Elemzés

Ujjaim

Kaptunk már ezzel a kis tükörrel játékokat Ágnestől, itt most azt érzem, hogy eltelt egy kicsi idő, Ágnes eltette a hátsó kisagyába ezt a tükröt, meg az arra kapott reakciókat, aztán egyszer csak, amikor megint kapott egy belső impulzust, akkor elővette, és elkezdett ezzel megint dolgozni. Ez még mindig nincs kész, de az irány nagyon jó. Ez a tükör fog még meglepetéseket okozni az alkotójának. Itt a formai játék izgalmas, hogy azáltal, hogy kinyitom ezt a kistükröt, a tükörben lévő tükröződés, és a tükröződésben lévő tükröződés, mint a hagyma héja, létrehoz térjátékokat. Ez egy fontos megfigyelés. Az a kérdés majd, hogy ebben a játékban hogyan szerepel maga az alkotó. Most látjuk a kis ujjacskáit különböző formában, de még azzal nem vagyok teljesen kibékülve, hogy ez hova kerül, ezzel formailag kellene még játszani. Itt két értelmezési irány határán vagyunk: az egyik az, hogy hagyjuk a véletlent érvényesülni, tehát letesszük a kis tükröt, lesz ami lesz alapon, avagy elkezdünk foglalkozni a nünanszokkal. Kettő között vagyunk, mert a tudatosság is megjelenik a képen, a tudatos komponálási vágy, ugyanakkor ahhoz, hogy minden flottul a helyére kerüljön, némi szigorúság még hiányzik. Valami kis fekete kosz ott van a jobb oldali tükörnél, egy kicsit még kellett volna takarítgatni is ezt a tükröt, mert olyan ködfoltokat generál a szennyeződés a tükrön, ami nem biztos, hogy optimális. A falon lévő árnyék is jó ötlet, de nem biztos, hogy optimális helyre került, és a háttérrel is vannak problémák, mert most a kép gurulna lefelé, mert valahogy ez a két kis kerék a háttérrel együtt jobboldal felé lejt. De az ötlet jó, úgyhogy ez mindenképpen megkap egy csillagot, de ismétlés. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök annak, hogy Márti is elkezdte újból az első leckét, és elkezdett foglalkozni azzal a struktúrával, amit kialakítottunk. Annak is örülök, hogy saját világáról, a saját jelen helyzetéről kapunk egy üzenetet. Szeretném felhívni a figyelmet a legutóbbi Borsay kiállításra, ahol fotogramokat láthattunk a konstruktivizmus jegyében. Ha első megközelítésben szemléljük ezt a képet, ez is egy fotogram, amiről azt kell tudunk, hogy a fényérzékeny anyag útjába elhelyezett tárgy árnyékai, lenyomatai hozzák létre a képet, tehát ez egy olyan fotografálási eljárás, amikor a fényképezőgép, maga a szerkezet nincs jelen, csak a fény és a fényérzékeny hordozó anyag. Ha ez a kép nem lenne fölosztva 9 részre ezzel a raszterhálóval, akkor azt mondom, hogy ez egy viszonylag egyszerű kép, és Márti egy táncos mozdulatot lejt, és ezt a képét elküldte nekünk. Abban az esetben is érdemes megfigyelni azt, hogy ez nem egy sima fotogram, mert itt is valamilyen technikai játékot játszik az alkotó, amivel ezeket a folthatásokat létrehozza a kéz árnyékán. Tehát nem elégszik meg azzal, hogy egy fekete-fehérre redukált, a két szélsőséges tónusra komponált művet adjon, hanem a plasztikusságot, az anyagszerűséget érzékelteti azáltal, hogy valamilyen technikai megoldással, amit ebben a méretben én nem tudok megfejteni, ezt a helyzetet létrehozza. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nem véletlen az, hogy ez a kép 9 részre lett felosztva. Ez egy szigorú kompozíciós megoldás. Első megközelítésben vehetjük azt is, hogy olyan, mintha az alkotó fönthagyott volna egy segédrácsot, ami a kompozíciót segíti. Ilyen rácsokat látunk a fényképezőgép keresőjén is, akár. Csalóka a dolog, mert, ha megfigyeljük, és erősen koncentrálunk, akkor itt nem csak egy kezet látunk az árnyékkal, hanem látunk egy picike kis pontot, amire az ujj mutat a középső sor utolsó kockájánál. Bevallom, én először azt hittem, hogy a monitoromon van valami hiba, de aztán láttam, hogy ahogy pörgetem az oldalt, ez a kis pont vele mozdul, tehát ez a képnek alkotó része, és egy értelmezési irányt is elindíthat.
   Mielőtt a kép konkrét üzenetére térnék rá, annyit szeretnék elmondani, hogy számomra mi a szerepe annak, ha üres területek vannak a képen, mert ez más alkotásainál is fölmerül kérdésként, hogy elegendő teret hagyott-e a fő motívum körül, hogyan uralja a teret az adott alkotás. Akár fotográfiai, szobrászati, építészeti, vagy festészeti alkotásról beszélünk (az építészeti megoldások azok, amik leginkább kézenfekvőek ebben a tekintetben), nem figyelmen kívül hagyható az a környezet, ami körülveszi a képet, az alkotást. Ha megfigyeljük az Estiskolát, akkor azon kívül, hogy ezeket a kockákat látjuk, látjuk azt, hogy ezek egy szürke háttér előtt jelenik meg. Amikor terveztük az Estiskolát, akkor ezt a színt határoztuk meg, ami nem is fehér, nem is fekete, hanem valami olyasmi szín, ami segít ahhoz, ha a kép határa, és ez a háttér találkozik, akkor ettől valamilyen szinten el tudjon válni az alkotás. Tehát keretezés helyett ez a megoldás jön létre. Ez akkor is igaz, ha nem az interneten nézzük a képet, hanem egy kiállításon, vagy a szobánk falán, hogy nem mindegy, hogy egy kép hova kerül, milyen képek vannak mellette, mekkora hely van két kép között. Ez evidens, ha egy kiállítást rendezünk, ezek a külső harmóniák befelé is érvényesek. Az alkotó abban nem lehet biztos, hogy a saját alkotása milyen környezetbe kerül, de abban biztos lehet, hogy ő maga milyen belső teret szervez a főmotívum köré. Ezért van az, hogy az értéktelennek ítélt nagy üres felületek is jelentéssel és értékkel bírnak, mert meghatároznak egy viszonyrendszert, egy képarányhoz képesti viszonyrendszert. Jelen pillanatban, ennél a képnél, ez ráadásul nagyon határozottan jelölésre kerül, és ez már magában egy esztétikai koncepciót feltételez.
   Most rátérnék arra a megközelítésre, ami számomra az érzelmi megközelítése ennek a munkának. Ha megfigyeljük, akkor egy elsősorban balettben szokásos kézmozdulatot kapunk, ami a kéz tartásából adódóan már eleve hordoz egy ritmust, egy hullámformának valamelyik végpontját. Ez a megközelítés nagyon jól utal Michelangelo Sixtusi kápolnájára is, egészen konkrétan Ádám teremtésére, ahol, ha az eredetit nézzük, akkor van egy földön lévő figura, Ádám, aki ebben a félig oldalfekvő helyzetben nyújtja az egyik kezét, és a másik figura, a Teremtő, aki életet lehel az alkotásába. Ha megfigyeljük ezeket a kézmozdulatokat a Sixtusi kápolnán, akkor az Isten keze egy határozott mozdulatot mutat, míg Ádámé egy erőtlen, gyenge mozdulat, ami viszonyrendszert is kifejez. Ha ezt a formai megfeleltetést elfogadjuk, akkor nagyon is jelentéssel bír az, hogy ez a párhuzam csak részleges. Ugyanis ezen az alkotáson, ilyeténképpen csak Ádám kezét látjuk, a Teremtőét nem. Ez a gondolat az, ami egy érdekes kérdés, hogy ha ezen az irányon indulunk el, akkor tulajdonképpen Márti helyettesíti be magát Ádámmal, viszont nincs meg az ihletet adó Teremtő, tehát ez a fajta hiány mindenképpen jelentéssel bír az értelmezés listáján. Nekem erre erősít rá ez a négyzethálós elrendezés is, mert ugyanezt az egyedüllétet, a magáramaradottságot erősíti a kontúrosan meghatározott üres cellák jelenléte a képen. Ezen a hálórácson az alkotó csak a lehető legminimálisabban zavarja meg ezt a nyugalmat, magyarán a szabályokat betartja, nem lóg át negyedig-félig a fölső rácsba, nem kezdi el a mutatóujjával birizgálni a középső kép határát, hanem elfogadja a szabályokat. Ez a kettő, hogy vagyok én magam, mint megteremtett kreáció magamban, és nincs útmutató teremtő, csak a szabály, tehát a törvény megvan, de a törvényt a saját magam értelmezésében kell saját magamnak betartanom, ez egy nagyon fontos filozófiai üzenet. Tehát én magam vagyok a magam teremtője, ellenőre, kontrollálója, miközben a szabályokat is magam hozom, ugyanis a Márti döntése az, hogy ezt a négyzethálót ide fölhelyezte. Nagyjából ezt tudom én erről a képről elmondani. Érdekes megközelítés az, hogy az a kis pontocska mit akar szimbolizálni. Mondható, hogy véletlenül került oda a technikánál, hogy ezt a roncsolást hasonlóképpen hozta létre Márti, mint a kiállításnál elmondott képnél, hogy mákszemeket szórt szét, és egy így elkóricált, és átkerült oda a második sor harmadik kockájára. És milyen a véletlen, hogy pont oda kerül, ahova mutat ez a mutató ujj. Ez megint elindít egy érdekes megközelítést, persze ez már a játékosabb megközelítés, amivel óvatosan bánnék, mert ezek utólagos belemagyarázások a véletlenbe, hogy történik egy ilyen helyzet, és azt mondjuk, hogy lám-lám a véletlen hatalma megszülte azt, hogy én magam leszek a saját tanítóm, ezáltal egy épp megszülető kis pont számára lehetek én a teremtő. Aki még egészen kis csírájában lévő kicsi gyermek, embrió, de én magam már a magam határozottságával vagyok jelen ebben a rendben. Ez inkább egy hibaista megközelítés lehet, ami érvényes, de talán én megmaradnék az első megközelítésemnél, amikor Márti a saját alkotási folyamatáról üzen nekünk, a saját viszonyáról az alkotáshoz és a művészethez, de az alkotó magányosságáról is sokat elmond. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Zuhatag - ism

Megpróbáltam a fekete pólós változatot...

Arról beszéltünk az előző elemzésnél, hogy érdekes lenne ezt a képet megismételni egy sötét pólóval. Én köszönöm, hogy ez az ismétlés megtörtént. Annyit hozzátennék, hogy az előző képnél jót tett annak a képnek az, hogy mélyebb a meghajlás. Bár itt most megkapjuk a kezet, és ez is izgalmas, de ha most ezt a formai játékot figyelem, akkor ebben, hogy megjelenik a kéz, az az izgalmas, hogy a vállal, a háttal létrejön egy csepp-forma, ami a kézfejeknél csúcsosodik ki, és ebben, mint egy ellentétes cseppforma jelenik meg a haj. Ez mindenféleképpen jó, és tetszetős megoldás, csak most ennél a képnél nem fontos, hogy befejezzük a képet a lábnál. Itt nyugodtan meg lehetne csinálni a térd alatt egy vágást. Ha az előző kép lett volna teljes egészében megismételve a fekete pólóval, akkor az abban a beállításban lett volna jó. Azért izgalmas ez, mert ezekkel a tesztelésekkel tudjuk tökéletesíteni a fogalmazásunkat. Ez mindenféleképpen öröm, és én erre most, az előzőhöz képest, még adok plusz egy csillagot, azért, mert én örülök annak, hogy Judit ismétel, és foglalkozik azokkal, amit az elemzéseknél olvas. Köszönöm az ismétlést, és ezért megvan az egy csillag pluszban. Még egyszer mondom: azért érdekes, mert a folthatásokról tanulunk megint valamit általa. Az, hogy a vállaknál lévő testfelület megismétlődik a haj alatt, ez be is fejezi, keretezi is ezt az egészet. Belül elindul egy mozgás. Az is más lenne, ha egy hosszabb fekete csizma lenne, és nem egy zokni, az már összekötné a hajnak a felületét. Most a haj mennyisége tulajdonképpen a zokniban köszön vissza, mint folthatás, és ez a visszaköszönés most a méreteiből adódóan, mivel viszonylag távol van egymástól, ezért nem tud érvényesülni. (hegyi)
értékelés:

árnyékom

A százhalombattai erőmű udvarán védősisakban.

Olyan ez az árnyék nekem, mintha Bronxban sétálnék, és ott látnék egy afro-amerikai hölgyet a maga hajkoronájával, aki nagy öntudattal megy a munkájába reggel, szóval izgalmas kép. Ezek a raszteres falfelületek is jót tesznek ennek a képnek. Most egy kicsit abban vagyok bizonytalan, amiben szerintem a szerző is, hogy elég-e ez, vagy ehhez kell még valamit tenni a valóságból. Én azt látom, hogy a döntés bizonytalansága is a képen van: a képnek a bal alsó sarkán van egy kis háromszögként a valóság. Lehet, hogy nem lett volna rossz, ha még valamit kapunk, nem csak ezt a kimetszett falfelületet. Ha ezzel a falfelülettel játszunk, akkor valami grafikai kiegészítés még jót tett volna, bár gondolom nem egyszerű egy erőműnél ezt kivitelezni. Olyan, mint egy képregénykocka, csak nincs nekem ez teljesen kész. Az irány jó, de tessék ezzel még egy kicsit játszani. (hegyi)
értékelés:

Toboz

Jégbefagyott tűlevelek és egy közébük pottyant toboz.

Varázslatos az a világ, amit itt Nóra megmutat nekünk. Többen hitetlenkedve szóltunk hozzá ehhez a képhez a kommentekben, pedig a leirat leírja, hogy itt miről van szó: jégbe fagyott tűlevelekről és egy közéjük pottyant tobozról. De mégis annyira gyönyörűek a fények, annyira átfogalmazza a jég ezeket a tűleveleket, hogy olyan, mintha szögek lennének egy íróasztalfiókban, egy mesterember íróasztalfiókjában, és közéjük esett volna ez a toboz, amit szintén egészen fantasztikus. Itt az az izgalmas, hogy ilyesmi tónushatásokat szoktak erőltetni emberek fotosoppal, hogy most bizonyos színeket kiemelek, a többit meg roncsolom, ennek nagy divatja van. Aztán tessék, a természet megcsinálja ezt helyettünk. Nagyon jó, nagyon tetszik, nem is tudok semmit mondani rá. Nóra, ezzel megoldottad ezt a leckét, de én várnám a többit is, mert izgalmas, ne tessék abbahagyni ezt a leckét. (hegyi)
értékelés:

Asztalon

Egy nagyon furcsa megközelítése ennek a leckének, én tökéletesen elfogadom ezt. Olyan, mintha valamilyen zselégyertya lenne ez a pohár ezekkel a megfagyott buborékokkal. Biztos láttatok már ti is ilyet. Az ötlet is jó, ezek a vörösek dinamikát adnak ennek. Erre a dinamikára még rájátszik ez a perspektivikus csíkozás is. Minden szép, minden jó, a kép előterével nem vagyok teljesen kibékülve, ezzel a sötét árnyékkal az elején. Azzal kellett volna valamit kezdeni. De az irány jó, kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Csipkeverő

Az estiskola ünnepi csipke-sorozatához járulok itt hozzá. Érdekes, hogy ezeket tavaly szeptemberben készítettem, aztán decemberben teljesen előkészítettem beküldésre és ott maradt, ki tudja miért. Hát most jött el az ideje.

Annak nagyon örülök, hogy Gáborból előhívtunk valamit, egy elfeledett képsort Borsay Márti riportjával, amit a rádióban közöltünk. Nagyon kedves ez a képsor. Nagyon szeretetteljes és emberi. Én hiányolok egy ötödik képet ebből, mert ez most így olyan, mint a Petrocelli háza, hogy sosincs kész. Ez a szegény néni azért csak-csak befejezte ezt a csipkét, ha nem is ezt, akkor másikat, lehet csalni, de azért valami kész terméket nem ártott volna, ha látunk. Jó lett volna. Méghozzá nem is kiterítve egy asztalon, hanem megkérem a nénit, hogy mutasson valamit, ami kész van, tartsa a kezében. Az első kép gyönyörű, ahogy a néni dolgozik, ahogy odafigyel, az a szigorúság, az a gyönyörű ruha, nagyon szép színe van a ruhának. Ez mind nagyon finom, még közelebb jutunk ehhez a történethez, ahol ezeket a bütykös, törődött kezeket látjuk, ezeket a dolgos kezeket, amik nem pihennek, hanem még most is végzik a munkát. Majd nagyon jó, hogy megkapjuk a közelit, hogy tényleg micsoda egy őrület ez a csipkeverés. Utána nagyon jó ez a lírai pihenő, ezzel a két cérnatartó készséggel, és itt nekem mintha egy szünet lenne, kimentünk, iszunk egy kólát, és hogyan folytatódik tovább, nincs befejezve, Gábor. Ez nekem kettő csillagos ügy, ha van kép, amivel befejezhető lenne a sorozat, akkor küldd azt is el, ha nincs, akkor erre figyeljünk legközelebb oda. (hegyi)
értékelés:

Naplementén innen és túl

Egy piszkos autóablak és a naplemente találkozása...

Ez a kép nekem valamiért irodalmi utalásokat hoz a fejembe. Eszembe juthat róla akár a Kisherceg, vagy sok minden más is. Nem egy rossz megoldás, nekem tetszik az, hogy ez a roncsolás létrejön a piszkos autóablak által, amit Nóra leír nekünk. Ez valami olyan archetípusa nekem az utazásnak és a várakozásnak, ami nagyon is erős érzelmi impulzusokat tud bennem verni. Annyit tennék hozzá, hogy Nórának is azt mondom, hogy egy picit a Fény és árnyék leckével lehet, hogy érdemesebb hosszabb időt eltöltenie, azért, hogy magához közelebb engedje ezt a leckét. Nagyon sok asszociációt fog elindítani az, hogy ezen elgondolkodunk. Valamiért nekem ez az Utazás és hazatérés leckébe való. Legfőképp ez nekem egy várakozás a megérkezés előtt. Ha filmes utalást szeretnék tenni, akkor olyan, mint a Sugarlandi hajtóvadászat, vagy az a film, ahol a kis autót üldözi a kamion, szóval olyan, mintha egy western főhős még az utolsó csata előtt végiggondolja az életét, és erőt gyűjt ahhoz, hogy megmérettesse magát. Furcsa, hogy miért ez jön, lehet, hogy pontosan a vonalak, a nap, a horizont által. Amiért kettő csillag, az, hogy valamilyen módon, ha már egy autóról van szó, mivel semmi más nem utal rá, csak a koszos ablak, és a leirat, ezt képileg sem ártott volna valahogy megmutatni. Akár azzal, hogy az ablaktörlőből adok egy kicsit, akár a műszerfal aljából, de valamit érdemes lett volna ezzel kezdeni. Köszönöm, várom a folytatást. Hagyjuk ezt a 41-es leckébe, de nekem az asszociációm más irányba mutatnak. (hegyi)
értékelés:

Mos Eisley?

Ha ez egy elvontabb kép lenne, akkor az Illusztráció leckébe jól működne, már annak, aki tudja, hogy mi az, hogy Mos Eisley. Most én a saját butaságomról fogok tanúbizonyságot tenni: gőzöm nem volt róla, hogy mi ez, azt hittem, hogy ez valami ember, és arra akar utalni Gimesi, hogy őt látja a képen. Aztán elolvastam a hozzászólásokat, hogy hátha valaki megfejti, és látom, hogy itt vannak rajongók, valami kettős napról beszélnek. Gime, én azt gondolom, hogy te ennél erősebbet tudsz dobni ehhez a leckéhez. Szerintem, ha a primér megoldásokon túljutsz, ha nem akarsz mindenáron csatlakozni valamilyen utaláshoz a címben, ha nem képversekben akarsz gondolkodni, hanem végre a fotográfiát önálló műfajként is elismered, akkor fogunk tudni mit beszélni a fény és árnyék témáról. Ez a kép nekem erre nem megoldás, nem érzem ezt egy nagyon erős kompozíciónak sem. Ez a csillanás ezzel az effekttel, ami itt létrejön azáltal, hogy koszos a lencséd, nem tartom valami nagy dobásnak. Városfotónak sem tartom igazán erősnek, visszaadom ismétlésre a leckét. (hegyi)

..Ki..?

Lilla köszöntünk az Estiskolán, ez egy erős kezdés. Nagyon dinamikus megoldás, legfőképp azért izgalmas, mert miközben erős utalások vannak a pop-kultúrára formailag is, színben is és a mozdulatban, mégis azt gondolom, hogy ennél a képnél elsődlegesen a gesztus az, ami számít, nem is a technikai kivitelezés. Az a gesztus, ahogy ez az eszméletlen vörös száj, vörös körömlakk párhuzama a hajzuhataggal itt beköszön. Nagyon jó megoldása a leckének, köszönöm, kérlek hogy ha lehet, az elkövetkezőkben használd ki a 700 pixeles méretet. (hegyi)
értékelés:

kezem

Quimby szöveggel.

Nagyon izgalmas ez a festmény, nagyon tetszik az, hogy itt utalást kapunk arra, hogy az irodalommal, a zenével, a művészetekkel is foglalkozik az alkotó. Kicsit olyan, mintha egy régi térkép lenne, még amikor a fölrészek kicsit másképp helyezkedtek el, és ezt ábrázoltuk. Vagy olyan, mint amikor még nem fedezték fel Amerikát, és csak sejtették, hogy van valami a nagy vízen túl is. Szóval érdekes maga a háttér, a körvonal is, a szöveggel, a kéz helye, de én ezt most egy lépcsőnek gondolom ahhoz, hogy igenis ezzel kellett volna valami kezdenünk. Persze, tiszteletben kell tartani egy alkotást, ha azt mondom, hogy ez így kész, és ez maga egy akvarell. Én azt gondolom, hogy ez a Quimby szöveg, bár nagyon is személyes üzenet a preferenciánkról, de mint alkotás nem biztos, hogy olyan nagyon időtálló, és az akvarell kicsit le is veti magáról ezt a kéziratot. Én most nem az akvarellt akarnám elemezni, hanem azt, hogy a nyoma ott van Vikinek, de valamilyen kontextusba kellett volna ezt a tárgyat hozni. Ez most egy objektum, és azért, hogy ez fotográfiává váljon, valaminek kellett volna történni. Ha már ez egy színes kép, akkor fessem ki a kezemet is ugyanezekkel az akvarell-festékekkel, és ha egy kicsit nagyobb távolságot tartva rajzolom magamat körbe, akkor a szöveg is értelmes marad, odateszem a kezem, összefestékezem, belefestem a képbe, de mégis ott a kezem. Tehát valaminek történnie kell, ami fotográfiává emeli ezt a képet, mert ez most nem egy fotó. Viki, ezt most visszaadom ismétlésre, tessék azon elgondolkodni, hogy milyen módon tudod az akvarellbe beemelni a kezed, vagy bármi más testrészedet, úgy, hogy fotográfia legyen. Ismétlés. (hegyi)

gloria lucis

Megint egy olyan leckebesorolás, ami ebben a tekintetben kérdéses, az életkép, zsáner más. Tessék elolvasni a leckefelhívást, mert ott részletesen el van mondva, hogy ez miben áll. Lehet, hogy ott van a félrecsúszás, hogy csak az első mondatig olvassa el Gime: „a mindennapi élet egy-egy jellemző jelenségét örökíti meg”. Ennél a képnél nem vagyok biztos abban, hogy annyira jellemző a jelenség, vagy annyira specifikus és fontos a helyzet, hogy két lány áll a járdán. Persze, szoktak csajok cigarettázni és beszélgetni, de a zsáner közelebb áll a portréhoz, enteriőrhöz, mint a városfotós ellesett helyzeteihez. Én ezt annyira nem tartom erős közlésnek. Igen, hát létrejött egy ilyen fényudvar a kamerán, ahogy becsillan a szemközti ház ablakáról a nap, de én ezt átteszem a Szorgalmiba. Tessék végigolvasni a leckefelhívást. Utalok rá, hogy „a portrénál több abban, hogy nem elégszik meg az ábrázolt személy bemutatásával”, tehát valami cselekvés közben mutatunk be valakit. Ezért zsáner, mert az ő életében egy speciális helyzetet mutatunk meg, azt, hogy a cipész cipőt készít például. Az életkép olyan, mint a Családi kör, ahol látjuk, hogy a családban este hogyan zajlott az a szituáció. „Este van, este van, ki-ki nyugalomban, feketén bólingat az eperfa lombja”. Bentről elindul kifelé, mondjuk, ez inkább egy etűdhöz csatlakozik, de mégiscsak ott van egy ilyen helyzet, hogy mit csinál anya, apa, stb. Ebből lehetne inkább elindulni. Szerintem ez a leirat is elég rendesen elmondja azt, hogy ez majdnem szociofotó, de még annyiba nem, hogy nincs állásfoglalás, nem akarunk érzelmileg hatni, nem akarunk állást foglalni abban, hogy bármilyen embercsoportnak milyen sanyarú helyzete van, hanem csak tényeket közlünk. Próbáljátok ezt a leckét kicsit átrágni, ha bármi kérdés van, tessék mondani, ha ez nem világos. (hegyi)

Téli álom

Hozzávalók:

4 nagy alma
baracklekvár
barackpálinka
citromlé
porcukor
fahéj

Az almák magházát felülről kivájjuk (késsel megkezdve, körbevágva, majd élesebb peremű kiskanállal kivájva), és a lyukat citromlével kiöblítjük. A savanykás almáknál a citromlé elhagyható, helyette több porcukor mehet bele. A lyuk belsejét megszórjuk fahéjjal, megtöltjük baracklekvár, barackpálinka és citromlé keverékével, a tetejére megint fahéj és ízlés szerint porcukor mehet. Az almákat egyenként rátesszük egy darab megfelelő méretű kiolajozott alufóliára, amelyet lazán összefogunk az almák tetején. Sütőben nagy lángon 30-40 percet sül (kemény alma többet, puha húsú kevesebbet). A végén az alufóliát széthajtva az almákat meghintjük porcukorral, és azt gyorsan, felső lánggal rákaramellizáljuk. Nagyon ínyencek egy pár csepp barackpálinkát a tálaláskor is ráönthetnek. :)

Nagyon ínycsiklandó az, amit látok. Nagyon tetszik az, hogy végre nem csak sütiket látunk, hanem egy igazi téli csemegét. A leirattal abszolút egyetértek. Ez a baracklekvár-barackpálinkás őrület fölkeltette a kíváncsiságomat, nagy kár, hogy nincs itthon barackpálinka, mert kipróbálnám. Mi alapvetően a leckénél a képet fogjuk elemezni, miközben nagyon fontos az, hogy a leirat is megérkezett, és más is elkészítheti. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ha más formában is, de a Konyha rovatunk él tovább ebben a leckében, tehát érdemes ezt ilyen tekintetben is figyelembe venni. A képről tudok elsősorban beszélni. Egy jó megoldást kapunk erre az almás finomságra. Gusztusos, finom megoldás, és jól láttatja azt, hogy milyen is a végeredmény. Szinte az illatát is érezzük, látjuk a kis fahéj szemcséket, amik úszkálnak a szirupban. Egy problémám van: ezt a tányért valami fehér háttérre kellett volna tenni, például szalvétára. A két kis háromszög a felső résznél elviszi a figyelmemet, tehát talán ez az egyetlen, ami a technikai kérdés. Ilyenkor jön a bolondság: az ember fogja, és egy kis szpottal belevilágít valahogy az alma közepébe, hogy abban a kis kehelyben vajon mi lakhat. Látom, hogy ott lehet a baracklekvár, de az most nagyon erősen nem tud érvényesülni. Ennyit tudok hozzátenni, nagyon köszönöm, tetszik. Itt megint egy új kérdés: a dekoráció, amiről tudjuk, hogy nem arra szolgál, hogy megegyük, hanem arra, hogy fölkeltse a vágyat és a kíváncsiságot, vagy harmonizáljon. Itt például néhány borókaszem lehetne a tányér szélén. Ha ez mindenféleképpen a télhez akar kapcsolódni, akkor azt is el tudom képzelni, hogy a tányér köré lehetett volna néhány fenyőággal, vagy bármivel díszíteni. Ez egy másik irány, nem kötelező elfogadni, csak ötleteket próbálok adni arra nézvést, hogy mivel lehet ezt esetleg megbolondítani. Valami zöldes szirupot körbe lehetne cizellálni a tányéron, hogy ne csak ebben a sárgás – vöröses - narancsos tónusban működjön, tehát ellenpontokat lehet keresni, ez a saját fantáziára van bízva. De ezt egy jó megoldásnak tartom, megadom rá a három csillagot azzal, hogy hajrá tovább, Nóra, mutasd mit tudsz. Szerintem van még a tarsolyodban ilyen ötlet. (hegyi)
értékelés:

Ez az a ház

Ez az a ház, itt élek...

Ha a leirattal és a címmel együtt veszem ezt a képet, akkor nem biztos, hogy annyira vidám ez a helyzet. Nem úgy tűnik nekem, mintha ő nagyon el lenne ragadtatva ettől az élettértől, ahol él, legalábbis a képi eszközök nem nagyon vidámak. Egyrészt itt is létrejön egy olyan perspektíva játék, ami a testen átívelő vonalakkal operál. Ez egy jó megoldás, miközben megint a tükröződés, a tükröződésben visszatükröződő háttér és előtér közös dimenzióra hozása is megjelenik. Mégis ennél a képnél, mivelhogy ez egy egészalakos megoldás, erősen jelen van az, hogy elkezd az ember azon gondolkodni, hogy oké, itt megtörténik ugyanaz az optikai játék, ami megtörtént az előző képnél, de sokkal határozottabb a szerző jelenléte, és ez egyértelműen arról szól, hogy mint egy várakozó utas egy transzfer-állomáson, várja, hogy mikor indul a repülője tovább. Nekem ez az üzenet jön erről a képről le, engem ilyen szinten tud ez megérinteni. Kompozícióban annyi, hogy én azt a vágást megcsináltam volna a kép tetején, hogy az a furcsa tető-probléma ne látszódjon, mert az elviszi a figyelmemet a képről. (hegyi)
értékelés:

Harisnyában

Örülök annak, hogy Ágnesnek volt ideje arra, hogy egy kicsit ezzel a témakörrel foglalkozzon. Lehet, hogy ebben az is segített, hogy egy más környezetben volt, mint az otthoni környezet, az néha az emberre erősen inspirálóan tud hatni. Egy biztos: egy nagyon erős üzenetet kapunk. Miközben értem a fény és árnyék üzenetét, és értem azt, hogy miért ebbe a leckébe tette Ágnes, hiszen tényleg olyan, mintha egy harisnyát húzott volna rá a napsugár a lábára, ez egy lírai megközelítés lehet, én ezt mégis átteszem a Talp leckébe. Tudatosan, azért, mert bár nem vagyok egy talpelemző, de mégis érdekes, és érdemes foglalkoznunk azzal, hogy mit mutat, miről mesélhet a lábunk. Mondhatnánk azt, hogy mostoha szerepre kárhoztatott, hiszen a kezünk az, ami sokkal funkcionálisabban használt testrészünk, és ezért a kezünkkel gesztikulálunk, tenyérjóshoz, manikűröshöz járunk, szóval sok minden a kezünkről szól, de a lábunk legalább annyira beszédes. Én ezt erre a Talp leckére tartom pont ebből kifolyólag jó megoldásnak. Én nem akarok belemenni ennek az elemzésébe, mert ezt mindenki maga megteheti, de annak örülök, hogy ennyire puritán eszközökkel dolgozik Ágnes, és hogy ennyire jól megoldja ezt a feladatot. (hegyi)
értékelés: