Elemzés

Barátság (szita)köttetik

Nincs mit hozzáfűzni...

Nagyon érdekes ez a kép. Én nem is tudom mi ez a fröccsönött szitakötő, én még ilyet nem láttam. Egészen fantasztikusan csodálatos giccs. Nagyon szeretem az ilyet, én kertitörpe mániás is vagyok, bár egy sincs a kertünkben, de szívem szerint ezeket a műkőfaragott angyalokat, meg kertitörpéket behoznám ide a környezetembe, mert annyira csúnyák, hogy mindenféleképpen térformáló erejük van. Egyébként nekem minden ilyen kert-építészeti dolog, ami ezzel ellenpontozódik azt a hatást is hozza, hogy számomra egy kertes ház díszlete is tud giccses lenni. Tehát önmagában az a sok fenyő, jaj de szép a pázsit, és még egy kis díszbabér is van a kertben, ez is valahol az a fajta túlpörgetett érzelmi helyzet, amikor az ember nagyon jót és szépet akar magának, aztán mindez a kompozíciót nehezíti. Ez egy izgalmas kérdés, és ahhoz is szerencse kell, hogy egy ilyenre rászálljon egy valós szitakötő. Nálunk is van a tavon, csak itt a méretkülönbségek nagyok, én fönt állok egy teraszon, és onnan lefelé fényképezni értelmetlen. Ezek olyan kis öntörvényű jószágok, az ember azt hiszi, hogy becserkésztem, mert ő elfoglalta magát, és éppen barátkozik ezzel a műanyag társsal, aztán egyszer csak meggondolja magát, és elrepül. Ez egy ritka pillanat, hogy egy ilyet meg tud nekünk mutatni Judit. Én egyébként, ha már humor, és itt a humorra tenném a hangsúlyt, akkor lehet, hogy a 6-os leckébe küldtem volna, a Házi kedvenc leckébe, de nem kötelező ezt elfogadni tőlem. Az biztos viszont, hogy én a Barátság leckébe picit mást gondolok. Miközben ez a kép egy három csillagos kép, mert tényleg ritka az a helyzet, amit megmutat, és ennek az értékét mindenféleképpen látnunk kell azzal együtt, hogy én a kép tetejéből azt az autót levágtam volna. A négyes leckén tessék elgondolkodni, én szeretném, ha Juditot kapnám meg, tehát, hogy Judit mit gondol a barátságról. El lehet ezen a filozófiai vonalon indulni, hogy a barátság tulajdonképpen egy műanyag szitakötő, de ez egy nagyon merész ugrás lenne, hogy innen próbáljunk meg elrugaszkodni. Judit a saját véleményét, ha képbe tudná formálni, az lenne a jó. Három csillag, de a lecke maga ismétlésre visszaadva. Az első három leckével próbáljon meg Judit még egy kicsit gyürkölőzni, főleg a második és a harmadik leckével. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon jó képi bemutatkozást kapunk Árpitól, és kifejezetten örülök annak, hogy Árpi is nekifogott újra a leckéknek. Remélem, hogy ez a lendület nem hagy alább, és a többi leckét is nekiáll megcsinálni. A filmeseknél kicsit nagyvonalúbban kezeljük a megoldásokat, tehát én azt is el tudom képzelni, hogy azért nem minden lecke alkalmas arra, hogy filmes eszközökkel megközelítsük, tehát ezt adott helyzetben helyénvalónak tartom, hogy megbeszéljük, egyeztessük, de az első leckére ez egy tökéletesen működő és érthető film. Én sakkozni nem tudok, próbáltam gyerekkoromban ezt a sportot is megszeretni. Ha már a futás és az úszás nem az én műfajom, akkor elmondhatom azt, hogy sportolok én is, és akkor ez a sport legyen a sakk, de nem vagyok ilyen nagy stratéga, hogy én ehhez közelebb tudjak jutni. Még a szabályokig eljutottam, tehát értem és tudom, hogy mivel hogyan lehet lépni, tehát a lépéseket ismerem, de egyébként könnyen kétvállra fektethető sakkpartner vagyok. Ami a filmet illeti, egy svenkeléssel indulunk, egy viszonylag csúnya asztali lámpáról. Ehhez a lámpához szeretnék majd még visszatérni. Egy sakkjátszma közepén találjuk magunkat, és egy ansnittes felvételben látjuk az egyik felet, aki épp gondolkodik egy lépésen, majd azt is látjuk, hogy nincsen ellenfél a másik oldalon. Az ansnittes beállításból is következtethetünk arra, hogy innen hiányzik a sakkpartner. Erre ráerősít azzal, hogy van egy olyan jelenet, ahol az egyik helyről a másikra átül ugyanaz a szereplő. Ez a sakkjátéknak egy még nehezebb formája, amikor fejben, vagy akár a sakk készlettel saját magával sakkozik valaki. Ez az, amit igazán nem tudtam soha megérteni, ha van egy álláspontom és egy stratégiám, azt hogy tudom fejben ketté osztani. Nekem ez egy kicsit skizoid dolog, de biztos, hogy ez működik, mert ilyet csinálnak emberek. A film háromnegyedéig ezen a technikai részén gondolkodik az ember, és ez szinte már megnyugtatja, hogy megvan a megoldás, tehát, hogy Árpi bolond, és saját magával sakkozik. Utána van egy snitt, ami nem teljesen jól van technikailag kivitelezve, egy áttűnés. Az biztos, hogy az teszi értelmezhetővé ezt a filmet, hogy a sakk csak egy eszköz, nem a sakkozásról szól a dolog, csak keresett az alkotó egy olyan képi megfogalmazást, ami jól érthető a nézőknek, mert a sakkról mindenki hallott már, és látott legalább egy sakkmeccset életében, ha nem is végig, de tudja miről van szó. Ez maga egy vivő hullám, ami az információt segít eljuttatni a nézőhöz. Ez az információ a dilemma kérdése. Az a dilemma, amikor egy döntési helyzetben latolgatjuk azt, hogy mi lenne, ha egy másik lépést lépnénk, talán végig is megyünk képzeletben azon az úton, hogy mit eredményez egy döntési helyzetben egy útelágazásnál, ha az egyik irányba megyünk, vagy a másikba. És azt is látjuk, hogy itt megszületik a döntés, és maradunk annál az első helyzetnél, ami egy vágy felvetése. Ez a vágy megmarad a képzelet szintjén, a valóságban a kép is visszatér az előző verzióra, ahonnan elindul ez az áttűnéses jelenet. Én mindenféleképpen ezt a részét tartom az egyik legfontosabb jelentésének ennek a filmnek, és innentől kezdve érthető ez az egész, innentől szól ez az eg ész Árpiról. Arról az emberről, aki a saját kérdéseivel néha egyedül marad, és saját magának kell döntéseket meghozni, mert a környezetében nem talál olyan segítőt, aki azon a szinten, amit ő is elfogadhatónak tart, az ő lelki folyamataiba be tud kapcsolódni. Tehát mindenféleképpen önvallomás jellegű a film, és ezt egy nagy erejének tartom, és mint első lecke, nem is lehet ennél jobbat kívánni, mert ez annyira erős megoldása ennek a feladatnak, mint bemutatkozás a dilemmáimmal, a kétségeimmel, a vágyaimmal, amiket nem merek kiélni, nem merek megélni. Sok mindenről üzennek ezek a képsorok. Ugye a filmeknél megállapodtunk, hogy nem 3-ig megy a skála, hanem 5-ig. Én ezt egy öt csillagos filmnek tartom, azzal együtt, hogy Árpinak szeretném a figyelmét két dologra felhívni: egyrészt a lámpa nekem testidegen, elviszi a figyelmet. Ha ennek van szerepe, és ugye mindennek kell legyen szerepe, ami a filmben megjelenik, akkor lehet ez az a szerep, hogy olyan környezetben élek, ami nem a saját érzéseimet mutatja, bár nehezen tudom elképzelni, hogy Árpi ennek a műlámpa megoldásnak a híve lenne. Úgy gondolom, hogy talán értem, hogy mit szeretne ezzel is üzenni, de ebben nem lehetünk száz százalékig biztosak, mert lehet, hogy csak ez volt otthon, aztán ezzel világított. Ahhoz, hogy ez pontosan dekódolható legyen, egyéb tárgyi jeleket is kellene még emellé csatolni, nem szabad egyedül hagyni egy ilyen objektumot. Kell oda mellé az anyuka díszes ékszeres ládája, vagy kell egy kis pipere cucc, vagy apukának az ecseri piacon vásárolt műanyagból készült fautánzatú pipatartója. Szóval valami mindenképpen jó, ha ott van, ami ezt a giccses helyzetet erősíti, és akkor egyértelmű, hogy miről akarok beszélni. Ez most nem teljesen eldönthető. A másik dolog a technikai rész. A vágásoknál tisztázni kell dolgokat, nem árt ellenőrizni a kameránál azt, hogy mit látok. Például, hogy a szereplő válla mennyit takar ki. Van egy snitt, ahol a szereplő válla elég durván beleszól ebbe a kompozícióba. Én itt érzek némi bizonytalanságot, de azért vagyunk, hogy ezeket kiküszöböljük, úgyhogy ez kezdésnek, felütésnek tökéletesen rendben van, és szeretném arra biztatni Árpit, hogy ebben a tempóban haladjunk tovább. Nem kell nagyokat lépni előre, mert így lehet megérteni egymást, hogy fölvázoljuk azt a jelkészletet, amit utána később visszahivatkozhatunk a többi munkánkban, és így a saját személyes ügyünk jobban kódolható a néző számára. (hegyi) értékelés:

Kukucs!

Néha magam is meglepődöm, hányféle felhasználása lehet egy-egy gyerekjátéknak...

Ilyen szótáram nekem is van, bár nem volt sok értelme, mert olyan mélyen még nem tanultam meg azt, ami benne van. Nekem is így sorakozik a polcon, és vannak előtte mindenféle plüss állatok. Úgy látszik, hogy ez az embernek a lelkiismereti kérdéseit is megnyugtatja, hogy tereptárgyakkal teszi elérhetetlenné az egyébként mindennapi használatba vonható lexikonokat, szótárakat. Itt is ezt látjuk, nagyon személyes a helyzet. A döntést itt is meg kellett volna hozni, hogy mi az, ami itt ebben fontos. Fontos az, hogy megmutatkozzunk, és ennél a megmutatkozásnál a kettes lecke arról szól, hogy önportrét készítünk. Most kérdés, hogy a képalkotó elemek milyen szinten adnak hozzá a személyiség leírásához. Játékos vagyok? Gyerekem van? Tanulással vagy oktatással foglalkozom netán, amitől ez a kiválasztás, hogy erre a polcra így került ez föl? Kíváncsi vagyok, átnézek ezen az ablakon? Szóval mi az, ami felé el akarjuk ezt mozdítani, és ezt a kompozíció segíti, az a képkivágás, amit beállítunk, és azok a tárgyak amiket szerepeltetünk. Most kicsit olyan érzésem van, mintha egy orgonán túl sok gombot nyomnánk le egyszerre, és minden regiszter egy hangerővel akarna szólni. Én ezt a leckét visszaadnám ismétlésre, legfőképpen azért, mert ide azért picit konkrétabb megoldást várnék a kezdeteknél. Most a kezdeteken legfőképpen az estiskolás jelenlétet értem. Egy kicsit hagyományosabb bemutatkozó portrét kérnék, és utána elkezdhetünk ezzel játszani, hogy mi is az, ami a tükröződés létre tud hozni, főleg ebben a szürreális ufóban, ami egy ilyen teletabi figura, és hasában van a világ elrejtve, mint egy tükör. Maga a kis játék szenzációs, még az sem biztos, hogy teljesen értem, hogy mi az a műanyag fogózkodó a nyakában, dehát nem én vagyok a játék-tervező, nem nekem kell értelmezni. Szóval azért adom ezt vissza ismétlésre, mert egy kicsit konkrétabb megoldást várnék Judittól, de a babát sem kell elfelejteni, csak máshogy kéne esetleg használni. ismétlés. (hegyi)

Zuhatag

Igazán semmi különös. Megpróbáltam megoldani az első leckét... Egy dolog nehezítette: gyerekeim időnként berohangáltak a képbe.

Köszöntünk itt az Estiskolán, kedves Judit. Egy érdekes képet kaptunk az Önportré arc nélkül leckére, mert egy egész alakos portrénak is felfoghatnánk, hiszen a test nagyjából jelen van ezen a képen. Mégis azt gondolom, hogy az tartja ezt az egészet még meg az első lecke keretein belül, hogy a fókusz a hajzuhatagra szeretne kerülni. Azért mondom így, hogy szeretne, mert ez nem teljesen sikerül. Ez a világítás miatt van. Az a fajta, gondolom én, vakuval készült exponálás, ami itt most létrejön, a vállat, a hátat a fehér pólónál túlexponálja. Nem tudom, hogy hogy állsz te ezzel a kérdéssel, de már csak a próba kedvéért érdemes lenne ismételni egy fekete pólóval, vagy egy sötét vörössel, szóval egy sötétebb színűvel, hogy ne vigye el a tekintetet az, hogy egy világosabb folttal találkozunk a vállnál arról, ami a központi kérdés, vagyis a hajról. Most óhatatlanul azt kezdem figyelni, hogy milyen szépen redőződik a póló, milyen érdekes formát ad ki így fejjel lefelé fordulva a nyak íve és a póló kör kivágata. Az állkapocs felé kandikálok el, a kulcscsont felé kezdek el keresgélni, és nem a hajjal foglalkozom. Lehet ez is egy megoldás, hogy engem ez érdekel, hogy milyen a nyakam, de akkor azt mondom, hogy egy sokkal szigorúbb vágást kell hozni, és azt a testrészletet mutatni. Akkor nem tudom érvényesnek tekinteni ezt az álló formátumot, mert nagyon szabadon engeded a nézőt, kicsit fogni kell a kezét a nézőnek. Első leckének én elfogadom, ez egy három csillagos megoldás főképp amiatt, hogy ez egy meghajlás, egy póz, színházban látunk ilyeneket, amikor a társulat lejátszotta a darabot, és kijönnek meghajolni. Érdemes megnézni azt, hogy ki mennyire mélyen hajol meg, milyen gesztusokat gyakorol még a meghajlás közben. Ez is elég sok mindent elmond arról a helyzetről, amikor az ember még benne van a szerepben, de már civilként áll a színpadon, mint színész, mint az a személy, aki a szerepet eljátszotta, de azért van húzása annak a történetnek, amiben volt, és ez kinél-kinél több idő amíg lecseng. Ez a meghajlásban szerintem nagyon jól nyomon követhető. Tehát itt is egy meghajlást látunk, ami egy köszöntés, és én ezt abszolút elfogadom, mint első leckés bemutatkozás. A három csillag, és az első lecke teljesítése megvan, de én azt kérem Judittól, hogy ismételje meg ezt a felvételt sötét pólóval, ha a hajbemutatás volt a cél. Ha pedig a kulcscsont izgatja őt is, és az a gyönyörű kivágat, ami itt létrejön a pólónál, akkor pedig a képkivágással kell egy kicsit másképp játszani. (hegyi)
értékelés:

A csődbiztos

Nagyon nehéz dolgom van, mikor magamat kell fotóznom. Amikor tizenévesen Gibson novelláit olvastam, el sem tudtam képzelni, hogy mennyit jelent majd az információ, a magán szféra, hogy összemosódik minden a globális információcserének köszönhetően. Egy fotó, gyermekkoromban, egy kézzelfogható tárgy volt. "Ez itt Ádámka" mondta a nagymamám és megmutatta a fényképet a barátnőinek - pedig nem volt igaza. Az ott nem 'Ádámka' volt, hanem 'egy fotó Ádámkáról'. A különbség rendkívül fontos.
Mikor feltöltök egy fotót magamról az internetre - egyesek azt gondolhatják - ez Varga Ádám. De nem. Ez egy fotó Varga Ádámrol. Varga Ádám, mint személy hirtelen egy nagy kupac adattá alakul. Már nem lélegzik, nem gondolkozik és nem szeret, gyűlöl, köpköd az utcán ect. Amikor magamról készítek képet - és ezt megosztom olyan emberekkel, akik személyesen nem ismernek... talán lehetek akárki. Lehetek akármilyen. Hiszen az attribútumaim adottak. Az leszek, aminek látsz a képen. Miért ne lehetnék én a csődbiztos?

Egy izgalmas leiratot kapunk, és ez nagyjából akár még egy rádióműsort is megérne, tehát szívesen venném, ha esetleg Ádámnak van skype-ja, vagy van lehetősége arra, hogy készítsünk egy beszélgetést erről, én állok elébe. Nem is az elemzésnél próbálnám ezt kifejteni, bár adja magát a helyzet. Amennyiben Ádámnál ez visszhangot lel, szerintem álljunk neki, és csináljuk meg ezt a műsort, szívesen beszélgetek erről a kérdésről akár Sebestyén Laci társaságában is. Ami a képet illeti, nagyon jó a kompozíció, nagyon dinamikusak a térosztások. Többféle tagolás van ezen a képen, van egy hármas tagolás függőleges irányban, szinte még tekinthető akár egy ilyen hármasoltár jellegű kinyitott formának, ahol középen áll a modell. Ez térben is tagolva van, mégpedig azáltal, hogy van egy előterünk, ahol ezek a betonoszlopok húzódnak, van egy nagyjából középtérre komponált modellünk, és a háttér, azáltal, hogy a kerítés ilyen izgalmasan megtörik, külön értelmet tud nyerni. Ezek a formák nagyon izgalmasak, de nagyon zaklatottak is. Erre erősít rá az a nájlonzacskó szemétkupac, ami a modell háta mögött, és a modell mellett látható. A betonon lévő öntési hibák is ezt erősítik. Az, hogy a világítással és az utólagos laborálásnál ezt ő kihangsúlyozta, vagy meghagyta a képen ezeket a képhibának tekinthető foltokat, ez is a dinamikát növeli, erősíti a feszültséget a képen. Aztán látunk egy modellt, aki a kis öltönyében, azért látszik, hogy nem az érettségi öltönye, hanem egy modernebb darab, áll előttünk, a kezében egy táska, aki számítástechnikában jártas, az gondolhatná ezt akár egy notebook táskának is. A modell áll előttünk, de közben izgalmas helyzet bontakozik ki a fejénél, mert hát az öltöny mellett egy vadnyugati hős formáját idéző sálat tekert a nyaka köré. Ez látszik, hogy nem csak attól védi őt, hogy megfázzon a torka, hanem itt egy olyan jelenlétet képvisel ez, ami tulajdonképpen a tekintet útját megosztja. A kéz egy nagyon erős jel, ami markolja a táskát, és ez a nyaksál is. Aztán erre a fejre fölkerült még egy sapka is. Ez egy érdekes kérdés, nem tudom teljesen biztosra mondani, hogy jól dekódolható a néző szempontjából, hogy miért pont ezek az eszközök kerültek erre a képre. Biztos, hogy van ennek egy technikai oka is. A géztekerés az arcon hivatott az arctalanságot, ezt a kafkai ügyet erősíteni, hogy benne vagyunk egy rendszerben, ahol az ügyintézés módja miatt személytelenné válnak az emberi kommunikációk, és ebben a helyzetben, mivel elkészült ez a takarás a gézzel, gondolom a nyaknál kellett valamit kezdeni vele. Ott azt be kellett tudni fejezni, és ezért került rá először ez a takarás, aztán ez fölkerült a szájhoz. Mást üzenne akkor, ha egy bohém sál, egy újgazdag mágnásnak a nyaksálja lenne a képen, és más most, ezzel a vadnyugati megoldással. Ennek megint ellentmond a sapka, mert az egy francia parasztsapka, egy kicsit zsokésapkaszerű valami. Én ezt francia filmeknek a vidéki kisboltosainál látom ezeket a sapkákat feltűnni. Ez megint egy másik íz, ami ellentmond mindannak, amit az öltöny képvisel, és mindaz, amit a képcím. Érdekes, de nem biztos, hogy teljesen azonosulni tudok vele. Mintha túl sok lenne ez a jelzés, tehát elvisznek ezek a szimbólumok, miközben a kép üzenete eleve erős. Ha egy színpadi helyzetet akarok berendezni, akkor, ahogy a sminknél is, a jelmezhasználatnál is az embernek tudnia kell mondani azt, hogy na akkor most ebből egy picit elég, visszább veszek, mert a lelkesedés túlpörgetett a határon. Nekem ez kicsit soknak tűnik. Ha elfogadom magát azt, ami a fejen történt, akkor az öltöny az, ami lehetne valamilyen szinten mókásabb, vagy olyan helyzetbe hozva, ami egy kicsit a viccesebb helyzetet hozza. Nem akarok itt ötleteket adni, nyilván mindenki máshogy épít föl egy ilyen játékot, de nekem itt az egésznek a koherenciája sérült. Hogy ez hármas leckére működik-e, itt a leirat az, amivel vitatkoznom kellene, amit szívesen megteszek rádióban például. Maradjunk annyiban, hogy ezt most azért nem tudom elfogadni hármas leckére, inkább tegyük ezt az egyesbe, mert én értem azt a játékot, hogy tulajdonképpen tökéletesen mindegy az, hogy milyen képet mutatunk magunkról, mert minden egy színház, és minden csak egy pillanat kivetülése, és a fotográfia eleve imitáció, de mégis azt mondom, hogy ha azt a fajta közösségi játékot vesszük figyelembe, amit mi itt folytatunk, akkor ebben a közösségi játékban annak van szerepe, hogy próbálunk a portréval meztelenre vetkőzni egymás előtt, megmutatjuk magunkat, hogy ím, így nézek én most ki, ez vagyok én. Helyzetjelentés, kicsit leltárszerű is lehet. Többféle megoldás is érkezett, ami érdekes. Furcsa, hogy az első lecke fölkelti az érdeklődéseteket, és abban nagyon kreatívak tudtok lenni, aztán a második leckére általában szokványosabb megoldások jönnek, kicsit a személyigazolvány portré felé mozdulunk el, és a harmadik lecke ritkábban készül el. Ha arányaiban nézem, akkor lényegesen kevesebb megoldás jön az első leckére, mint az első kettőre. Ezt izgalmas végiggondolni, hogy vajon miért van így, de ezt én áttenném az első leckébe. Oda ez egy három csillagos megoldás. Ha azt vettük, hogy újból kezdtünk egy játékot, és újból kezdtünk egy helyzetet az új leckékkel és az osztályba sorolással, akkor a végén kimondhatom azt, hogy az első osztály első leckéjét Ádám teljesítette, és ezzel megvan a három csillagja. (hegyi)
értékelés:

tél

Ezt a képet egy lyukkamerával készítettem, Hegyi Zsolt: Az öreg c. képe, alatt kialakult vita válaszaként.

A leirat szerint ez a kép lyukkamerával készült, és ez azért érdekes, mert egy olyan archaikus technikát használ az alkotó, amit a digitális technika még kevésbé érintett meg, a digitális technikában kevésbé látunk rá példákat. Én elgondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha én is csinálnék egy ilyen lyukkamerát, de digitális fényképezőgépből, ez a projekt még a megvalósítás előtt áll. Én most nem idézem vissza azt a vitát, amit az én képem alatt készült, a lényeget érintve csak annyi, hogy a technika megválasztása mennyiben befolyásolja a végeredményt, és mennyiben tekinthető tudatosnak. Beszélhetnénk erről a fotográfiáról úgy is, mint kísérleti tapasztalatszerző megoldásról, hiszen talán Feri a megmondhatója, hogy számára mennyire jelentett újdonságot ez a technika, hogy mennyiben volt már egy bejáratott út az, hogy nekiállt lyukkamerával fényképezni. Talán a végeredményből is látva, azt gondolom, hogy ez inkább a kísérleti fotográfia területe jelen pillanatban. De a megoldás szép. Ami számomra kérdéses, az a kompozíció. Biztos, hogy nehéz egy ilyen technikánál a beállításokat pontosan nyomon követni, tesztfotókat készíteni is nehezebb, nincs meg az a könnyebbség, hogy a hátoldalon megnézzük, hogy milyen lett, és még exponálunk kettőt-hármat. Tehát a szerencse mindenféleképpen szerepet kap jelen esetben, de az nagyjából tudható, hogy merre állítottam be a kamerát. Itt most egy izgalmas játékot látunk. A kép két-harmada tökéletesen teljesíti a feladatát, hozza azt a hangulatot, amit ez a téli táj mutat, miközben egy lírai elrajzoltság is jelen van, olyan, mint egy akvarell festmény fekete-fehérben. Talán izgalmas lett volna ezt színesben megfogni, legfőképpen azért, mert a téli táj eleve redukálja a színtartományt. A fekete és a fehér tónusok azok, amik mérvadóak, és nagyon minimális az a színinformáció, ami általában ilyenkor jelen van, tehát lehet, hogy ez megérne egy ilyen próbát is. Ami a kompozíciót illeti, nekem a képnek a bal alsó része az, ami tömegben nem igazán húzza vissza azt, ami a kép felső részében történik. Van egy kiüresedett előterünk, amivel nem nagyon kezdett az alkotó semmit. Itt fölmerülhet a kérdés, hogy mennyire lehet beleavatkozni egy ilyen helyzetbe. Ez mindenkinek a saját döntése, de visszatérnék ahhoz a régi mániámhoz, hogy van egy leckénk, a Csendélet, és ebben a leckében kellene egy kicsit többet jeleskedni, és megmutatni azt, hogy a klasszikusan értelmezett csendélet mit jelent számotokra. Most már több leckénk van, és a Csendélet lecke is ismételhető, így különválasztható a klasszikus megközelítés, és a modernebb felfogású csendéletek. Elsősorban én a klasszikus csendéleteket forszíroznám Ferinél is: tárgyak elhelyezése, formák, tömegek elhelyezése a kompozícióban, ez szerintem fontos. Itt ennél a képnél is ezzel van számomra probléma, mert a képnek ez a fajta horizont törése, ami itt jelen van, az kívánná azt, hogy ez tovább tudjon a képen élni. Tehát ha elindítunk egy ritmust, akkor ezt jó, ha valamivel vissza is tudjuk húzni. Elindul egy törés a horizonban, és ez a törés kívánná azt, hogy a kép bal alsó részén is valami még ezt tömegben visszarántsa. Nekem ez a meglátásom ezzel a képpel, de a leckét tökéletesen jól teljesíti, a hangulat jól jön. Azért kettő csillag, mert én arra szeretném Ferit sarkallni, hogy ezt a technikát is próbálja úgy kigyakorolni, hogy arra a szintre tudja hozni, amelyik szinten ő a hagyományosnak tekinthető, ma elfogadott fotográfusi útját járja. (hegyi)
értékelés:

check in the dark

Dani képzőművészeti szempontból közelíti meg ezt a leckét, és egyből meg is rendezi nekünk a kiállítást, ami egy jó dolog. Saját magának hoz olyan döntést, hogy nem könnyíti meg a dolgát. Nyilván ez beküldhető lenne úgy is, hogy minden kép a hagyományos klasszikus 4-3-as formára van vágva, de ő azt mondja, hogy szabadon kezeli ezt a médiumot, és nem hajlandó beletörődni abba, hogy milyen érzékelő van az ő fényképező masináján, hanem a lényegre összpontosít, arra, hogy a számára dinamikus helyzet képileg is megvalósuljon. Nekem a második kép lóg ebből ki a fölső sorban. Bár fontos a jelzés, de ha ebben a sárgás őrületben tartjuk ezt az egészet, akkor ott nekem az ott fölfelé lyukas. Ott olyan, mintha ebből a fogsorból hiányozna egy darab, vagy lecsorbult volna a széle. Talán ennyi, ami kritika lehet, egyébként ezzel a hullámzással, ezzel a lüktető ritmussal jól tudja mutatni nekünk azt a fajta élményt is, ami egy ilyen baráti kártyaparti közben van. Megtudtuk a leiratból, hogy ez egy póker játszma. Én magam nem értek hozzá, csak a klasszikus pókerhez, amiben szintén ki szoktam kapni. Ezt meséltem a rádióműsorban, amikor verték a kezemet, és kaptam a körmösöket. Magát a játékot nem tudom megállapítani, hogy mennyire ábrázolja helyesen ez a képsor, de szerintem nem is ez volt a cél, hanem az, hogy egy hangulatot, egy hangulati hullámzást, egy dinamikát mutasson meg, ami ennél a játéknál a nézőben jelen van. Párhuzam még az is, hogy arra az egy tét-képre, amire fölrakja ezeket a függőlegeseket, is lehetne azt mondani, hogy ábrázolja azt, hogy itt mi valamilyen játékot folytatunk. A fölső képcsíkok nélkül az alsó kép önmagában nem lenne számomra érdekes, és szerintem Dani sem elégedne meg vele, nem véletlenül készítette ezt el így. Ezt én elfogadom, mint egy ilyen Juhász-féle fotóetűd. Kedvelem, és nem is tudok mást mondani, mint Dani, ezt így kell, körülbelül ez a fotóetűd: bemutat egy helyzetet, ezt szubjektív szempontból mutatja be, érzelmi helyzetet mutat be, benne van a fotós véleménye. Dani, a kedvemért csináld meg az első három leckét, légy szíves. (hegyi)
értékelés:

Őrszobán

Pista, itt most gurítottál egy háromcsillagosat, és meg is van a kettes leckére a megoldásod az osztályozós helyzetben is. Ezzel teljesítetted a kettes leckét. Erős fotó, ezt az irányt kellene folytatni. Én nagyon örülök annak, hogy a képi humor mellett, és a Pista-féle fanyar megközelítés és kétértelműség mellett itt nagyon konkrét jelzéseket is kapunk. Az egy nagyon fontos dolog, hogy formákból kikövetkeztethető ugyanaz az emberi alak, de mégis ez a vallomástétel-szerű ügy nagyon is jól ritmizál azzal a világgal, amit István képvisel nálunk. A tekintet mindent visz, és az is jó, hogy a homloknál a hajra is kerül fény, nem csak a szemre, mert ez a hármas most így folyamatos mozgásban tudja tartani a szemet. Ez egy háromszögbe komponált kép, egy talpára állított háromszöget látunk. Ez egy stabil, nyugalmi helyzet, miközben nagyon dinamikus a tekintet és a beállítás. A kettő együtt ad egy plusz feszültséget, hogy ellentmondást hoz létre István ezzel a háromszöges kompozícióval. Köszönöm szépen, várom a folytatást, Pista, csak így tovább! (hegyi)
értékelés:

Szabadság

Szeretném felhívni az elemzésben is a figyelmet Aureliano írásművére, ami abszolút jól rímel Csősz világára is, és ráadásul azt a fajta líraiságot, ami ennél a képnél jelen van, humorba tudja oldani. Köszönöm Aurelianonak. A kompozíció abszolút rendben van, én magam kicsit kevésbé kedvelem a panoráma felé hajló képformákat, ez a 16-9 szerintem a fotográfiától idegen, de tudom, hogy a fényképezőgép-gyártók imádnak egyszerre két dolognak is megfelelni, mert azt hiszik, hogy az ember úgy működik, hogy szereti az ilyen kompakt tárgyakat, hogy fényképezni is tudjak vele, meg filmezni is. Szerintem a két dolog csak technikában tartozik össze, megközelítésben nem. Ez most egy ilyen kompozíció, így is elfogadom, és a képcím, a téma, és amit látunk, egységben van. Ha Gergő egy kicsit lejjebb guggol, akkor talán az arányok megváltoznak. Ennél a képnél a távolság miatt kevesebbet változnak az arányok, de azért valamennyit itt is változtak volna az alakok. Nem lennének ennyire a horizontra beleapplikálódva. (hegyi)
értékelés:

édesanyám

Anya Prágában.

Egy nagyon vidám, és életerőt sugárzó portrét kapunk. Irigylem Vikit, hogy ilyen édesanyja van. Ez a kép azt sugallja, hogy nagyon is baráti viszony van közöttük, és nem egy szigorú, felülről kommunikáló asszonyt mutat a kép, hanem egy olyan csajt, aki barátnőszinten van a lányával. Ez szerintem nagyon fontos dolog. A képpel vitatkoznék: ez az elkapott pillanat egy fontos dolog, és nem minden ismételhető meg, ennek a képnek ez az ereje, és az a mosoly, a tekintet mindenért kárpótol. Kárpótol azért, hogy annak a Volvonak benne van a kereke, azért, hogy mell fölött sikerült vágnunk, pedig a has könyékig jó lett volna lejutni, legfőképp azért, hogy ne fuldokoljon a modell, mint egy vízbe eső alak. Van még két másik szereplőnk is, aki legalább a mélységélességgel ki lett küszöbölve, de a kép fölső részében üres tereink vannak. Annyit lehetett volna biccenteni a kamerán, hogy ez rendbe kerüljön. Én itt most szőrözök, miközben a pillanat megragadásában tökéletesen ott van Viki. Most már csak annyit kell dolgozni, ez nem olyan sok, csak gyakorlás kérdése, hogy a pillanat megragadása ugyanakkor történjen, mint a komponálás. Fontos, hogy ugyanaz a rutin jöjjön be az emberbe, hogy oké, a pillanat megvan, de már rutinból, tapasztalatból, akár éjjel 2-kor felkeltve is, odaállítom a kamerát ahova kell. Ez nem fog másképp menni, csak gyakorlással, úgyhogy Viki, hajrá, tessék édesanyádat is, meg mást is bombázni ezekkel a fotókkal, hogy megérezd azt, hogy hova kell őt rakni önkéntelenül is a keresőbe. A pillanat elkapásában megvan a három csillag, a kompozíció miatt visszaadnám ismétlésre, ezért kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

WoodElf Csodaországban

Szeretem ezt a képet, ez a Mai Manó galériában készült, aki nem járt még ott, érdemes oda elmenni. Ott vannak ilyen szép festett hátterek. Én ezt kedvelem, jó helyzet, bár, gondolom, hogy ezt naponta 4-5 fotós csak megfotózza. Mindehhez képest mondanám, hogy András itt elkezdett dolgozni egy modellel. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy sikerült itt közös hőfokot találni a modellnek és a fotósnak. A fotós ezt a képet meg szerette volna csinálni, az biztos, mert el is készült a kép, de abban nem vagyok biztos, hogy a modell is ezt annyira akarta. Itt a meggyőzőképességünket kell edzenünk. A modell beállásán, a fejtartáson, a sejthető arckifejezésen, a leejtett kéz gesztusán látszik az, hogy olyan ímmel-ámmal van benne ebben a projektben. Ha nem így van, akkor az expozíció pillanata nem volt túl szerencsés. Ami kiválasztott történet: igen, ott van egy ilyen távoli részlet, amire mutat a modell, és ez felfogható így, bár a Mai Manó Házban nem nézik a fotósokat hülyének, bármilyen őrülettel is készülnek, tehát megbeszélhető az, hogy szeretnénk idejönni dolgozni, megengedik-e, hogy itt készítsünk egy-két képet. Ha erre az ember fölkészül, akkor talán egy kicsit más ruhában lehet ezt megoldani, és én biztos, hogy levetettem volna a karkötőket és az ékszereket, mert nekem ehhez a csodaországos dologhoz idegen. Elvisz a 2000-es évek szocreáljába. Ez a része nem annyira jön nekem be. Az irány jó, tessék ezzel még foglalkozni. Mivel ez egy korban nem a mai világot mutató háttér, jó lenne, ha vagy archaizálunk, és megpróbálunk ebbe az időbe behelyezkedni sminkkel, ruhákkal, kellékekkel, vagy ha ennek abszolút ellentmondunk, és akár a mai világra, akár egy 80-as, 90-es évekre utaló lány is lehetne. Itt az instrukciótól függ az, hogy mennyire lesz hihető a nézőnek. A vágás sem biztos, hogy túlságosan oké a lábnál, most a szereplő úszik. Visszaadnám ismétlésre, nem azért, mert rossz az ötlet, hanem azért, hogy egy kicsit nagyobb befektetéssel tessék ezt kivitelezni. (hegyi)

sarok-bele

Hogy a Pista plüsskabátjának a vatelin bélését látjuk-e itt, vagy ez a szösz fölgyűlt a kiscipőbe, amiből kihúzta a lábát, nem tudom, lehet, hogy ő is ilyen mezítláb járkálós, mint én, és a sarok repedésekbe beleragadt ez a valami, szóval nem biztos, hogy tudom értelmezni, hogy mi van a képnek a fölső részén, de nem is biztos, hogy muszáj. Itt arról van szó, hogy István megtalált egy olyan testrészt, amit kevesen mutatnak meg, és kevesen vállalnak fel: hogy bizony az én sarkamra ráférne a pedikűrös kezelése, magam is szoktam ezzel szembesülni, és akkor beiktatok egy hosszabb kádfürdőzést, és próbálom mindenféle sikamikával helyrehozni. A lényeg az, hogy ez egy nagyon személyes megközelítés, és erre ráerősít az a megvilágítási forma, hogy nem premier plánban telivilágítva mutatja meg ezt a maga tárgyiasságában, hanem csak sejthetően. Erre a sejtelmességre erősít rá ez a szöszmő, mindegy is mi legyen az. Én egyébként ezt most valamilyen virágtermésnek gondolom, de lehet, hogy rosszul látom. Az István habitusához hozzátartozó bemutatkozás az, amit kapunk. Ezt egy jó ötletnek tartom, megadom rá a három csillagot, arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy a technikának a korlátait ismerve, az élességgel van egy pici problémám. Talán ez mobiltelefonnal készülhetett, de az élességre lehet, hogy én nagyobb hangsúly helyeztem volna. István ezzel teljesítette az első osztály első leckés feladatát. Ettől még nyugodtan küldhetsz első leckés megoldásokat, ha van kedved, nem azt jelenti, hogy ide többet nem lehet beküldeni. (hegyi)
értékelés:

a falevél

Tökéletesen rendben van a kompozíció. Nagyon kevés elem van ezen a képen. Van egy szürkés ég, és egy hulló falevél. Ez most egy aranymetszéses kompozíció, tehát egy klasszikus elrendezést használ Viktória. Az egy izgalmas alkotói döntés, hogy hova helyezzük a mozgást. Sejthetően ez a falevél valahonnan jött valahová, és az embernek van egy elképzelése, hogy ennek van egy kis száracskája, az az ő hátsó része, és előrefelé repül, tehát, gondoljuk, hogy ez most kifelé repül a képből. Aztán lehet, hogy tökéletesen másik irányból, másfelől jött, és másfelé távozna. Azért izgalmas, mert nincsen viszonyítási alapunk a képen, nincsen mihez képest bemérni ezt a mozgást. Nagyon vegytisztán azt kapjuk, hogy mi is a fotós döntése. Ez a kép négy ponton lehetne ugyanezzel a tárgyával aranymetszésben, feltételezve azt, hogy a háttér mindenhol homogén. Négy helyre kerülhetett volna ez a falevél, és mind a négy hely másról mesélt volna. Más az, ha a falevél a bal felső sarkához lenne közel, akkor az egy teljesen sztenderd megközelítés, hull a falevél, szép líraian, bele a képbe. Ugyanennek a másik verziója, hogy hullik a falevél, de már egy kicsit kifelé a képből, tehát kevesebb van abba az irányba, amerre ez elmozdulhat. Ez már egy kicsit kevésbé optimista megközelítés, hiszen kevesebb van előtte, mint amennyi mögötte, jobban utal talán az elmúlásra, de még mindig benne van egy optimistább megközelítés ahhoz képest, ha ez mondjuk a képnek a bal alsó részéhez lenne komponálva. Akkor azt mondjuk, hogy még van idő kifutni azt a távot, amit futni akarunk, de az energia kevés, tehát dekadensebb a megközelítés, mert előrefelé volna tér, de lefelé már kevesebb. A legszomorúbb az a helyzet, amikor ez a levél a képnek a jobb alsó sarkához lenne komponálva, ahol már se idő, se tér nincs ennek a mozgásnak a végrehajtásához. Talán az elmúlásról leginkább az a sarok mesélhetne. Nem kötelező ezt az okfejtést elfogadni tőlem, én így látom, ez feltételezi azt is, hogy a mozgás és az idő tengely, amiről már egyszer beszéltünk, balról jobbra halad. Nagyon köszönöm ezt, kedvelem, a 24-es, Csend leckére teljesen rendben lévő megoldás. (hegyi)
értékelés:

Gyümölcsös

Na még egyszer a szembefényről.

Ágnesnek azt mondom, hogy próbálja meg a természetfotót kicsit következetesebben, és a kályhától elindulva megfogni. A természetfotónál is, mint leckefeladványnál, lehet egyből az extrémitások fele elmozdulni, de nem ártana, ha előtte tisztáznánk az alapokat, hogy mi az, amit egy természetfotónak teljesítenie kell? Itt most látunk egy kompozíciós helyzetet, ami önmagában is izgalmas, és jó, de kihívás, hogy egy ilyen formai játékot az ember a tömegelhelyezésben a centrális kompozíció felé mozdítja el, vagy elkezd dekomponálni, vagy a tömegelhelyezést veszi figyelembe, sokféle út létezik. Ez egy kicsit billeg ebben a tekintetben. Ha középre szeretném helyezni, akkor a képnek a bal oldalából vágni kellene, ha tömegelhelyezést szeretnék végrehajtani, akkor lehet, hogy a képnek a jobb oldalából kellene a kerítéstől megszabadulni fájó szívvel. Szóval sok féle értelmezés lehet, ez valahogy középre becsúszott, miközben a Természetfotó leckénél én egyelőre szeretném, ha megpróbálnánk a konzervatívabb megoldásokat megkeresni. Ismétlés. (hegyi)

Mit keresek?

... a szívem egy nagy harangvirág ...
... s finom remegések az erőm ...
... Mit keresek...?!

Egy 15 képes sorozatot kapunk Andrástól. Ritkán mondok ilyet, hogy két leckének is teljesíti a feltételeit, de tulajdonképpen ez egy fotóetűd. Olvastam a kommenteket, hogy itt a képek száma az, ami megütközést keltett néhány hozzászólónál. Én most azért vagyok talán kegyesebb, mert értem azt a hangulati helyzetet, amibe András került, és amibe ezeket a képeket elkezdte készíteni. Az kifejezetten rímel erre a helyzetre, hogy nem mutat megoldást, hogy nem valahonnan valahová indul el a történet, hanem mint egy tánc, forgás, mint amikor az ember idegen helyre kerül, és keresi a kiutat, ilyen helyzetet mutat nekünk. Én ezt el tudom fogadni. Ha ebből a sorozatból én kihagynék képet, az az 5. kép lenne, amivel túl sokat nem tudok kezdeni, a villanyoszlop, bár a fények nagyon jók, de nem annyira erős, szétvágja ezt a hangulatot, aztán a 7. kép ismétlése egy hangulatnak, újabb formát ehhez nem ad hozzá, és ott egy döntést kellene hoznia Andrásnak, hogy a 10-es és a 12-es kép közül melyiket tartja fontosnak. Ha engem kérdezel, nekem a 10-es kép izgalmasabb, mint a 12-es, az utóbbi is nagyon szép, olyan, mintha hajszálereket mutatna, de ehhez a hangulathoz mégis talán a 10-es jobban passzol. Aztán a 13-14. képpel is ugyanez a helyzet, hogy az egyik izgalmas, nekem a 14. inkább. A másikat kihagynám, főleg a fény melletti csonka faágak miatt, amik nem nagyon esztétikusak, és egyébként ott fejezném be a sorozatot, az utolsó kép nekem már ehhez nem ad hozzá pluszt. Még gondolatiságában is jó lenne a 14-es kép záróképnek. Talán ennyi. Ebből is én azt látom, hogy körülbelül 10 kép csak megmaradna, és azt elfogadható mennyiségnek tartom azért, mert itt nem a fákat akarta András ábrázolni, nem azt, hogy milyen egy ködös éjszaka, hanem azt az útkeresést, azt a toporgást, amiben része volt, mint élmény. Ez nehezen megmondható kívülről, hogy de hát toporgott volna kevesebbet, mert akkor is rájön, hogy nem tudod, hogy merre hány méter a hazaút. Ezt utólag lehet mondani, de nagyon óvatosan kell bánni az ilyen érzelmi megközelítésekkel, mert ha nagyon elkezdjük nyirbálni, akkor utána rárakunk utólag egy olyan tudatos döntést, ami nem biztos, hogy jól meghagyja az érzelmi értelmezését annak, amit látni akarunk. Ha Andrást, vagy bárkit, aki fényképez, ér egy élmény, és az elég erős, és azzal elkezd dolgozni, akkor az mindig kérdéses, hogy mit szeretnénk, hogy elkezdünk a formai dolgokkal játszani utólag, amikor válogatunk, és ezeket a formai helyzeteket próbáljuk mérlegre tenni, tehát elkezdünk szigorúnak lenni saját magunkhoz, vagy pedig azt mondjuk, hogy volt egy élmény, és ez ebben a megközelítésben ért minket, tehát meghagyjuk ezt a vonalat. Ez azért jó és fontos, hogy ezeknél a képeknél elmondható, mert a képsorozatokat én egy nálunk nem olyan nagyon kiaknázott területnek gondolom, miközben a képsorozat teljesen másról beszél, mint a film, vagy az egyes képek. Még a képsorozatot is máshová tudom sorolni, mint ahova egy triptichont, ahol három képpel hozunk létre valamit. Ennél a Gimesi féle megközelítésnél én annak örülök, hogy András behív minket a saját érzelmi világába, és ez nem olyan sokszor történik meg. Most én vagyok az, aki védi azt, hogy ami szószátyárnak tűnik, az tulajdonképpen csak egy hangulat, és ezt a hangulatot fogadjuk el, hogy András így tudta számunkra megfogalmazni. Amiket én mondtam, hogy kihagynék, azzal is még jócskán marad kép, és az sem biztos, hogy mindenben egyet kell velem érteni. Lehet, hogy a 15 képet fárasztó így letekergetni az oldalon, de ha ezeket falon látjuk, akkor más hangulatot tud hozni. Egy kiállításon ez egészen érdekesen, izgalmasan adjusztálható lenne. Tudjuk be azt is, hogy bizonyos dolgokban az internet másféle kommunikációt enged meg, mint az, amikor szembesülünk magával a művészeti alkotás tárgyával. Megadom erre a három csillagot, de Andrástól is azt kérném, hogy jó lenne, ha az első három leckével kezdene el dolgozni. (hegyi)
értékelés: