Elemzés

... avagy a jelenlét bizonytalansága

Az egy érdekes kérdés, hogy azt mondja Tamás, hogy a „jelenlét bizonytalansága”, és ezt a sorozat nagyon jól mutatja, csak éppen fordítva megyünk. A jelenlét bizonytalanságát én abban látnám, ha ez egy megfordított képi sorrend lenne. Ettől függetlenül nem mondom azt, hogy meg kellene fordítani, de az biztos, hogy ebben a formában most egyre inkább a jelenlét válik hangsúlyossá. Pont nem a bizonytalanságot mutatja, hanem azt, hogy egyre erősebben állok a lábamon, egyre erősebben itt vagyok, kibújtam a szekrényből. Maga az ötlet nagyon tetszik, és ezt egy jó megoldásnak tartom. Arról nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ez a méret és ez a forma az, ami ezt az elfordulást jól mutatja. Lehet, hogy valamit én ezzel még dolgoztam volna a képszerkesztőben, úgy, hogy azt a ritmust, amit most a szekrény ajtajának két oldalsó díszítése ad, és mint egy filmkocka tud jelen lenni ez a sorozat, erre valamit lehet, hogy ráerősítettem volna még. Ha már így négyesben gondolkodom, akkor azt is el tudom képzelni, hogy nem kötelezően teljesen ugyanazt a beállítást használva, mondjuk az első képen meghagyva a bal oldali csíkot, aztán ezzel menni tovább, és az utolsó képen csak a jobboldalit meghagyni. Azért, hogy ne legyen ennyire didaktikus a képsor. Mert így most a változatosságot csak a személy megjelenése adja. Ebben nekem kicsit az a gondolatom támad, hogy régi keresztrejtvényes könyvekben volt olyan feladat, hogy fedezd föl a különbségeket a képeken, és én most keresném ezeket a különbségeket, de ez most csak a szereplő által valósul meg. Egy játékosságot még belevittem volna, hogy ne vegyük ilyen túlságosan komolyan magunkat. Megcserélni egy-két könyvet a könyvespolcon, hogy az ember tudjon még mit fölfedezni benne egy hét, egy hónap múlva is. Ez már tényleg csak az én ízlésemről szól, és nem arról, hogy az a képsor ezért hibás lenne, úgyhogy a kettes leckét elfogadom, ezzel megvan az első osztályban a második munkád is. (hegyi)
értékelés:    

Hát, ez nem jön le erről a képről Gime, és azért nem, mert alapvető vele a saját nyavalyám, és emiatt nem tudok továbblépni: ez olyan, mintha már a bejárati ajtót már rögtön eltorlaszolná valami. Nem tudom erről a képről elhinni, hogy ez hóban készült. Biztos, hogy így van, de a kép erről nem mesél. Most erre mondhatod azt, hogy ilyen hó volt idén télen, de a képen most nem tudom eldönteni, hogy ez most hó, vagy salak, vagy kiömlött a liszt, vagy egyszerűen csak túl világosra van exponálva. A hó jellege nem jelenik meg. Innentől kezdve, hogy ez a hóban történik-e, nem világos. A következő lépcső, még ha ezen túl is tudom magam tenni, az, hogy mesterkéltnek érzem ezt a párhuzamot, hogy ez táncról szólna. Itt látunk egy madarat, ilyen van nálunk is a kertben, lépeget ő, ez a lépegetés lehet, hogy a valóságban tényleg egy tánclépéshez volt hasonlítható, de a képen ez nem jön le. Nem is biztos, hogy nagyon könnyű ezt megcsinálni, de én nem vagyok sem madárfotós, sem természetfotós, nem fogok tudni neked most konkrét tanácsokat adni. Biztos van az oldalon olyan, aki direkt ilyesmivel foglalkozik, de ezt a leckét nem érzem megoldottnak, sem mint Évszakok, sem mint Mozgás. A kép jellegzetességei hiányoznak, az egyedisége, amitől ezt ott le kellett fotózni, ez most nem érthető. Látunk a képen valami autónyomot, de sem a városi környezetet, sem a telet, sem a havat, sem a táncot bennem nem ébreszti föl az a látvány, amit kapunk. Ismétlés. (hegyi)

Erről beszéltem, itt van egy olyan sorozat, egy olyan etűd, amit az Eltűnő világ leckébe is tökéletesen odaillőnek érzek, ahol Ágnesnek már köze van ehhez az egészhez. Az első képen témafelvetés van: Ágnes kutatott a családi hagyományban, vagy el akarta rakni a kis házikabátját, és nem volt hely a fiókban, kiborult a fiók, és ideömlött elénk egy csomó üveg nélküli diakeret, S-es méret, magyar szabvány 5531. Zseniális, és ezek a színek is önmagukért beszélnek. Ezek valószínű, hogy a 60-as évek vége, 70-es évek eleje lehet, akkor indult el az, hogy nem csak papír tok van, hanem vannak műanyag tokok is, ráadásul ilyen teljesen valószínűtlen színekben. Gondolom, hogy ennek volt valami dizájn értéke akkoriban. Ez mostanában a szocialista popart. A második kép mutat egy eszközt, zseniális, ez is teljesen autentikus és ez még hagyján, de Ágnes észrevett valamit. Azt, hogy ha kellően erős fényben ábrázolja ezt az egész helyzetet, akkor azon az asztallapon ott lesz egy forma, oda vetítődik. Ez azért érdekes, mert ez egy optikai megfigyelés, viszont ezt a néző, aki nem szakavatott, nem fogja tudni, hogy itt most mit vett észre Ágnes, mert jajistenem mekkora ötlet, de az érzelmi megközelítéshez nagyon is hozzátesz, amihez gratulálok, mert ez egy fontos dolog. Itt már látjuk az első képet, sejtjük, nagyon nézegeti az ember, hogy ott van valami kisember, meg egy nagy ember, de erről aztán utána kapunk ízelítőt is, mert Ágnes belebújtatta a kis kameráját ebbe a nézőkébe, lefényképezte, és itt látjuk a kis Ágnest a kis görbe lábaival húzza ezt az UFO-t valahol. Szerintem egyébként sikerült fordítva betenni ezt a diapozítívot, mert fordítva olvasható a háttérben a felirat. De sebaj, akkor itt szerintem ez Mammucs lesz, és Ágnes. Az a sapka meg a kantáros nadrág még hagyján, de most kiderült, hogy Mammucs tulajdonképpen egy ős-hippi. Az a cipő, a nadrág, a blúz nagyon komoly. Itt már mindent értünk, amikor Ágnesben benne van a kehe, ő honnan örökölte. A következő kép egy vidám fényképfelvétel. Gondolom, hogy egy nagyszülő lehet a képen. Azt nem teljesen értem, hogy miért lett ez ilyen kék, valószínűleg az előhívásnál történhetett valami, és Ágnes ül ennek az idősebb úriembernek az ölében, és vidám a helyzet, az látszik. Előttük az olyan, mintha tekebábúk lennének, de rájöttem, hogy ez padlizsán. Ez egy kerti helyzet, és a hangulat tíz pontos. Utána a következő képen látunk még egy felvételt, talán lehet, hogy ezek nagyszülők, és itt már megjelenik Ágnes keze is. Azt mondom, hogy Ágnes soha még ennyire koncentrált sorozatot nem csináltál, ez az irány az az irány - de szólok, itt most megint úgy jártál, mint régen Anita, vagy Gime, vagy bárki, aki egyszer csak dobott egy tíz pontosat. Innentől kezdve a többi képedre keményebb kritikákat fogsz kapni, mert aki ilyet tud csinálni, az magára vessen, ha ez alatti szinten teljesít ezek után. Ez három csillag, és a 37-es lecke Eltűnő világ is megoldott ezzel, de nem jelenti ez azt, hogy erre a leckére még ne küldhetnél be, de ez mindent visz. Szeretném felhívni itt a figyelmét a nézőknek arra, hogy a négy hozzászólást kicsit keveslem, és megjegyzem azt is, hogy Ágnes itt olyan fotográfusi helyzeteket mutat, ami jóval túlmutat azon, amit egy amatőr szintnek gondolhatunk, mert válogatott a képek közül. Azt is tessék észrevenni, hogy itt gondolom volt miből válogatni, és olyan képeket válogatott ki, amik abban a kompozícióban tökéletesen rendben lévően működnek, amit ő itt létrehozott, mert itt egy új kompozíció keletkezik a nézőke által. A választás is egy fontos dolog, és esztétikai hozzáállást is feltételez, tehát ez sem mindegy, és az sem, hogy ezekkel a kis tárgyakkal, mert ezek nem nagy darabok, ezek mérhetőek Ágnes kezéhez, hogy ezek kicsi holmik. Ezt azért ő megpróbálta számunkra úgy ábrázolni, hogy például az utolsó képet, ha megnézitek, akkor ott egy éles kép keletkezett, nem arról van szó, hogy akkor most ez bemozdult, elbénáztam, hanem igenis arról szól, hogy ő fókuszált arra, hogy a kép a fontos, az üzenet, amit a kép képvisel. Ebben van egy nagy adag tisztelet a régi mesterek iránt, azok iránt, akik ezeket a képeket elkészítették, aziránt a fotográfus iránt, aki ezeket a vetített képeket nekünk most megmutatja. (hegyi)
értékelés:    

Egy négy képből álló riportot kapunk Ágnestől, én ezt a Riport leckéből át fogom tenni a Fotoetűd leckébe, a riport másról szól, valami konkrét helyzet feltérképezése és bemutatása. Riportot készítünk, tehát el akarunk valakivel valamilyen történetet meséltetni. A fotóetűd annyiban másabb, hogy ott a fotós belső világáról, saját szubjektív meglátásáról mesél lírai eszközökkel a szerző, tehát egyértelmű, hogy ez a képsor erről szól. Ágnestől kapunk egy üzenetet arról a világról, amit Ágnes fontosnak tart, és amihez van egy érzelmi kapcsolata. Az első kép egy helyzet fölvázolása. Bélyegalbumok, látjuk is, és látjuk azokat az albumokat is, amik be vannak szépen stoklizva a könyvespolcunkon. Ez kicsit csámpásra lett fotózva, nem tudom miért, lehetett volna ezt szemből is fotózni, és akkor nem dőlnek a polcok. Itt is arra hívom fel a figyelmét, mint amire az éttermes képnél, hogy ha túl közel vagyunk ahhoz, hogy ez a kép elkészülhessen, akkor az objektívednek a fókusztávolságán változtatunk, mert görbülnek a polcok. Lehet, hogy ezek a polcok a terhelés alatt is görbék, de a fölső polc nem görbülhet fölfelé. A második kép már egy hirtelen lépéssel bevisz minket ebbe a csodába, ami a bélyegek világa. Nekünk is volt egyébként ilyen. Apám volt a bélyeggyűjtő a családban. Senki nem értette, lehet, hogy ő maga sem, semmilyen cél nem volt vele, láthatta újságban, hogy ilyet csinálnak emberek, és akkor ő is ezt csinálta. Aztán a nővérem átvette tőle, nem nagy meggyőződéssel, de nála van most ez a gyűjtemény. Ennél a képnél belekerülünk ebbe a történetbe, itt én egy dolgot hiányolok, egy közbülső helyzetet, amikor kézbe vesszük ezt az albumot. A kéz fontos lenne, fontos az, hogy érintsük ezeket a felületeket. Kétféle megközelítés van: az egyik az, hogy megérintem, a másik az, hogy megszagolom. Ezeknek van egy illata. Amikor kinyitok egy ilyen bélyeggyűjteményt, az már akkor mesél arról a korról. Az illatokat nem tudjuk átadni, de az érintés élményét igen. Most a könyvespolc és a második kép között hiányzik egy képkocka, mert harmadik képnek ez már egy elfogadható kép. Itt megint egy döntést kellett volna hoznunk, hogy mi az, ami minket izgat. Én gyerekkoromban sokat játszottam azzal, hogy ezen a félig átlátszós papíron hogyan látszódnak át a bélyegek. Itt is megkapom ezt az élményt. Nagyon tetszett nekem gyerekkoromban, amikor kicsit az ujjamat hozzányomtam a háttérhez, akkor jobban látszódott, elvettem az ujjamat, akkor életlenebb lett. A gyerek ilyesmivel játszik. Most itt a döntési helyzet abban lett volna, hogy melyik az, ami Ágnest izgatja. Most mind a kettőből ad egy kicsit, mert az is izgalmas, hogy be vannak ide rakva. Ahogy látom, ott valamilyen érték is föl van tüntetve, valaki már ezt a gyűjteményt felértékelte. Utána elindul az őrület, elővesszük a nagyítót, és kezdjük a nézegetést. Ezt a hozzáértők tudják, hogy mit kell ilyenkor nézni, hogy a foga sérült-e vagy nem, hogy volt-e rajta szignó, volt-e használva, vagy nem, sok mindent lehet ezeken nézegetni. Ezek a nagyítók zseniálisak, és az itt külön jó dolog, hogy Ágnes elkezdi ezt használni, tehát ő maga is erre ráközelített. A harmadik kép tökéletes. A negyedik képen Ágnes rosszalkodott, és kivette ezeket a bélyegeket, kitette nekünk ide az asztalra. Ez is tökéletesen érthető és elfogadható, mert hozza azt az élményt, mintha rendezgetnénk ezeket a bélyegeket. De ha rendezgetjük, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez az utolsó kép. Mert rendezgetni előbb rendezgetünk, és utána lesz benne az albumban. Ha ez a rendezgetésre szeretne utalni, akkor előrébb kellene lennie. Én hiányolom azt is, hogy itt közeliket is kellett volna adni, egyet-kettőt legalább. Ott van például a Brezsnyev kezet fog valakivel. Azt akarnám látni, hogy ki az a másik bácsi, mert Brezsnyevet fel lehet ismerni, de a másik bácsit nem annyira. Aztán vannak itt konstruktivista bélyegek is, gyönyörűek, és én szeretném ezeket nézegetni. Ott van egy másik bácsi, aki szintén kezet fog valakivel, de nem tudom, hogy kik. Szóval hadd élvezkedjen a néző egy kicsit. Ezt most nem engeded meg neki, és ezért olyan, mintha megijedtél volna, mintha levetted volna ezt a bélyegalbumot, aztán bejött volna valaki, és rácsapott volna a kezedre, hogy ehhez nem nyúlhatsz, és te megijedtél, és abbahagytad a fotózást. Én ezt visszaadom ismétlésre, remélem, hogy ezek az albumok még megvannak, és meg tudod csinálni, és tessék ennek értelmében nekifogni. Körülbelül abban a mélységben, mint ahogy később a képnézegetős sorozatban nézgeted a régi családi fotókat. Ott megvan a személyesség, itt mintha megilletődtél volna ettől az eseménytől. Ismétlés. (hegyi)

Tőlem egy picit mindig is távol álltak a panorámaképek, de ez a mozira is igaz, én a hagyományos kis plüssfoteles, lehajtós fa székes moziknak vagyok a híve, sokkal hangulatosabbnak tartom. De ez az én nyavalyám. Amit itt látunk, az egy szép sziluettes játék. Úgy érzem, hogy Ágnest két dolog viszonya vitte el, és ezért lett ez a kompozíció: a templomé és a fáé, ami a kép bal szélén van. Egyébként lehetett volna ezt feszesebbre is komponálni. Ha egy kicsit elmozdul a képen, még feszesebbre hozható ez, és lehagyható onnan az a fa, nekem most az egy zavaró momentum, főképp akkor, amikor azt mondjuk, hogy fény és árnyék. Amikor ezt a leckét kitaláltuk, amikor ez feladásra került, más megoldásokra asszociáltam. Ez nem jelenti azt, hogy ezzel baj lenne, csak bennem más volt a felvetés akkor, amikor ez a lecke eszünkbe jutott. Érdekesek ezek a természeti megfigyelések, hogy milyen a lenyugvó nap legutolsó sugara, milyen az, amikor átveszi a helyét az éjszaka, a csönd, a sötétség, a titokzatosság, milyen az, amikor ez az utolsó perc megtörténik. Én úgy érzékelem, hogy egy olyan 5-10 perccel erről lekéstünk. Körülbelül 5-10 perccel korábban fényképezve, még kaptunk volna ebből az erőből, és ott lett volna ennek az utolsó másodperce. Most a csúcsponttól kicsit lejjebb tartunk a megvilágításban. Ettől gyönyörűen derengenek azok a narancsvörösek a háttérben, viszont nagyon bebukik az előtér. Ha picivel korábban készül ez a kép, akkor részletgazdagabb előteret kapunk úgy, hogy ez még nem jelenti azt, hogy nem ment volna a napnak a kárára, hogy túl tárgyias legyen a közlés. (hegyi)
értékelés:

Nem kellett sokat töprengenem, mivel adhadnék ízelítőt a gyermekkoromból. Nagy szerencsémre birtokomban van a régi diavetítőm, az egyik kedvenc mesémmel, így már csak a "műtermet" kellett berendezni és ez lett az eredmény.

Az a helyzet ezzel a képpel kapcsolatban, hogy előhozta az élményt, amikor mi is ezt a vetítősdit csináltuk, és nekem pont ilyen vetítőm volt. Sokáig nem volt szabad ezt kezelni, csak apámnak. Arra is emlékszem, hogy mennyire nagy dolog volt, amikor először magam is elővehettem, és saját magam vetíthettem a dolgokat. Azok olyan filmek voltak, amikben a hordozóanyag más volt, mint a maiakban, meg tudott gyulladni. Néha ez a végzet el is érte. Ha nem is égett lánggal, de elkezdett fortyogni az emulzió, amikor az ember elmélázott egy-egy képkockánál. Aztán vissza is lett vonva ez a jogom, hogy én kezeljem a vetítőt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudom, hogy ez a családban hova keveredett el, valószínű, hogy nem nálam van. Szeretnék egy ilyet, mert az élmény sokkal jobb, mint egy professzionális vetítőknél. Itt a képen nagyon autentikus a két könyv, igen, így vetítettünk, minden nagyon jó, de nem teljesen mindennel értek egyet. Mi is kerestünk valami olyan felületet ami nagyjából fehér, és amire kevésbé torzítva, de lehetett úgy vetíteni, hogy mindenki lássa. Viszont most látok egy üres széket, és ez mindig fölvet egy kérdést: Kit várunk oda vendégnek? Ha ezt az irányt veszem, akkor ezt a ziccert ki kell használni, és nagyobb hangsúlyt kell fektetni arra a székre. Jelentősebbnek kell lennie, mint amilyen most. Olyan széket kell keresni, ami jobban mutatja azt a hiányt, akit onnan mi hiányolunk. Azért erre hívom föl a figyelmet, mert sok minden másra is lehetne, például, hogy nem teljesen éles a kép, hogy színben egy kicsit szürkés az egész, de ezek szerintem nem annyira fontosak. Az inkább fontos, hogy azt értsük, hogy mit szeretne Judit nekünk ezzel mesélni. Az első dolog az, hogy anyuka vagyok, és a gyerekemnek vetítek. Én nem erre vagyok igazán kíváncsi. Az a jó, amikor Judit élményét ismerjük meg. Itt már elindultunk ebbe az irányba, mert az archaikus eszközök, és azok a tárgyak, amik a kort tökéletesen hozzák jelen vannak, és az, hogy ott egy szék, azon az irányon el lehetne indulni arrafelé, hogy az az élmény kerüljön az ember fejébe, hogy igen, tulajdonképpen ott Judit ül képzeletben. Ehhez valami kell jelzésértékkel. Lehet, hogy a szék sem alkalmas tökéletesen erre, mert ott a háttérbe nagyon beolvad, de valami ruhadarab, vagy bármi, ami jelzi azt a magárahagyottságot, segítene most. A másik a vetített kocka. Nekem most ez nagyon didaktikus, hogy a Csipkerózsika mese nyitóképének a kockáját látjuk, ahol a felirat látszik. Lehet, hogy egy belső kép, ami a történetből mesél annyiban izgalmasabb lenne, hogy az embernek ki kellene találnia azt, hogy mit lát. Itt rögtön a szájába adjuk, hogy ez a Csipkerózsika. Ezzel nem kötelezően kell egyetérteni, de lehet, hogy izgalmasabb lenne, ha nem egyből lepleznénk le, hogy mi a megoldás. Én erre most kettő csillagot adok, mert az irány jó, és mindezzel együtt mondom Juditnak, hogy az első leckéket készítse el. Ha efelé akar elmenni, akkor kicsit gondolkozzon, hogy hogyan tudná magát ebbe a történetmesélésbe beletenni. (hegyi)
értékelés:

Érdekes az a meglátás, ahogyan Ágnes a tükröződő felületekkel dolgozik, és így a teret nagyon furcsán hozza, tulajdonképpen a maga merőleges, elvágólagos formáival, mégis egy síkra a képen. Ha megfigyelitek, ami itt a képnek hibája lehetne, ha a tárgyilagos megközelítést vesszük alapul, a pespektívikus torzítás, ugyanis ezek azok, amiket ki szoktak küszöbölni azokkal a nagyméretű kamerákkal, ahol ez könnyedén megoldható. Ezeket a kamerákat nagyjából erre is találták ki, hogy építészeti fotográfiákat lehessen vele csinálni. Egy kisfilmes gépnél ez nehéz, mert vagy nem vagyunk elég távol, vagy nem tudunk elég távol menni attól az épülettől, vagy túl magas, tehát sok minden oka van annak, hogy ezek a torzulások fellépnek. Laborban ez úgy nézett ki, hogy a nagyítógép alá ferdén tettük be a papírt, a fotosopnál perspektívakorrekciót lehet alkalmazni. Ha ennél a képnél ezt megtennénk, akkor elrontanánk az egészet. Mert az a dinamikai játék, ami most létrejön, hogy a kép bal oldalától a jobb oldala felé van egy méretcsökkenés, és ez a mozgás élményét kelti, majd innen mintha visszapattanna erről a felületről, a folytatása ennek az épületnek visszavisz minket a kép közepe felé. Ez a fajta játékosság kevésbé lenne érvényes. A perspektívatorzulás érthető, de az objektív megválasztása egy fontos dolog, és itt nem csak a cserélhető objektíves gépeknél áll most fenn, hanem azoknál, amiknél zoomolni tudtok, tehát amiknél az exponálás előtt be lehet állítani azt, hogy milyen legyen a gyújtótávolsága a lencsének. Ennél a képnél ez ott jelentkezik, hogy a kép aljánál lehet érezni, hogy nem csak perspektívatorzulás van, hanem egy íves formát hoz létre a párkány, és ez a forma nem valós. Ha kicsit távolabb lehetett volna menni, akkor nem kell nagylátószögű objektívet használni, ez a torzítás nem lép föl. Nem tudom Ágnes gépén ez állítható-e, valószínűleg igen, kicsit kisebb zoommal, ha távolabb áll, akkor ez megoldható lenne. Persze kérdés, hogy lehet-e itt távolabb menni, de a jövőre nézvést egy tanács, hogy erre figyelni kell, hogy ne lépjen föl ez a fajta ívesedés a kép alján. Ez a hordótorzításnak hívott valami nem tesz annyira jót neki. Az időpont is kérdés, nyilvánvaló, hogy ebben a téli helyzetben ezt tudjuk létrehozni, megnézném én ezt a helyet akkor, amikor lombosak a fák. Ugyanis itt van egy érdekes belógás a képnél, és ez furcsa, olyan, mintha ott fejeződne be az épület, de ha sokáig nézünk, rájövünk, hogy az a fa törzse, ami belóg. Izgalmasan nézhetnének ki, ha ezeken levél is van, talán akkor a fényviszonyok is jobbak, mert most ez a szürkeség fátyolként van jelen. (hegyi)
értékelés: