Elemzés

bizonyíték a szomszéd cica létezésére

Történetmesélős cím, történetmesélős kép, áldokumentarista megközelítés. Ha jól látom, itt van egy ágyrész, talán az esti lefekvéskor szétdobált ruhákkal, melltartóval, egyéb fehérneműkkel, valami drót is keresztülfut, látom az alkotó harisnyás lábát is, és látjuk a cicát. A cica nagyon szuggeszív, tényleg őrületesen kommunikál velünk, figyel ide, hogy most mi történt, előbújt a kis rejtekéből. Még egy porszívó-fejet is látok, itt lesz takarítás is, nem kell félni, most kicsit úgy látszik, hogy ez elhalasztódott. A kompozícióval nincsen túl nagy bajom, jó ez a művészi rendetlenség, de ez is egy kicsit szerkeszthető. Nem biztos, hogy minden tárgy a helyén van. Azt a fehér melltartót én biztos, hogy kihagytam volna (az is lehet, hogy az valamilyen úszósapka). A másik az, hogy értem, hogy itt most valami nyomozás folyt, és hirtelen tárgyi bizonyítékokat kellett keresni, és mint ilyen, nem minden állt rendelkezésre ahhoz, hogy korrekt expozíció történjen, de sajnálom én ezt a bemozdulást. Azért, mert nem lenne ezzel túl nagy baj, lehet bemozdult képeket csinálni, de akkor a kompozíciónak kell erősnek lenni, vagy a színeknek, a formáknak és a kompozíciónak együttesen, ahhoz, hogy fölülírja azt, hogy egyébként bemozdult ez az egész. Itt most a szegény kis macskának a hátán kellene elvinnie az egész balhét, mint talált kép tökéletes. Ha még ez a cica megmarad, és barátságba tudtok keveredni, akkor érdemes lenne vele még dolgozni. Nem tudom, persze, hogy Andor hogy viszonyul ehhez. (hegyi)
értékelés:

Tavalyi felvételem, ráadásul mobillal készült, de én így is szeretem.

Azt írja Viki, hogy ez egy tavalyi felvétel, és mobillal készült. Ezt látom, le se tagadhatná. Izgalmas a dolog, csak sajnos, ami ebben izgalmas lenne, azok a ritmusokat, amiket látunk, amik nagyon jó megfigyelések, összeborítja a technika. Itt most a személyes élmény belül marad, neked megmaradt, de ez a film most csak arra jó, hogy mint tanulmány megőrizd, és valami normálisabb videokamerával ezt megismételd és összeszerkeszd. A technika miatt az a gyönyörűség, ami a sínek, amikor átmegy egy váltón, amikor szétválik, összefonódik, ezek a játékok nem tudnak most érvényesülni. Amennyire kivehető, egy jó ritmusú dolog lenne ez, a gesztust értem, de a technika nem túlhaladható az érzékelés szempontjából. Egy csillagot adok az ötletre, és biztatásként, hogy ezt tessék ismételni. (hegyi) értékelés:

Első

Első csendéletem.

Annak kifejezetten örülök, hogy Ágnes ezzel elkezd foglalkozni, hogy mit keres nála az én gyertyatartóm, azt nem tudom, ez izgalmas. A kompozícióval kezdem: a hármas egység egy jól mozgatható térrendezés, stabil, biztonságos ügy, ennek örülök, hogy ezt a hármas egységet megtaláltad, nevezetesen a gyertyatartó, a kereszt és a kis váza. Tudatosan nem beszélek arról a díszgyertyás fekete gömbről, mert tömegelhelyezésében az is a kereszthez tartozik. Ami a képen fellelhető tónusokat illeti, azokkal is egyetértek, az anyagmegválasztás jó. Jó a kis közép-szürke tónusú váza, jó a nagy fekete gömb is, és jók a sötétszürke függőleges vonalak is. A világítással lehetne még játszani, itt most két irányt látok egyszerre: az egyik egy belső fény, ami valószínűleg egy ablakból, érkezhet, a hely is jó, tulajdonképpen jó bázisa lehet egy csendéletnek, de itt vannak ezek a belső fénytől való szórt fények, és vannak a konkrét fényeink a két gyertyával. Most azért nincs eldöntve, hogy mi az irány, mert az egyik egy maszatosabb árnyékot ad, a másik egy kopogósabbat. Egyik sincs határozottabban megmutatva. A falon elkezdődik valami a kereszttel, a Fény és árnyék lecke ezért lehet fontos, hogy ezeket a megfigyeléseket utána a csendéletébe belekomponálja. Két határozott pontszerű fényforrásból mindig érdekes áttörések, felületek jöhetnek létre az árnyékokban, ebből egy kicsit kimarad ez a kis havasi gyopár, ő most benne van a kompozícióban, de a játékban nem nagyon. Az is fontos, hogy milyen tárgyakat teszünk a képre. Van egy keresztünk, ez egy nagyon határozott üzenet. Ez egy feszület, ami figurális ábrázolás is, és egy erős vallási szimbólum. Innentől kezdve túl sok duma nincs, mert az ember vagy a vallási értelmű megközelítést erősíti, vagy szembemegy ezzel, és egy homlokegyenest másik irányt mutat, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, vonzza a tekintetet nagyon erősen. Ahhoz, hogy ennek az erejét csökkentsük, lényegesen határozottabb tárgyakkal, méretben is nagyobb tárgyakkal lehet ezt valahogy tömegében visszahúzni, itt a jelentéstartalomról beszélek most. Ami a formai megfeleltetés, abban is a kereszt egy nagyon kopogós forma, amin a gyertyatartó próbál lágyítani, ami nem baj, mert ez egy abszolút érthető és jó irány, csak aztán ebből a dallamfutamból kikandikál formailag is ez a kis virág. Lehet, hogy a kevesebb több lenne, ha a kereszttel meg a két gyertyával dolgozunk, és a virágból csak jelzésértékkel hagynánk, úgy más irányt vehetne ez az egész. Ágnes, folytasd ezt a csendéleti játékot, erre mindenképpen megvan egy csillag a kezdés miatt, és amiatt, hogy ez egy jó ötlet, de én most segíteni szeretnék abban, hogy ha lehet, akkor a keresztet felejtsd el. Azért, mert olyan szinten földobtad magadnak ezzel a labdát, hogy ember legyen a talpán, aki egy keresztből jó csendéletet tud varázsolni, ahhoz tényleg olyan manifesztumok kellenek, koponya, lúdtoll, stb, el kell kezdeni archaizálni erőteljesen, hogy létrejöjjön egy üzenet, vagy pedig valami nagyon profán dologba visszük bele, de az szerintem a te habitusodtól távol áll. Ha ezt az irányt szeretnéd követni, értelmezés szempontjából, tehát a hitbe, a gyászba, az emlékezés irányába szeretnél elmozdulni, akkor is talán a kereszt helyett valami más, személyesebb szimbólumot hoznék be a helyedbe. Ha a csendéletet szeretnéd gyakorolni, akkor van két tökéletesen rendben lévő gyertyatartód, lehet, hogy abból a fekete gyertyatartóból a gyertyából még egy annyit le kellene égetni, hogy annyira ne lógjon ki, és akkor elindulhat valami. A kis virág a vázával rendben van, de kell keresni hozzá olyan tárgyakat, amik stílusában rímelnek. Itt nagyon fontos szó a stílus, mert vagy párhuzamosan futok ezzel az üzenettel, vagy ellenpontozom, de ennek a döntésnek nagyon határozottnak kell lennie. Egy javaslat még: ha ezt a hátteret akarod használni, maga a fal gyönyörű, a parkett szegély nem biztos, hogy annyira erős, ide lehet, hogy valami párnát, textilt nem árt odatenni, lehetőségek szerint valami spontánnak tűnő gyűrődéses megoldást. Például ehhez az egészhez egy brokátszerű csillogós anyag lehet, hogy jobbat tett volna, mint alap. Szeretném, ha dolgoznál ezzel, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

-1-2-

Kedves András, mint ahogy azt az előző képednél mondtam, a Zsáner leckét jó lenne, ha tanulmányoznád, én egyelőre szeretném, ha eljutnánk odáig, hogy a klasszikus felfogásban képzeljük el ezt a leckemegoldást, és majd utána jöhetnek az extrémitások. Zsánernek ez nem zsáner. Valamelyik képelemzésednél már mondtam azt is, hogy én örülnék neki, ha most egy picit az utcafotós street-art dologból vissza tudnánk bújni a kezdő lépésekhez, kicsit vissza a kályhához, és akkor esetleg a ritmust másképp tudnánk fölvenni, mert hiányollak a képekről. Annak örülök, hogy folyamatosan dolgozol, de ebből az a kérdés kezd bennem tudatosulni, hogy Gimesi hol van. Ezek a képek szenzációk, amiket látok tőled az utóbbi időben, de ezeket a képi szenzációkat nem te hozod létre. Jó szemed van ezeket meglátni, én ezt abszolút értékelem, de ez egyelőre csak dokumentálás. Emellett van egy artisztikus megközelítés, amit sajnos többnyire effektekkel hozol létre, ritkább esetben maga a helyzet kínálja ezt. Ez szerencsére azok közé tartozik, amik ritkábban fordul elő, hogy maga a helyzet ad neked hozzá valamit ehhez az egész közléshez, de itt is azt mondom, hogy jó lenne, ha érthetnénk, hogy mit akarsz. Ugyanis a kompozíció rendben van, jól mutatnak ezek az alakok, tényleg olyan, mint egy harmadik típusú találkozás ET-vel, de elkészül valami, és nem érzem azt a fajta sugárzást a dologból, ami odaszögezne a képernyő elé, hogy azt mondjam, hogy ez most egy akkora nagy találat. Szeretném, ha tudnánk erről beszélni, akár ez alatt a kép alatt, valahol kezdjünk már el kommunikálni, mert ez nem csak neked segít, hanem nekem is, hogy tudjuk, hogy most hol tartunk. Jó lenne továbblépni, erről a vágányról átkerülni valami másik vágányra, ezt a vonatot ismerem, hogy hova megy, már megjártuk vele Tolnát-Baranyát, most jobb lenne, ha picit mást próbálnál keresni. Kell színesíteni azt az eszköztárat is, amivel dolgozol, ha az utcán fotózol. Ehhez az kell, hogy biztosan kezeld a technikát, és biztosan kezeld az érzelmeidet is. Most egyelőre úgy látom, hogy az érzelmeidet kifelejted ezekből a munkákból. Ezt átteszem a Szorgalmiba. (hegyi)

hát

Ahhoz kellene egy picit segítség, hogy ez miért a Tökéletesség leckébe lett beküldve. A kép rendben van, a kompozíció is, a modell beállítása nem nagyon van rendben. Azért, mert olyan bevágásokat hoz létre ez a ruha, amik nem túl szerencsések. A kar, a lapocka nincs tónusban, ezért nagyon furcsa felületet ad. A test ábrázolásánál az fontos, hogy anatómiailag milyen üzenetet mutatunk. Ahhoz a határozott vonalhoz, ami ez az X a háton a két vállpánttal, ahhoz mindenféleképpen társulnia kellene valamilyen izomtónusnak a szerkezetet megmutatni. A másik, amit észrevettem az, hogy a modellen föntmaradt a karóra, ami ebben az esetben nem egy szerencsés dolog, rontja az összképet. Világításban is egy kicsit felemás a dolog. A kép bal oldala az igazabb, ott legalább valamilyen forma elkezd a vállnál kialakulni, amihez képest a hát és a jobb oldali lapocka rész nagyon laposra van világítva, de gondolom ma már, hogy voltál a világítós műteremmunkán, másképp világítanád ezt. Ez a köröm, ami itt világít, gondolom ez valami műkörmös balhé lehet, nekem az is zavaró momentum. Lehet, hogy ezt a minimális elfordulást, ami a törzsnél észlelhető, nem biztos, hogy én alkalmaztam volna. Ha már tökéletesség, akkor tessék úgy beállítani azt a modellt, hogy a lehetőségekhez képest szimmetrikus legyen a két oldal. Keresném a megoldásokat ebben a képben, de nem nagyon látom, hogy miért is tökéletesség, és a megoldások nem teljesen azok. Ráadásul itt van egy gyönyörű drapéria háttér, de ebben a tónusban, amiben ez most szerepel, ez csak sejthető, inkább olyan, mintha valami hívási hiba lenne, miközben ez valószínűleg a mintázata ennek az anyagnak. Az jót tett volna, ha abból egy picit többet kapunk, azért is, mert jobban elvált volna egymástól a test formája, a ruha formája, és a háttér. Azt is lehet, hogy ha még sötétebbre van az egész hívva, hogy elimináljuk a ruhát és a hajat is, és összemossuk a háttérrel, és akkor, mint egy torzó szerepel ez a kép, de akkor abba az irányba kellett volna elmozdulni. Most valahogy itt billegünk a határon. Ismétlés. (hegyi)

Tündér-szikla

Tanácstalanul állok a dolog előtt, ugyanis ellentmondásos a cím és az, amit látok. Amit látok, az egy kőkemény helyzet, a világítás is, keményre is van hívva az egész, kopog, karcos, nem mondom, hogy nagyon szívesen odasimulnék ehhez a sziklához. A tündér, mint kifejezés, a nőiség, a mese, egy transzcendensebb utalás, nem látom, hogy hol van itt a tündér. Lehet, hogy ennek a helynek ez a neve, de akkor ezt úgy kell megfotózni, hogy ez értelmet nyerjen. Egyébként ez a cím és a kép viszonyára utal. A kompozícióval nem tudok mit kezdeni, ahogy esik, úgy puffan alapon le lett fotózva ez a hely. Nem látom, hogy miért pont ez a kimetszés volt fontos, nem tudom viszonyítani a méretekhez, nem kapok támpontot, a tömegelhelyezés kompozícióban értelmezhetetlen, tehát a képkivágás sem érthető, hogy miért pont ez. Ez olyan, mintha elkattant volna egy fényképezőgép véletlenül a turista-szatyorban, útközben, mikor mentünk kirándulni. De hogy miért pont így, itt és ezt mutatja, az számomra kérdés. Lehet, hogy ott a probléma, hogy én ezeket a háromdimenziós játékokat sem nagyon szoktam látni, amikor a flóderozott ajtófélfából kellene nekem kikövetkeztetnem a Kolumbusz hajóját, ami jön szembe. Lehet, hogy itt is ez a trükk, és bizonyos távolságból hunyorítva kellene néznem. András, én ezt átteszem a Szorgalmiba, nem tudok vele mit kezdeni, számomra ez rejtély. (hegyi)

Kijárat

A színpad, amit látunk, nagyon érdekes. Nagyon jó az a vetített tér, amit ez a kapubejáró tud mutatni. Ami határozatlan dolog nekem az, hogy ez most még egy színpad, amin nem biztos, hogy a történet tökéletesen elindul. Látom, ott van a háttérben egy autó, ott megy egy bevásárlószatyros ember, ezek jók, csak itt kellene az, hogy Ágnesből előbújjon a rendező, és azt mondja egy arra járónak, hogy álljon oda az ablakhoz. Ha egész közel kerül valaki, akkor az vetített árnyékként megjelenhet a képen, és akkor már a belső tér rögtön elkezd dolgozni, másrészt a sziluettje is izgalmas, ha ellenfényben van, szóval valami itt történhetne. Ez az egyik irány, amit én gondolok. A másik, ha nem a kinti világgal dolgozom, akkor a benti világgal dolgozzak, akkor ezeket a fénypászmákat valamire vetítsem rá, azon kívül, hogy a földre vetülnek. Oda valamilyen információt én még betettem volna, lehet ez egy pöttyös labda is, csak elhelyezni ezeken a kottavonalakon. Nagyon jó, csak olyan, mintha még nem lenne a regény megírva. (hegyi)
értékelés:

Üvegek

Egy 'klasszikus' csendéletet akartam, üvegvázával, virágokkal. Ez lett belőle. :)

Gyönyörű üvegvázákat talált Nóra, ami tényleg irigylésre méltóan szép munka, önmagában is megállnak ezek a lábukon. Az aztán külön jó, hogy van neki kettő, és ezek a komplementer színpárban találhatóak. Az üvegekkel tökéletesen egyetértek, még az üvegek elhelyezésével is. Ami számomra kérdés, hogy ehhez a fajta formához, amit ezek az üvegek képviselnek, és ezekhez a színekhez, magát a virágot nem érzem tökéletesen jól illőnek. Még a fekvő üveg tekintetében hagyján, mert ott szép az a szétomlás, ahogy kiborult az üvegből a virág, de az álló üvegnél ez picit kevés. Aztán az is fontos, hogy mekkora teret hagyunk a modellek körül. Ennél a képnél most fönt azért érzem nagyon szűkösnek a kompozíciót, mert lekorlátozza a lehetséges mozgását ennek a virágnak. Igaz, hogy vágott virág, de mégis, mint forma, az ember fantáziájában elképzeli, hogy ő egyszer csak ott kinyújtózik, de nem tud, mert beleveri magát a plafonba. Ez a beszorítottság érzés lehet az üzenet része, de akkor a világítással erre rá kell tudnunk erősíteni sejtelmesebb, titokzatosabb fényekkel, drámaibb megvilágítást használva. Aztán a kép széléről is beszélnünk kell: a kép jobb széle még rendben van nagyjából, a bal szélénél kicsit többet hagytam volna. Szintén azért, hogy ennek az egész tömegnek legyen egy kis nyitása abba az irányba, ne ennyire feszült legyen a vágás. Az előtér, ahova kiborul a virág, ott is egy picit szűkös a tér. Mondhatni az egész kép köré még hozzá kellett volna tenni, főleg fönt. A következő kérdés az, hogy ha ezt úgy vesszük, mint tömegeket, vagy irányokat, vektorokat, akkor ezeket a testeket föl lehet rajzolni nagyon primitíven vonalakként. Így van egy függőleges vonalunk, arra van egy merőleges a tetejénél, ez az álló váza, és van egy átlós vonalunk, a fekvő váza. Ezek a vonalak most geometriailag metszik ugyan egymást, de a kapcsolat közöttük a képhatáron túlra mutat, ha meghosszabbítanánk ezeket a vonalakat. Ettől, szintén a vágás miatt olyan, mintha nem lenne befejezve valami. Szerintem egy csendéletnél az egy fontos dolog, hogy milyen teret ural az a tömeg, mert ha nagyon szűkre vágjuk, akkor megragadunk a tárgyfotónál. Nagyobb térrel érzékeltetni lehet azt, hogy a kompozíció vonalai hol tartanak össze, hol keresztezik egymást, hol futnak párhuzamosan. Most valami még, azon kívül, hogy lényegesen nagyobb teret hagynék, hiányzik, ami ezt a két tömeget mozgásba hozza. A függőleges egy stabil pozíció, ez az elfekvő zöldes színű váza instabil, attól függetlenül, hogy fekszik, mert elgurulhat, elmozdulhat, és kellene valami, ami ezt az egészet még ellenpontozza. Nekem a képnek a jobb oldaláról hiányzik ez a valami tárgy, ami még viszonyítási alapként működhet, és akkor létrejöhet egy talpára állított háromszög kompozíció, ami nyugalmat tud sugallni, és ennek ellenpontja lehet az a formai dinamizmus, ami itt létrejön. Most ez önmagában maradt, és nincs ami ellenpontozza. Egy új terület a világítás kérdése. Nagyon szépek azok a megcsillanások, amik létrejönnek, szépek az árnyékok, a vetett árnyék a háttéren is jól mutat. Valahogy a kép körüli vignettálás kérdéses számomra, hogy biztos jól keretezi-e a képet. Persze összerántja a képet, de kicsit határozottabb fényekkel dolgoztam volna, esetleg még a fények színével is kicsit játszottam volna. Kevésbé szórt fénnyel világítani, inkább pontfényekkel, titokzatosabb, érdekesebb, izgalmasabb helyzeteket lehetett volna létrehozni. Nem tudom, hogy itt mekkora szerepet kapott a vaku, de nekem úgy tűnik, hogy annál a virágnál, amelyik fölfele próbál kikérezkedni a világítás kicsit elnagyolt. Most el kellene döntenem, hogy most az fontos vagy nem. Ha fontos, akkor spot-világítással megvilágítani, ha nem fontos, akkor sötétben hagyni, és meghagyni őt, mint egy ilyen árnyfigura. Ez most egy kicsit billeg. Maga az ötlet jó, és jók a tárgyak. Az, hogy én a fönti virággal nem értek egyet, lehet, hogy csak abból adódik, hogy nincs elég tere. Lehet, hogy ha ez kicsit felém tud fordulni, akkor jobban tudnám szeretni. Az viszont izgalmas, ahogy ritmizál a vázának a formájára ez az S forma, ami a virág száránál van. Ha ezek a tárgyak megvannak, akkor ezzel még Nóra játsszon. Esetleg valami üvegtárgy hasonló stílusban, de nem váza, segíthet a térrendezésben. Most azért gondolom azt, hogy jó lenne egy ismétlést látnunk, mert kíváncsi vagyok arra, hogy amit elmondtam, arra Nórának mik a válaszai, elsősorban képi válaszokra vagyok kíváncsi. Örülök annak, hogy Nóra ebbe az irányba elindult, fog itt még csillag születni, Nóra rá fog kapni ennek az ízére. Csendéletezésben az a gyönyörű, hogy olyan, mint a modellezés, hogy bármikor elővehető, és folytatható, egy nagyon jó időtöltés, én szeretném, ha ezzel ő még dolgozna. (hegyi)
értékelés:

Szelektdíva

Lilla engedelmével most ennél a képnél fogom a három képet összehasonlítani, és összefoglalni a gondolataimat, mivel viszonylag számomra egyértelmű, hogy melyik fotós irány az, ami közelebb visz az alkotóhoz. A hármas lecke egy bemutatkozás, az fontos, hogy saját magunkról meséljünk. Ha jól látom ezt a képi megoldást, akkor valami olyasmi történhetett, hogy Lilla belevetette magát a hóba, aztán mindenféle ilyen vicek-vacak szeméttel telehordta az ő saját lenyomatát, majd erről készült egy felvétel, amit utána a szoftverben tükrözött. Ami izgalmas ebben az, hogy a tükrözés által létrejönnek új formák. Ezek női princípiumokat mutató formák, konkrétan egy ideig, amíg néztem a képet, azt hittem, hogy ott történik maga a valóság, és ez itt a szélén valami bizgerálás, már-már egy sejtelmes akt felvételhez közelít az a formai játék, ami szemlélhető. Miután megfejtettem a képet, az érdekes az, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, ami a kép valódi, konkrét üzeneti része, tehát a hó nyomba hordott tárgyak. Itt volt egy alapkérdés, amit Lilla kigondolt, hogy nyomot hagyok a hóba, és ezt a nyomot, mint árkot, telehordom ezekkel a tárgyakkal. Ez az alapötlet nagyon erős gesztus, de aztán a kivitelezésnél ahogy esett, úgy esett, és hozott anyagból dolgozva ebből kanyarintotta ki az ő képi megfejtését. Miután ezt hazavitte, akkor ezzel nem volt elégedett, és egy kompjúteres játékot még plusz információként hozzácsapott ehhez a dologhoz. Lehet, hogy én ehhez túl konzervatív vagyok, de nekem ez nem tesz hozzá a képhez. Sem a tükrözés, és utána, amit Feketén-fehérenben, vagy Metamorfózisban látunk, abszolút nem. Azért nem, mert mind-mind elviszik valami öncélú játék felé. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor én zenéltem, és volt egy szintetizátorom, azzal állítottam a hangokat, és maga a hangbeállítás, a keverés volt az, ami élvezetet nyújtott, zenei értékű kompozíció nem jött létre, hanem csak a különböző hangoknak az effektjei. Én ezzel órákat el tudtam játszani, gondolom, aki hallgatta, az megőrült. Egyszerűbben fogalmazva, olyan volt, mint amikor a gitárosok a régi gitárokat kellett sűrűn hangolják, és két szám között hallottad, hogy hogyan próbálja egymáshoz a húrokat egységbe hozni, de mégis viszonylag rövid idő alatt eljutott az ember arra a szintre, amikor a pokolba kívánta a gitárost. Itt is azt érzem, hogy itt maga a játék az, ami lenyűgözött téged, és ezáltal egyre távolabb kerülünk attól a gesztustól, ami a hóba esés, és az ide belehordott szemetek gesztusa. Pedig ez lett volna ennek az egésznek az értelme, hiszen, ha ez nem történik meg, akkor ezt a játékot sem tudod játszani. Saját munkádat gyengítetted ezáltal. Ott kellett volna megállni, és azt mondani, hogy ez van. Ha pedig az a formai megoldás nem tetszik, akkor oda még bele lehet csalni főleg úgy, hogy az ember utána még telehordja, tehát egy fizikai retust lehetett volna véghezvinni, ahol kell, beletapodni a hóba, vagy visszaépíteni, ahol lenyomódott és nekünk nem tetszik, tehát kiindulási alapként kezelni csak az eredeti lenyomatot, gesztusként, és akkor ez még inkább erősebben működhetett volna az, amit látunk. Az ötlet jó, hó már nem nagyon van szerencsére, úgyhogy azt nem mondom, hogy ezt meg kellene ismételni. A háromból mindenféleképpen a Szelektdíva kép az, ami számomra izgalmas, és ez akkor lenne tökéletes megfejtés, ha nem lenne rajta ez az effektezés, csak úgy, ahogy ez megtörtént. Az ötlet és a kivitelezés miatt ez két csillagot megérdemel, de hát itt azt is vegyük, hogy a strapát is díjazom. Várom a folytatást, Lilla! (hegyi)
értékelés:

Víz-tükör

Dekorvíz - a víz mint dekorációs elem.

Sokáig kellett néznem, hogy megfejtsem, hogy most akkor lentről fel, vagy fentről le, és hogy mit is látok tulajdonképpen, aztán végül is rájöttem, hogy ez valamilyen medence, aminek az oldalán egy üvegfal van, és abban tükröződik a víz. Ez lehet, hogy csak az én bénaságom, hogy nem jöttem rá egyből, hogy mit is látok, de azért a szemlélőnek nem biztos, hogy mindig minden egyből világos. Erre lehet azt mondani, hogy nézegesse csak a képet, igen ám, de amikor ennyire kevés információt vagy kapaszkodót adunk a nézőnek, akkor a figyelem megtartása is egy kérdés, hogy sikerül-e vajon a figyelmét megragadnunk, és rávennünk arra, hogy dolgozzon azzal a képpel, vagy nem. Nincsen tuti recept, nem lehet tudni, hogy mi az, ami biztosan működik, és mi az, ami biztosan nem. Ami most ennél a képnél esetleg segítség lehetett volna az, hogy a valós környezetből még több információt, motívumot emelünk be, és akkor, ha nem csak egy mozaikos medenceszél látszik, akkor lehet, hogy könnyebben dekódolható az üzenet. Nagyon izgalmas lenne az a megoldás is, amikor szinte már csak a vízfelülettel kezdünk el foglalkozni, csak az a baj, hogy amikor ennyire színes mondjuk egy medencének a fala (itt, ahogy látjuk ezeket a mozaikokat, rendkívül sok színből dolgozott a kőműves), akkor az egy kérdés, hogy jól fel tudja-e dolgozni az ember, vagy azt mondja, hogy ez valami maszat, ami életlen. Az is lehet, hogy az expozíciós idő megválasztása segít. Nem tudom, mert nem voltam jelen, ebből kifolyólag most nem fogok tudni neked konkrét megoldást mondani, Nóra, de valahogy ez most nekem nem áll össze. Azt én értem, hogy dekorációs elem, ilyet sokat látunk, főleg ezekben a mostani találkozó helyekben, amiket plázának hívnak, de az nem világos számomra, hogy most melyik oldalon állunk. Nekünk ez most tetszik, ez jó, vagy nem? Mert ez a kép most azon a határon billeg, hogy egyetértünk, és ezt, mint pozitív példát szeretnénk bemutatni, vagy azt mondjuk, hogy ez nettó marhaság és giccs. A kettő között vagyunk most, ezt nem látom át, hogy mi is az, amit ezzel mondani szeretnél. Ha lehet, akkor ezt visszaadnám ismétlésre, akár erről a helyről, valami olyan képet készíts, ahol ezek a kérdések megválaszolhatóak legyenek, vagy a leckével kapcsolatban, mint dekoráció. Mert a víz, mint dekoráció, tökéletesen jó irány. Ismétlés. (hegyi)

két parton mégis együtt

Igen, ez izgalmas, de valami nincs eldöntve: mi az, ami nekem, alkotónak fontos? Szerette volna Bara a valóságot belekomponálni ebbe a képbe is, mint az előző, tükröződős képébe is, ezért a kép jobb felső sarkában ott van egy cipőorr, de határozatlan a megjelenése, a vágása is olyan, mintha nagyításnál ottmaradt volna a hüvelykujjam, és belelaboráltam volna. A képen lévő vonalak elhelyezése is kérdés. Most ez az egész kicsit dől lefelé, jobb kéz felé folyik lefele az egész, vissza kellett volna tudnunk ezt húzni. Ennél a kompozíciónál azzal tudtuk volna visszahúzni, ha a fölső világos és sötét határvonalat vesszük vízszintesnek. Nagyon szép és nagyon jó az a dolog, amit ez mutat, de most ez kompozícióban nem olyan sikeres. (hegyi)
értékelés:

Tea
Tea
Tea

A tea aromája fontos. Az is jó, hogy meleg. De legalább ennyire izgalmas, ahogy a fényt elvarázsolja.

Remélem, hogy a műteremgyakorlatra Gábor készít csendéletet, elhozza, és tudunk róla beszélni, de most erről a képről, mint csendélet szeretnék beszélni. A Fény és árnyék leckét tökéletesen jól megoldja, tehát itt most azért vagyok nehéz helyzetben, mert a leckemegoldás tökéletes, csak a kivitelezéssel vannak problémáim. Az egyik az, hogy kapunk három képet, már rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy miért kapunk hármat. Ebből egy, ami működik. Hogy melyik, azt nem nekem, a nézőnek kellene kiválasztani, hanem az alkotónak. Kell tudnunk dönteni, hogy megcsináltunk három verziót, melyikhez húz a szívünk, melyik az, amelyik azt az érzelmi állapotot közli, amit szeretnénk továbbadni. A tea melege, finomsága, illata, íze is átjön, de nem mind a hármon. Értem én, hogy itt egy tanulmányról van szó, mint Estiskola, ez helyén is van, ezért elfogadom, hogy három kép készült, de szeretném tudni, hogy Gáborhoz melyik áll a legközelebb. Másrészt pedig: az eszközök kiválasztása egy csendéletnél jelentőséggel bír. A dizájnerek, akik tervezik ezeket az eszközöket, más preferenciákat tartanak fontosnak, más irányokat vesznek figyelembe, van köztük is kutyaütő, persze nyilvánvaló, hogy a funkció sokat számít, és biztos, hogy a funkció az, ami miatt ez a borzalmas szögletes nyél a vaspánttal rákerült erre az eszközre. Biztos meg tudná indokolni a dizájner, hogy egy ilyen szép formához miért épp egy ilyen szögletes, ronda nyelet rak oda. Ez engem nagyon zavar, ugyanis ha megnézzük az első képet, akkor van egy természeti formánk az ágakkal, a levelekkel, van egy szép kerek formából összeállított poharunk, és még az a kanál is jó, hogy ott van benne, mert az nagyon jót tesz az árnyéknak, szépen dolgozik velünk. Van egy króm csészealátétünk, azzal lehet, hogy én valamit kezdtem volna világításban, hogy ne vakuljon ennyire meg. Ott elindul valami fényárnyék, de egy kis tükörrel lehet, hogy rá kellett volna segítenünk. Aztán van egy asztallapunk, ami jól ritmizál ehhez a színvilághoz, jól hozza a formáját, szépek a struktúrák, és nem túl tolakodóak, hagyja élni ezeket a tárgyakat. Majd van ez a kancsónk, ami a testén és a fején is gyönyörű árnyékokat hoz, mint egy kis pingvin-madár, de közben a nyél fehérsége és az árnyéka is túl kopogós, kemény. Azokhoz a finom formákhoz képest ez idegenül hat. Ez mind a három képen ott van, valamiért Gábornak ez fontos volt, hogy ez ott legyen, nem teljesen értem, hogy miért. Persze lehet azt mondani, hogy azért, mert a csőrét szerettem volna ennek az egésznek, ez igaz, de ahogy én látom, megoldható lenne roncsolás nélkül az, hogy ez a nyél elforgatódjon. Ha egy negyed körcikknyit elforgatom, akkor takarásba kerül, ki lehet ezt úgy próbálni, hogy ne okozzon a fényjátékban torzulásokat, viszont ha már leszerelni nem lehet róla, ilyenkor a fotós tud olyat csinálni, hogy ezt letöri onnan, aztán azt mondja, hogy bocs, mosogatásnál leesett. Ez a problémám a képpel javarészt, hogy ez a nyél szétveri az egész lírát, testidegen forma. A második képnél a fentieken kívül azt tudom elmondani, hogy olyan vágást hoz létre Gábor, ami nem teljesen átgondolt a csészét illetően. A kanál nyelénél bizonytalanságot érzek, hogy azt most hova került, vagy hova nem, egybefolynak a formák a fülnél, az árnyékkal, szép, de nem eldöntött, hogy most azt szeretném, hogy csillogjon, vagy, hogy beleolvadjon a háttérbe. Ez még igényelt volna egy fél órát, hogy ezen az ember elmeditáljon. A harmadik képnél ez kezd viszonylag helyrekerülni, határozottabbak a döntések, ott viszont a vágásnál van egy olyan kérdésem, hogy az alsó résznél hol és miért pont ott van vágva ez a csészeárnyék? Elkezdődik egy szép játszma, és nincs befejezve. Ollókezű Edvárdnak azt üzenem, hogy ha már vagdosunk, és próbálunk a képkivágással játszani, akkor ez érdekes kérdés, hogy mit, hol, és miért vágunk. A valóságtól kell tudnunk elvonatkoztatni, erre nagyon jó tanulmány az árnyék, mert ez mindig egy kicsit elemel a valóságtól, és akkor tényleg csak a struktúrákkal kell foglalkozni, azzal, amit létrehoz az asztallapon a fény, és azt nem szabad ilyen csúnyán elvágni. Gábor, ha ezek megvannak, és nem kell érte mondjuk a Szigetre visszamenni, akkor csak jön megint vissza a Nap, tessék ezzel egy kicsit még dolgozni. A Fény és árnyék leckére tökéletes a megoldás, csak a kivitelezéssel van problémám. Az irány jó, de ismételj is, kérlek! (hegyi)
értékelés:

cím nélkül

Nem tudok címet adni ennek a képnek :(

Igen, ez az, amit Bara nagyon érez, ezeket a tükröződős játékokat a személyesség és a személytelenség határán billegve. Itt most ez a szó szoros értelmében is megvalósul, mert a tükröződésre helyezi a nagyobb hangsúlyt, és a valós helyzet ábrázolása csak jelzésértékkel bír a képen. Nagyon erős jelzésként, és kompozícióban is tökéletesen helyén van az egész. Nagyon jól van kimérve a sötét és világos formák aránya. Ezek nagyon jól egyensúlyba vannak hozva, és azt látom, hogy nem is kell erről sokkal többet mondanom, mert a kép mindent elmond. Itt lehetne azt mondani, hogy oké, de engem zavar, hogy abban a pocsolyában úsznak valamik. Nem, mert ez az, ami izgalmassá teszi ezt az egészet, és kihozza abból, hogy csak egy mechanikus tükörkép-játék legyen. Vagy azt is mondhatjuk, hogy igen, de ott van az a tábla, az miért van ott, az megbontja a kompozíciót. De pont ez a jó benne, ez az izgalmas, hogy a szabályos kompozícióba belekerül ez az egész, ráadásul ritmusban tökéletesen jól működik. Ilyenkor van az, amit én szoktam mondani, hogy el kell tudnunk vonatkoztatni attól, hogy minek a tükröződését látjuk, és ha folthatásként kezeljük, mondjuk, mint egy labda a vízben, akkor pont az az izgalmas, hogy a két láb előtt ott van egy ilyen, és várjuk azt a pillanatot, hogy mikor rúg bele ez az ember, aki itt várakozik a járda szélén. Szóval nagyon dinamikus, nagyon jó dolog, Talp leckére is tökéletes, benne van a menjek vagy maradjak bizonytalansága, mindaz, ami a talppal összehozható. És nem baj, hogy nem tudsz címet neki. :) (hegyi)
értékelés:

fejbenhíd

Felmerül bennem a kérdés, hogy András olvassa-e az én elemzéseimet, mert most úgy tűnik, hogy nem. A kérdés komoly. Ez egy jó kompozíciós játék, de hogy a zsánerképhez semmi köze nincs, az biztos. Kérlek, hogy olvasd el, ha kérdésed van, tedd föl, beszéljük arról, hogy mi a zsáner. Ennek semmi köze nincs a zsánerhez. Ez nem életkép. Kinek az életképe? Kit mutatsz be? A zsáner picit midig riport is, valakit, vagy valamilyen tevékenységnek a jellegzetes szituációját bemutatjuk. Mi ebben a jellegzetes? Hogy valaki áll a híd alatt? De ez a valaki behelyettesíthető bárkivel. Ha itt te mondjuk egy hajléktalant mutatsz, aki erősen szubjektív kameraállásból, jócskán közelebb, aki ebbe az egész térbe belekomponálódik, és tartja a Fedél nélkül-t a kezében, akkor azt mondom oké. De ennyire ne legyünk bátortalanok, hogy háttal áll egy fickó, és ezt mi lefotózzuk. Kompozícióban tökéletesen rendben van az az ember, a kép oké, csak ebbe a leckébe ez nem működik. Azért kérdezem, hogy olvasod-e az elemzéseket, mert erről többször beszéltem, és itt erőlteted bele a képeket ebbe a Zsánerkép kategóriába. Visszaadom ismétlésre, miközben a kép jó, de kaptam a fejemre az áthelyezéssel kapcsolatban, ezért ezt itt most buktad, kérek egy ismétlést a Zsáner leckére, vagy beszéljük erről. Ismétlés. (hegyi)

Lépcső

Igen, ez érdekes, azért, mert Bara, ha már kubizmus, és absztrakt, akkor ezt elkezdte megoldani, elkezdett valahogy fotográfusi eszközökkel felelni erre. Egy kicsit itt szintén a perspektívával van problémám, azzal, hogy ez az egész dől hanyatt. Ettől van az az érzete az embernek, hogy elfordul az óramutató járásával ellenkező irányba, miközben látjuk, hogy a vízszintesek vízszintesek, de a függőlegesek folyamatosan egy ilyen haránt irányba mozdulnak el, így ezzel van némi problémám. Ez akkor lenne helyrebillenthető, ha ezt a függőleges részt, ami a kép bal oldalán van, levágnánk. Tudom, csorbulna az az érzelmi helyzet, hogy itt egy térbeli dolog és tükröződés van, ezt elveszítenénk, ugyanakkor ha ezt levesszük, akkor a tömeg elkezdi helyrebillenteni a függőlegeseket. Erre most rájátszanak azok a vonalak, amik ott még erősebben dőlnek. Itt fekete vonalakat látunk, mint kotta vonalak, függőlegesen, de épp ez az, hogy nem függőlegesek. A másik az, hogy ezeket kinevezem függőlegesnek, és ezekhez képest kezdek el játszani, akkor a vízszinteseimet veszítem el. Nem könnyű helyzet, ez egy érdekes kérdés. Még egy megoldás van: ha ugyanezt a helyzetet akarom mindenáron használni, hogy nekem oda kell a függőleges rész, akkor azt mondom, hogy oké, de akkor valamivel billentsük az egész tömeget helyre. Ez úgy valósulhat meg, ha várok egy kicsit, mondjuk amíg a legfelső emeletnél az erkélyre a kép jobb oldalán valaki kijön, vagy kitol egy kerékpárt, vagy elkezd teregetni. Ez az egésznek a játékosságára is ráerősít, és visszahúzta volna a tömeget. Megvan a három csillag, mert az Absztrakt leckére jó ritmus. (hegyi)
értékelés: