szeretném, ha Ágnes nem akarná megkerülni ezt a leckét, hanem a saját élményeibe próbálna feloldódni, és abból próbálna nekünk mutatni valamit. Viszont a képet én nagyon kedvelem, azért mert úgy indul, mintha egy képeslapot látnánk, és aztán az ember egyszer csak rádöbben, hogy mi is az, ami itt terítékre kerül. Ami egy kicsit a kompozíciónál problémás, és ezen lehetett volna elgondolkodni, hogy melyik utat választjuk, az arány, a kép fölső és alsó része között. Most ez majdnem 50-50 százalékban van, itt a bizonytalanságot a hó vastagsága kelti, hogy most körülbelül 50 százalék-e, de nagyjából sikerült ezt eltalálni. Csak ezzel az a baj, hogy az ilyen helyzeteknél mindig egymáshoz kapcsolódó, de egymásnak ellentmondó világot mutatunk meg, ezért nem árt, ha az alkotó a saját nézőpontját azáltal közli a közönséggel, hogy meghoz egy döntést, hogy engem az érdekel, ami a háttérben történik a fákkal, és elvarázsolnak ezek a havas mesebeli facsoportok, vagy pedig a pusztulás érdekel, ami tulajdonképpen egy bizonyos értelemben természetes is, hiszen az erdők, a fa felhasználása érvényes történet befejezés. Bármelyiket is döntöm, arra kell tennem a voksomat utána. Nagyon szépek azok a játékok, amik létrejönnek ezen a farakáson, főleg ezekkel a hósapkákkal. Én azért nem mondom el, hogy én mit döntenék, mert nem én készítettem a képet. Ezt a döntést Ágnesnek kell meghozni. Itt érzek egy bizonytalanságot. Bármelyik érvényes lehet, és az utána indokolódik is a kompozíció által. Erre most egy csillagot adok, azért mert szeretném, ha ezen elgondolkodnál, és utána ennek valamilyen megoldását küldenéd nekünk. (hegyi)
értékelés:

Az előző képhez nagyon hasonlatos effektet használ András, nem igazán értem a szerepét ennek, nem látom azt, hogy mi az oka annak, hogy a modelljét bele akarja mindenféleképpen egy ilyen „1929, barcelonai pályaudvaron várom a szerelmemet” helyzetbe vonni. Ez szerintem önmagától is működik, nem kell ehhez ez a színtorzítás. Itt megint vitatkozom az alkotóval abban, hogy ez plusz értéket ad-e ez a színválasztás ezekhez a képekhez. Én nem érzem ezt. Három portrét látunk egy modellről. Ha egészen szigorú akarok lenni, akkor ebből az első portrén a műanyag pohár testidegen. Sem a hajhoz, sem az öltözékhez, sem a tekintethet nem illik. Valószínűsítem, hogy instruálva volt a modell, de az instrukciónál sok idő telhetett el az exponálás és a modell beállítása között, mert meg van a gesztus fagyva. Ez azért nehéz, mert az ivás egy elég dinamikus cselekvéssor, tehát ezt lehetett volna esetleg másképp provokálni, hogy közben mi rákészülünk arra, hogy exponálni fogunk. A második kép egy cigarettázós fotográfia. Attól, hogy ilyen erősen roncsolva van a tónus, ettől sokminden mást is gondolhatunk, hogy ez mi, amit a szájába vesz, de a gesztus maga, amit az ujjaival mutat, egy cigarettázós gesztus. Értem én, a modell megint nem a kamerával van kapcsolatban, hanem valaki mással, ettől van egy elidegenítő hatás. A kompozíciót rendben lévőnek találom, de kérdés az, hogy abban a pufikabátban ki ál a modell mögött, és az miért jó, hogy ott van. A harmadik képnél, ami szerintem a legjobban sikerült ezek közül a képek közül, egy személyes helyzetben figyeljük meg a modellt, aki valamilyen ülő alkalmatosságon, egészen a sarokba szorítva, elfoglalja magát, és valamilyen albumot nézeget. Ez az egyik legjobban elkapott pillanat, ha már képsorban gondolkodom, és portrémegoldás, akkor ez egy jó kiindulási alap lehet. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egyik képen sem néz a modell ránk, és azzal sem, hogy miért pont ez a három gesztus az, amit András jellemzőnek gondol a modellről. A kép címe az, hogy Tündi, ismerjük a modellt, mert szintén egy Estiskolába beiratkozott hölgyről van szó, találkozhattunk vele személyesen is, sok mindent tapasztalhattunk ezeknél a találkozásoknál. Kicsit visszahúzódónak ítélhetjük meg, sok mindent elmondhatunk róla, de hogy az András miért pont ezt a három cselekvéssort próbálja értelmezni, én nem teljesen látom át.
   Az a helyzet a portréval, hogy akkor működik jól egy portré, ha van közünk a modellhez. Én úgy érzem, hogy ezzel nincs is probléma. Az inkább a baj – és ezzel saját magam is szembesültem már -, hogy ha nagyon sok időt eltöltünk valakivel, akkor egyszer csak bejön egyfajta gátlás, mert nagyon belül kerülünk egy körön, és onnantól kezdve nehezen tudjuk kívülről szemlélni. Az mellett, hogy kell a személyes kontaktus is, és kell ismerni a modellt, hátrány is lehet az, ha túl sokat tudunk a modellről. Én nem egy esetben próbáltam már portrét készíteni olyanokról, akik hozzám érzelmileg közel álltak, ismertem őket, és rendre kudarcot vallottam azért, mert nem tudtam azt a kellő távolságot felépíteni újból, ami ahhoz kell, hogy egy kicsit objektívebben is tudjam nézni a modellt. Ami meg nagyon szubjektív, ott az a kérdés, hogy abba belemegy-e a modell. Én el tudnám képzelni azt, hogy ilyesmit csinál az ember, de ehhez az kell, hogy a modell olyan szinten adja át magát a fotózásnál, amikor egy teljesen szubjektív, szürreálisnak is mondható álom-élményanyagból dolgozik a fotográfus. Ez is megint egy olyan helyet, ami nagyon ritkán esik meg, ráadásul nagyon vékony határmezsgye van itt, amikor az intimpistáskodás oldalára ne essünk át. Nem mondom, hogy könnyű helyzetben van András akkor, amikor Tündit akarja fotózni. Én nem akarom őt erről lebeszélni, de ha tudok abban segíteni, hogy itt mi lehet a megoldás iránya, akkor azt mondom, hogy vagy próbáljon meg elvonatkoztatni egy kicsit attól, amit ő már megismert, és egy kicsit megpróbálni idegenként tekinteni a modellre, vagy pedig olyan szintre kell menni egymással ebben a munkában, amihez nagyonis kell az együttműködése a modellnek. Akkor viszont nem működik az, hogy ellesett pillanatokat próbálok meg portré szintre emelni. Mert akárhogy is beállítjuk, vagy kérjük, hogy maradj így, mert ezt most le akarom fényképezni, de ezek mégiscsak az életből ellesett pillanatok. Visszaadom ismétlésre. Ha szeretnél még Tündiről portrét készíteni, akkor ezt még egy kicsit gyúrjad. (hegyi)

Megint egy olyasmi irodalmi megközelítést olvashatunk a címben, ami valószínű valamiért Andrásnak fontos. Lehet, hogy az én műveltségem kicsi ahhoz, hogy ezt rendesen vissza tudjam fejteni, de nem biztos, hogy teljesen értem, hogy miről van itt szó a címet illetően. Ami a képet illeti, egy erősen roncsolt képi világot kapunk, és lassan beletörődök abba, hogy Andrásnak ez a fajta kép manipuláció valamiért becsípődött. Nem tudok túl sokat mondani, hozzám ez nem áll közel, de ez van, ezt kapjuk. Én azért csendben reménykedem abban, hogy egyszer csak András belátja, hogy vannak témák, amik szerintem ledobják magukról a manipulációt. Ez is egy ilyen téma. Nem akarok nagy szavakat használni, de az a helyzet, amit ő lefotóz, így egy elég slendrián helyzet. El is van fordulva a kép, a horizont nem vízszintes, találomra készült az exponálás pillanata, mert a szereplők, akik a képen vannak, nem biztos, hogy mind optimálisak. Miközben a kép bal oldalán nagyonis jó, és élvezetes az, hogy nyílik a tér, és egy utcarészlettel a végtelen térbe tudunk eljutni, aközben van egy ormótlan, nagy autó, és egy hölgy figyeli, hogy András mit csinál, mint fotós. Ez a bácsi, aki tulajdonképpen a kép főszereplőjének gondolunk, mindezek miatt veszít az erejéből. Más pillanatban, kicsit megvárva azt, amíg tisztul a helyzet, lehet, hogy ez erősebb közlés lenne. Ráadásul, én, ahogy látom, ez a bácsi húz egy öregasszony-kerekesszatyrot is magával, ezt se ártott volna, ha megmutatja nekünk András. Nem egy egyszerű eset, de a 38-as lecke, a Magány jobb, ha ennél kicsit zártabb értelmezést kap. Mert ez most egy hangulat, egy városfotó. Ezt a hangulatot el tudom fogadni, de a Magány leckére a pontatlan fogalmazás miatt a komolyságából veszít ez a dolog. Értem én azt, hogy miről beszél itt András, tökéletesen érthető az, hogy a nagyvárosban egy idős ember miként magányosodhat el, de ezt egy olyan képi eszközzel kell megfogni, amiben ez úgy tud működni, hogy ne kalandozzon el a néző. Ezt is mondtam Andrásnak, hogy adott a fotós testmagassága, és általában a fotómasinát a szemünkhöz emelve exponálunk, ezért ez ad egy nézőpontot, egy olyan horizont-beállítást, ahonnan ezt az egész eseményt szemléljük. Ez általánosságban elfogadható, mert mindenkinek nagyjából 10-20 centi különbséggel azonos ez a horizont-magasság. Ugyanakkor egy ilyen helyzetben, amikor érzékelhető az, hogy maga az alany alacsonyabb nálunk, kvázi az objektív torzítása miatt a perspektivikus torzítások miatt ő alacsonyabbra fog kerülni a távolságból kifolyólag, akkor nem árt mérlegelni azt, hogy az ember egy kicsit roggyant, vagy nagyobb terpeszt vesz, és lejjebb kerül az objektív. Ez azért fontos, mert a nézőponttal tudjuk ábrázolni azt a viszonyt, ami az alkotó és a modell között van, és azt a viszonyt, ami a modell és a néző között is kialakul ezáltal. Ha fentről fotózok, az alávetett helyzetet hoz. Erre nem árt figyelni.
   Nem tudom, hogy arról lehetne-e szó, hogy András elkezdje az első leckétől ezt az egész folyamatot. Én neki ezt kifejezetten javasolnám, hogy próbáljon meg ezen az osztályozós sorrenden végigmenni, átgondolva ezt az egészet, letéve magáról az összes olyan sallangot, amit „mankóként” maga köré teker, mert én hiszek abban, hogy nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy időtálló munkák jöjjenek létre. András, ha egyetértesz, én várnám az első leckére a megoldásodat, és próbáljunk meg egy kicsit koncentráltan beszélgetni erről. Nem kell olyan nagy sebességgel haladni, és nem biztos, hogy az az optimális, ha rögtön világgá kürtöljük a megoldásainkat, mert általában a néző nem szakavatott szemlélője egy fényképnek, tehát ő – főleg ha hatásvadász elemeket használunk - meg fog ezzel elégedni, és azt mondja, hogy milyen ügyes vagy, és ez el is altathat téged. Jó lenne, ha kevésbé arra figyelnél, hogy a nagy többség mit beszél mondjuk a facebookon, vagy mennyire van elragadtatva attól, amit csinálsz, jó lenne, ha te magad fontolnád meg ezeket az ügyeket, és nem a külső véleményeket vennéd elsősorban figyelembe. Itt szakmai kérdésekről is beszélek. András, én ezt a leckét visszaadom, nem érzem megoldottnak. Ismétlés. (hegyi)