Elemzés

Így készül a kifli, zsemle.

Húsz képből álló sorozatot kapunk Gábortól. A környezet ugyanaz, mint az előzőekben látott kenyérgyári környezet, és a munkafolyamat hasonlatos a kenyérkészítéshez, bár a végtermék picit más. A két képsor között van egy kis technikai különbség: az, hogy az előző kenyeres képsorhoz én vettem a bátorságot, és utólag hozzányúltam, és megpróbáltam kiegyenlíteni a színeket, itt Gábor kifejezett kérése volt, hogy hagyjam úgy, ahogy ő azt beküldte, és ne változtassak rajta. Erre nem érkezett eddig megfejtés, ezt nem nagyon figyelte a társaság meg, nem is biztos, hogy így egymás mellé állítva olyan egyszerűen előjön, mint különbség, nekem ez a szürke fátyolos, sárgás-zöldes árnyalat elidegenítő a helyzettől, de hát ízlések és pofonok különbözőek. Ami a képsort illeti, megint ugyanazt tudom mondani, mint amit az előző képsornál, hogy menjünk még el, dolgozzunk ott, azért, mert Gábornak egy döntést magában meg kellene hoznia. Azt, hogy kiszolgáljuk a megrendelőt, és tényszerű képeket készítünk, ez lehet egy feladat, ezt korrektül meg lehet csinálni, vagy emellett szakítunk arra időt, hogy saját magunknak háztájiban dolgozzunk, és a saját érzelmi megközelítésünket keressük. Itt most ez keveredik. A sorozatban kb. fele-fele arányban vannak az úgynevezett lírai megközelítések, és a tárgyias riporthelyzetek. Én nem vagyok abban biztos, hogy a riporthelyzet az, ami egyébként hosszú távon most itt megoldás lehet. Ha azt veszem, hogy a megrendelőnek az az elvárása, hogy hangulatképeket, élményeket adjunk át a vevőknek, tehát azt, hogy amit ő hazavisz, és a kis reggeliző asztalán jóízűen elfogyaszt, az hogy is készül, és az emberi hozzáadott érték miben is rejlik, akkor én nem a tárgyias megközelítést választanám. Nem kötelező ezzel egyetérteni, de szerintem akkor ütős egy ilyen helyzet, ha bátran merünk ezzel dolgozni. Erre van is példa a képsorban: a 4. kép izgalmas már attól, hogy mozgást ábrázol, a 9. kép, ezzel a kínai hadsereg hangulatát hozó zsemlére előkészített tészta-katonákkal, vagy amikor a kiflit sodorja a tálcán az egyik péklegény. Ezek nekem sokkal izgalmasabbak, és többet árulnak el a helyzetről. Én ezeket kedvelem. Ha a munkafolyamatot nézzük, akkor a 17.-es kép ahol a pék dolgozik a kemencénél, és a segéd viszi a tálcán neki a zsemléket, az is egy dinamikusabb megközelítés. Én ezekkel többre tudok menni. Ennél a képsornál is ezt a döntést jó előbb-utóbb meghozni, én remélem, hogy vissza tudsz menni oda dolgozni. Még annyi, hogy megint sok a kép. Húsz képet megun a néző, ennyi képpel nem tud mit kezdeni, ebben nincsen több 8-10 képnél. El kell tudnod dönteni, hogy mi az, ami ebben fontos. Itt is vannak olyan képek, amik vagy kompozícióban, vagy a helyzetértelmezésben nem biztos, hogy annyira erősek. Várnám azt a fajta helyzetet, ahol nekem át tud jönni az, hogy miért is annyira lelkes Gerlei, amikor arról van szó, hogy menjünk a pékségbe fotózni. Én ott voltam, láttam, hogy teljesen izgalmi állapotba került Gábor, és azt lenne jó látni, hogy a képeken ez visszajöjjön, mert most az az érzésem, hogy túl van kontrollálva a belső elragadtatottságod. Valahol ezzel kellene valamit kezdeni. Ez a kérdés nem biztos, hogy elsősorban a fotóteljesítményt kéri számon, hanem azt, hogy miután ez most elkészült, szerintem most már eltelt annyi idő, hogy az ember végiggondolja, hogy őt ebben mi izgatja, és azzal kezd el foglalkozni. Arra is kíváncsi lennék, hogy a két képsorozatból milyen új sorozatot raknál össze, ami a te sorozatod, ami a Gábor helyzetét mutatja ezekkel a képekkel, amiket itt látunk. A kenyeret és a zsemlét nyugodtan össze lehet pászítani, ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy kenyér készül-e, vagy zsemle. (hegyi)

Így készül a kenyér.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok azért, mert ennél a projektnél én is jelen voltam. Gábor volt olyan kedves, és elhívott fényképezni abba a pékségbe, ahová azóta rendszeresen visszajárunk, legfőképp finom kakaós csigáért és kenyérért. Azért is nehéz a helyzetem, mert ennél a képsornál nem csak a születésénél voltam jelen, hanem az utómunkánál, a válogatásnál is, hiszen ezekből a képekből a kenyérmesterek is kaptak Gábortól kópiát. Az itt látható sorozatnak a fentiek miatt nehezebben kezdem az elemzését. Egy korrekt sorozatot kapunk, amiben Gábor tisztelettel megmutat egy élethelyzetet. Azért élethelyzetet, mert többet kapunk annál, mintsem a szabvány kenyérsütési metódus, talán egy picit túl sokat is. Szép képek is vannak ebben a sorozatban, ugyanakkor, ahogy ezt már sok riport-megoldásnál elmondtam, akkor, amikor az ember a nagyközönségnek bemutatja az anyagot, kell tudni szelektálni. Meg kell találni azokat a képeket, amik jól mesélnek egy adott szituációról formailag is, és érzelmileg is, esztétikailag és tartalmilag is. Ezeket a képeket kell úgy sorba rendezni, hogy a néző számára egyértelmű legyen, hogy miért úgy, és miért azokat a képeket választottuk az illusztráció tárgyaként. Azért mondom ezt így, mert többféle megközelítés is érvényes lehet egy képriportnál: a tárgyilagos is, amikor egy valós sorrendet próbálunk felállítani, például egy ilyen munkafolyamatnál azt, ahogy a kenyér elkészül, de teljesen érvényes lehet az a megközelítés is, amikor érzelmileg közelítünk egy helyzethez, és inkább a formákkal és hangulatokkal dolgozunk, és ezeknek a ritmusát próbáljuk megtalálni. Most ennél a képsornál elvesztettem a fonalat, annyira sok képet kaptunk. Azt megértem, hogy ezekre a képekre a megrendelő kíváncsi, mert ő majd eldönti, hogy miket akar ebből beemelni a maga portfóliójába. De amikor publikálunk a saját belátásunk szerint, akkor döntéseket kell hoznunk, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Ha most itt gyorsan végigpörgetem a sorozatot, akkor csak számokat mondok, amely képeket én kihagynám: 2, 5, 6, 8, 11, 16, 20. Ezeket biztos, hogy nem tenném ebbe a sorba bele. Hogy csak az egyikről beszéljek: a lisztes zsákok önmagukban nem mesélnek túl sok mindenről, ebben a beállításban rendetlenséget mutatnak a maguk rendezettségében is, de ezekben a lezárt nájlonzacskókban bármi más is lehetne, nem kötelezően tudunk a lisztre asszociálni. Bizalmi kérdés, hogy elhisszük-e az alkotónak, hogy ezekben liszt van. Abban is szigorúnak kell lennünk, hogy mi az, ami esztétikailag és formailag megmutatja például az előkészítés záró képsorát, amikor még a kisületlen kenyerek ezekben kenyérformákban vannak. Itt két irány egyszerre jelentkezik: az egyik képen korrektül látszik a rácsokon tárgyiasultan az, ahogy ezek a kis kenyérfigurák várnak a sorukra, aztán rögtön a következő egy érzelmi megközelítés, a nagy összességből kiválasztottunk egy főszereplőt, és ezt mutatjuk „Házi jellegű” kenyérként, a kis címkéjével pihen és vár. Ez tényleg egy fontos kérdés: ha tárgyilagos akarok lenni, akkor nincs helye a lírának. Akkor menjek végig azon a soron, hogy hogyan keverik össze a lisztet a margarinnal, aztán ebből hogyan gyúrnak kenyértésztát, hogyan lesz ez kiszakítva, hogy kerül bele ebbe az edénybe, utána ők hogy várakoznak a sorukra, majd hogy kerülnek a kemencébe, ott hogy sülnek a kenyerek, és utána miképpen kerül ez vissza a tároló rekeszre, és utána hogyan kerül ez a bolt polcára. Ez is egy megközelítés, és abszolút érvényes, bár szerintem ez kevésbé izgalmas. A következő helyzet az, amikor azt mondjuk, hogy érzelmileg közelítünk meg. Akkor van helye azoknak a képeknek, mint ami most ennél a képsornál akár a nyitó kép, vagy az említett magányos kenyérkatona, vagy akár azok a mozdulatok, amik jellemzőek erre a munkafolyamatra. Én azt preferálnám, ha hosszabb expozícióval a mozgás is meg tudna jelenni a képen. Van több nagyon jó példa erre: 12, 14 és a 15-ös képek, kifejezetten az utóbbi az, ami azért jó, mert egy portrénak is felfogható: a mi pékünk a kenyérlapáton épp a kemencébe tolja a kenyértésztát. Ezek fontos dolgok, sokkal fontosabb, mint hátulról az harmadik kép, ahol egy statikus formát látunk, péklapáton ott ülnek ezek a kenyerek. Ami itt mozgás fellelhető az, hogy valaki a háttérben a kenyértartó rácsot odébb tolta, és az bemozdult, de egyébként megfagyott a történet. Azt mondom, hogy menjünk oda vissza, most már nagyjából tudjuk, hogy mi újság, szerintem szeretettel fognak minket ott fogadni, tudjuk, hogy hogyan megy ez az egész, láttuk a munkafolyamatokat, szerintem volt idő arra is, hogy végiggondold azt, hogy mit szeretnél csinálni. Ők is annak örülnének, hogy ha a szubjektív, érzelmi megközelítésedet hagynád érvényesülni. Megvan a korrekt anyag, ha korrekt kép kell, ezeket megcsináltad. Ezt visszaadnám ismétlésre azzal, hogy próbáljuk meg azt, hogy visszamegyünk, és csináljuk meg az érzelmi megközelítést, hogy Gábornak mi a fontos ebben. Dolgozzunk az érzelmekkel. Mit jelent ez a gyakorlatban? Közeliket, hosszú expozíciókat, és olyan kompozíciókat, aminél az ember és a kenyér viszonya érvényesül. A tésztáé, a kezek, a mozgások, az a fáradhatatlan munka, amit ezek az emberek ehhez a kenyér történethez hozzáadnak. Ezekre kellene most rátenni a hangsúlyt. Az biztos, hogy ez nagyon sok kép, mint bemutató. Ismétlés. (hegyi)

2010. október 10. - Mint ismeretes, a MAL vörösiszap tározójának gátja kiszakadt, vegyi katasztrófát okozva Kolontáron és Devecseren. A gát először kiszakadt sarkától kb. 200 méterre jártunk Kolontár mellett... Ezekkel a képekkel a tragédia által okozott színek szépségét szeretnénk bemutatni, amitől néha Mars-béli tájnak tűnik a hely. Néhány kép 9-én délután, a többség azonban 10-én reggel, nem sokkal Napkelte után készült.

Próbálok ezekhez a sorozatokhoz valamit mondani, miközben a helyzet nagyon is drámai. Túl sok mindent nem szeretnék hozzáfűzni, mert ezekkel a sorozatokkal Gime a 20-as leckét megoldotta. Számomra bizonyításra került, hogy tud riportot készíteni. Ezek a riport képei nagyon erősen mesélnek erről a helyzetről. Csak minimális hozzáfűznivalóm volna, ezt egy leckénél teszem meg, Gime, ha megbocsájtod nekem ezt a lazaságot, akkor most egyszerre fogom elmondani a gondolataimat az összes képsorról.
   Tökéletesen értem azt, hogy a riportázs helyzetében, amikor az ember ott van közvetlenül egy ilyen katasztrófánál, akkor sodorják az események. A kötelesség is azt mondja, hogy naponta többször is hírt kell adnom erről a helyzetről, mert percről percre, óráról órára változik a szituáció, nem lehet megvárni azt, hogy elindultam hétfőn, aztán egy hét múlva megyek haza, és csak akkor kezdek el azon gondolkozni, hogy mit fogok ebből összerakni. Ez ott, abban a pillanatban tökéletesen érthető. Ide, az Estiskolára is ezek a képek úgy kerültek föl, hogy én mondtam Gimének, hogy itt is publikálhatóak ezek, az Estiskolásoknak is van ehhez közük, már csak az Estiskola segélykocsi miatt is. Nem akarom azt, hogy úgy érezd, hogy én most csőbe húztalak, hogy elmondhassam a magam gondolatát erről, több jó képsorozatot kapunk tőled ebben a témában. Kínálja magát a lehetőség, hogy mégiscsak vegyem a bátorságot, és az összességében mutatott teljesítményt elemezzem. Ez a te dolgod is lesz a későbbiekre nézvést, hogy ebből az anyagból készíts egy olyan sorozatot, ami már nem arra van felfűzve, hogy az adott nap adott percében, órájában mi történt, és miért épp akkor zársz le vagy nyitsz meg egy ilyen képsort, hanem van egy helyzet, ami memento, és mint ilyen, adná azt a megoldást is, hogy ebből akár fotóetűdként készüljön egy sorozat, összevonva a teljes anyagot. És akkor nagyon határozott döntéseket kell tudni hozni, hogy mi az, ami kompozícióban működik ott. Tökéletesen el kell tudni vonatkoztatni attól, hogy mit látunk a képen, és csak esztétikai, csak kompozíciós szabályokat szabad figyelembe venni első körben a szűrésnél. Amikor mérlegre teszünk egy-egy képet, hogy bent maradhat-e a sorozatban, akkor az a kérdés, hogy melyik az, ami feszesebb, korrektebb kompozíciós képet mutat - természetesen ez alól kivételek azok a helyzetek, amikor egy hirtelen eseményről egy kép készül csak, akkor ha az esemény fontos, akkor az az egy kerül be a sorozatba, akármilyen is az. Én ezekből a képsorokból egy-egy képet, néhol többet, kihagytam, és ezek főképp azért maradtak ki, mert ismétlődéseket mutattak, amiket azt gondoltam, hogy nem erősítik a képsort. Egy biztos: szerintem ez egy tökéletesen vállalható képsorozat, bármelyiket is nézem a föltöltött képek közül. Nem véletlen az, hogy a Times magazin ebből közölt képet.
   Az is érdekes, tessék megfigyelni, hogy ennél az állatmentéses képsornál melyik képet választotta ki a Times. Ha jól tudom, akkor ez az összes kép fölkerült egy ügynökség oldalára, és onnan választott a szerkesztő, hogy ő mivel kíván illusztrálni. Ezt azért fontos most megnéznetek, és én nagyon szeretném, ha minél többen ezt a dolgot végiggondolnák, hogy a szerkesztői szabadság mit mutat. Ott látunk egy oldalt, ahova be van illesztve egy kép, és hogy miért pont az a kép került oda beillesztésre? Ennek az egyik döntése az, hogy van egy méret, amiben gondolkodik a laptördelő és a szerkesztő, másrészt a témához is kapcsolódjon, harmadrészt a kép elhelyezése adott oldalon nagyon fontos, hogy hova tud kerülni. Négyhasábos elhelyezésnél a harmadik hasábba került, egy átlós kompozíciójú kép, és ez növeli a feszültségét annak, ami a leiratban szerepel. Ez egy nagyon fontos eszköz, amit itt használ a londoni Times magazin szerkesztője. Ha megnézzük magukat a képeket, lehet, hogy ebből a képsorból van sokkal megrázóbb kép, ha csak ezt a kismacskát szemlélem, akkor a második kép egy egészen nagy feszültségekkel teli kép, ha csak a macskát figyelem. Ugyanakkor azt is kell néznem, hogy ott van egy biciklikerék, autókerék, két sötét nadrágszár, ezek mind elviszik a figyelmet. Ha ezt vágással szeretnék helyrehozni, akkor annyira szűk lenne a képkivágás, hogy a kis állatnak a mozgását akadályozná a vágás. Aztán van egy negyedik kép, ami nekem, mint arckifejezés, sokkal erősebb érzelmeket mutat, mert az a kisállatnál a lemondás pillanatát mutatja, amikor beletörődik abba, hogy őt itt babrálják gumikesztyűs kezek, és nagyon szomorúan néz a kamerába. Egy líraibb riporthoz ez lett volna az alkalmas kép, ugyanakkor valószínűsítem, hogy a szöveg miatt a szerző azért választotta a harmadik képet, mert ebben a képben is megvan az a fájdalom a kis állatnak a tekintetében, ami egy fontos üzenet, ugyanakkor a folthatások átlós dinamikája a feszültséget jobban hordozza, és a kis állatnak a nyitott szája, mint egy felkiáltás szerepel a képen. Ezt most azért mondtam ennél a képrésznél el, hogy ilyennel is érdemes foglalkoznunk, hogy ebből a tekintetből is elgondolkodunk egy ilyen képsornál. Ha pályázatokra küldünk anyagot, akkor a sikeres pályázatnak az egyik kulcspontja, hogy tudjuk azt, hogy az adott pályázat kiíró milyen tematikában mozog, mit vár. Hogy líraibb megközelítéseket szokott-e díjazni, vagy nem, és annak megfelelő képeket küldünk be, és a sikerünk nagyobb lesz. Ami nekem érdekes ezekből a képsorokból az talán a legutolsó, Vörös horizont Kolontárnál, amikor András már viszonylagos távolságtartással kezeli ezt az egész történetet, és megpróbálja megtalálni azt az esztétikát, ami ebben az egészen halálos helyzetben furcsa és ellentmondásos módon jelen van. Nekem ebből a képsorozatból a negyedik képnél sikerül ez a leginkább. Ez az a kép, ami olyan, mintha egy filmforgatási helyszínen lennénk, és nem egy tragédia kellős közepén. Köszönöm ezt Andrásnak, megvan a három csillag, megoldotta az osztály leckéjét is, ettől függetlenül várjuk a további riportjait is. (hegyi)
értékelés:    

Apa és fia síremlék a Kerepesi Temetőben.

Megint egy érdekes értelmezése a leckének. Amikor ezt a képet megláttam, úgy voltam vele, hogy nem akarom értelmezni, mint 14-es lecke. Azért nem, mert ez egy temető. Egyértelműen adódik az asszociáció, hogy valaki miért egy temetői síremléket küld be a Család leckére, de ezek annyira személyes kérdések, hogy én nem érzem magam feljogosítva Tamás által, hogy ebbe az irányba tapogatózzak, és ezt a feljogosítást csak a többi alkotásával együtt adhatja ő meg, ez idő kérdése. Tehát ezt a részét most nem szeretném elemezni. Emiatt a lecke, mint megoldás, függőben marad, és nem verbális válaszokat várok Tamástól, hanem azt, hogy dolgozzunk annyit együtt, és kapjak annyi képet tőle, hogy bátrabb lehessek az elemzésnél. A másik kérdés kompozíció a kérdése, ami abszolút rendben van. Talán annyit finomítottam volna, hogy a kép fölső részénél, ott ahol az a faág keresztbe átvonul a képen, ott a kopasz része fölötti résznél én már megcsináltam volna a vágást. Így most ott fönt kicsit nekem lyukas. Ha kevesebbet adok az ég szürkéjéből, akkor még izgalmasabb lesz ez az áttört felület. Azt szoktam mondani, hogy a fotográfia illúziókelés is. Ebben nagy szerepe van a mélységélességnek. Tamás itt most egy nagyon egyértelmű döntést hozott: minden éles lett. Ez nem mindig szokott szerencsés lenni, mert a teret nem érzékeljük. Most erről a képről Magritte jut eszembe, aki megalkotott egy olyan képet, ahol a lovas a lóval bujkál át a fák között. Az optikai csalódások jó példája ez a festmény, és itt is ezt érzem, hogy megkavar minket Tamás azzal, hogy mi van elől, mi van hátul, azáltal, hogy a mélységélességet ilyenre vette, és egy olyan fényviszonyt talált, amiben nagyon is plasztikusan ábrázolódnak ezek a felületek. Megadom erre a három csillagot, az elemzéssel adós vagyok, mint lecke elemzés, majd visszatérhetünk erre később. (hegyi)
értékelés:

Darázsfészek részlete. Fogalmam sincs, hogy csinálták, igazi mesterek.

Nekem nincsenek ilyen szakács képességeim, hogy én ebben felismerjem a süteményt, de nagyon sok minden mást igen, aminek semmi köze a konyhához. Abban sem vagyok biztos, hogy amit most látunk, az a sütemény. Próbáltam keresni a megfejtéseket, hogy ezek mik lehetnek, láttam én már igazi darázsfészket, itt a ház körül is van, és az nekem egy kicsit másképp néz ki. Ágnes, amikor itt volt, hozott sütit, az is másképp néz ki. Amihez ez nekem inkább hasonlít, az ilyen festői technikák. Nem tudom, hogy jártatok-e ilyen helyen, szerintem a 30-as és 50-es évek közötti időszak lehet, flóderozásnak hívják, amikor lefestenek egy ajtólapot, vagy egy szekrényt, és száraz ecsettel elkezdenek bele mintákat húzni, és előtűnik az alapozó festék színe. Nem vagyok szobafestő, de talán nagyjából így mondható el ez. Ha látogatják az oldalt szobafestők, akkor ők majd ezt pontosítják nekem, hogy hogy megy ez a technika. Leginkább erre hasonlít nekem. Egy nagyon érdekes ritmusjátékot látunk. Hogy ez a tökéletességhez kapcsolható-e, talán abban az értelemben igen, hogy egy másik párhuzam a fraktálok világa, ami egy matematikai képlet, és annak a vizuális megjelenése, és esztétikai formája. Ebben én néhol látok olyan részleteket is (még egyszer mondom: nem tudom, hogy ez önmagában micsoda), amik picit bezavarják ezt, főképp a kép középső fölső részén vannak feketébb szóródások, amik nem annyira jók. A másik, hogy lehet, hogy egy kicsit keményebbre fogalmaztam volna, a színtónust, és a kontrasztot még erősebbre vettem volna, és a megvilágítás most nem teljesen homogén. Ezzel kellett volna egy kicsit dolgozni, persze nem tudom, hogy ez a valós helyzetben mennyire hozható létre. Az biztos, hogy az egyik legelgondolkodtatóbb kép az Estiskolán, fel lehet adni kvízkérdésnek, hogy itt most mit látunk. Én várnám Juditnak erre a megoldását, hogy fedje fel a titkot. Erre most kettő csillagot adok, mint Tökéletesség lecke, mert én arra lennék kíváncsi, hogy Judit számára mit jelent a tökéletesség. Az ő saját élményanyagában, saját környezetében, saját érzelmi attitűdjében mit jelent. Kicsit személyesebb megoldást várnék. (hegyi)
értékelés:

Követ! Utánoz! Kifiguráz! Eltorzít! Kinevet!

Hogy mit jelent a cím, majd valaki egyszer megmondja nekem, biztos segítetek. Ez egy hármas lecke, és azért érdekes a dolog, mert Nóra itt a leiratban azt mondja, hogy ez a kép, mint tartalom követ, utánoz, kifiguráz, eltorzít, kinevet, tehát itt az árnyék szerepéről beszél. Egy nagyon jó beállítást mutat nekünk, ugyanis tényleg a két szereplő között lényegi különbség van értelmezésben, miközben ugyanazt a figurát látjuk az árnyékkal a falon. Az egyik egy heroikus ügy, a 20-as évek lehet, amikor a plakátművészetben használtak ilyen testtartást, és ilyen figurákat, miközben mindez, megspékelve a fekete-fehérrel, nekem még a konstruktivizmust is tudja hozni. Nagyon jó az, amit a háttérben látunk, és nagyon egyértelmű. Egy kétkedő, önmagára figyelő modellt látunk a kép előterében egy nagyon furcsa és nagyon izgalmas szögből exponálva. Az az érdekes ebben, hogy ha csak a Nóra valós megjelenését figyelem, akkor azt mondom, hogy ez nem is egy hármas lecke. De a fricska ott van, ezt mi kapjuk, értem én, hogy de hát megoldotta, mert ott van a háttérben a teljes alak. Hogy az egy árnykép? És itt kezd el saját magával belülről kommunikálni az, amit látunk, hogy az árnyképen nincsenek részletek, de ott van a teljes test formája, a valós képen vannak részletek, de nincs rajta a teljes test. Ez a kettő, mint egy ilyen mérleg-serpenyő, hol az egyikbe, hol a másikba kerül a súly, és billeg nekünk, és folyamatos dinamizmusban tartja az alkotást. Én nagyon köszönöm ezt Nórának. Nóra az első olyan alkotónk, aki az első osztályt kijárta, ezt a naplóban is jelezni fogjuk. Ez nem jelenti azt, hogy ezekre a leckékre ne küldhetnél újabb értelmezéseket, hajrá Nóra, várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés: