Elemzés

Ahogy tapasztalom, a hármas lecke egy nehéz lecke. Az első leckére általában elvont megoldások érkeznek, a második leckénél kettéválik az út, és a nagyon korrekt portréfotóval szembeáll az artisztikus megoldás, és van a hármas lecke, aminél mintha az ötlet elfogyna, és kicsit tanácstalanságot érzek az alkotásoknál, hogy most mit csináljak? Álljak oda a kamera elé, vagy próbáljak ennél is trükközni valamivel? Itt már erősebben merül föl a kompozíciós igény. Az első leckénél ez viszonylag könnyen megoldható, mert csak egy testrészünknek kell rajta lenni, tehát viszonylag szabadabban mozgathatjuk a kompozíciót, a második leckénél a portré adja azt, hogy milyen beállításokat használunk, a harmadik leckénél merül föl először kérdésként az, hogy a tömegelhelyezéssel hogyan dolgozunk. Most ennél a képnél nekem ez egy kicsit esetleges. A képet, ha elkezdjük olvasni, akkor balról jobbra haladva van egy nagy tömegünk: a fekete kabát, és ezt jól kontrasztba helyezi a háttér falfelülete, és van egy paplan (persze látjuk, hogy ez hó), de ez takarja a cipőt, tulajdonképpen mint egy felhőn, ott áll az alkotó. Aztán van egy másik képrész, rögtön a vállától indulva, ez maga a kapu, aminél át tudunk nézni, és jól látjuk, hogy mi történik a háttérben: ott van egy épület, egy autó, meg tudjuk számolni az ablakokat. Aztán ennek is vége van, utána megint van egy képrész: egy üres falfelület. Ahhoz, hogy ez, mint térjáték, jól tudjon működni, és jól érzékelhessük azt, hogy itt tulajdonképpen egy kapu mellett áll Ágnes, ahhoz a mélységélességgel kellett volna játszani. Most egy síkra van hozva a tőlünk 20 méterre lévő házfal, a tőlünk 1 méterre lévő Ágnessel, és ez nem tesz jót ennek a dolognak, azért, mert ezek a formák nincsenek összekapcsolva. Ha egy kerékpáros bekerékpározna hosszabb expozíciónál a képbe, és a kép jobb oldalát is valami kitöltené, akkor legalább ez a hármas osztat lenne egyensúlyba hozva. Most még ez se történik meg. Az egész súlyában billeg, elhúzza ez a nagy fekete kabát és maga az alak, aki ennyire szélre van komponálva. Ez helyrebillenthető lenne azzal is, ha a jobb oldali falrészből lényegesen kevesebbet kapnánk. Vannak itt függőlegesek meg vízszintesek is, a függőlegesek még hagyján, de a vízszintesek a perspektíva szabályai miatt torzulnak. Ezeket ki lehet küszöbölni megfelelő objektív megválasztásával, de nem is ez lenne a fő cél, hanem az, hogy tudjuk, hogy mi miért került a képre. Persze, értem én, hogy Ágnes elment kirándulni, és azért állt meg ennél a helynél, mert ez neki valamiért fontos, de nem kapunk más segítséget arra, hogy miért így és miért itt van lefényképezve. Nem érzem nagyon személyesnek azt, hogy mi történik most a képen, tisztázni kell magunkban, hogy mit miért csinálunk. Ismétlés. (hegyi)

Lényegesen könnyebb dolgom lenne akkor, ha ezt egy rajztáblán, vagy egy monitoron keresztül élőben tudnám elmondani és több észrevételem van a képpel kapcsolatban, mint kérdés, természetesen a legkézenfekvőbb, hogy ez mitől fotó? A válasz szempontjából tökéletesen lényegtelen, hogy most milyen technikát, roncsolást alkalmazott itt András, a végeredmény a lényeg. Ebből a szempontból azt látjuk, hogy egy ún. axonometrikus ábrázolást látunk. Ha egy grafikai oldal lennénk, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne, mert csak a grafikai kérdésekkel kellene foglalkozni, de mégiscsak egy fotós házi feladatról van szó. Itt annyira lecsupaszította András az eszközhasználatát, hogy ilyenkor merül föl az a kérdés, hogy a sok vacakolás, amit az ember a képpel elkövet, akár laborban, akár elektronikusan, a végeredmény szempontjából megéri-e a befektetett időt, mert egy ceruzával, körülbelül másfél perc alatt rajzolunk hasonlót, és akkor miért nem a ceruzát használjuk? Ez az egyik kérdés, a másik az absztrakt, ami azt jelenti, hogy a természeti ábrázolással szembehelyezkedő nézőpont. Nem természet után készül, nem a természetet és a környezetünket ábrázolja, hanem egy olyan irány, aminél a konkrét kiindulási alapok vannak elvonatkoztatva a technika, a torzulások és módosulások által, vagyis nem attól kocka a kocka, hogy lefotózok egy kockát, hiszen az nem absztrakció, hanem a valós megfigyelést redukálom mondjuk kockává. Az absztrakt ábrázolásmód kezdete a kubizmus. Innen verbálisan jön a megfejtés, hogy a kubizmus az kockákat jelent, de a kubisták sem elégedtek meg azzal, hogy térbeli ábrázolásban négyzeteket, mint kockacukrokat ábrázolnának, hanem átalakították a valós érzékelést, és a határokat kitolva, tulajdonképpen az egyszerűsítésnél jutottak el arra, hogy egy városkép, egy tájkép milyen térbeli formákból áll össze, és ezeket ábrázolták négyzetes formaként. De ott volt a kiindulási alap. Ennek az aránynak a megtalálása, hogy mennyi az, ami visszautal a valós helyzetre, és mennyi az, ami az elvonatkoztatott ábrázolás, ez a nagy kérdés. Ezt kell keresni. Ha visszatérek erre a képre, az egyik redukció az, hogy fekete-fehér ábrázolást látunk, a másik az, hogy szinte tényleg csak egy vonalas ábrát. Ha az előző megállapításomra visszautalhatok, akkor azt a kérdést feszegetem, hogy miért jó egy ilyen ábrázoláshoz a fényképezőgépet használni. Fogadjuk el, hogy a kiindulási alap egy fénykép. Ebben a helyzetben azért tartanám fontosnak azt, hogy egy darab papírral és egy ceruzával fogjunk neki, és ezeket a térbeli axonometrikus ábrázolásokat gyakoroljuk, mert egyből kijön az, amit az ember ösztönösen használ, az mennyiben tér el ettől, amit most itt látunk. Itt van két kocka egymásra helyezve, nagyjából egymásba forognak, tehát már az is érdekes kérdés, hogy hogyan csúsznak ezek a felületek egymásba, az egyik kocka benne van a másikban. Persze, ez lehet egy optikai trükk, de az élmény és az érzet erősen azt mutatja, hogy az alsó kockának a tetejébe beleékelődött a felső kocka. Másrészt nem tudok megfeledkezni arról, hogy kompozíciós kérdések is fölmerülnek, és ez egy ceruzarajznál is fölmerül. Ez a tömeg, amit most látunk, nagyon erősen dől. Még akkor is, ha kinevezte András a jobb oldali függőlegest viszonyítási pontnak, mert nem ez a helyes viszonyítási pontja ennek a kocka ábrázolásnak. Ha a hátsó élt nevezte volna ki, akkor valószínű, hogy helyrebillent volna ez az egész játék, de most nem ez történik, hanem mesterségesen egy olyan pont a függőleges, ami a valóságban nem az. Nincs indoka annak, hogy miért ezt választotta. Nincs a tömeg visszabillentve. Kompozícióban a tömegek, azok a súlyok, amikről egyszer már meséltem, hogy képzeljünk el egy kétkarú mérleget, nagyon nagy szereppel bírnak, a nyugalmat vagy a nyugtalanságot lehet velük fokozni jó esetben. Rossz esetben csak arról van szó, hogy fölborul a kép, és elkezd forogni. Egyszerűen mondom: rossz a kép. Ezt azért kell ennyire konkrétan és kategorikusan kijelenteni, mert itt tényleg nincsen mihez máshoz nyúljunk, mint a térbeli elhelyezkedéshez és a tömegelhelyezéshez, és azokhoz a formákhoz, amiket meghagyott András. Itt nincsenek kisvirágok, nincs kismacska, nincs a buszmegállóban várakozó fiatalember, itt semmi más nincs, van kettő darab kockánk, és valami a horizontból. Ennél nem lehet mellébeszélni. Az meglep, ha ezt nem veszi észre az alkotó, hogy ez lekéredzkedik a képről, kiborul a képmezőből. András, én ezt visszaadnám ismétlésre, volt erről egy vitánk a kommentároknál a más leckébe való áthelyezésről, de azt talán megérthetjük, ha azt mondom, hogy magát a leckét visszaadom ismétlésre, viszont ezt átteszem a Szorgalmiba. Ez a leckének semmiképpen nem megoldása, sem a kifejezés minőségében, sem a megfelelő eszközhasználatban nem. (hegyi)

Nagyon, nagyon izgalmas képet kapunk Nórától. Azért érdekes ez az egész, mert ez a kukucskálás ezen a kerítésrésen át olyan, mintha a valós világból egy mesei környezetbe kerülnénk. Egyébként ez a kép enélkül a két fekete harántcsíkozás nélkül olyan lenne, mint egy mesekönyv illusztráció. Ez köszönhető annak, hogy valószínű, hogy az az időjárási helyzet, amiben ez a kép készült jót tett optikailag a képnek, mert egy kicsit lágyabb formákat hozott. Én ennek azért örülök, mert a digitálissal csínnyán kell bánni, amikor utómunkázunk. Főleg egy jó minőségű objektívvel eleve egy karcosabb, élesebb képet ad a digitális, egy rajzosabb lenyomatot, és erre még általában rá is szoktak az emberek utólag erősíteni, és a végén olyan szinten kemény, kopogós dolog jön létre, ami a valóságtól már erősen elrugaszkodott. Akkor, amikor körbetekintünk a saját kis világunkban, abban a szobában, ahol ülünk, akkor is vannak közelebbi, távolabbi dolgok, amik a mélységélességet meghatározzák, de nem csak ez ami számít, hanem adott hangulatunktól függően vagyunk éberek, avagy melankolikusak. Ebben a helyzetben a megfigyelői státuszunk is változik, tehát ha egy kicsit jobban elbambulunk, akkor minden tompább, ha felriadunk valamire, akkor lehet, hogy hirtelen a fények és a körvonalak élesebbek, de ez megint olyan játszma, amit le kell tudnunk játszani. Az analóg ilyen szempontból kegyesebb volt, több olyan optikai processzuson esett át az adott felvétel, ami mind-mind az élesség kérdésen ronthatott. Volt az első szint, amikor magát az adott szituációt lefotóztunk, függött, hogy mennyire sikerült éleset állítanunk, függött attól, hogy tiszta vagy koszos volt-e az objektív. Még függött attól, hogy az adott negatívot hogyan hívtuk elő, milyen hívóban, mennyi ideig, függött attól, hogy milyen hosszan exponáltunk, bemozdítottuk-e. Utána ezt elkezdtük nagyítani, milyen papírra nagyítunk, mekkorát nagyítunk, szóval sok-sok olyan hatás, aminek a végeredménye az volt, hogy egy lényegesen megengedőbb, puhább kontúrokkal rendelkező képet kaptunk. Ez a kép sokkal jobban hasonlít egy analóg felvételhez annál, mintha ez egy éles kép lenne. Én ennek azért örülök, mert nekem jobban esik ezt nézni. Ami a képet illeti, a kompozíció is nagyon érdekes, ezzel a ferde két háromszöggel Nóra ráerősít arra, ami a templom és a kisautó-házak közötti differencia. Ez egy elgondolkodtató helyzet, hogy akkor, amikor ezek a templomok épültek, akkor egyszintes, maximum padlással rendelkező házakat építettek az emberek, nem volt akkor még szokás lakótelepeket építeni. Tehát mindig volt egy kiemelő szerepe annak, hogy a templomtornyok, a templomok nagyobb léptékben készültek el, magasabbak voltak a többi épületnél. Természetesen ennek van egy olyan oka is, hogy a harangszó minél messzebb elhallatszódjon, meg az, hogy az ember lássa kitűzve, mint egy ilyen térkép tájékozódási pont, hogy itt a templom, itt a falu szíve, lelke, közepe. Ez a kép erre nagyon jól rímel. Én kifejezetten örülök annak, hogy ebbe az idillbe, hogy esik a hó, harangoznak a templomban, az utcákon senki nem jár, szinte ünnepváró hangulat van, ez a kisautó beleszemtelenkedett. Azért jó, mert elveszi az egésznek ezt a túl finomkodó, édeskés ízét. Amikor kompozíciónál arról beszéltem, hogy mi magunk határozzuk meg azt, hogy mi a függőleges, és mi a vízszintes, ennek most egy ellenpéldáját látjuk abból a szempontból, hogy igen, itt most meghagyta Nóra a függőlegeseket és a vízszinteseket, meghagyta a normál formájában, de a két háromszöggel hozott egy dinamizálást. Ez a két háromszög az, ami nagyon hangsúlyos ellenpont minden dologhoz, minden képalkotó elemhez, ami egyébként a kép érdemi részében föllelhető. Én nagyon örülök ennek, és nagyon köszönöm, hogy Nóra ide beküldte nekünk. Megvan rá a három csillag, de ami miatt az Idő leckére kicsit kérdésesnek gondolom ezt, azért, mert, bár értem én azt a megközelítés, amit itt leír, hogy „télen zárva”, hogy az idő másként telik télen, mint nyáridőben, és bizonyos dolgok a téli időszakban alusznak, de ennél én személyesebb élményeket kutatok ennél a leckénél, a magunk saját viszonyát az időhöz. (hegyi)
értékelés:

A Sárköz sorozatból.

Az az igazság, hogy ennél a képnél is azt fogom mondani, amit már néhányszor mondtam, hogy ez egy háttér. Egy olyan helyzet, ahol a színpad már elkészült, a díszlet a helyén van, és a közönség várja, hogy elinduljon az előadás. Ez a kamera nézőpontjának a megválasztásából adódik, ez olyan, mint egy filmes jelenetnek a kezdő képe, hogy innen indulunk, és várunk, hogy mi történik a szereplőkkel, még nincsenek szereplők. Magány leckére abban az esetben, ha ezt a kamera-nézőpontot vesszük figyelembe, akkor azt az utat tudom elképzelni, hogy mi magunk, a nézők vagyunk a magányosak ezáltal a kép által. Az alkotó egy távoli kis falunak a körvonalait szemléli, kiment a mezőbe, és ott van egyedül, onnan visszatekint. Igenám, csak az a helyzet ezzel, hogy ezt az értelmezést általában a nézők első pillanatra nem biztos, hogy értik azért, mert keresik a képi megfejtést, hogy miért volt fontos pont itt, pont ezt a képet elkészíteni. Amikor rájön az ember arra, hogy ebben semmi egyedi nincs, tehát ezek a növények bárhol lehetnének. A leiratból tudjuk, hogy ez a Sárközben történt, de pont így fog kinézni a Balatonfelvidéken, a Kisalföldön, bárhol, ahol ezzel foglalkoznak, ebben nincsen különösebben semmi egyedi. Aztán nézzük a kis háttéren meghúzódó települést, látjuk, hogy van temploma, van valami másik magas épület is ott, olyan, mintha víztároló lenne, de hát ez sem extra. Templom minden faluban van, víztározó is akad. Akkor nézzük a felhőket, én nem értek a felhő-tudományhoz, de ez sem egy olyan nagyon különleges, ilyen felhőt is látunk bárhol. Tehát szétszedtük darabokra a képet, és nem találtuk, hogy mitől egyedi. Akkor kezdünk el azon gondolkodni, hogy lehet, hogy attól egyedi, hogy a mi viszonyunk mi ehhez a képhez. Az a bajom, mondom ezt most Tamásnak, hogy ezt az élményt azért nem sikerül elérni, mert nincs eldöntve az, hogy mire helyezzem a fókuszt. Nem egy egyszerű dolog egy tájképet elkészíteni, és ebbe elhelyezni saját magunkat. Ilyenkor jön rögtön a nagyon egyszerű megoldás, hogy valahogy belefényképezem magam a nagy magányomban. Lefotózom magam háttal, és akkor már egyértelmű, hogy valahonnan nézek, de persze akkor létrejön egy helyzet, hogy engem is néz valaki, tehát akkor már megint nem vagyok egyedül. Ebből egészen bonyolult filozófiai játszmákig tud az ember eljutni. Itt van egy másik megoldás is, az, hogy nyomot hagyok magam után. Lehet, hogy a csőszbácsi nem fog annyira örülni, hogy letapostam ezt a növényt, de valahogy valami utat vágok ebbe az egészbe, vagy valahol elkezdem rendezni ezt a helyszínt, és ebből a rendezésből jön az ki, hogy honnan jöttem, vagy hová megyek. És máris van egy személyes irány. Itt most ez nem történt meg. A másik az, hogy most föl van osztva ez a kép tulajdonképpen három részre: a felhőre, erre a vetésre, és a falura. Ezeknek az aránya nekem bizonytalan, billeg, hogy melyik fontos. Most kicsit minden szól mindenről, olyan, mintha lenyomtam volna egy akkordot, csak kicsit több hangot nyomok egyszerre, mint kéne. Egyszer csak el kellene indulnia a mesének, hogy Tamásnak ebből most mi a fontos, ez se derül ki. Aztán ferde a horizont, én ezt szóvá szoktam lenni, de most abban egészen biztos vagyok, hogy Tamás azért ennyire nem figyelmetlen, tehát ez valószínű, hogy direkt ferde. Igenám, csak ha direkt ferde, akkor az a nem mindegy, hogy mennyire ferde. Ideidézem nektek Féner Tamást, aki egy egész Budapest-sorozatot szentelt annak, hogy ferde kompozíciókat hozott létre. Ezen el lehet kezdeni bosszankodni, hogy de hát mi van, Tamás nem képes korrekten fotózni függőlegesekkel és vízszintesekkel? Ha megfigyelitek azokat a képeket, akkor rá lehet jönni, hogy ő nem tett mást, mint az, hogy azokat a tárgyakat, amiket megszoktuk, hogy hogy néznek ki, és hogy hol vannak, egy új értelmezésbe helyezte. Azt mondta, hogy egy hídnak nem biztos, hogy a függőleges pillérjének kell lennie a függőlegesnek, mert lehet, hogy az odavezető ív, ami ezt a hídszerkezetet tartja, az tökéletesen megfeleltethető kompozíció szempontjából. Igaz, hogy föl fog borulni a horizont, de akkor mi van? Ha a tömegelhelyezés, a kompozíció helyén van, akkor ez csak egy értelmezési játék. Kicsit hasonlatos ahhoz a megközelítéshez, amit Dani képénél mondtam el, hogy kiragadunk a megszokott környezetből egy képrészletet, és azt utána átértelmezzük. Most ennél a helyzetnél ezt nem látom. Valamit ki kellett volna nevezni egy új értelmezési és viszonyítási pontnak ahhoz, hogy ez a döntött horizont működjön. Nem látom, hogy mi az az új irány, amihez hozzá van ez téve. Aztán lehet azt is mondani, hogy mint egy talált kép, véletlen az egész. Oké, akkor viszont a mozgás hiányzik, az a dinamika, hogy itt rohantam a mezőn, és így sikerült, mert kergettek, vagy én magam üldözöm magam. Ez sem egészen egyértelmű. Tamás, az irány jó, érteni vélem, hogy mit akar mondani, de pontosabb eszközhasználat és döntés kell ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Én úgy érzem, hogy Tamás egy nagyon is gondolkodó, filozofikus alkat, aki nem elégszik meg azzal, hogy csak úgy elkattint egy fényképezőgépet, és nem utólag próbál magyarázatokat keresni, hanem tudatosan előre komponál a fejében, előre gondolkodik. Ez egy nagyon jó dolog. Tamás, ezt őrizd meg magadban úgy, hogy amikor a helyszínen van, akkor hagyj magadnak annyi időt, hogy a helyszín hatása, vagy azok az élmények, amik ott érnek, befolyásolhassák, módosíthassák az előzetes elképzelésedet. Mondjuk, ha itt vagyok ebben a mezőben, kitaláltam, hogy nekem ez lesz a magányérzet, de amikor ott vagyok, akkor a helyszínen látom azt, hogy mi mihez hogyan aránylik, hol lehetnek a viszonyítási pontok, milyen játékokat enged ez meg. Amikor ezeket az élményeket ott a helyszínen megkapod, akkor hagyd, hogy ezek átfussanak rajtad, hagyd, hogy hatással legyenek rád, utána ennek megfelelően módosítsd esetleg az eredeti elképzelést. Ismétlés. (hegyi)

Érdekes dolog megérkezni egy új helyre... új embereket megismerni... ahogy kialakulnak kapcsolatok, kötődések... ahogy kialakul a bizalom két ember között...

Tulajdonképpen egy tárgyfotót látunk, de a korrekt tárgyfotós megközelítésen túl, mint kapcsolódó művészeti vonal, Marcel Duchamp művészetét tudnám ideidézni, vagy ha másképp akarok fogalmazni, akkor a ready-made, mint művészeti ág az, ami nekem erről a képről eszembe jut. Duchamp-nak volt olyan alkotása, ami egy vécécsésze volt, vagy egy fogas, olyan használati tárgyak, amelyek az hétköznapi élet kontextusából kiragadva kerültek be a kiállító terem közegébe. Az igazi felfedezés az volt, hogy ha kiemeljük ezeket a tárgyakat a megszokott környezetükből, milyen más jelentéstartalmat tudnak magukkal vinni, milyen más jelentést tudnak hordozni. Maga Duchamp azt mondja, hogy a nézőnek ebben az esetben le kell mondania két hasonló dolog azonosításának lehetőségéről. Ez azt jelenti, hogy befogadói szempontból ott van nehéz dolga a dekódolásnál a nézőnek, amikor szembesül azzal, hogy ezeket a használati tárgyakat ő a mindennapi életben is látja, találkozik velük, ő maga is használja. Az a művészeti koncepció, ami ezt átemeli a kiállítótérbe, jelen esetben egy fotográfia tárgyává teszi, megfosztja a tárgyat attól a jelentéstartalommal, amivel mi a hétköznapok során találkozunk, és azzal, hogy egy új helyzetbe átemeli, eléri azt a hatást, hogy elkezdünk róla másképp gondolkodni, más szemmel nézünk rá. Sokat vitatott terület ez, én mégis azt mondom, hogy érdekes és izgalmas helyzet, mert talán ez az a vonal, amiben leginkább szerepet kap az, hogy az alkotói jelenlét mennyire tud erős lenni. Mondhatjátok erre, hogy ez egy misztikus megközelítés, hiszen Dani most itt lefényképezett három csoffadt buszjegyet, amelyeket mi is használunk, ha nem is pont ilyen színűt, formájút, de szembesültünk mi már ezzel. Szemmel láthatóan a középső egy ellenőrzésen átesett jegy (a BKV ellenőrök is így betépik a jegyeket, hogy utána azt már ne tudd felhasználni), tehát joggal kérdezhetjük, hogy mi ebben a trüváj, a személyesség, miért kell nekem ezt nézni, mit akar nekem Dani mondani. Itt semmi más vonal nincs, amin el tudunk indulni, mint az, hogy kiválaszt három ilyen tárgyat, és a megvilágítással, a tárgyak kiválasztásával, a komponálással, a térben elfoglalt helyével, és magával a közléssel, azzal, hogy ő ezt lefényképezi, maga az alkotási folyamat, mint tett az, ami érvényesíti ezt az egész folyamatot. Kicsit olyan ez, mint egy performance, hogy az ember egy előadást kreál, szintén egy életből kiragadott pillanat más kontextusba emelésével. Más példát mondok: vannak olyan toposzok, amelyeknél megvannak a bevett formák, ahogy azokkal szembesülünk, ahogy azokat a hétköznapi életünkben tapasztaljuk, ahogy szembekerülünk velük, és mi magunk is esetleg meghökkenünk azon, esetleg fel is háborodunk, ha ezeket valaki más formában használja. Például: minden nemzetnek, országnak megvan a maga himnusza. Amikor himnuszt olvasunk is más helyzetben vagyunk, mint amikor felmagasztalt pillanatban énekeljük a himnuszt, és egészen szélsőséges érzelmeket tud kiváltani az, ha ezzel a szituációval egy koncertteremben találkozunk. Ha csak azon gondolkodunk el, hogy mennyire más, ha a himnuszt egy nagy klasszikus zenekar adja elő, és mennyire más, ha egy rockzenekar, pedig tulajdonképpen ugyanúgy hangjegyekkel dolgozik mind a két irány, és ugyanúgy egy énekelt verziót tár a közönség elé, mégis, mivel az egyik a szokványos megközelítés, elfogadjuk, és mi magunk is egy emelkedett hangulatba kerülünk általa, addig egy rockzenei előadásnál vannak, akik összevonják a szemöldöküket, pedig a tárgy maga ugyanaz. Ezt azért mondtam példának, mert ennél a képnél is ez a helyzet, hogy egy BKV jegy a saját zsebemben söndörgetve is mást jelent, mint amikor kiteszem az asztalra, és lefényképezem. Itt csak a cselekvés maga az, ami érvényessé teszi ezt a gesztust. Itt gesztusról van szó, egy olyan gesztusról, amit az ember, mint alkotó felvállal. Azt mondja Dani, hogy: nézzetek hülyének, de nekem a barátságról ilyen átvitt értelmű érzelmeim vannak. Ez a barátságnak egy nagyon finom megközelítése tulajdonképpen, egy nagyon érzelmes, személyes megközelítése. Nem a tárgyiasult formát veszi, azt megtartja magának és saját maga próbál egy új formát keresni, amivel esetleg az ő érzelmi állapotába betekintést enged a nézőnek. Ne feledkezzünk el, hogy van maga a mű, és van a mű címe. Ezeknél a ready-made történeteknél nagyon fontos az, hogy milyen címet és milyen adjusztálást kap maga a tárgy. "aztán másnap már Jani hozott haza kocsival”, tehát van egy képi közlés, három tömegközlekedési jegy, mind a három használt, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos utazáshoz háromszor is átszállt az alkotó, mert utána megkapjuk a szóbeli közlést, hogy utána már kocsival hoztak haza, vagyis változott a hozzáállásom, a szituáció, annak a megítélése. Valami történt, és ezt a valamit feldolgozás szinten a buszjegyekkel kapjuk meg. Nem is biztos, hogy az alkotó maga tovább tart ennek a feldolgozásában, hiszen lehet, hogy ez olyan nagy élmény, amivel ő maga is dolgozik, és ezt a feldolgozási formát találta hozzá adekvátnak. Én ezt abszolút el tudom fogadni, de tegyük hozzá, hogy nagyon határterület. Az egyik szélsőségnek vehetjük azt, hogy a Barátság leckére beküldésre kerül egy kettős portré, és valakit átkarolva állunk a kamera előtt, ugye ezekből szép számmal kaptunk már, és van az elvonatkoztatott forma, amikor valamikor csak a visszhangját kapjuk, erre jó példa ez a kép. Én ezt abszolút el tudom fogadni, megvan rá a három csillag, Dani a maga sajátos módján meg is oldotta ezt a leckét. Fogadjuk el azt, hogy Daninál a kommunikációs forma nem azonos az alkotási beszédmodorral. Egy hétköznapi kommunikációban lehet, hogy egész másképp fejezné ki Dani ezt az élményt. Nem párhuzamokat keres a maga valós közlésével, nem megfeleltetni akarja magát és a leckét, hanem egyszerűen a saját élményanyagát ilyen módon tudja csomagolni nekünk. Ennek én örülök, és köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Ez megint egy olyan dolog, ami egy jó irány, a mese nagyon tetszik, az, hogy a visszapillantó tükörben lévő helyzetet mutatja Ágnes. Valószínűsítem, hogy ez nem az autóban készült felvétel, hanem kint készült, az autón kívül, mert az A oszlopon olyan fénytani helyzetek jönnek létre, amik az üvegtükröződésnél jön létre. Ez biztos a vezető oldali üvegnek a tükröződése, ezért azt nem tudom számonkérni Ágnesen, hogy miért nem tette oda a kezét valaki arra a kárpit-részre, de valamilyen személyesség innen nekem kicsit hiányzik. Talán az, hogy itt van ez az utcarészlet, amin van két autó, meg házak, de ott sem történik igazán semmi. Áll az egész, miközben az utazás és megérkezés egy dinamikus helyzet, a megérkezés pillanata is. Még az a pillanat is, amikor még csak mi tudjuk, hogy megérkeztünk, mert még nem vette észre senki, megálltunk a kocsival, de még nem csengettünk be, bennünk akkor is dinamikus a helyzet, az érzelmi megközelítés. Egy kicsit tessék itt is hunyorítani: létrejönnek háromszögek, formák, ezeknek az elrendezése most nem pontos. (hegyi)
értékelés: