Elemzés

Cím

Nem tudom, hogy itt mi volt az instrukció, de a főszereplő olyan, mint egy 80-as évekbeli punk, aki itt pogózni kezd a kisjátszótérnél a parkban. Nagyon jó a megfigyelés, egyáltalán nem zavaróak az autók, mert nem autókként szerepelnek, hanem ritmusokként. A világítás is tökéletesen rendben van, a mozgásfázisok is jók. Sok mindent nem tudunk azzal kezdeni, hogy a teljes hajkorona íve megjelenhessen. Kicsit beleüti a képhatárba a fejét a modell, a haja átlóg a képhatáron, ez picit engem zavar, de egyébként egy nagyon erős üzenet, és a Mozgás leckére kitűnő megfejtés. (hegyi)
értékelés:

Az öreg halász és a

Rögtön a címmel kezdem: én az „és a…”-t lehagytam volna. Az öreg halász tökéletesen elég, és fejben az ember befejezi ezt a mondatot utána, még akkor is, ha akit itt látunk nem halászni van a Duna parton. Ami a képet illeti, egy nagyon érzelmes és szerethető üzenet, és ezt az idillt mindenféle rendezéssel és tereptárgyakkal nehéz lenne még kiegészíteni, mert ezek varázslatos pillanatok, de amint a fotóst fölfedezik, már nem biztos, hogy ennyire megmarad a személyes érintettsége a két személynek. Mégis azt mondom, hogy ugye tudjuk azt, hogy Bara és Hanna közösen szoktak fotós túrákra járni, esetleg ha Hannát megkértük volna, hogy álljon a képnek a mellvért tetejénél lévő részére, jobb oldalra, és csak a két lábát hagyjuk a képen, az még izgalmasabban helyre rántotta volna ezt a kompozíciót. Most nekem a víz formái a kép bal oldalán nyitva hagyják ezt az egészet. Ha levágom teljesen a bal oldalt, akkor annyira szűk lesz ez az egész, hogy már nem biztos, hogy megmarad a kompozíció ereje. Valahogy most ellenpontozni kellett volna azt a nagy középszürkés világosabb korlátformát, onnan nekem valami hiányzik. De ezek azok a trükkök, amit az ember vagy létre tud hozni, vagy elrontja vele az egészet, úgy értem, hogy lehet, hogy a bácsi fölfigyel ránk, és elkomorodik, hogy most mit nézegetjük őt a kislánnyal. Tetszik az egész, és színvilágában is nagyon jól kontroll alatt tartott kép, de Bara, én azt mondom, hogy ne add föl sose azt a fajta személyes bevonódást, ami a képeidre egyébként jellemző szokott lenni. Nem te vagy ez a távolságtartó városfotós - akik jóllehet a 10 ujjukat megnyalnák egy ilyen gegért - nyugodtan kezdj el ragaszkodni ahhoz, hogy azok a képalkotó elemek, amiket szoktál használni, rajta legyenek a képeiden, mert ezek jellegzetesek, Barásak, ezekről nem kell lemondani. Meglenne erre a három csillag, de én a te érdekedben mondom azt, hogy legyen ez kettő. (hegyi)
értékelés:

Talpak között

Egy nagyon izgalmas képet kapunk, tetszik ez a forma, olyan, mint egy modern kori tapétaminta. Nem tudom ki mennyire találkozott azzal a hengerezési technikával, amivel régen anyáink, nagyanyáink korában díszítették a falakat. Ezek gumihengerek voltak, és az alap színre lefestett falra utána ezzel vagy harmonizáló, vagy éppen ellenpontot képező szín, mintavilággal ezt a hengert megfestve vitték föl ezeket a díszítő ornamentikákat. Aztán ebből fejlődött ki a tapéta rendszere. Aki lakott már tapétás lakásban, az pontosan tudja, hogy mi a különbség a tapéta és a festett fal között. Nekem mindig az az ingerenciám volt, hogy ezt le kell onnan szedni, valahogy számomra mindig idegen maradt a tapétázás. Ez az élmény jön nekem itt elő, aztán eszembe jut az is, amikor apámmal építkeztünk, és kész lett a terasz. Ott nem kutya vagy macska mászott bele a betonba, hanem valami pocegér, mert ilyen furcsa kis lábnyomok voltak. Egyszer nekem is sikerült belegyalogolni papuccsal, aztán azt, az idő végezetéig, mint egy lenyomatot, őrizte a beton. Ami számomra kérdéses, hogy nem tudom, hogy ez belső vagy külső tér. Ha jól látom, itt valamilyen speciális munkavédelmi bakancs van Ágnesen, de az orrán mintha havat vélnék felfedezni, ebből sejtem, hogy ez egy külső tér lehet. Ha van mód, akkor ezt érdemes lenne megjegyezni, hogy hol volt ez a padló, ugyanis, ha közben nem burkolják le valamivel, akkor jó lenne ezt fölkeresni jó időben, amikor nem áll fönn a veszély, hogy Ágnes megfázik, és esetleg a cipő helyett valami saját lenyomatot is képezni. A saját lábát megmutatva, esetleg ha netán vizes talppal a saját jelét is ebbe belerakná, akkor nem csak a megfigyelői pozíció lenne jelen, hanem valamilyen kapcsolódás is létrejönne az alkotó és a tereptárgy között. Izgalmas a kép, nem tudom, hogy meglesz-e az a cica még, de esetleg ha a családba bekerül, akkor el lehet őt ide csalni, és akár az ő tappancsait is párhuzamba lehetne ezzel állítani. Maga a megfigyelés jó, az ötlet is, a kivitelezés még várat magára, hogy kiforrja magát. Erre most egy csillagot adok, úgy, hogy abban reménykedek, hogy Ágnes folytatja ezt az irányt. (hegyi)
értékelés:

Andor

Andorról már nagyon sok mindent tudunk, rádió-főszereplő is lett, az ő viselt dolgairól is vannak információink, ezek főleg a lakásban, a családi környezetben elkövetett kis bakik. Ennél a képnél egy abszolút felszabadult helyzetet mutat az alkotó, Andor élvezi azt, hogy kiszabadulhatott a négy fal közül, és rohangálhat. Nagyon jó gesztus ez a leffegő fülekkel, a fölcsapott farokkal, a tátott szájjal, még a nyelve is, mint a füle, hasonlatosan lobog a nagy tempótól és a nagy igyekezettől. Varázslatos az, amikor a velünk élő háziállatok lehetőséget kapnak arra, hogy a saját, habitusukhoz illő környezetben felszabadultan tudjanak mozogni, játszani. Pontosan az ebben az izgalmas, hogy ők nagyon is ragaszkodnak hozzánk, és a kedvünkért sok mindent eltűrnek abból, ahogy mi az életünket éljük, de azért mégis csak ők szabadban élő állatok leszármazottai. Minden egyes lakásban fölvett képhez képest a szabadságot jobban tükröző üzenetek tudnak készülni külső térben. Ezért most nem vonok le csillagot, de itt is nagyon fontos az exponálás ideje. Ha Muybridge-t megfigyeljük, akkor ő sorozatfelvételekkel próbálta elemezni az ilyen mozgásfázisokat. Nem kell nekünk már megcsinálni ezeket a sorozatfelvételeket, mert ő már megcsinálta, pontosan lehet tudni, hogy melyik láb melyik után hogyan mozdul. Ha ezt az ember tudja, az exponálásnál figyelembe lehet ezt venni. Lett volna egy anatómiailag még inkább jellemzőbb pillanat, amikor a futáshoz előrefelé kinyújtva van a láb. Most mind a két láb a has alatt van, ebből kifolyólag a forma maga nem biztos, hogy annyira jellemző. Itt az is kérdés, hogy igen, de ha előre nyújtja a lábát, lehet, hogy már nem így fog a füle mutatni, de ha figyelem ezt az állatot, akkor rájövök, hogy melyik alkatrésze hogy mozog. Persze itt kell egy jó adag szerencse is ahhoz, hogy az a technikai eszköz, ami rendelkezésünkre áll, akkor és úgy exponáljon, ahogy mi akarjuk. Ha automatikák is be vannak ebbe vonva, akkor ez még inkább nehéz lesz. Ha kicsit Viktória még lejjebb guggol, akkor ez a rövidülés, ami most a képre jellemző, ez nincs annyira jelen. Ebben az is kérdés, hogy mi volt a háttérben, volt-e bármi, amit ki kellett hagyni, és azért komponált így, el tudom ezt fogadni, de kevésbé torzul a tárgy (jelen esetben a kutya) formája, akkor, ha az ő magasságába kerülünk. De a három csillag megvan, nagyon örülök ennek a képnek. (hegyi)
értékelés:

Felnőttek nélkül

Elszabadulni, felszabadulni, felfedezni.

Fantasztikus kép, izgalmas az, amit mutat nekünk itt Krisztina. Talán annyi hozzáfűznivalóm lenne, és ez is minimális, hogy ha egy picit lejjebb billented a kamerát, akkor a part előteréből többet kapunk, és jót tett volna, ha annyival kevesebbet kapunk ebből a hullámzó vízből. Ha megfigyeljük, itt van egy hullámunk egészen a partnál, van egy hullámunk a lány-alak fejénél, és van egy följebb, körülbelül egyforma távolságra egymástól. Ezek hullám-frontok, a fölső a leggyengébb, ott lehetett volna meghozni a döntést, és vágni, és utána, ami az fölött van, annyival kellett volna az előteret megnövelnünk, és akkor még koncentráltabb az üzenet. De tényleg fantasztikus, és annak örülök, és az, ami ebben a képben zseniális, hogy előhívott a kommentelőkből, a többiekből párhuzamokat. Ebben Gimesi meglátása is nagyon jó, Munkácsinak a Tanganyikás képe az, ami nagyon is hasonló irányt mutat, persze, már a hangulat abban, hogy ott felismerhetően afrikai fiatalemberek rohannak a vízbe, de az élmény nagyon is hasonló ennél a képnél, hogy ez a két szereplő a maga világába elmerülve, semmi mással nem törődik, mint azzal, hogy élvezze azt az élményt és pillanatot, amiben része van ennek a víznek a partján. Megvan a három csillag, a Barátság leckére is ezt tökéletesen jónak tartom azért, mert ilyen apró kis rezdülések azok, amik a barátságot jelentik, ezek nagyon jól és finoman teljesíti ezt a leckét. Azt kérném Krisztinától, hogy az első három leckét is kezdje el újból megoldani, mert van egy osztálybasorolós játékunk, és abban is kellene haladni. Főleg azért, mert ha megfigyelem azt, amit Krisztina előző munkáiban látok, azt látom, hogy nagyon erős előrelépés van 2008-hoz képest. Ez az elmúlt időszak, amit nem az Estiskola társaságában töltött Krisztina ez nagyon jót tett abból a szempontból, hogy sokkal koncentráltabb és esztétikailag is egy sokkal erősebb jelenléttel bírnak a képei. Érdemes lenne az első három leckét megcsinálni, én várom a folytatást, hajrá Krisztina! (hegyi)
értékelés:

költészet az asztalon

Mert Peti azt mondta, egy jó kép olyan, mint egy jó vers, líra van benne.

Azt mondja Viktória, hogy Peti azt mondta neki, hogy egy jó kép olyan, mint egy jó vers, van benne líra, és ebben Petivel tökéletesen egyetértek. Itt most ez a líra inkább a szabad vers kategóriájába tudna elférni, akkor, ha eldöntött lenne az, hogy ezt én akartam, tehát szabad verset akarok mondani a magam képi lírájával. Mitől lenne ez szabad vers? Attól, hogy úgy rendezem a hátteret, és úgy komponálom ezt az egész történetet, hogy az egyes elemek önmagukban értelmezhetően jelen legyenek valami művészi rendetlenségben, de mégis rendezve, és kifejezetten jelzés- és jelképértékkel bírjanak a színek megjelenése. Ha most ezt a csendéletet megfigyeljük, akkor a színek miatt nehezebb helyzet van, lehet, hogy a fekete-fehér könnyebb megoldás lenne. Azért javaslom első körben a fekete-fehéret, mert ha a színekkel kezdünk el a csendélet esetében foglalkozni, akkor saját magának nehezíti meg a dolgot az alkotó, mert akkor ott a színek egymáshoz való kapcsolatát is, és azoknak az arányát és súlyát is mérni kell, nemcsak a formákét és tónusokét. Bár a Tárgyfotó leckébe került ez a kép, de mégiscsak azt mondom, hogy ha értelmezzük, hogy mi a tárgyfotó és csendélet közötti különbség, akkor azt mondom, hogy a lényegi különbség az, hogy a tárgyfotó valamit tárgyiasan, a maga funkcionalitásában kíván ábrázolni. Itt most ez azért nem szerencsés, mert nem eldöntött számomra az, hogy melyik tárgy is az, amelyet Viktória akart nekünk mutatni, feltételezhetően a rózsacsokrot ezzel a geometriai mintákkal díszített vázával. Valószínű, hogy ő lenne a főszereplő, de annyira esetleges és talált a háttér, hogy ez elbizonytalanít egy picit. A középre szerkesztés és az élesség megválasztása egyértelműen arra utal, hogy ők a történet főszereplői, de a tárgyfotó ennél sokkal ridegebb, pontosabban az érzelmeket nagyon a háttérből szabad csak szerepeltetni. Pont itt van a fontos helyzet a csendéletnél, hogy az abszolút megengedi, kívánja is, hogy érzelmi bevonódása legyen az alkotónak. Ha a tárgyfotó témakörében figyelem ezt a csokrot, akkor a tárgyiasságát csökkenti a világítás, a zavaros háttér, és az is, hogy nem biztos, hogy optimális időpontban lett ez lefotózva. Ha én tudom azt, hogy én száraz virágot akarok fotózni, akkor én nem a vázában hagyom megszáradni, hanem föllógatom valahova fejjel lefelé, hogy ne görnyedjenek le ezek a kis fejecskék, mert ez nehezen kibogozható, hogy melyik alkatrész micsoda. Ha, mint csendélet kezdem el ezt elemezni, akkor a rendezettség hiánya az, ami szembetűnő. Az egy nagyon jó irány, hogy a mélységélességgel játszik Viktória, az is jó, hogy a világítással is játszik, de azért ezek a ceruza-formák túl határozottak, ráadásul ebből a vázából fölfelé kinő valami drót, van valami szőnyeg is föltekerve a háttérben, ami szintén egy értelmezhetetlen forma, van egy polcrendszer - az egész olyan, mint egy thrillerben, hogy hirtelen benyitunk a lomtárba, és azt várjuk, hogy most előbújik-e valaki a szekrény mögül, és ahogy fölgyújtottuk a villanyt, megtaláljuk ezt a magára hagyott tárgycsoportot. Az idő múlása jut eszembe, az, hogy lehet szerepe annak, hogy valami talált, de az olyan, hogy arra is készülni kell. Kevésbé rendes családoknál előfordul pókháló, és ha ez tényleg ott van hagyva egy-két hónapig, úgy, hogy beszője a pókháló, akkor egy másik élményről beszélünk. Máris ott van az élmény, hogy emlékezünk valakire vagy valamire. Ez most ebben az – egyébként korrektül takarított környezetben - nem tud elindulni. Az egyetlen számomra érvényes ellentmondás azzal, hogy preparáljuk a száraz virágot akkor van, ha a találtságát ennek a helyzetnek erősítjük valami külső formai játékkal. Ebben a képben, ami igazán izgalmas, azok a gyönyörű tónusok, amik a virág szirmai, fejei és levelei között létrejönnek. Ez tényleg gyönyörű, csak ehhez meg kell találni azt a fajta, szinte akvarellbe illő párhuzamot a háttérnél, a vázánál. Itt a váza geometriai formái ellentmondanak ennek, ami nem biztos, hogy baj akkor, ha még valahol a háttérben is ezt ennyire letisztultan tudjuk szerepeltetni. Ha tudatosan megrendezzük a környezetet, hátteret, akkor már más irányt vesz az egész téma. Visszaadom ismétlésre, mert voltál a világítós műterem beszélgetésen, tehát szerintem ott, ha a megfigyeléssel is, de csak magadba tudtál szívni valami információt arról, hogy hogyan is kell a világítást rendezni. Fontos lenne, hogy ezzel elkezdj dolgozni. Ha találsz egy ilyen helyzetet egy elhagyott virágcsokorral, akkor azt javaslom, hogy a főszereplőt hagyjuk az asztalon, minden mást pakoljunk le, és kezdjünk el úgy visszapakolni, hogy figyeljük azt, hogy mi az, ami még hozzáad a képhez, mi az, ami ellenpontozza a fő motívumot, és mi az a pont, ahol a rendezetlenség kezd uralkodni, és akkor ott álljunk meg. Ismétlés, de tényleg kérem, hogy ismételd meg. (hegyi)

Utcai dorombolás

Egy három képből álló történetet látunk. Tökéletesen érthető üzenet az, hogy miért került a Házi kedvenc leckébe, anélkül, hogy tudnánk, hogy milyen valós háttértörténet van Ágnesnél (nincsen náluk se kutya, se macska). A képsorból ez mind érthető, mert házi kedvenc, és mégis valamilyen utcai helyzetet látunk, és ebben a helyzetben egy ismerkedési fázist. Az első kép tulajdonképpen egy barátkozós helyzet, aminél macska és leendő gazdája keresik egymással a kapcsolatot, majd a cica mindent megtesz annak érdekében, hogy magára felhívja a figyelmet. A harmadik kép az, ahol tulajdonképpen ez a helyzet áttöri a gátakat, és azt a belső fegyelmet és rendet, hogy elmentem a piacra vásárolni, nem macskázni akarok, különben is mit szól hozzá Mammucs, ha hazaviszem ezt a cicát. Mind a három kép jól meséli a maga történetét, és jó ívet ad, és nyitva hagyja a kérdést, hogy mi is a megoldás, mi lett a vége ennek a helyzetnek. Esztétikai kérdésekről kell most beszéljünk. Mivel fekete-fehér képeket látunk, ezért nagyon nem mindegy az, hogy milyen tónusokkal dolgozunk, a szürke milyen árnyalatai jelennek meg a képen. Itt, ha az első képet megnézzük, látunk két sötétszürke függőleges vonalat, nevezhetjük lábnak is, látunk egy henger-formát szintén sötétebb szürkével, hívjuk ezt macskának, és van egy amorf formánk világosabb-szürkés, fehér színekkel, tételezzük föl, hogy ez valamilyen nájlonzacskó. Mindez egy közép-szürke háttéren van. Ha ezeket megfigyeljük, akkor a macska-forma is, és a lábak is jól elkülönülnek a háttértől, értelmezhetőek a formák, és ez abszolút rendben van. Mind a két képalkotó elem kompozícióban is helyén van, és jól szerepel. Az első két képnél ami számomra kérdéses, a nájlonzacskó szerepe. Igen, az nem baj, hogy az ember érzékelteti azt, hogy itt egy vásárlási helyzet van, hogy nem kifejezetten a macskával akartam én foglalkozni, de ez akkor tud jól működni, ha esztétikailag az a forma is helyén való, amit ez a nájlonzsák képvisel. Most, ha megfigyeljük főleg az első képet, akkor ez, mivel centrálisan van elhelyezve a képen, ezért nagyon elvonja a figyelmet, határozottabb, jelentősebb jelenléte van, mint annak a két szereplőnek, akik körül a történet mozog. Ha ezt a csupán formai és esztétikai megfejtést próbáljuk értelmezni, akkor ez a nájlonzsák nincs a helyén. Ebben a formában, ahol ő a valóságban megjelenik, a szürke árnyalataival tulajdonképpen nem is lesz a helyén, mert ez a fehér forma zavaró és kopogó, elvonja a figyelmet, és akárhova is tennénk a képen, lényegesen erősebb jelenléte lenne, mint bármi másnak, ami a képen szerepel. Ha az ember fölkészül az ilyen helyzetre, és föl kell készülnie, mert nála van a fényképezőgép, akkor nem árt, ha beszerez valami hagyományosabb kosarat, és azzal megy ilyen túrára, mert arra kell számítani, hogy esetleg bármilyen helyzetben a kosárnak lehet, hogy szerepe lesz. Egy ilyen nájlon ronda, vásárlási helyzetben ritkán tudom azt elképzelni, hogy ez esztétikailag és formailag olyan értéket képviseljen, ami üzenetként jól megáll a képen. Tehát tessék beszerezni egy kosarat, és azzal járni vásárolni, piacozni, mert bármilyen helyzetben elő tudod venni, ott maradhat a képen, senkit nem zavarna. A hármas kép az, ami mentes ettől a helyzettől, ami nagyon is személyes üzenet, nagyon szubjektív a kameraállás is, és az egy bemozdult képet látunk egy hosszabb expozíciónál. Itt csak a forma és a mintázat az, ami beazonosítja, hogy ez ugyanaz a cica a szereplő, mert egy amorf formát látunk, és nincsenek rajta semmilyen jellegzetes alkatrészek, nincs szeme, szája, bajsza, füle sem, csak a fejének a hátsó része és a testéből egy darab. Mégis nekem ez a kép fontos ehhez az egészhez, még akkor is, ha nem vagyok benne teljesen biztos, hogy optimális időpontban készült a felvétel, mert kell az a személyes helyzet is, hogy nem maradt Ágnes érintetlen ettől a történettől, tehát érzelmileg őhozzá ez valamilyen szinten közel került, de itt egy picit korábban kellett volna exponálni, arra kellett volna figyelni, hogy a cica a kamerával is próbáljon kommunikálni, mert azzal együtt a nézővel is kommunikál. Most ennél a képnél nem eldöntendő az, hogy most egy barátkozás kezdete van, vagy menekülőre fogta a macska a dolgot. Erre is figyelni kell, hogy mikor exponálok, tizedmásodperceken múlhatnak a dolgok. Összességében véve ez egy jó megoldás, érdekes a felvetés, nagyon izgalmas és személyes. Az a formai probléma, amit jeleztem, egy csillagot mindenképpen levon ennek az értékéből. Kettő csillag megvan, de várnék Ágnestől erre még egy ismétlést úgy, hogy készüljön erre a helyzetre. Ez a cica valószínű, hogy ott lesz még, tehát esetleg előre lehet erre számítani, hogy akkor milyen cipőt, ruhát veszek, hogy az hogy fog kinézni a képen. Nem baj az, ha az ember ezekre előre fel tud készülni, nem minden a talált helyzet. Ebben a helyzetben még akkor is ott lesz az esetlegesség bája, ha készülünk a szituációra. (hegyi)
értékelés:

esküvő előtt/után

Nyáron mikor Velencében jártam, és épp az utcán sétáltam, kaptam el ezt a pillanatot ahogy ez a pár, számomra ismeretlen ember éppen készülődik. Azért merem berakni ehhez a leckéhez mert a képen az oszlopon kívül mindenki valamilyen mozgást végez. Szerintem hangulatos kép.

Muybridge jut eszembe a lovakkal. Tudjuk, hogy ő azért talált ki egy technikát a mozgásfázisok exponálására, mert volt egy vitája abból, hogy van-e olyan pillanat, amikor a lónak mind a négy lába a levegőben van, és ezt a vitát eldöntendő, készítette el ezt a technikai apparátust, amivel létrehozta ezeket a mozgásfázisokat, amiket azóta nagy szeretettel tudunk nézegetni, és kiindulópontja lehet a mozgás leckének. Azért mondom, hogy ez jut eszembe, mert, bár a szereplők jól beazonosíthatóak, de főleg a női szereplők elfordulásai, mozdulatai, gesztusai nagyon jól hozzák ezt a fajta egymásraexponáltság-érzetet. A hangulat abszolút rendben van. Itt a kompozíció az, ami kérdés lehet. Olvastam a hozzászólásokat, hogy fölmerült az lehetőségként, hogy esetleg szűkebbre lehetne ezt venni. Ha a tömegét nézem ennek a képnek, van egy meghatározó súlymennyiség, amit a középen elhelyezett fehér oszlop képvisel, aztán megint egy meghatározott súlymennyiség, ami a kövezet rész szürkéje, és ehhez képest van elhelyezve a képen a szereplők csoportja. Ezekhez a nagy tömegekhez, gesztusokhoz, amit ez az oszlop képvisel, ennél kevesebbet adni a környező térből túl hangsúlyossá tenné azt, nem tudna kiegyensúlyozódni a kép. Tehát én elfogadom ezt a méretezést, és ezt a tömegelhelyezést, amit itt most látok. Én egyensúlyban érzem ezt a dolgot, annál is inkább, mert egy nagyon picit ki van hozva a középpontból ez az oszlop, és a fehér ruhás hölgy az, ami ezt az egészet helyrebillenti. A másik oldalon pedig a fekete ruhás fiatalember. A kettejük viszonya keretezi ezt az egész helyzetet. Még az is jó, hogy ott a nő hátán igazgatja a ruhát, mert ez megint olyan, mint egy kis hiba ebben az egész feszes rendszerben, és ez jót tesz ennek, megbolondítja. Én ennek örülök, és jó megoldásnak tartom a 8-as leckére, és várom a folytatást, Bogi. (hegyi)
értékelés:

Jön a hétvége

A péntek délelőtt nagyon nehéz lecke. Ez is inkább olyan koradélután.

Gábor, megoldottad a leckét, megvan a három csillag, és a Péntek délelőtt leckéd is számomra tökéletesen rendben lévő. Még a kompozíció is helyén van, pontosan jól érezhető az a helyzet, amikor ezek a szereplők, akiket most itt látunk, belefeledkeztek a beszélgetésbe, miközben már mindenki hazament, és a kertben kapál. Szegény konyhás néni már menne leszedni az asztalt, hogy ő is mehessen haza a családhoz, de emiatt a két jómadár miatt nem tud. Teljesen jó a hangulat, és jó az üzenet. Jók a ritmusok, az is izgalmas, ahogy ezek a bútorok létrehoznak ilyen jeleket, mint egy absztrakt mozaikrajz. Én nagyon szeretem ezt a képet, köszönöm szépen. Talán egyetlen dolog: a kép jobb oldalán, az oszlop utáni üvegfelületet én már levágtam volna. Ott, mivel újra kezdődik egy ritmus az ablakkal, várnám ennek a folytatását, de hát vége a képnek. Tehát ott már azt a formát nem kellene újból elindítani. Határozott forma az a függőleges, nem érzem, hogy ott túlságosan tovább kellett volna erről a dologról beszélni, és még feszesebbé tehetné a képet, ha ezt a tömeghelyzetet még jobban elbillentenénk jobb oldal felé. Ennyi a hozzáfűznivalóm, a kép tetszik. (hegyi)
értékelés:

buszon

Föladtad a leckét, Viki, mert nem tudom, hogy az eltűnő világhoz hogyan tudok kapcsolódni. Esetleg úgy, hogy a mozgó buszon minden világ eltűnő, mert haladunk egyik helyről a másikra, és amit elhagytunk, az már mögöttünk van. Ez lehet egy filozófiai megközelítés. Ami a képet illeti, ez egy jó háttér, ezt már sokszor elmondtam, önmagában viszont nem eléggé jellegzetes. Ez lehet Körösladánynál, Pécsváradon, Szekszárd felé, bárhol, sem a hely nem jellegzetes, az időpont is olyan, hogy lehet ez egy téli délelőtt, vagy kora tavaszi, de rossz idő, szóval nem igazán látom, hogy miről akarsz mesélni a nézőidnek. Egy hangulat, mint egy dallam, de ahhoz ez nem elegendő, hogy a dalnak szövege is legyen. Ami a kompozíciót illeti: nagyon szépek ezek a lágyított vonalak, amiket létrehoz a busz ablaka, amin keresztül a fotó elkészült, de ez olyan, mintha egy mozgó képből tetszőlegesen kiragadtunk volna egy képkockát. Miért épp ez a képkocka? Mi indokolja, hogy pont ez merevítődik ki? Nem látok a képen erre utalást, hogy ez a négy darab fatörzs lenne, vagy az ágaknak a ritmusa az, ami izgalmas? Vagy keresnem kellene valamit itt is, hogy mi tükröződik az ablakban, amit esetleg nem veszek észre? Visszaadom ismétlésre, annál is inkább, mert a 37.-es lecke másról, leletmentésről szól. Lírai megközelítésekhez is van már épp elég leckénk, első körben jó lenne, ha az alapmegoldásokat próbálnánk átszűrni magunkon. A 37-es lecke, Eltűnő világ arról szól, hogy keressünk olyan dolgokat, amik még ma fellelhetőek a környezetünkben, de lehet, hogy holnapra már hírmondónak sem marad belőlük. Ezek lehetnek tárgyi megoldások is, lehetnek cselekvéssorozatok, sok minden elképzelhető, színes a paletta, de én most ezt a képet ebben a leckében nem tudom értelmezni. Ismétlés. (hegyi)

Pump up the volume!

Aki ügyes, megláthat.

Az van a leírásban, hogy „aki ügyes, megláthat”. Én több Gimesit is látok ezen a képen, és érdekes ez a fajta üzenet, mivelhogy a hármas leckére került beküldésre, én megpróbálom ezt így értelmezni. Az alkotó egy képre - mint szendvicsnegatív - sűrítette több életfázisát, láthatjuk Gimesit, mint szívtipró fotómodell, láthatjuk, mint lázadó fiatal (mondjuk egy kicsit nőies formában), és láthatjuk az út háromnegyedét, amikor a kis szatyrával igyekszik haza a piacról, és a kora délelőtti időben a nyugdíjasok életét fogja élni, miután hazaért. Tehát itt három Gimesi is föltűnik a képen: a fiatal srác, aki meditatív pózban reklámozza a pólót, a dacosan álló fiatal, aki, mint egy forradalmár, várja a fleshmobra érkező társakat, és a magányos nyugdíjas. Nem nagyon tudom, hogy mi lenne még, amit értelmeznem kellene, biztos van itt valami más üzenet is, valószínűleg ezekből a mozaikokból más is összerakható, ott látok még egy fél kezet, látok egy lakótelepi házat, valami kabátformát a képen, sőt, még egy hölgyet is látok, meg még cipőket. Nem tudom igazán értelmezni, hogy most András ezzel a három életperiódus ábrázolással, vagy ezzel a fajta asszociációs helyzettel mit is szeretett volna nekünk mondani, nem áll össze a kép. Komolyra fordítva a szót: egy zavaros helyzetet, bujkálást látunk. Ez is lehet üzenet, ha ezt akarta Gimesi közölni, hogy zavar van az erőtérben, akkor ezt sikerült, nem tudom, hogy ez volt-e a cél. És ha nem tudom, akkor valószínű más se tudja elsőre ezt levenni, vagyis ha a cél az, hogy a magam zavarodott, megfejtés előtt álló, útkereső helyzetét akarom bemutatni, akkor ezt kell rendbe állítani, vagyis a káoszt nem tudjuk káosszal ábrázolni, mert a káosz dekódolása nem a káosz értelmét adja, hanem szimplán a rendetlenséget, amivel esztétikai értelemben nem lehet azonosulnia a nézőnek. Jó lenne tehát tisztázni, mi az önvallomás célja, az, hogy zavarban vagyok, hogy keresem az utam - akkor ezt kell kompozícióval, fényekkel és formákkal mutatnom - vagy az, hogy ne mondjak magamról semmi konkrétat, no de akkor meg mire való az önportré, ha nem merjük felvállalni az aktuális lelki helyzetünket? Kérem Gime, hogy ezt tisztázzuk, a te érdekedben, ismétlés. (hegyi)

Nem tudok, és nem is akarok elvonatkoztatni attól a beszélgetéstől, ami a kommentároknál folyik erről a beküldésről. Itt fölmerült kérdésként az, hogy ezek vetített képek, vagy diaporáma, vagy film, vagy micsoda. Ezen érdemes elgondolkodni, de a beküldést illetően talán kevésbé lényeges. Elkezdhetjük szétcincálni ezt a dolgot, és azt mondjuk, hogy nézzük meg képenként, elkezdhetjük egyben értelmezni, és azt mondjuk, hogy Viki nem véletlenül dolgozott ezzel ebben a formában. Én mégis azt mondom, hogy talán a kettő között van valahol az igazság. Első nekifutásban azzal foglalkoznék most, hogy ez egy kész forma, az alkotó így szeretett volna nekünk üzenni, úgyhogy akkor így próbáljuk meg ezt elfogadni. A bevezető képsor a címet mutatja, és utána áttűnésekkel, egymásba úszásokkal, azonos ütemre váltakoznak a képek. Ha a hangulatát tekintem ennek a munkának, akkor viszonylag egységes képet kapunk egy erőműről, de nem tudok elmenni amellett a gondom mellett, hogy ezek között a képek között a sorrend lenne az, ami tulajdonképpen az összekapcsolást jelenti, és nem tudom, hogy minden kép tökéletesen teljesít-e ebben a rendszerben. Riport leckében, ha képsoronként veszem, és elfeledkezem arról, hogy itt most van egy ritmus, ami didaktikusan végigvisz ezen a rendszeren minket, akkor azt mondom, hogy a bevezető kép tökéletesen rendben van, távolról látjuk egy ködös tájban az erőművet. Ez egy nagyon lírai és jó megfogalmazás ezzel a bottal és fa maradvánnyal és a lovacskával, kompozícióban is rendben van a dolog, kedvelem ezt a képet. A következő kép egy szubjektív meglátás, talán egy busz belsejéből. Itt már az utazás során vagyunk. Aztán látunk egy női szereplőt, előző munkákból tudjuk, hogy ez Viki édesanyja. Itt egy viszonyítás jön létre az erőmű és a modell között, ami érdekes képi megoldás, és egyet is tudnék érteni vele, de kilóg a sorból. Ha azt veszem, hogy egy történetet mesélek el, hogy hogyan kerülök én az erőműhöz, akkor nem értem ennek a szereplőnek a bekapcsolását, mert ezt később se magyarázza semmi. Utána hirtelen éjszaka lesz, aztán megint nappal, még mindig nem vagyok az erőműnél. Akkor én napokig utaztam, hogy odajussak, ezért van ez a váltás? Aztán megint éjszaka lesz, megint nappal, már viszonylag közelebb kerültünk, bent vagyunk az erőmű területén, rácsodálkozunk a csőcsordákra és a kéményekre, némelyik képnél bennem fölmerül a kérdés, hogy rendben van-e a kompozíció, de ha képsorként tekintjük, akkor ez viszonylag elfogadható. Elég bőbeszédűen kapunk bemutatást a kéményekről, és aztán a képsor egy lírai képpel zár, ahogy ezt a füst tömeget kiköpi magából a kémény. Egyrészt azt a rendezőelvet hiányolom a képsorból, hogy mi után mi következik. Izgalmasak az éjszakai képek, de most itt fölmerül bennem a kérdés, hogy történetet mesélek, vagy dokumentáltam. Ha történetet mesélek, márpedig a vetített képes előadás az mese, akkor időben és térben is föl kell tudnom ezt a történetet osztanom, tehát a legkézenfekvőbb megközelítés az, hogy távolról indulunk, közelbe érünk, reggel indulunk, este ér véget a folyamat. Valahogy itt most bizonytalan, hogy miért épp így készült. A másik kérdés az, hogy ha dokumentarista szempontból akarom ezt nézni, akkor nagyon sokat időzünk a kéményekkel, kevesebb is elég lenne. Itt a tényszerű közlés és a művészi megközelítés keveredik egymással arányaiban is, és közben vannak olyan helyzetek, amik nem kerültek bemutatásra. Ha bemegyek egy erőműbe, akkor valami történik. Most ki lehet zárni teljesen az ott dolgozókat, de az egyetlen utalás az a kép, amelyiken egy teherautó látszik, a többi képen nincsen nyoma az embernek. A másik megközelítés az lehetne, hogy nem akarok történetet mesélni, engem csak a formák és a struktúrák érdekelnek. Akkor szigorúbbnak kell lenni magamhoz, és azokat a képeket, amik formailag rajzosságukban kevésbé jelentősek, azokat ki kell hagyni. Ezt a döntést kellett volna meghozni, hogy történetet mesélek, vagy a formai játékkal foglalkozom. Kakukktojás a képsor elhelyezésében Viki édesanyja. Volt már ilyen, érdekes, hogy valamiért ő mindig becsempéződik ezekbe a képsorokba, ami alapvetően egy jó dolog lehetne, de az időzítéssel van nekem problémám most is. Hozzám nem áll nagyon közel a diaporáma, mint műfaj, idejétmúltnak is gondolom, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy a diaporámánál a megközelítés arról szól, hogy valamit, ami nem éri el a száz százalékos sűrítettséget, azáltal emeljük művészi magasságokba, hogy áttűnésekkel és zenével húzzuk össze a történetet. Ha ezeket a képeket, amiket a diaporámánál látunk, falon látnánk kiállítva, valószínű, hogy jó pár képnél fölmerülne a kérdés, hogy miért készült el. Ez nem csak most Viki diaporámájára igaz, hanem a diaporámák 99 százalékára, hogy számomra olyan, mint az ostya, amivel a keserű pirulát bevesszük, elveszi a dolognak az ízét, összemossa a dolgokat. Ennek megvan egy történelmi hagyománya, hogy miért és hogyan készült, a 70-es években, amikor ez reneszánszát élte lényegesen kevésbé volt elérhető az alkotók számára a filmes technika, miközben két diavetítővel egy performance létrehozható volt, könnyebb megoldás volt, mint filmet forgatni, és álló képekből összehozni valamilyen filmes elgondolást. Manapság viszonylag könnyedén hozzáférhető a filmes eszközpark, és szerintem ha filmes eszközökkel szeretnénk mesélni, akkor fogjunk egy videokamerát, és kezdjünk el filmre dolgozni, ha fotózni szeretnénk, akkor fotózzunk. Ennek a kettőnek az ilyen vetített képes összemosása ritka eset, hogy előrevivő lenne. Szerintem, ha Viki végiggondolja ezt a helyzetet, és egymás mellé rakja ezeket a képeket, akkor lehet, hogy érdemes lenne foglalkozni ezzel a képsorral azért, mert sajnálom azt, hogy ebben a formában, bár jelen van az összes kép, de egyiket se tudjuk konkrétan szemlélni, csak akkor, ha végigtipegünk ezen a lépcsősoron, amit most elénk tár ez a videó lejátszó. Ha lehet, akkor ezt a sorozatot kérném Vikitől az elemzés értelmezésével együtt, hogy készüljön el, és kerüljön beküldésre, mint riport, mindenféle filmes vacakolás nélkül. Akkor majd tudunk erről részleteiben beszélni, megfontolásra érdemesnek tartanám azt, amiket elmondtam a döntési helyzetekkel kapcsolatban. Ismétlés. (hegyi

Évszakok (tavasz)

Ez a madárcsapat minden tavasszal megjelenik.

Ha nem lenne ott a címben zárójelben az, hogy tavasz, akkor nem nagyon merülne föl semmiféle kérdés számomra az értelmezést illetően, de most ha a kép elemeit nézem, akkor bevallom férfiasan, nem nagyon találok olyan képalkotó elemet, ami nekem, laikusnak, aki nem ért az ornitológiához, egyértelművé tenné, hogy ez a kép tavasszal készült. Ha az üzenetet nézzük, akkor ez egy egyértelmű és jól komponált kép. A tömegelhelyezés is abszolút rendben van. Az, hogy egy picit kimozdul a középpontból a toronyház, ezt ellensúlyozza a faágak struktúrája. Ha megfigyeljük, a kép bal oldalán egy sűrűbben szőtt hálózatot látunk, és körülbelül épp annyival jelentősebb, sűrűbb ez a szövedék, mint amennyire ki van mozdítva a kép középpontjából a ház. Tehát jól működik a dinamika. A madarak is szép képi formákat mutatnak, és a kép színvilága is elfogadható. Itt ténylegesen az a kérdés, hogy mivel lehetett volna elérni azt, hogy ez a kép a néző számára is egyértelműen a tavaszról szóljon. Valószínűsítem, hogy ez egy korán reggel készült felvétel, és a nap színezi az eget erre a rozsdás-vöröses-sárgás színre, és itt van az a lehetőség, amivel ez a hangulat módosítható lenne. Nem kellene nagyon más talán, mint az, hogy 10-15 perccel később készülhetne az expozíció, és még megőrizhető lenne ebből a sárgás aranyló színből valami, de már talán többet kaphatnánk abból a kékből, ami a tavaszra utalhatna. Ebben a helyzetben, mivel egy sziluettes képet látunk, ebből a távolságból, és ebből az ellenfényes kompozícióból a fán lévő levelek sem biztos, hogy segítenének az értelmezésben. Itt csak és kizárólag a szín az, ami utalásokat tehet. Ez a fajta, kicsit fáradt színvilág inkább az őszre jellemző. Az asszociációnkban a tavasz mindig egy kék, zöld színekben pompázó valami, és az őszhöz kapcsoljuk ezeket a sárga, vörös, barna színeket. Ez az egyedüli kérdés, de ha ezt leszámítom, akkor a képi megoldás abszolút rendben van, bár azért azt érdemes lenne végiggondolni, hogy az ilyen képeknél lehet, hogy a Természetfotó lecke lehetne inkább a megoldás, mint az Évszakok. Lényegesen kevésbé érzem jellemzőnek a képet bármilyen évszak kifejezésére, ugyanakkor, mint természetfotó, mint tájkép könnyebben értelmezhető lenne az üzenet. Emiatt a bizonytalanság miatt vagyok egy kicsit nehéz helyzetben az értékelést illetően, mert egy nagyon szép képet kapunk, ami megérdemelné a három csillagot, tökéletesen rendben lévő a kompozíció, de a leckebesorolással vannak vitáim. Abban is tudnunk kell fejlődnünk, hogy melyik képet milyen leckemegoldásra gondoljuk működőképesnek. Ezeket pontosítani kellene magunkban. Kettő csillag mindenképpen megvan, ha ebben a leckében kell értelmeznem, és abban maradtunk, hogy lehetőségek szerint nem pakolásszuk át a képeket egyik leckéből a másikba, mert elfogadjuk azt az alapálláspontot, hogy a beküldő maga mihez gondolta megfejtésnek. (hegyi)
értékelés:

Kerítésnél

Igen, itt van az, amikor a helyén van a dolog. Tökéletesen rendben van a kompozíció, Ágnes jól eltalálta azt a helyet, ahol ezt a képet akarja csinálni, szerintem ő tudta, hogy mit csinál, magyarán nem csak a véletlen dolgozott itt a kezére az árnyékokkal és a domboldallal, hanem ő ezt előre megnézte, és eldöntötte, hogy itt ezt a helyzetet fogja megoldani. Ebben az a zseniális, hogy létre tudott hozni egy olyan kompozíciót, amiben érvényesül a tömegelhelyezés és a formák hatása. Sokszor mondtam azt, hogy képzeljük el ezt a képszerkesztést úgy, mintha egy kétkarú mérleg lenne. Ez szinte illusztráció az én dumámhoz: itt a kétkarú mérleg. Az egyik oldalon van 43 kiló Ágnes, a másik oldalon van 43 kiló hegy. A kettő kiegyensúlyozza egymást. Az egyik oldalon van 20 kiló hó, a másik oldalon van 20 kiló kerítés, és tökéletesen rendben van az egész. Ráadásul, amennyit még ehhez hozzá kell még a patikamérlegen mérni, hozzáteszi az, hogy maga a kerítés vízszintes tartó oszlopai, ahova a kamerát Ágnes elhelyezte, nem középre vannak téve, hanem szintén átlósan futnak, és ennek a nagy szürkeségnek, ami létrejön ezzel a fafelülettel, tökéletesen jó ellenpontja az árnyék, ami a hóban létrejön a másik oldalon. Ezen felül Ágnesről is sokat elmond a kép, a hóval, a kerítéssel, a szembenállással, szóval Ágnes, megvan a három csillag, megoldottad a leckét is, le a kalappal. (hegyi)
értékelés:

tavasz a dombtetőn

Volt Gimének egy téli tájképe, aminél én egészen térdre rogytam, annyira rendben volt. Most ez a kép ahhoz képest annak a parafrázisa. Olyan, mintha Gime elszégyellte volna az érzelmeit, és idekanyarint valamit, ami formai megjelenésében hasonló, de stílusában erősen a giccs felé hajlik. Ráadásul megint ugyanaz az eset: rendkívüli módon túlélesítve, kétdimenziósra véve, mélységélesség az egekben, szóval értem én, csak most akkor el kellene dönteni, hogy most ez egy vélemény a tájképről, és egy fricska akar lenni, mert akkor ebbe az irányba kell elmozdítani a dolgot, vagy pedig ezt komolyan akartál ebből egy tájképet létrehozni. Szóval el kellene dönteni, hogy mire megy ki a fuvar, visszaadom ismétlésre. (hegyi)