Elemzés

Pista most megint föladta nekem a leckét. Hullámokban jönnek a Pista üzenetei. Ilyen kvantummechanikás őrületet kapunk, hol a sejtelmesen komoly, és kiismerhetetlen Pistát kapjuk, hol a vicces Pistát, hol pedig az olyan áttételeket alkalmazót, amihez szinte csak neki van kulcsa. Itt most ehhez a képhez nehéz pajszervasat találnom, hogy megfejelően ki tudjam nyitni ezt az ajtót, de azért megpróbálom. Abból tudok dolgozni, amit látok, tehát ha félremenne az elemzésem, akkor Pista nézze ezt el nekem, és saját magának tehet szemrehányást esetleg, hogy nem fogalmazott pontosan, és én nem jól értem. Ugye kapunk egy 2/3 – 1/3 arányban komponált képet, de tulajdonképpen csak a struktúrák azok, amik ezt a határvonalat meghúzzák, mert mind a két felület nagyjából világos tónusokkal dolgozik, értem ez alatt az eget, és ezt a havas domboldalt. Ennek a határvonalán van egy figura. Ez a figura nagyon is dinamikusan a szélre van komponálva, olyan, mintha egy színpadi jelenetet látnánk, mondjuk, a zenekari állványból figyelnénk ezt az előadást. Én komolyan veszem azt, hogy ez a 4-es, Barátság leckére lett beküldve, tehát a barátságról akar nekünk ez az előadás mesélni. Megjelent az egyik szereplő, és mivel beküldésre került a kép, ezért azt kell tudomásul vegyük, hogy ez az előadás elkezdődött. Igenám, de nincsen másik szereplő. Keressük a képen, hogy vajon ki lehet a barátság tárgya. Itt ez azért érdekes, mert túl sok mellédumálási lehetőséget nem hagy nekünk Pista: nincsen másik tárgy, nincs másik személy, nincsen kifelé mutató irány, nem húzódik meg az az eredő, amiből én azt tudnám mondani, hogy Pista arra akar utalni, hogy neki barátja a természet, hiszen a természet egy roncsolt, alvó állapotban van jelen. Nincs egy másik személyre utaló nyom, hogy itt valaki mászott volna fel ezen a lejtőn, és az ő nyomait keresi. Itt egyszerűen a magány és az egyedüllét az, ami létrejön, vagyis a barátság, mint szimbólum abban a tekintetben van értelmezve, hogy milyen az a helyzet, amikor nincs barát, amikor egyedül vagyunk. Ez is egy érvényes megközelítése ennek a leckének, hiszen nem kötelezően kell minden egyes pillanatban birtokában lenni annak, hogy jelen időben magunkévá tehessük azt az élményt, hogy van barátunk. Vannak olyan periódusok, amikor ez ilyen elcsendesülés, hogy lehet, hogy tudat alatt úgy érezzük, hogy lehet, hogy volna barátunk, de a gyakorlat nem ezt igazolja. Ebben a nagyon határozott egyedüllétben, ami ráadásul azt a jelzést is küldi felénk, hogy itt egy gumicsizmás figurát látunk a sityakjával, tehát ő valamiben szorgoskodik, nincs hátizsák, nincs elemózsiás kosár, ez nem egy kirándulás. Tehát azt látom, hogy itt a barát hiánya a hétköznapokra vonatkozik, amikor jó az, ha valaki segítő kezet tud nyújtani, vagy jó az, ha valakinek mi magunk segíteni tudunk. Ez a hiány, ami most számomra létrejön. Ha ezt az értékelést és irányvonalat Pista érvényesnek tartja, és valóban erre gondolt, akkor én ezt így el tudom fogadni. Nagyon sok más dologra nem tudok asszociálni, nem adott nagyon támpontot arra, hogy valaki vagy valami mást képzeljünk oda, nincsenek erre utaló jelzések a képen. A technikai kivitelezéssel némi problémám azért van, valószínű, hogy ebben az ellenfényes szituációban (a hó és az égbolt nagyon erős fényvisszaverő képességekkel bír), a figura sötétben maradt, tulajdonképpen csak egy sziluettet látunk, az arc is alig felismerhető, csak sejteni tudom, hogy ez Pista. Ez technikailag valamennyire korrigálható lenne abban az esetben, ha oda a kis gumicsizmához valamilyen fényforrást elhelyezne, akár egy vakut, akár valamilyen fix lámpát, és akkor az arcra több fény kerülhetne, és így a figura jobban élne. Az a problémám, hogy itt vannak esztétikai kérdések. Ez a domboldal a maga sarasságával, a kesze-kusza vonalaival egy zaklatottságot mutat, ami nem baj, de ez a zaklatottság nem abból adódik, ami a formai játék, vagyis nem egy átgondolt jelzés, hanem ahogy találtuk, azt kapjuk. Ez nem biztos, hogy erénye ennek az ügynek most. Kettő csillag, Pista, te ennél lényegesen összefogottabb kompozíciókat szoktál nekünk küldeni. Aki egyszer olyat tudott dobni, az már annál alább ne nagyon adja, most kifejezetten a kompozícióra gondolok. (hegyi)
értékelés:

Motorom alkotói.

Nagyon örülök annak, hogy Zsófi elkezd a szakkörben is dolgozni, hisz gyakorlott rádiósról beszélünk, aki végre megmutatja azt is, hogy a fotográfiában is készít alkotásokat. Itt azt kapjuk a leiratban, hogy „motorom alkotói”, és a képen, központos elhelyezésben egy jegesmedvét kapunk, akinek a nyaksálján jól olvashatóan egy terméknév látható, és egy cigarettát, aminél a márkajel az, ami szintén nagyon jól beazonosítható. Szemmel láthatóan egy személyes környezetben van ez a két tárgy elhelyezve, egy olyan hátteret választott az alkotó, ami lehet, hogy egy pokróc egy ágyon, lehet, hogy egy kanapé, ezt innen nem tudjuk megállapítani, de az biztos, hogy ezzel a személyességét és az intimitását növeli ennek az üzenetnek. Ami számomra még fontos és jelentéssel bír, az, hogy fekete-fehér képet kapunk. Ez azért érdekes számomra, mert a mai világ nem erről szól. Mindent színesben látunk, a termékeket is jóformán már nem a nevük, hanem a színük alapján azonosítjuk be. Tessék emlékezi a három mobilszolgáltatóra Magyarországon. Ezek színekkel kommunikálnak: az egyik rózsaszín, a másik piros, a harmadik kék. Egyébként érdekes, hogy zöld miért nincs. Lényeg az, hogy itt olyan redukciót kapunk, aminél pont ezeket a szín üzeneteket veszítjük el. Ez azért jó, mert jobban tudunk koncentrálni arra az üzenetre, ami létrejön ezzel a tárgypárosítással. Az érzelmi vonalat erősíti az is, hogy nem csak egymás mellé van helyezve két termék, hanem mint egy történetként ez a kis jegesmaci a Viceroy dobozt, mint egy jó barátot öleli. Ez is azt a helyzetet erősíti, ami a leiratban van, azaz két olyan termék, ami fontos lehet a hétköznapokban ahhoz, hogy Zsófi működni tudjon. Beleolvastam a hozzászólásokba, annak örülök, amit Dani kérdezett, hogy miért ennyire sarkosan fogalmazva két konkrét termékről van szó. Ezzel én teljesen egyet tudok érteni, mert azt tudjuk a mindennapokból, hogy nem véletlenül választunk ki egy terméket. Aki dohányzik, az rááll egyfajta cigarettára, és ahhoz ragaszkodik. Ennek van, amikor ízbeli meghatározásai vannak, van, amikor a forma az, ami számít, van, amikor az ár, de mindenképpen valami kötődés kialakul. Itt a személyes kötődés van a képen jelen, pontosan azzal, hogy konkrét termékeket kapunk. Egyetlen dologgal kellett volna még kicsit foglalkozni, hogy a háttérnél a pokrócot kicsit jobban kihúztam volna, hogy akkor ez, és csak ez legyen a háttér. Most ott valamit látunk hátul, az ágyon is hevernek még ruhák. Ez nem lenne baj, ha ezek konkrétan bele lennének komponálva a képbe. Most ottfelejtett tárgyaknak tűnnek, és ez egy kicsit gyengíti a kompozíciót. De szerintem a bemutatkozás jól sikerült, és az első leckére megvan a három csillag, de ettől még jó lenne, ha erre a leckére még küldene Zsófi képeket. Az nem árt, ha személyesen is ennél jobban jelen tudunk lenni, értem ez alatt azt, hogy saját magát valamilyen szinten belekomponálhatta volna ebbe a képbe. Hajrá, és várom a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Kifejezetten örülök ennek a képnek, mert azt a fajta giccses megközelítést, amit ez a virágzó fa tud mutatni, egészen más értelemben kezdi el használni. Még azt is mondom talán kicsit tiszteletlenül a nagy elődökkel szemben, hogy a japán fametszetek jutnak eszembe. Ott is tussal és tintával ábrázolják a cseresznyevirágzást, és ezzel az ábrázolási móddal érik el azt, hogy az a fajta tárgyias szépség, ami önmagáért való, és az önmagáért valóságában saját maga tesz arról, hogy a saját erejéből minél többet elvegyen, az ezzel a fajta egyszerűsítéssel, amit a tus ábrázolás hoz, egy másik esztétikai ajtót, egy másik dimenziót nyit ki. Ez most ennél a fényképnél is sikerült többé-kevésbé. Egy más fajta illúziót, egy más fajta élményt, álmot indít el. Nagyjából a kompozíció is rendben van, nem nagyon tudok kötözködni vele. Talán a sötét és világos formákkal én még játszottam volna. Ott érzek egy pici bizonytalanságot, hogy a kép egyik fele az eget mutatja, és az éggel való kapcsolatot, az is egy jó és izgalmas helyzet, hogy abban hogyan jelennének meg a virágok szirmai, miközben a másik rész egy dúsabb, a háttérben talán valamilyen épületet mutató szín-kompozíciót jelez. Ott kevésbé jön létre az a fajta formai játék, ami a faágakkal történik, de nem olyan nagyon határozott ez a vágás. Azt még rendben lévőnek tartanám, hogy mind a kettő egyszerre szerepel a képen, de van egy pici maszatolás a háttérnél. Mind a kettő izgalmas lenne önmagában is, izgalmas lenne ennek a párhuzama is, de határozott vágással, határvonallal. (hegyi)
értékelés:

Én nem nagyon értek egyet ezzel a fajta címadással. Olyan plusz érzelmet akar erre rátenni, ami vagy jön a nézőnél, vagy nem, de engedtessék meg neki, hogy ezt maga döntse el, hogy erre asszociál-e vagy nem. Ez olyan nagyon nem tesz nekem most hozzá ehhez a helyzethez. Egy kicsit a képkivágással is vitatkoznék. Tudom, hogy nem olyan egyszerű lefényképezni, ahogy csöpög a víz, de megint azt látom, hogy mintha a döntés nem lenne egyértelmű, hogy mit szeretnék. Hogy a környezettel együtt szeretném-e megmutatni ezt a helyzetet, szociografikus ábrázolás felé viszem el, miközben ezt a technikai játékot is megmutatom, avagy engem kifejezetten az a gyöngysor érdekel, ami létrejön a cseppekkel, és az abban tükröződő világ. A kettő között vagyunk itt most. A csapból nem kapunk eleget, tehát a szociografikus helyzet nem igazán van jelen, csak jelzésértékkel, miközben gyönyörű lenne, mert úgy látom, hogy ez a csap úgy látom sokat megélt már. Magából a makro-világból, ami itt ezekben a vízcseppgömbökben létrejön, ebből sem kapjuk meg azt a mennyiséget, amit megkaphatnánk. Itt kifejezetten a nagy, már leszakadó vízcseppre gondolok, amit erősen félbevágott az alkotó. Tehát a képkivágás nem nagyon acélos most, miközben a téma rendben van, és én örülök annak, hogy Tímea ezzel elkezdett foglalkozni. Ha ez a környezetében lévő csap, akkor kezdjen el ezzel dolgozni, és ismétlés, egyébként kettő csillagot megadok a képre, mert az irány nagyon jó. (hegyi)
értékelés:

Oldykám, nekem ez három csillagos dobás, én ennek kifejezetten örülök. Nem tudom mit keresel a cipőben, valami beleeshetett oda, talán a lakáskulcs, és ezért nem tudsz kimenni, de minden esetre gratulálok, ez egy jó megoldás. Ahol bújkálsz a zöld növény mögött, én nem biztos, hogy én a hátadat mutattam volna, hanem inkább a hasadat, melledet, arcodat, hogy a forma felismerhető legyen. A hát kevésbé jellegzetes forma. Ott lehetne egy picit ezen javítani, és abban sem vagyok biztos, hogy az tökéletes, hogy a szádba belemegy ez a filodendron, vagy milyen növény. Ezek apróságoknak mondhatóak, bár azért afelé mozduljunk el, hogy ezeket is az ember megpróbálja kiküszöbölni. A hármas lecke ezzel megoldásra került, de ez nem jelenti azt, hogy még ne küldhetnél erre a leckére alkotásokat. Én várom is, egy kicsit nagyobb aktivitást várnék egy Oldmantől, tessék belátni, hogy a többiek is kíváncsiak rád, nem arról van szó, hogy az ember elbújik, és kívülről figyeli a csapatot, mert benne vagy ebben a csapatban derékig, úgyhogy tessék kommunikálni képekkel is. (hegyi)
értékelés:    

Nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében.

Az mondja Nóra, hogy ez „nem akar több lenni, mint ami. Nyírfa a naplementében”. Én ezt köszönöm, mert nagyon szépek a fények, amiket látunk, még a 42-es leckére is elfogadhatónak tartom. Picit a formai dolgokkal van problémám: az arányokkal. Annak az arányával, ami a kis apró részletekben rejlő szépség, és ami a vonalaknak, párhuzamosoknak és keresztező vonalaknak az összességéből adódó rend, avagy a rend hiánya. Itt most kusza ez az egész. Ez nem baj, de akkor döntsük el, hogy engem ez a kuszaság, mint egy ilyen fraktál kezd izgatni, hogy a kuszaságból létrejöhet-e bármi újfajta rendeződés. Azért szeret az ember ilyet nézni, hasonlóan a tűzhöz, mert a fantáziája segíti abban, hogy létrejöjjenek az egyébként rendezetlennek vélt formákból különböző általa ismert, vagy beazonosíthatónak vélt megfejtések. Ha ezt az irányt veszem alapul, akkor a képnek tulajdonképpen az egynegyedét a bal oldalon levágnám. Nem ad hozzá. Annál a résznél ahol kifut az utolsó faág a képből, ott csinálnék egy vágást. Ehhez még hozzá is tesz az a függőlegesen lelógó vékonyabbik ág, kb. ott meg lehetne hozni a vágást. Akkor egyértelmű a néző számára, hogy ez a fajta kuszaság, ez a buja természeti jelenség izgatja Nórát. Az a rész, ami oldalt most megjelenik, elviszi a figyelmemet arról, ami a képben történik, és elkezdek kifelé kacsintgatni, tekergetem a fejemet, hogy na de mi történik mellette, el fog menni egy repülő, vagy egy madár szállt át, vagy mire várunk? Ott egy várakozással teli helyzetet látunk, miközben a dinamikája a képnek pontosan abban rejlik, ami a fa törzsén tükröződő napfénnyel, a sárgákkal és vörösekkel létrejön. Nóra, ha még megoldható, akkor érdemes lenne ezt ismételni pontosabb kompozíciós fogalmazásban. A döntést kellett volna meghozni, hogy mi az, ami téged ebben izgat. Azt is valószínűsítem, hogy maga a látvány varázsolt el annyira, hogy a kompozíció nem lett olyan feszes. Ezt pontosan átérzem, mert van olyan, hogy az ember lát valamit kamera nélkül, és mondja, hogy „úr isten, ez milyen gyönyörű”. Bemegyek a fényképezőgépemért, kirohanok, hogy ezt megcsináljam. Közben az eltelt időben nem áll át az ember agya kötelezően arra, hogy most két dimenzióban fogok komponálni, hanem elragadta az a látvány, amit ő három dimenzióban lát. Erre mondok egy példát, hogy jobban érthető legyek: amikor a kolontári-devecseri iszapkatasztrófáról tudósítottak, akkor két dimenzióban láttuk ezeket a tudósításokat a tévé képernyőjén. Amit az operatőr komponált, azt láttuk, ahova ő fordult a kamerával, azokat a képi kimetszéseket láttuk, és ezt fogadtuk el, mint helyzet. Amikor az ember a valóságban ott áll, és szembesül ezzel az egésszel három dimenzióban, tekergetheti a fejét, körbefordulhat, és szembesül ennek a térbeli élményével, és azzal a mennyiséggel, ami ott látható, azzal, hogy amíg a szem ellát, vörös az egész, ezt nem nagyon tudta visszaadni sem a film, sem a fotográfia. A jelenlét élménye a döbbenetet erősítette. Ezt azért mondom párhuzamként ide, mert abszolút értem, hogy ez ennél lényegesen nagyobb fa, és ennek a fának a csodálata ragadta el Nórát, majd ebből készített el egy kimetszést, de a kimetszés pillanatában is a fejében az egész fa járt. Ezért van ez a billegés, hogy most hova is helyezzem a fókuszt, mit is mutassak meg. Ha a képkivágásom absztrakció, akkor nem szabad, hogy a valóság elvonja a figyelmem a kép készítésekor, mert akkor el kell fogadjam, hogy a képen majd ennek már csak egy részlete lesz látható, vagyis az absztrakció mindenképp létrejön, tehát ez felszabadít attól, hogy tényszerűen ábrázoljak. Én így gondolom, Nóra vagy egyetért, vagy cáfol. (hegyi)
értékelés:

Megdöbbentő élmény három hónap múltán újra Kolontáron járni, s látni az akkor fotózott házak hűlt helyét. Egy egész terület lett üres, egész utcák lettek síksággá, csak az utak maradványai utalnak arra, hogy valaha itt település volt utcákkal, házakkal, emberekkel, élettel... Októberben azt mondtam, hogy Csernobil-hangulat. Most még inkább az. Ezek a képek egy valaha volt település(rész) emlékezeteként állnak itt. (demotix link)

Egy olyan képsort kapunk Gimétől, ami természetes folytatása az előzőekben megismert helyzetnek. Ami érdekes ebben az egészben az, hogy hasonló eszközökkel dolgozik, mint az előző képriportjainál, miközben az egy fontos különbség, hogy ezeken a képeken nem nagyon látunk embert, csak a nyomát, míg az előző riportoknál a drámai helyzetet azzal is érzékeltette az alkotó, hogy arcokat, portrékat, szituációkat, enteriőröket mutatott. Ez a fajta távolságtartás azért tesz jót ennek a képsornak, mert pontosan az ember nélküli környezet megmutatásával olyan élményt ad, ami a nézőt készteti elgondolkodásra, összehasonlításra az előző képsorok ismeretében. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ha csak ezt a képsort látom, akkor ez képes arra, hogy önmagában felidézze azt a történetet, ami az előző év őszén történt, de abba a ritmikába mindenféleképpen beleillik, amit kaptunk már Andrástól. Ezt egy jó sorozatnak tartom, azzal együtt, hogy ha megfigyeljük, akkor közel hasonló képi beállításokat kapunk, tehát itt most nem játszik a szerző azzal a fotós technikával, hogy a látószög megválasztásával, vagy az objektív gyújtótávolságának a megválasztásával, a közelikkel, távoliakkal, a totálokkal, és ezeknek a ritmikai megjelenésének egymásutániságával operálna, tehát ez a képsor egyféle ritmusban halad a maga útján. Az utolsó kép az, ami visszacsatol az előző szituációra. Ezt egy jó ötletnek tartom, és riportról beszélünk, így elfogadható, sőt szükséges is a leirat. A riport lecke a fotóetűdhöz képest ennyiben más. (hegyi)
értékelés: